Végleges búcsú Rábakovácsitól… (1942. szept.)

Szeretett plébánosunk fájdalmas könnyei és főleg az előzetes agitációi nem jutottak be a, célba, kár volt már a kezdetben ellenséges állásfoglalásra helyezkedni, amikor teljesen mellettem volt a falu hangulata. Nem is ovációzott választási idő után, amikor elsőben találkoztunk, hiszen emlékezett a szavamra. "… ha csak pap igazság lesz, akkor mi sokat fogunk veszekedni." Tán már ezt érezte, csatát vesztett, persze a harcot megindította ellenem, ahol csak tudott, ott ártott, azaz gáncsoskodott. Ez a támadó szellemem megnyilvánult már a kántortanítói kötelességeknek a sokaságából, amit hűen tükröz az eredeti jegyzőkönyv, amit e kötethez csatolva szemléltetek. Ami belefért ezekbe a sorokba, se ünnep, se hétköznap, bizony nem ártana, ha ezt a kötelezettségét a mai ifjúság, azaz az új pedagógusok elolvasnák, akkor érezhetnék a mai és régi időkben fungált tanítóknak mennyi szétágazó munkaterületen kellett mozogni.
Mindjárt az első bekezdés: Az összes tanköteles... majd folytatódik: …ünnepnap és előírt hétköznapokon szentmisére Ölbőre átvezetni" ... meg kell jegyeznem, Alsószeleste és Ölbő kb. kettő km-re van egymástól, borzalmas huzatos út, időben és térben nagyon fárasztó. Úgyis felsorolja a többi kötelezettségeket, persze még ehhez jött a leventecsapat oktatása is, amely Alsó-, Felsőszeleste, Pósfa, tehát egyben három község fiataljai, akik kimaradtak a hatodik osztályból, katonai szolgálatának megkezdéséig tehát kb. húsz-huszonegy évig levente köteles volt az ifi. Ez hetenként ment, egy teljes délutánon keresztül. Na majd később még erről is beszélgetek.

Az egyik lábam még Rábakovácsiban, a mások már Alsószelestén volt, de tán majd mindkét lábbal már ott voltunk. Anyu is igen örült a sikernek, hiszen az új helyen úgy érezte magát, mintha már otthon lenne, hiszen majd szomszédos falu a szülőhelyével.
Most nem akarok arról beszélni, hogy könnyű-e vagy nehéz volt-e az elszakadás, de ha azt mondom, hogy negyvennyolc év után is mindig nagy boldogság közepette megyek ebbe a faluba, ahol a munkámnak eredményességének magva szép lombos fává terebélyesedett ki. A volt tanítványaim szeretettel emlékeznek meg a z iskolában, valamint a levente mozgalomban kapott emberiességről, akkor ebben már benne van, bizony nagyon nagy fájó szívvel tudtam leszakadni ennek a falunak az emlőjéről, ahol oly boldog voltam tizenkettő éven át.
Na de amikor a fellebbezés időszakának lejárt az ideje és a nagy püspöki "Grősz József püspök" körpecsétje is rákerült a jegyzőkönyvre, Dr. Kiss Lajos egyházmegyei tanfelügyelő szentesítette 1942. szept. 25-én, mese nem volt, értesített Kóbor plébános az ügy lezáródott, foglaljam el az új állásomat.

Ekkor jöttek a költözködésnek előmunkálatai. Bizony a lakást belülről teljesen ki kellett festeni, aminek a munkálataihoz festőt kellett keresni. Szakács Tibor sárvári kisiparos, aki a felszabadulás után nagy párt ember lett, igazgatói rangot is elért itt Szhelyen, az varázsolta ujjá a lakásunkat. Ebben már Böskének volt a gondja, hiszen ő lesz a lakásnak a királynője, neki kell kialakítani az új fészeknek kedvességét, barátságát.

Persze még sok apró-cseprő munkálatokat kellett elvégezni, kályha, konyhai tűzhelyek rendezése. Tán egy kicsit sok igénnyel is léptem egyszerre fel az elődömhöz viszonyítva, de kellett éreztetnem a tisztelt képviselőtagokkal, ezeket a munkálatokat el kell végezni, akár tetszik, akár nem. Ha jó volt az elődnek, miért nem jó az utódnak, voltak esetleg ilyen megjegyzések, de tudva: új seprű, jól seper. Most kell a kezdetén már igénnyel fellépni, mert később a megszokottság után nehezebb a kivitelezés.
Nem is volt nagyobb ellenállás, csak egy kis sírás, nincsen rá fedezet, majd lesz... Igen szép lett belülről a lakás, új illat, új színek. Rábakovácsiban megkezdődött a pakolás, csomagolás, biz nagy munkája volt anyunak, de ebbe bizony besegítettek neki. Gondosan mindent összecsomagoltak, a porcelánok is kibírják a szekerezést.
Ez a csomagolás napokat vett igénybe, de elkészültünk az útra.
Úgy emlékszem a hivatalos búcsúztatásról már írtam, a kapott emlékeket ma is nagy szeretettel őrzöm, emlékeztetnek az itt eltöltött szép munkával telített időmre. Nem maradt száraz szem a búcsúztatók gyülekezetében, magamnak is megeredtek a könnyek csatornái, „…ami elmúlt nem jön vissza, hiába is várjuk"....mondja a dal. Megköszöntem a falu aprajának, öregjeinek a sok-sok szeretetét, amit felém sugároztak, menni kell, nem maradhatok már továbbra itt, a jövőm az új munkahelyhez köt már.
Igaz baráti szeretettel kell megemlítenem, azóta már meghalt Szombath József plébános barátomat, aki végtelen nagy baráti, igaz emberi érzéssel kötődött hozzám, mindenben nagy segítségemre volt, soha nem gáncsolt, csak emelt az emberi megbecsülésének a létráján, könnyes szemmel öleltem meg és vége... menni kell.
Pontosan nem emlékszem Polgár Jenőnek erre az időre eső magatartására, úgy emlékszem, mintha a húga, a Terka már elment volna valahová, házhoz gyermekek közzé, vagy főzni ... nem tudom, hiszen a harcnak vége, rám már hiába pazarolták a nyílvesszőjüket, nem tudtak eltalálni, sebet ejteni rajtam, más területen kell a hálót kivetnie. /később sikerült is, Vasvárott Balogh Jóska özvegyi emberhez ment férjhez/
Napra már nem emlékszem, de tény, megjelentek egy szép napon a szekerek karavánja, emberek segítsége, akik nagy figyelemmel rakták fel a nagyon értékes felszerelésünket. Hogy hány lovas szekér volt már nem tudom, de párnak kellett lenni, hiszen három szoba, konyha és még kamrai berendezésekhez kellett több fogat.
Nagy szomorúsággal néztem végig ezt a rakodási szertartást, nagyon kötődtem még Rábakovácsihoz, nem volt sémita összetételű, ott a hazám, ahol jól fizetnek.
Indulásra készen álltunk. Ismételten csak könnyezni kezdtem, amikor kifordult a szekér, amelyiken üldögéltünk anyuval. Talán ő nem érezte ennek a nagy fájdalmát, hiszen alig csak kettő évet töltött itt el, mint ifjú asszony, nem tudott még gyökeret verni az emberek szívébe, csak nagy tiszteletben tartották őtet.
Utolsó nagy kívánságunk volt, az Antal, akiknél kosztoltam, az jöjjön el velünk, legyen egy darab, ami még Rábakovácsihoz köt, ne szakadjunk el egyszerre. Nagyon szívesen vállalkozott is Antal erre a szerepre.
Biz a falun végig kellett menni a szekérkaravánnak, minden ajtóban kiálltak a ház lakói, akik szemük törölgetése mellett intettek nekünk utolsó, de nem Istenhozzádot, csak megtisztelő búcsúintegetést.
Nagyon vártam azt a pillanatot, mielőbb kiérjünk a volt falumnak a határába, amikor már nyugodtabban kisírhatom magamat még utoljára.
A volt levente pálya mellett húzott el a szekerünk, majd a kis levente otthonomnak a képe, házikója, mind-mind ezrnyi apró-cseprő örömök gazdag tárháza számomra.
Ahogyan az idő múlt, már jött is Ikervár, itt is sokat járkáltam több kedves barátom élt itt, vitéz Horváth Ferencék, Gerencsér Józsi, az öreg agglegény, stb…. De már ezekhez nem kötődtem érzelmileg, csak baráti szálak tartották bennünk a barátságot, ez pedig továbbra is élhet. Következett Sárvár, majd Rábasömjén, és le Ölbőnek, amint elhagytuk Ölbő határát, már tisztán kikerekedett az új falumnak a körképe, a kis enyhe domborzatával, rajta Baich báró ősi parkjával, majd a templom, az emeletes iskola, a falu házai, valamiképpen úgy éreztem magamat, mint a színész, aki tudja, hogy szerepelni kell neki, de még a függönyt nem húzták fel.
Már hallatszott is a, hü....állj.... a lovaknak szólt. Több helybéli kíváncsiskodó, és főleg segítő jött a szekerekhez, akik nagy szeretettel ajánlották fel segítségüket a bepakoláshoz. Ismeretlen mindenki, magam is ismeretlen vagyok nekik, de mégis úgy éreztük, valami összeköt bennünket, talán a jövő, tán a közös érdek, a munka, nem tudom, de mindenben igyekeztek számunkra jó perceket szerezni.
Be is rakodtak hamarosan, egy kicsit tetszett is nekik itt, bizony szebbeket, bútorokat stb. raktak le, mint pár hete, amikor...