 |
    |
 |
Irány Alsószeleste (1942. szept.) Új fészekrakás időszaka következet be életünkben, amikor új állomás felé vettük életünk további folytatását. Irány Alsósteleste. Na, nem volt könnyű elhatározás, hiszen Rábakovácsiban leélt tizenkettő évem sok-sok munkájának a szépsége nagy magnetikus erővel vonzott vissza, nem könnyű elhagyni egy megalapozott iskolai, népművelési területnek sok-sok eredményét, amikor a falumnak minden örömében és bánatában osztozkodó főszereplő beosztásban fungáltam. Ismertem a falumnak minden házát külsejében, de ismertem a benne lakóknak napi gondját, hol van jobblét, hol van példás családi élet, gazdasági kiegyensúlyozás, hol teremnek új, meg új tervek, hol szövődnek új családi alapítási szerelmek, hol születik meg egy kis magyar palánta, de azt is tudtam, hol borítanak szemfedelet munkában kifáradt, kérges kezű, igaz magyarra. Hol kötődnek össze az új házaspárok, tán még azt is tudtam, hol főznek jobban, kinek milyen terített asztala van, hol van családi élet szépséges harmóniája, hol van kacagás, de tudtam azt is, hol van sírás, panasz, hol kell vigasztaló szó, kinek van kutyája, harapós-e vagy csak csahol. Egyszóval igazi életfelismerésben éltem, láttam a vasárnapi új ruhát, cipőt, na meg az új tehenet, amit a sárvári vásáron vettek, de ugyanakkor láttam az új télikabátot is, amit a hideg beállta előtt kellett a háztartásban betervezni. Teljes keresztmetszetében előttem állt a falunak minden kérdése, mint a boncasztalon kiterítve, hasát felmetszve látja az orvos a rejtett és fájó szerveket, hol van a hiba, mit kell tenni, hogyan lehet gyógyítani. Szép munka volt ez, a mindennapi kapcsolat, a falu lakóinak gondjaikkal való törődése olvasztatta össze énemet a kérges, dolgos dolgozókkal, szívesen elmondták napi sikereiket, de ha kellett valósággal meggyónták a botladozásukat is. Valamiképpen felnéztek ekkor a tanítóra, akiben szerették látni a jobb, az igazibb, a példaadás emberét, aki napi munkája és gondjai mellett igyekezett ember maradni, tán még akkor is, amikor hasonló esetben elestek, vagy elvesztették az emberi mivoltuknak szépségtét. Például, nem volt lakodalom a faluban, ahová ne hívtak volna meg. El is kellett menni, lehetett az szegényes ház, vagy lehetett kanászház, a lakodalmi terített asztalnál feltétlenül a plébános, a kántor és én adtuk az estnek az intelligenciáját, amire mindig büszkék voltak a házgazdák és az új jegyesek. Na a Pintér plébános az én időmben sohasem jött el egy esküvőre sem, azaz a lakodalomba, ő már elfelejtette, hogy apja vásári jegyszedő volt, ő pedig plébános lett. Ilyenkor mindig a házhoz vitték a lakodalmi kóstolót, egy tortát, bort és süteményt, na persze az esketési pénzt már korábban befizette az új házaspár. Mielőtt folytatnám a visszaemlékezést itt kell még megemlíteni egy akkori szokást, ami ma már úgy hiszem ismeretlen az új házasok előtt, házasság előtt több alkalommal el kellett menni a plébániára az új házaspárjelölt - Házasulandók hitoktatása… nek tanításra, azaz hitoktatásra, felvilágosításra, nem takácsadásra, mint mostanában, amikor is a plébános valóban felújította a katekizmus dogmáit, valamint az imádságokat, na meg hogyan kell viselkedni a házassági szentség felvétele alatt, hogyan őrizzék meg lelkük tisztaságát, testi szüzességük szigorú betartását. Hiszen akkoriban csak az a lány tehette fel a fehér mirtuszkoszorús menyasszonyi fátylat, aki érintetlen volt, aki a házasság előtt nem ismerte a férfit, mint nemet, nem érintkezett, paráználkodott. A nép hite szerint, ha a lány házasság előtt nemi életében vétett, akkor nem illette meg a mirtuszkoszorú, amely az ártatlanságnak volt a külső szimbóluma. Bizony akadt is néha mendemonda, ez a kurva nem szégyenli magát oltár elé mer menni mirtuszkoszorúval, amikor ezzel is, meg akkor is már beleharapott az élet gyümölcsébe...és volt is valami pír az arcán az ilyen előéletű kis arának. Talán ez a szokás még abból az időből eredhetett, amikor volt földesúrnak előjoga volt az újdonsült menyasszonnyal szemben, hogy az első éjszakát a földesúrral kell eltölteni, csak másnap lehetett lefeküdni az igazi urával. Na nem azt akarom mondani, hogy a pap is tán ezért tartotta a tanítást, a kioktatást, csak, mint valami folytatása a régi hagyományoknak. Szex felvilágosítást persze nem adott a pap, hiszen ekkor még teljesen másképpen állott a köztudatban a házassági életnek a szentségben kapott kegyelmekben megerősített hit. Csak akkor szabadott engedni a testi vágyaknak, csak akkor szabadott igazábul egyesülni a két vágynak nemileg, ha gyermeket akartak, mert ez Isten rendelése. Máskor mindennemű testiség, bujaság, paráználkodás bűnnek számított, amit a gyóntatószékben töredelmesen kellett meggyónni és megbánni, és egyben kérni a gyóntatóatyát, Isten földi helytartóját, oldozza fel bűneinek súlyától, hogy kezdhessen új életet, bűntelenségben élhessenek együtt, persze csak meddig?- tán csak aznap és kezdődött elölről újra. Ekkoriban még nem volt annyi felvilágosítás és sem engedmény az esetleges fogamzásokra, mint ma, amikor kellő mennyiségben szedheti a fogamzásgátló tablettákat, árulhatják és használja a különböző védő-kúpokat, na meg a férfiak sem voltak felszerelve holmi gumikkal, egy-egy aktus ment a maga igazával, vagy-vagy. Persze ha netán történt utána valami változás, javasasszonyok házi patikája, kampós drótoknak kellő dugiszálása, vérzés megindítására. Sokszor életet kívánt egy-egy ilyen beavatkozás, na aztán az a nagy szégyen, amit el kellett viselni a szegény lánykának "zabi gyerek" égbekiáltó bűnként bélyegezte meg a közhangulat, nem volt megengedett az abortusz, bizony, ha vállalkozott egy-egy orvos titokban egy magzat elhajtására, ha sikerült, akkor csak rendben volt, eltette a nagy összeget de valami komplikációból kifolyólag kórházba kellett szállítani a titkos és tiltott műtét folytán a beteget, bizony az orvos legtöbbször a börtönben elmélkedtetett angyal elhajtásáért. Nem lehetett könnyelműsködni ekkoriban a lányokkal, nem lehetett felelőtlenül lefektetni, nem védte az akkori orvosi és törvényi szabály sem a fiút, sem a lányt. Bizony-bizony azt kell mondani, hogy abban az időben a megházasulandóknak nagy százaléka nem ismerte a nemi életet, azaz nem gyakorolhatta, várni kellett az oltárig, azután jöhetett a szabadgyönyör élvezete. Hogy ez mennyire volt jó, vagy rossz, ebben nem akarok most vitát kelteni, nem vagyok rá hivatott sem az egyik sem a másik felett pálcát törni, erre adjon választ a mai ifjúság /1978-ban/ tán csak röviden mégis annyit meg kell jegyeznem az utókor számára, az is egy kicsit merev álláspont volt az egyház részéről. Most pedig azt kell mondani kisiklott egészen a normális kerékvágásból, szabadságból, több lett a szabadosság. Tán majd az utókor századának a története tudja csak igazából mérlegelni melyik álláspont volt közelebb a szebb és igazibb emberibb élethez. Mindenesetre szomorú a mai kórházi statisztika, amikor alig nemi érett lányok, tizennégy éves korban már abortuszra jelentkeznek, és fordítva. Rengeteg gondot okoznak az orvosoknak a felelőtlenség, a nemtörődömségnek a tettei, a családi és társadalmi életnek a teljes elferdülése a múlttól, és annak az erkölcsi normájától. Ma nincsen szégyenpír, csak rúzspír van, hiszen az utca legforgalmasabb pontján, ahol emberáradat, tömeg folytatja az útját, ki ide, ki oda, úton-útfélen fiatal fiú és lány egymás nyakába csimpaszkodva, száj-szájra préselve, testrészeknek szorongatása és mozgatása közben engednek szexi indulatuknak. Mintha a mesebeli mesében láthatatlan ruhában volnának, senki sem láthatja meg őket, végzik perceken át helyben állva, amíg csak a kielégülés erotikai fokát valamelyik el nem éri és akkor sompolyogva folytatják útjukat egy darabig, majd ismétlődik száz méterre újból. Ez van nappal, a sötét iccakában pedig fokozottabban találkozik a sétáló ilyen boldogságban remegő földi csemetékkel, akik aztán pár hónap után orvosi beavatkozásra jelentkeznek az abortusz osztályon. "Ki érti ezt?" Ha egy kicsit is eltértem a korábbi témámtól, most visszakanyarodok, hiszen majd tán egykor ez lesz a főbb témám. Szóval nagyon sok kellemes emlék láncolt Rábakovácsihoz, annak környéke, baráti köre, meg a Rába folyó, ahol oly sokat sétáltam és gyönyörködtem sodrásában, de még haragjában is, amikor mint az őrült, kilépett medréből és rohant a falunak kert alá, hozott magával hidast, döglött állatokat, amit ki tudott erejével csavarni, feldúlt, zavaros bodra visszataszító volt. Szép volt a jéggel párnázott téli képe, sokat korcsolyáztam a kiöntött árterületén, nem utolsósorban éreztem a nagycsaládnak a szeretetét, amiben éltem a falu első házától az utolsóig. Állomáscsere gondjai Azt szokták mondani, idővel, minden megszépülve él előttünk, már nem olyan fekete sem az ördög, mint eredetiben, ha van is ebben valami igazság, akkor is maradt annyi kedves emlék, ami majd minden ház lakójához fűzött abban az időben, hiszen már új lett ma a falu, csak akkoriról beszélek, akiket otthagytam 1942-ben annak annyi százaléka már örök álmukat alusszák a fejfáik alatt. Tán csak azt akarom itt kidomborítani, valóságos iránytűi voltunk a szellemi, társadalmi, politikai irányításnak, de volt bizalom is, és főleg ragaszkodás, ami által otthont adott a falu nekem és otthon érezte mindenki magát nálam. Nem volt közömbös a véleményem még egy tehénvásárlásnál sem, vagy a határsétámkor egy szépen gondozott kukoricaföldön. Valamiképpen, ahogyan ma minden üzemben van MEOS, aki elbírálja az árunak a minőségét, selejtjét, valamiképpen nekünk, az akkori falu mestereinek érteni kellett a falusi ember foglalatosságának minden ágához, hozzá kellett segíteni a korszerűbb gazdálkodásnak mikéntjéhez, több kerülhessen az asztalra, több legyen a jövedelme. Rengeteg apró kicsi kis tényezők mind-mind belejátszottak abba, hogy állomást cseréljek, hiszen teljesen ismeretlen helyre megyek, ahol újra kell kezdenem mindent elölről, újra kell megismernem a falu lakóit, azok gondolkodását, értelem szintjüket, a közösségi élethez való állásukat és főleg mennyire tudják értékelni az embert. Észreveszik-e az új tanítóban a minőségi fajsúlyt, karátját, iskolát, gyerekeket, munkahelyet, környezetet, rengeteg apró kis momentumok, amik előre nem láthatók, de feltételen befolyásolhatják az ottani életemnek mikéntjét. Mindegy, úgy vagyok, mint az újszülött, akárhogyan is jól érezte magát az anyja méhében, megérett arra, hogy napvilágra jöjjön, új helyet kell neki választani, nem maradhat mindig ugyanazon a helyen, mert talán ez volna a halála. Megindul a jeladás, fájdalmak, görcsök, jelentkezik az ember, helyét keresi a nagyvilágban, készüljön fel anya és a környezete, új emberrel szaporodik a világ, a család. El kell fogadni, hiszen már megvan, visszatartani nem lehet, tehát számolni kell a jövetellel. Valahogyan magam is ilyen érett lettem arra, hogy új helyre kell menni, több tényező diktálta számomra a vá1toztatást, tehát maradni nem lehet, készítsük fel a környezetet és főleg magamat, indulni kell, és mi történhet, nekem állásom van, tehát meglepetés nem érhet, ha esetleg valami okok miatt nem sikerül az új helyet megnyerni. Valamiképpen éreztem, mint az élsportoló, ha indulok, feltétlen célba kell érnem, lemértem magamat, ismerem képességeimet, ha azokkal kijátszom magamat, el kell fognom a huszonegyet. Így is indultam az új munkahelyre, amit hamarosan le is kívánok írni. | |
