A partizánok díszlövéssel üdvözölnek bennünket

Nem sokáig tartott ez a békés szunyókálás, amikor is ismételten lelassult a vonatunk, ismét gyalogos sebességet vett fel… na fene... megint veszélyesebb zónába kerültünk?...
Valamelyik fiú egy ici-picit kinyitotta a vagon ajtaját, hogy kibámul jön az orosz éjji-téli sötétbe, hideg van, és csupa erdő mindenhol, szólt hátra felé... ezzel már be is húzta a vagon ajtaját. Ebben a pillanatban erős kopogásra figyelünk... mi ez?... de hiszen süvítést is hallottunk, a vagon oldalán lyuk támadt... de nem is egy... több, elkiáltja magát az egyik katonám, lőnek bennünket... s a vagon oldalán mind több és több golyólövés helyét lehetett látni.

Ennek fele se bolondság...belekerültünk egy igazi éjjeli partizán tűzharcba, aminek szomorú vége lehet... Mit is lehet ilyenkor tenni? A vonat döcög, sűrű erdő ösvényén vagyunk... nem látunk semmit... egy mód van csak, nagyon lapulni a vagon padlózatára, hiszen nagyon jól kell célozni, hogy a has magasságban szelje keresztül a vagont a gyilkos golyó... Ekkor az egyik katonám szintén csőre töltött, majd a többi is ismét kinyitották a vagon ajtaját, s ami a legfelejthetetlenebb számomra, így szóltak hozzám-... Fhdgy úr, feküdjön ide a hátunk mögé, nem szabad hogy magát golyó érje...lapuljon csak le amennyire tud, de már ebben a pillanatban óriási puskarobogásnak hangja, majd puskaporszaga töltötte be a vagonnak a terét, mert amint kinéztek a katonák az ajtón,.. torkolati tüzet láttak az erdőben, és abban az irányban össztüzet adtak le... nincs az a zenekari partitúra, ami ilyen borzalmas hangorkánt tudna visszaadni...
Az ajtóban a fiúk is hasalva lőttek... és ismét újabb lyuk támadt a vagonunk oldalán, tehát még nincs vége a támadásnak, van itt élet a vagonban? Ha van is meddig tart ebben a poklok poklában?! Egy szórakozott golyónak a ficánkolása, egy geller valamelyik vagonvasról...na ekkor ilyen érzelmek nem jutottak az eszünkbe, csak a védekezésnek a legelemibb akciója, visszalőni, de talán ez sem jó, hiszen akkor meg teljesen magunkra hívjuk fel a figyelmet...hiszen a becsukott vagonajtókon keresztül a partizánok sem tudták pontosan melyik vagonban kik és mik vannak....
Valóságos halál koporsóban éreztük magunkat, pillanatok töredéke és már a lélek a gyilkos golyó által ütött lyukon el is távozhat a testből, s soha nem tér vissza többet, befejeződött egy gyötrelmes élet, ember-ember által halál birtokosa lett.
Tudj Isten, nem is tudom, de valamiképpen nem éreztük a veszedelemnek igazi fokát, hiszen addig míg nincsen vér és megüvegesedett szemek, amik oly bambán tudnak nézni a nagy világba, addig bízik a puskájába és a régi latin mondásban, „mors tua vita mea"a te halálod az én életem, az én halálom a te életed.

Vajon kit talál a gyilkos golyó?

De mégis valami történhetett, mert a szomszéd vagonban voltak a szakácsok, konyharészleggel, akik főzték már reggelire a finom kávét, abból a vagonból foszlányokként jött valami jaj kiáltás, ordítás, segítsetek,... és csak ordít. Ordítás egész orkánja, mi is történt? Tétlenül kellett hallgatnunk ezt a halálszimfóniát, majd talán valahol megállunk és majd akkor megnézzük a történteket...

Látszólagos csend vette ismét birtokába a tájat, megszűnt a kopogtatás, ami nagyon kellemetlen érzést okozott, senki sem sebesült meg a vagonban, hiszen nagyon lapultunk a padlózat felé, így nagyon kicsi célponttá váltunk a partizán golyójának... a padlózattól nem álltunk ki jobban, mint kb. 25 centire... legfeljebb a püspökfalatunk dombját érhette volna valami lyukasztás, szóval ismét csendborult a tájra, a puskákat biztosították a katonáim, s valami nagy szeretettel mosolyogtak felém, mintha csak azt mondogatták volna, hála Isten nem történt semmi baja a fhdgy úrnak...

A fegyencek bástyaként védtek

Soha se gondoltam volna arra, hogy ezekben a mundérokban beöltözött katonákban, mások szemében fegyencekben, akik a civilnek oly sok botrányt okoztak.... saját testükkel barikádoztak el engem, bástyaként feküdtek le körém, hogy ezzel is megvédjenek az esetleges megsebesüléstől. Erre aztán még álmomban sem mertem volna gondolni, mekkora vagányság, mily nagy önzetlenség, szeretet, áldozat hozatal parancsnoki védelem, és még sorolhatnám nagyon sok jelzővel, hogy ezek a bakák ennyire védelmemre keljenek, mint a kaptárban a dolgozó méhek, az örök valósággal védőgyűrűként mozognak az anya körül, és védelmet adnak saját életük veszteségével is, ha kell.
Azóta is elmélkedek ennek a lelki gazdagságnak a nagyságán, hát ki meri mondani ezekre hogy gonosztevők, fegyencek?...
Ugye mégis csak jól éreztem, amikor Kőszegen ezt a szót kiirtottam a köztudatból. Bámulatosan eggyé forrtak velem, bennem látták a védelmet, érezték, ha én kiesem magukra maradnak és a nagy létbizonytalanság vesz erőt rajtuk. Utólag is nagy szeretettel gondolok vissza ezekre a magyarokra, más világ, más felfogás, más erkölcsök, más szokások, de emberies bánásmódot ők is szeretik, nem büntetni kell a bűnöst, meg kell szeretni, vissza kell hozni a normális emberi közösségbe, vissza kell neki adni az önbizalmat, munkára kell szoktatni, a jóllakott embernek nem kell étel... az éhes ember sóvárok ételre, csak a szomjas állat siet a hűvös érre... ezek az emberek pedig szomjúhozták vétségük ellenére is az emberiességet, a szeretetet, nem halt ki belőlük a baráti érzés, a szeretetnek a csirája, csak szunnyadóban van, a csirát hajtásra kell kelteni, meg kell teremteni számára a létfeltételeket, az elbódultnak meg kell mutatni a helyes utat, ami célba viszi. Ezekre volt szükségük ezeknek az embereknek, nekem valahol itt volt tudat alatti emberségem hozzájuk, amit már önfeláldozásuk árán is ha kell, igyekeztek visszafizetni.

Ismételten megállta a vonat... hirtelen az ajtóhoz mentünk, hogy szemlélődünk, valahol egy épületnek a körvonalai látszódtak, némi kis pislogó lámpáknak fényében rajzolódott ki az épület kontúrja, azonnal leugrottam a vagonból és már a szomszéd vagon ajtajánál álltam. Mi történt? Kérdem egy szakácsot, amint a fejét kidugja az ajtó résénél. Meséli a következőket.
Nagy kondérok körül álldogáltunk, főztük a reggelire valót, egyszer csak nagy koppanás a vagon ajtaján, majd erős ütés a gulyáságyún /a kondéron/... valahonnan lőttek, átfúrta a vagon oldalát, s ágyék magasságban jött be a lövés, habár vesztett az átütő erejéből, amint átfúrta a vagon falát, de mégis volt annyi ereje, hogy az egyik szakácsnak a combját átfúrja, de csontot nem talált, és még nagy koppanással vágódott a kondér falához, meg is van a gellert kapott golyó.
Ebben a pillanatban valahányan mi is a padlóra vetettük magunkat, egyedül a barátunk ordított nagy fájdalmában, de sikerült egy kötést helyezni a sebre, így a vérfolyást megszüntettük. Még jó, hogy több sebesülés nem történt.
Valószínűnek találom, hogy az éjszakában egyedül csak a szakácsok vagonjában pislákolt mécses, na meg esetleg a füst is áruló jelként a szolgált, így vették tűz alá a szakácsok vagonját... majd ahogyan ment a vonat, minket is megtiszteltek pár díszlövéssel. Jó hogy csak ennyi baj volt... nem több.
Amint kivirradt, az egyik állomáson szintén kiszálltam, de biz én nem tudtam hol vagyunk...hiszen Brjánszk-i erdő majd felér Dunántúllal, bizony sokáig döcögött ott a vonatunk, amíg sikerült elhagyni ezt a partizánfészket.
Közben több folyón átkeltünk, Dnyeper-Iputy, hiszen a hidakon másként muzsikál a vonat kereke, na meg a hidak körében jól lehet látni a hídőrségnek az erős védelmét, hídbiztosítását. Útvonalunk valószínű Bjánszk után Kurszk következett... mert délre kanyarodtunk a partizán világából. Hogy mekkora nyomot hagyott ez az utazás, és a velejáró lelki megpróbáltatás, ha netán a mostanában, de főleg háború után szintén erdők övezte vasúton ment a vonatom, szinte hátborzongató szenvedéseimnek lelki sebei újból vérezni kezdtek.
Brjanszk elhagyása után már nem volt annyira veszélyes az utazás, az is bizonyította, hogy a mozdony elől leakasztották a három vagont, ami kaviccsal volt megrakva, tehát már ezek után kisebb a lehetőség a vonat felrobbantására. Ez magában véve is egy kicsit nyugalmasabbá tette az utazásunkat.
Több napon át voltunk már vagonlakók, turisták, mert bizony ez volt életemben a legolcsóbb utazgatásom, teljesen ingyenes kiszolgálás, semmi valuta, se vízum, se útlevél, igaz nem párnás ülés, csak szalma, de jó volt.

Állandóan a katonáim vagonlakója lettem, nem mentem vissza a személykocsiba, üresen maradt véges-végig.
Nappal tán valamivel jobb volt az utazás, hiszen a látóhatár valamit engedet látni, habár nem vigasztaló volt a látvány, mert a nyomor és a kulturálatlanságot nem kellett lefesteni, árulkodtak a nyomorban élőknek a ruházata, a cigánypurdékhoz hasonló háztömkelegeknek sokasága, csupa zsuppos tetős putrik hirdetik, hogy itt emberek laknak, vagy tán csak laktak. Aztán ahol járt a vonatunk, arról is árulkodott, hogy temetőben járunk, emberi hullákat ugyan nem láttunk, de itt-ott lehetett látni egy fejfát, sisakkal, vagy sapkával, alatta örök álmát alussza szegény katona, apa, testvér, vagy férj, ki tudja kit takar az idegen föld hantja,
Szétlőtt páncélkocsik, autók, szekerek, üszkös háztetők hirdetik az emberi gonoszságot, a háborúnak kegyetlenségét, felebaráti gyűlöletet, s ez a látkép egy kicsit le is hangolt. Enélkül nem lehetne elképzelni a földi életet? Csak így, ha milliók pusztulnak el az erőszak bilincsében? Ezen a vidéken nagyon lehetett már érezni a gyilkos golyóknak hátrahagyott martalékait.
Az éjszakák valamivel jobbak voltak tán, mert csak a vonat zakatolása kötötte le a figyelmünket, majd ha netán álomba merültünk, otthon jártunk, puha meleg ágy varázsának örömét élveztük...
Egy alkalommal egy nagy vasúti pályaudvarra érkeztünk. Sokáig áll itt vonat, hiszen sok szerelvény futkározott ki-be, s ha lehetett mindig a fontosabb szerelvénynek adták meg az indulási lehetőséget.