Színdarabok a faluban...

Főleg a téli időkben színdaraboztunk sokat. Meg kell jegyeznem, akkoriban nem kapott a kultúrintézmény, sem annak a vezetője, egy fillért sem, ez mind társadalmi munkában ment el, lett elszámolva, tehát nem volt központból, megyétől, járástól dotálva, bútor, berendezés, rádió, stb. Ezt mind maga az egyesület saját erejéből szerezte meg, senki sem adott nekem egy fillért, hogy hónapokig színdarabpróbákat rendeztem... Előadást tartottam.
Ekkoriban ez úgy nézett ki, minden tanítónak kötelessége. Sőt, falu a faluval versenyben volt, hol van szebb és gazdagabb kulturális élet.
Ma évekig szakembereket, főiskolásokat képeznek ki erre a posztra.

Óriási állami költséggel, és nagy pénzekkel rendeznek most be falun kulturális otthonokat, és mi az eredmény?... Tátongnak a kultúrházak, nincsenek tartalommal megtöltve, a vezetők nem találják meg az utat a dolgozók felé, nem tudják becsalogatni a kultúrházba a dolgozókat, kivéve valami nagy tam-tam dobpergés, ritmustánc, amikor is vonaglani kezdenek az ifik a ritmus lüktetésére.
El sem hiszik a mai vezetők, főiskolás kultúrotthonosok, hogy mi mennyit csináltunk, mennyi rendezvényt, színdarabot, előadást, fonó és szövő, varró és főző tanfolyamokat szervezetünk, a semmiből, a magunk erejéből. Nagy is volt az értéke, amit maguk az ifik állítottak elő, azt nem is tördelték el, nem törték össze a székeket, bútorokat, hiszen miből veszünk újat? Megbecsült darab volt minden a kis otthonban, mert munkájukat látták legkisebb bútortól a legnagyobbig.
Itt kell megjegyeznem, hogy a major udvarán volt egy földes szoba, ott élte éltét a gazdakörnek tagjai, tán volt harminckötetnyi könyvük, Gárdonyi, Jókai, Mikszáth... de nagy becsben tartotta minden gazda, tekintély volt a könyv számukra.
Ahogyan lapozgatok a múltnak emlékkönyvében, agyamban, bizony nem sok időt voltam Szelestén, hiszen sokszor kellett katonáskodnom. De mégis nagyon emlékezetesek maradnak a színdarabok: Falu rossza, Huszárcsákó, Juhászlegény... Nagyon kiváló szereplőket kell megemlíteni: Asbóth Erzsébet, aki jelenben László István felesége (Budapesten élnek), Mészáros Béla erdész, aki nemrég halt meg, Szele Bözsi, na aztán remekelt a nagyok közül-László István állomásfőnök, aki aztán igazi művészeti érzésével, magával tudta ragadni a közönséget, óriási tapsorkánban futott ki a színpadról, amikor a Falu rosszában csodálatosan játszotta meg szerepét, Markó Józseffel egyetemben. Nem felejtették el ma sem ezeket a szép estéket a falu lakói, ha úgy találkozunk még mindig elevenen é1 bennük ezeknek a szép rendezvényeknek a sikerélménye, művészi nagysága.
Nem volt éves terv, megyei központ, ahol ilyen kulturális mozgalmakat irányítottak volna, bennünk volt a nép iránt érzett szeretet, ahogyan Petőfi mondta:
Nagy fáradalmait, ha nem enyhíti más,
Enyhítsük mi költők, daloljunk számárra,
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes állom a kemény nyoszolyára!...
Egy-egy színdarab előkészítése, a szereplők kiválasztása, bizony nem mindig volt könnyű dolog. Nagyon érzékenyek az emberek, főleg ebben a korban, a hiúság magasra ugrándozik ereikben... Mindenki főszerepet akar, nem ismeri el, hogy ő erre nem alkalmas... Nagyon finoman kellett mindig előzetesen titokban a szereposztást elrendeznem.

Nagyon széles helyismerettel kellett bírnom, ahhoz, hogy megfelelő helyre, szerephez megfelelő személyt választhassak. Ugyanis figyelembe kellett venni a társadalmi, a szerelmi posztot, nem lehetett volna úgy választani, hogy egy lányt elhívok szerepelni, az udvarlóját, pedig kihagyom, ez már magában bukás volna számomra. Kellett tudnom, ki kinek udvarol, milyen gazdasági státusz szimbólumot ért el, mert esetleg egy cseléd fiúhoz nem szabadott volna egy módosabb lányt partnerként választani, még akkor sem, ha a darab így kívánta, mert akkor lány nem jön el szerepelni...vagy fordítva.
Tudnom kellet a családok közti viszonyt, hiszen ha a szülők haragudtak egy másik szülőre, akkor ezt a két családi viszályt nem szabadott színpadra vinni, azaz nem is szabadott szerepelni egyiknek sem...
Nagy körültekintésbe került, mire nagy nehezen kialakulhatott a színdarabos gárda. Talán teljesen felnőttekkel könnyebb volt a munka, csak a felnőttnek több volt a félsze, mint a fiatalnak...
Amikor együtt volt a szereplőgárda, nagyon kellett vigyázni, hogy előre senki se olvassa el a szerepkörét, mert esetleg, ha nem tetszik neki, rögtön visszadobja a meghívást. Úgy kellett leíratnom a szerepeket, hogy a másik arról ne tudjon… Volt egy mérce is, hány mondatom, azaz hány irkalap terjedelmű a szerepe valakinek. Volt, aki pár mondatra nem vállalkozott, ez ránézve szégyen, hogy csak pár mondat a szerepe, vagy hányszor kell a színre lépni?... Mindezekkel az akadályokkal szembe kellett nézni, és ha ügyes voltam, akkor zökkenőmentesen lehetett kezdeni a próbákat. Bizony volt már úgy, hogy menetközben majd széthullott a művészgárda, valami sértődöttség jött közbe.
Az egész színdarabozásnak volt egy alaptörvénye, hogy a lányt a fiuknak meg kellett kérni a szülőktől, hogy engedjék el próbára. Hiszen a próbák az este voltak, és voltak még olyan családi hagyományok, hogy lánynak este kimaradni az halálos bűn... Csak akkor jöhet el a próbára, ha az anya vagy a testvére elkíséri a próba helyére. Szigorú nevelési normák voltak még ekkoriban, és ilyenkor legtöbbször a szülő mérlegelte a gárda összetételét, ki lesz a partnere a lányuknak? Mennyi lesz a szerepköre? Meddig tartanak a próbák?... Szülői engedély nélkül, egy lány sem jöhetett volna el színdarabozni. Na még az is benne volt a kor jogszokásában, hogy legalább ketten, azaz két fiúnak kellett lenni a hazakísérőnek, tehát egy fiú nem kísérhette haza a lányt. Legtöbbször csoportosan mentek haza a próbahelyéről a szereplők... Soha nem volt valami bábára szükség, hogy lett házasság a szereplés közbeni ismeretségből. Igen, p1. László István is szereplés alkalmával szerette meg Asbóth Böskét, a remek primadonnát. Bámulatos nagy művészi fokra tudta, nagy átéléssel tudta a szerepét lejátszani Böske...
Anyu tanítatta be a Falu rosszát... hatalmas sikerrel.

Nagyon érdekes és egyben roppant tapintatosnak kellett lennem az első találkozáskor, amikor is összeolvasás kezdődött. Kitűztem egy dátumot a szerepek leíratására, és amikor már ezzel is megvoltunk, akkor jött az összeolvasásnak a próbája. Ilyenkor kellett megbeszélnem végeredményben a színdarab írójának a mondanivalóját, az egyes szerepeknek és szereplőknek a jellembeli beállítottságukat, mit is akarunk ezzel a színdarabbal kihozni, mi a nevelő és erkölcsi értéke.
Erre az összeolvasásra már előre készültek, különösen a lányok, akik már odahaza igyekeztek olvasgatni a szerepüket, habár ezt nagyon megtiltottam, mert ha már előre rosszul hangsúlytalanul olvasgatja a szerepét, később ebből a hibából nagyon nehezen lehet kizökkenteni.
Az első olvasáskor teljesen hangsúlytanul olvasgattuk egymást követve a színdarab prózáját, csak azért részben egyben hallják az egész színdarabot, tudják az összefüggését, ki-kihez tartozik, ki kinek a felesége vagy ura, udvarlója, gyereke, anyósa, szolgája, csicskása... stb. így már egyben közelebb jutottak az író és a darab mondanivalójához, érezték az író művészi irodalmi értékét, és jobban tudták értékelni a szerepeket. Olvasás közben nagyon tetszett egy-egy humoros, vicces kiszólás... pl. Juhász legény... Falu rossza... a Cigány... Csalódások, Buborékok.... c színdarabok, Szigligeti, Csiki, Gárdonyi: A bor c színdarabjai nagyon közel álltak a falu problémájához. Szegény legény, gazdag lány, vagy fordítva, nem lehetnek egymásé, mert a hold, a holddal, a föld, a földdel kötött házasságot, nagyon sokszor a szülők találták meg lányuknak, vagy legényüknek a partit, ők választották ki a jegyespárokat, ki-kivel fog holtomiglan élni, ásó, kapa legyen a választék.
A lánynak is lesz öt-tíz holdja, a fiúnak is van, vagy majd örökölhet szintén öt-tíz holdat, mindjárt jó gazdává válik a jövendőbeli újházaspár, persze ki kellett várni a szülők elhalálozását, mert előbb csak dolgozni szabadadott a jövendőbeli földben, és csak hosszú várakozás, anyósi, vagy apósi szekatúrák halmazát kellett elviselni a fiataloknak, amíg saját -gazdájukká válhattak az örökségnek.
Bizony voltak történeti harcok, kardos anyósok, akik az új asszonyt, az anyós reggeltől estig szorította a munkára, mert hiszen meg kell azt érdemelni, hogy ilyen gazdag helyre kerülhetett be. Különösen, ha szegényebb hozománnyal rendelkezett a lány, mint a fiú.
Nagyon sokat kellett eltűrni az új menyecskének egy kardos anyós mellett. Vilmos is beszélte Hegyfalun a Mári nénit, aki a menyét szülés után másnap már kikergette a patakra mosni, mit lebzsel egy szülés után napokat... Ha a lány volt gazdagabb, akkor meg a fiúnak kellett bizony igen alkalmazkodni a vagyon nagyságához.

Mai szemmel nézve talán teljesen érthetetlenül olvasnák a mai fiatalok, ezeket a népi, napi eseményektől dúsított színdarabokat, néznék, habár ismét szívesen nyúlnak hozzá egyes színházigazgatók, hiszen soha nem időtlen a mondanivalójuk, tán csak időben és térben különböznek a mai problémáktól. Bizony nem volt ebben az időben nászút, két hetes nászút, SZOT üdülés a Balatonon, vagy a Mátra gyönyörű üdülőjében. Adva volt egy szoba, ott aludt az egész család, szülők, gyerekek, és bizony egy ágyban húzódtak össze a fiatalok, és lopva-nyöszörögve élték át nászi éjszakát, talán korábban keltek, és a hajnali csendes időben a meleg istálló, vagy nyári hajnalán a pajta illatos szénája vetett nekik nászágyat, senkitő1 nem háborítottan...
Nagyon ritka hely volt, amikor a fiatal házaspárnak külön szobája volt, ez már luxus volt ebben az időben. Tehát a föld vette el a földet, ezek házasodtak össze, és az idő múlásával váltak anyává, a született gyerekekkel forrt családdá össze a hozomány.
Ezeket a témákat dolgozták fel az írók, sok apró, érdekes gazdasági, családi problémákkal fűszerezve, így hamarosan a szereplők saját magukra ismertek a darabban. Tán akkor volt nagyon nehéz a szereplő beállítása, amikor társadalmi rangján jóval nagyobb, tőle kívülálló szerepet kellett megjátszani, pl. grófot, vagy katonatisztet... Méltóságos asszonyi szerepet, erről nem volt szemléletük, hogyan is kell viselkedni a darabban?
Mészáros Béla Szelestén (kb.1943-ban), remek alakításban adta vissza a szerelmes katonatiszti életet, udvarlást stb. Nagy siker volt.
László István állomásfőnök a falu rosszában óriási sikert aratott, főképp, amikor egyéni szereplésével hódította meg a közönséget.
Pista bácsi remekül alakította „Vén bohém” c. kupléját, amit egy alkalommal előadott a színpadon. Borzalmas lámpalázban égett, majd úgy kellett a kulisszák mellől kilökni a színpadra, mert lábai nem akarták vinni, a siker, a taps, ismétlésre szólította fel Pista bácsit.
Na azután, az összeolvasás után került sor a mondanivalónak a kialakítása, szövegmondás, daltanulás. Persze már a darab megválasztásakor figyelembe kellett venni, hogy ki is lesz az énekes? Ki tud énekelni?...
Nekem mindenkinek a szerepét le kellett játszanom, be kellett mutatni a játékot, akár sírást, vagy nevetést... ölelést, ivást... szóval magam mindenkinek a szerepét végig játszottam, és az egyes jeleneteket ismét, bizony volt, amikor ötször-hatszor vissza kellett hívnom a szereplőt ismétlésre, valamit nem jól játszott el... Nagyon vigyázva az érzékenységükre, de csak így mutat a darab, ha azt a maga valóságában tudjuk színpadra vinni. Még azt is kellett dicsérnem sokszor, ami rossz volt, hogy bátorítsam a szeplőt.
A dalok kottáját legtöbbször nem lehetett megvenni, s ilyenkor magam zenésítettem meg a szöveget, és már jóval előbb lehetett hallani az utcán a dalokat, mint a színpadon. Ez jó jelnek mutatkozott.

Sokszor hallottam a magam által komponált énekeket a faluban esténként, vagy az ökrös szekéren ballagó unalmas időben –ha!... Ezt a nótát is magam zenésítettem meg, így szinte saját maguk propagálták a színdarabnak a reklámját.
Nagyon sok este ment rá, amíg egy darabot be tudtunk próbálni, ismételni jelenetek szerint, felvonások szerint, vagy csak a dalok mentek egy alkalommal, vagy csak a főszereplőknek a beállítása volt a központi kérdés. Amíg a próba tartott a többi szereplők a háttérben beszélgettek, olvasgattak, vagy figyelték a színdarab irodalmi művészi szépségét, és ez így ment estéről-estére. Szinte éhe volt a szereplőknek már ez a szórakozás, rádió, diszkó, Tv, magnó mindezek hiányában egyedüli nemes szórakozási lehetőség volt a falun.
Persze a próba ideje alatt, rengeteti egyéb téma is került a terítékre, napi munkálatoknak az eseménye, vagy pedig valami nagyobb országos, világi esemény.
Mindenkor nagy gondot okozott a toalett, a kellékek beszerzése, a darabhoz, főleg ha az, kívülálló volt a mindennapi élettől, pl. egy méltóságos, főúri, dzsentri, tiszti szerepekhez való öltözék beszerzése. Néha a ruhakölcsönhöz kellett fordulni, volt is egy ruhakölcsönző Szombathelyen, Mihályi-né a volt Király (jelenben Bajcsy M.) utcában, bizony borsos áron kölcsönzött egy valódi, kornak hű ruhát, ami a kiadást nagyon megemelte. Igyekeztünk felderíteni a sublótfiókokban porosodó nagyszülők maradványait, és bizony csak előkerültek néha meglepő paszomántos ruhadarabok.
Maszkérzó is magam voltam. Ez külön nagy munkát igényelt, hiszen a megszokott korommal festett bajusz már a múlté, igazi bajusz, paróka, szakáll kellett, ami szintén sokba került ekkor már. Beszereztem egy csomó alapozó pipire dolgot, ami remekül megszépítette a főszeplőt, vagy akit kellett. Végtelenül tetszettek önmaguknak, amikor nem ismertek a civil arcukra, helyette a darabba illő külsőt kellett a valóság felé kifejezni. Bizony ez a munka sokszor órákat vett igény be, mire minden elkészült a színdarabhoz.
Nem volt közömbös a szintér sem, igyekeztünk a darabnak megfelelő miliőt szimbolizálni, parasztudvar, szalon, stb... Mennyi munkaóra, mennyi fáradtság, gondoskodás, de nem kaptam ezért semmi pénzt, nem járt érte fizetés, de ami mindennél több volt a „megtisztelés, a megbecsülés” ez tán volt az aranyfedezete a munkámnak.
Amikor már teljes egészében készen voltunk a próbákkal, kellett plakátozni is, reklámozni a darabot, annak előadását, hiszen a környező falvak ifjúsága özönlött egy jó színdarab megnézésre, tán azért is, mert tetszett neki valaki, aki szerepel a darabban...

Ami aztán sokszor vitát váltott ki, és volt bizony rá eset, hogy... Ugyanis arra is kellett figyelnem, hogy a szereplőké az elsőség a jegyek váltására, azaz hogy hol akarja biztosítani a a szülők számára az ü1őhelyet. Ez volt tán a legnagyobb ütközési felület, mert hiszen a főszereplő elvárta, hogy ennyi áldozat után az ő szülei csak az elsősorban, mégpedig csak középen foglalhatnak helyet... Ezt ő természetesnek is vette. Nem volt kisebb igényű a többi szereplő sem... Hiszen ez aztán természetes dolog, ennyivel tartozik a szüleivel szemben, és enyvivel tartozom én is mint főrendező...
Na igen ám, akárhogyan csűrtem, csavartam a dolgot, pótszékekkel is, az első sorba nem tudtam több ülőhelyet biztosítani. Tán igen szorosan kb. tízen... Legalább kellett volna harminc... Na most szegény főrendező!... Törd a fejed...
A következő volt a kialakult módszerem. Ha tudtuk, hogy faluban levő főjegyzőék, plébános, intéző, tanítók biztosan jönnek, akkor mégis csak a mindenkori vezetőségnek kell az első sorban helyet biztosítani, ez dukál... A jelenben is. így van, nem ülhet a városi rendezvényen a tanácselnök valahol hátul... stb. Ebben nem változott a mai a régitől, ennyire ma is uralkodik a hiúság... Az „elvárom” jelszava, vagy többet nem megy el olyan rendezvényre, amikor nem biztosítanak számára elsőbbrendű helyet.
Amikor már tudtuk, kik azok, akiket hivatalból kellett meghívni és protokolláris tiszteletben kell tartani... Hány fő ez?...
Ezt a székfoglalást elsősorban kivontuk a forgalomból, na meg aztán legtöbbször felül is fizették a belépőhely árát... Így is kellett a kasszasikert biztosítani...
Továbbá minden szereplő elsősorban csak kettő első helyet vehetett
a részére, (főleg a szülők részére, nagyszülők részére)... a többi igényét már fennmaradó helyekre támaszkodhatott....
Így aztán némileg le tudtam szerelni a duzzogást, orrfelfúvódást, vagy mint egy alkalommal az előadás előtt tán egy órával csapta be egy fiú főszereplő az ajtót, mondván: ha szüleimnek nem jutott az első sorban hely, akkor én pedig, nem játszom... Egy ajtódurranás... a főszereplő elment, egy óra múlva kezdődik a színdarab, de nincsen főszereplő… Hirtelen mást már beugratni nem lehetett, habár érdekes, a hosszú próbák alatt, volt olyan, aki mindenkinek a szerepét már tudta kívülről... De azért egy fiú főszerepét mégsem lehetett ilyen hamar megoldani. Ez a főszereplőm pedig Farkas István volt, a jelenben a gázosoknál dolgozik. Söptén történt meg velem, kb. az 1960-as időkben... (Valamiképpen pótszékekkel teremtettünk helyet a szülei számára, mert a második sorban nem fognak ülni, jelszóval,... Futár ide, futár

oda, és visszacsalogatták a főszereplőt, a szülők kaptak az első sorban helyet. Na ezt csak azért mondom el, bámulatosan érzékenyek az emberek, sokszor kellett mondanom a szereplők felé, nem hiszem hogy Fedák, Honthy, Jászai, ilyen hamar sértődőek voltak, bámulatos mimóza lélekkel reagáltak kis külsőségre, bizony nekem egy ilyen tortúra sokszor kilókat jelentett, nagyon igénybe vette az idegzetemet is.
Legtöbbször, ha úgy véltük többször is bemutattuk a színdarabot. Ünnepnapra esett a nagy est, de ha lehetett, már akkor szombat este is mai; ünnepnap délutánján, a nagy bemutatás, pedig este volt.
Nem szívesen jöttek máskor, csak este, mert volt egy tévhit, hogy máskor nem játszunk úgy, mint csak vasárnap este, így megcsaljuk a nézőt... Pedig nem így volt... Sokszor egy előjáték egyes szereplőknél jobban ment...
Végtelenül kifárasztott a súgás... Nekem kellett vállalnom kulisszák mellett a súgást, figyelni a darab menetét, mindenki kellő időben lépjen ki a színre, minden kellék kéznél legyen... Ez végtelenül nagy idegfeszültséget okozott nálam is, hiszen nem volt közömbös a sikernek a patinája, érdeme... És bizony, nagyon sokszor kimerültem egy ilyen súgás után... Meg kellett tanítanom a szereplőket arra, ha esetleg hirtelen zárlatba kerül, nem kell megijedni, jöjjön le a színpadról, mintha így volna rendjén a dolog, majd megsúgom neki a többit, és folytathatja...
Mindig a végszóhoz kapcsolódott a párbeszéd. Volt már rutinos szereplom, aki bizony tett is hozzá, vett is el, csak a végszót nem mondta, s várta a partner a végszót... Nem jött... Nem merte folytatni a mondanivalóját... Ezek voltak kínos pillanatok, amíg szintén sínre került a gördülékenység.
Állandó színhelyünk nem volt... Csak az iskola terme volt az egyedüli hely, ahol színpadot lehetett kreálni. Már Rábakovácsiban csináltattam, teljesen csapos megoldással, szegecselés nélküli színpadot... Ami nagyon megkönnyítette a színpad felállítását... Kuliszák pedig dupla falazással, különböző várható színi jelenetekkel festve, udvar, házablak..., kastély... és így variáltuk ki a darabhoz szükséges hátteret.
Ekkor még nem volt villany a világításhoz, bizony petrollámpák adták a fényt, ami sokszor nem volt elegendő. Hamarosan Maxim lámpákkal oldottam meg, a majd 3-500-as Watt erősségű világítást, ami egymagában a nyolcas lámpákhoz viszonyítva főúri fényt árasztott a szereplőkre.
Na aztán, sokszor faluztunk is, hiszen egy-egy jó darabot, szívesen néztek meg a szomszédos falvakban is. Ennek a lebonyolítása aztán ismét nagyon körülményes volt. Mentünk lovas szekéren, spenitéren... De bizony télnek idején ez mind nagyon fárasztó volt, de tán akkor nem vettem észre...
Amikor pedig véget ért a „Déry-né” vándorlásunk, jött az elszámolás... Bevétel, kiadás rovata...

Na, ha a szereplők is, meg én is, órabért kértünk volna, vagy fellépési díjat számítottunk volna fel, akkor sohasem lett volna elég a bevétel... De hiszen ehhez senki sem ragaszkodott, de ellenben kellett egy áldomást fizetni, Kitűztünk egy estet, amikorra biztosítottak a lányok valami ételt, batyus bálszerűséget, a színdarab bevételéből, a lányok számára valami édeset, a fiúk számára bort... A kedves összejövetelen ismételten megtárgyaltuk az egész színdarabnak a lefolytatását, próbáit, kit, mikor kellett dicsérni, vagy megszidni, visszaküldeni, a sikerről, a hallgatóságnak a megelégedéséről... S majd minden darab után az a vízhang hullámzott a hallgatóságban... Na aztán ilyen szépen megrendezett színdarab még nem volt a faluban... Dehogy is nem volt, csak a régit elfelejtették, a mostanit éltették, s ha jött a következő a színdarab, akkor meg az nyerte el a közönség pálmaágát...
Hogy hány színdarabot tanítottam be? Ha azt veszem, hogy volt év, amikor kettőt is tanítottam, nem is beszélve, hogy az iskolás gyerekekkel színdaraboztam... Akkor azt kell mondanom, negyven évi szolgálatom alatt, kivéve a fronti, hadifogsági, internálási, börtöni éveket... A munkás éveket is ideszámolom, az kb. nyolc év, tehát marad szoros harminckettő szívós év... Akkor bizony, közel van a szám: az ötven felé. Mindig nagyon nehéz volt a darab kiválasztása, hiszen ezen bukott, vagy nyert az ember. Általában a szórakozató népszínművek jöhettek csak számításba, mert p1. egy operetthez: János vitézhez, Mézeskalácshoz nagyon sok jó énekesre lett volna szükség, és azt kell mondani, voltak falvak, amikor alig akadt egy-egy jó énekes. Így ilyen igénnyel, nem állhattam elő, mert hiányoztak a feltételek... Örökre kedves emlékek maradnak meg, de amint hallom a volt szereplők is sokszor emlegetik és szívesen gondolnak vissza ezekre a kedves szórakozató, időtálló kedves estékre.
Ma már ez kihalóban van... A technika nagyobb helyet kíván magának,
na meg aztán hol van az, az önzetlen kultúrvezető, még pénzért sem vállalkozik ekkora munkára, tán nem is ért hozzá... Erre bizonyíték az Tv interjú, ami kb. 1973-74-ben mutatott be Répcelakon, az ott botorkáló főiskolát végzett, függetlenített státuszban élő kultúrbitorló igazgatón, azóta meg halt, U r b á n E r n ő vasi föld szerelmesének az írója. Botrányos, kátyúba esett kultúréletet, hogyan lehet befagyasztani, akkor, ha a kultúros nem tudja kellőképpen a szerepkörét, nem tud élni a falu adottságával, és főleg ha tehetetlen saját feladatával, pedig tele van állami dotálással, adva minden objektivitás a kultúrmunkára, kultúrmunkához. Csak úgy vagyunk, mint a legszebb hangszerrel, nem ért a húrok harmonizáláshoz, disszonancia támad, ha kezét ráteszi a hangszer húrjaira.
Ja kérem, elsősorban ehhez szív kell… és szeretet, másképpen ez nagyon fárasztó munka, és ilyen kultúros jobb ha elmegy erről a pályáról...

Egy jó1 rendezett, egy sikeres előadásnak a hangulata valósággal átszellemülte a falut, hiszen egyedüli lehetőség akkoriban csak a rendezett színdarabok voltak, amiből meríthetett a falu dolgozói valami érzelmi, szórakozási élményt. Persze rengeteg buktatója volt is a színdarab rendezésének, mint ahogyan egy gépezetnek, ha rossz a kezelője, bizony zátonyra viheti a legszebb hajót is, leírhatatlan sok apró momentumra kell ügyelni, mint egy hajóskapitánynak figyelni a sok műszert, mert ha valamit elhibáz, bizony a halál lesz a vége. (Kb. 1912-13-ban, amikor a Titanic hajó jéghegynek ütközött, több ezer utas lelte halálát a tengerben, de a mai technika mellett meg rengeteg gép került az ember kezébe, amihez szakértelem kell, hogy azt hasznára üzemeltetni is tudja.
Valahogyan így voltunk a színdarabok tanításával is, az ember a legbonyolultabb gépezet, legérzékenyebb műszer, a leghamarébb meghibásodott érzelmi komplexum, akinél hamar beáll a rövidzárlat, a sértődöttség, a duzzogás, a szerep nem tetszik, vagy nem az a partnere, akit szeretett volna, vagy nem kísérte haza előző este a kiválasztottja, vagy többször kellett egy-egy mondatot elismételnie, erre nagyon vigyáztam, azért még a jó szereplőt is visszatérítettem, azaz hívtam, hogy nem így kell... és akkor nekem kellett lejátszani a szerepét... Így megnyugodott mindenki, hogy hiszen a főszereplőt is többször ismételtetem.
A színdarabok, énekkarok, szakkörök életre keltésének, talán a legnagyobb értéke a szabadidőnek okos, tartalmas kitöltése volt. Jöttek a hosszú téli esték, amikor már négy órakor kezdődött sötétedni. Ekkor még nem jártak üzemekbe a lányok, fiúk, nem volt három műszak... Mindenki a falujában a saját gazdaságában töltötte el az idejét... kis nyolcas lámpácska igyekezett a vaksötétedettséget elkergetni, e kis fény mellett se olvasni, se komolyabb kézimunkát végezni nem lehetett, egyedül a tanítónak a hivatásszeretete váltotta ki ezeket az unalomtól megoxidált fiatalokat. Jertek az iskolába..., ahol kulturáltabban lehet az időt kitölteni, a hosszú téli estéket művészi értékkel elszórakozni.
Ma ismét nagyon nehéz egy kultúrgárdát összetartani, de mégis vannak példák, ahol nagyszerűen működik az énekkar, esetleg a zenekar, színjátszás már teljesen a feledésbe megy, helyette hivatásos színészek jönnek ki falura, városokba, akiknek ez a feladatuk, hogy egy-egy operát, színművet, zenét, koncertet feltálaljon a nézők asztalára. Legtöbb faluban, főleg nagyobb községben megépültek a kultúrházak, művelődési házak... Akkoriban, pedig csak a tanterem szolgált erre a célra. Mekkora munka volt itt a színpad felállítása, a tanításra a padokat összerakni. Zsúfoltan voltunk addig, amíg a színpadra szükség volt... Mennyi nehézség leküzdése folytán lehetett ekkor valami kulturális megmozdulást végrehajtani.