Megérkeztünk a hadosztályhoz

Ahogyan már említettem, nagyon felizgatott a kapott fogadtatásnak a lesújtó fenyegetései, na majd meglátjuk, milyen lesz a találkozás? Valami emeletes épület emelkedett ki a hómezőből, de a környéken látható volt elszórtan több házikó is, ahová vagy ki, vagy bejáró katonákat láttam. Amint megérkezünk a tett színhelyére, hiányoltam a katonák nyárias öltözékét, nem láttam a bekecseket, szőrcsizmákat, bőrsapkákat, így bizony a hideg nagyon megtépázza a háborús szenvedélyt.
Magam is nagyon fáztam, hiszen egyszerű katonai köpenyben voltam, arra emlékszem valami sállal vettem körül a nyakrészt –egyébként a csizmám nem az orosz télnek készült. Egyébként is minden bőrlábbeli a mínusz húsz foknál teljesen felmondja a láb védelmet, a bőr elveszti szigetelő képességét, a láb csakhamar elfagy benne. Többet ér egy pokróckötelék minden bőranyagnál ebben a hidegben. Mégis valahogyan bírtam ennek a hidegnek a szaggatását, harminckettő évem is fűtött még, nem voltam el puhulva, és főleg állandóan mozgásban tartottam magamat, álldogálni nem szabadott.
Nagyon össze kellett fogni a köpenyt, hogy a szél ne fújja szét az elejét, hiszen akkor még jobban átjárta a hideg a testemet. De ki figyelmeztetett engem erre? –senki. Ki adott volna a téli világhoz fagyálló védőruházatot? –erre senki se gondolt. A kivezénylő magasabb parancsnokságok sem –ez piszlicsári ügy – megdöglik? – jön helyette a másik, itt aztán egy ember élete főleg alulról kiindulva nagyon kis névértékű, de ha van már helyi értéke, magasabb beosztása, rangja, az már kiverekedi magának a létbiztonságot ruházatban, kosztban, személyi biztonságban, ha kell, le is szerelteti magát, azaz betegség színlelésével hazaküldik idegkimerülés címén, ahogyan lehet már olvasni a megjelent katonai szakirodalomban.
Érkezésünk után várakoztam még egy darabig, amíg mindenki beérkezett a hadosztály területére, na meg aztán főleg ilyenkor jön a létszám ellenőrzés, hiszen jelentést kell adnom a vezérkarnak, hány fővel érkeztem meg a vágóhídra.
Olvasgatom, de bizony hol van a százhatvan főm? –na jól van, egyről már tudunk, hogy agyonlőtték a németek Bjelgorodban...de hol van negyvenöt?...szóval ennyi hiányzik véglegesen, mert bizony hiába várakoztunk, nem érkezett meg senki utólag sem. Mese nincsen a létszám száztizenöt, eltűnt van negyvenöt...indulás a hadosztály épületébe, ezalatt a század ott helyben tipródott, várt rám, amíg vissza nem térek a vezérkartól.

Személyes találkozás Zetelakival...ordítok...

Ajtó után ajtó –hadosztály pk. segédtiszt Zetalaki szds. (7. hadosztály). Kopogtatok, engedélyt kapok a belépésre...sapkát súlyba helyeztem, előttem látom a piros-zöldes vzk. parolint három aranycsillaggal, és már jelenkezem is. Vezérkari százados úr, alázatosan jelentkezem Czeglédy Gyula fdgy. fegyencszázad pk. a századdal megérkeztem, negyvenöt fő megszökött útközben...amint ezt kimondtam, rám ordít nem valami behízelgő hangon…fhdgy. úr, ha háború van, akkor is gombolja be a köpeny makkgombját!...amit a nagy hideg miatt a sáltól nem tudtam begombolni.... Mint mikor a bolondokra váratlanul hidegzuhanyt engednek, nem gombolództam én, hanem felordítok: hát az, fontos, hogy a makkgombom be legyen gombolva...nem pedig az, hogy majd háromszáz kilométert gyalogoltam fegyencekkel, két tizedes segítségével, s a fegyenceknél pedig 25 éles tölténnyel, nekem meg még a pisztolyomban egy golyóra valót sem tudtak adni…

Erről a csürhe bandáról már rémhíreket hallott és ezért én vagyok a felelős, hadbírósági eljárást fog indítani ellenem.
Ugyancsak ordítva folytatom a magam igazát, ilyen körülmények közt, amiben én voltam.... S ebben a pillanatban a szomszéd szobából belép egy vezérkari tábornok –szép szál ember–...mi van? –mi történt?...amint felismertem a tölgyfalombos rangját, neki is bemutatkoztam annak rendje, módja szerint, talán látta bennem a szenvedőt, a kiszolgáltatottak ordító marhaságát, mert amikor elmondottam, hogy mennyi km. után, két tizedessel hoztam el idáig a fegyenceket...azt kérdezte: Ki volt az a marha, aki ezt a parancsot kiadta? –Nem tudom…válaszoltam, Bjelgorodban leszakították tőlem a kísérőket és másodmagammal indítottak útra.
Végtelen nagy részvéttel hallgatta a panaszomat ez a vezérkari hadosztályparancsnok, akinek sajnos a nevét nem tudom, de még csak nem is sejtem, igazi emberi érzésektől áthatott parancsnok volt, aki tán úgyis érezte, hogy napjaink a Don mellett meg vannak számlálva.
Amikor Zetalaki, ez a félvad látta, hogy a főnöke nem azt nézi, hogy a makkgombom be van e gombolva? –embert látott bennem, aki egy agyalágyult, rémséges parancsát teljesítettem, ahelyett, hogy megtagadtam volna ennek a lehetetlenségét, mert ha én Bjelgorodban fel tudtam volna fogni a hátralevő szenvedéseimnek a súlyát, akkor már én nyomban kiverhettem volna a huppot, adjanak hadtápkísérőket stb.… De ki a fenének volt ekkor még tapasztalata, ennyi veszély közepette.
A vezérkari főnök leültetett, majd megnyugtatott, sőt kért, hogy este menjek fel hozzá egy meleg teára,...ember volt, teljes ember ....persze Zetalaki, mint kezes bárány lett nyomban, nem emlegette a hadbíróságot –a főnök még azon sem csodálkozott, hogy negyvenöt fő hiányzik, hogyan tudtam ennyit is elhozni, inkább ezen csodálkozott. Nagyon kedvesen megkért, szállásoltassam el a katonákat, ebben már a helybeliek is segítettek, majd reggel pedig osszam el őket megfelelő csoportokba és indulnak ki az első vonalba...
Magam is nagyon lehiggadtam, a makkgombom továbbra is nyitottan maradt, ettől nem függ a doni siker…
A katonáim nagyon vártak már a hidegben, elmeséltem nekik a történteket...nagyon sajnáltak...majd elszállásolta őket a helybeli szálláscsináló osztag.

Dani /verthemkassza nyitogató kérdése/ őszinte vallomása

Ekkor kaptam meg életemnek talán a legnagyobb kitüntetését, amikor lementem a századomhoz, és beszélgettem velük, hogyan akart hadbíróság elé állítani a Zetalaki, ekkor szólalt meg az előttem álló mackódöntő, a Dani: Tudja fhdgy. úr, maga miért él még? Meghökkentett a kérdés. Na miért Dani? –Mert nem lőttük le hátulról. –És miért nem lőttetek le? –Mert emberként bánt velünk.

Ennek a megbecsülésnek a történetét már egyszer említettem, amikor Kőszegre kerültem század pk.-nak, akkor megtiltottam a „fegyenc” szó használatát, ezt az emberiességemet most akképp akarták jutalmazni, hogy nem puffantottak le hátulról, mint a kutyát, emberséggel fizettek, emberiességért. Néha egy szónak van valami varázsa, melegsége, barátsága, vagy fordítva, gyűlöletet vált ki az emberből, kést tudna rántani, dúlni-fúlni, ölni tudna, mint a felsebzett vadkan. Szóval ekkor jól cselekedtem, nem is bántam meg, amiért emberséggel, de katonai szigorral végeztem a parancsnoki kötelességemet.
Na jó, a várakozó megmaradt kis csapatnak megmagyaráztam a helyzetet, ma éjszaka itt lesznek elszállásolva, reggel pedig ki-ki megkapja a besorolását a megfelelő alakulathoz.
Pihenjék ki a fáradalmakat, vacsorázzanak meg, a két tizedes majd segít, na meg hiszen itt már a csapatcsendőrök teljes szolgálatba álltak a század mellett, így nekem már nem volt sok munkám a katonáimmal. Hogy hol szállásoltam el magamat tényleg nem emlékszem rá, fő az, hogy reggelizés után gyülekezett a hadnép, a csapatcsendőrök terelgették a vonszolgó nyájat egy akolba, de állandóan: –az anyád...te piszkos fegyenc –te ilyen fegyenc...Borzalmasan bántotta a fülemet, itt a torkolati tűz közelében, amikor majd elérhető az orosz tüzérségnek az ágyúcsövei, amikor minden pillanatban, egy halált röpítő golyó hozhatja az örök behívót...
Együtt volt a töredék század, emlékezetem szerint vagy négy szakaszba soroltam be a honvédeimet, majd melléjük álltak a kísérő szúrós, csipkelődő, vad, duhaj hajcsárok, őrmesterek, törzsőrm. Mondottam nekik is, hogy ne szólítsák őket fegyenceknek, ez sértő rájuk nézve, tessék honvéd megszólítást használni...és ezzel az én szereplésem le is járt volna, pár katonával kezet fogtam, ”katona szerencsét” kívánva. Elindultak a vesztőhelyre, szinte könyörögve, miért nem megyek velük?
A reggeli homályos, ködös távban csakhamar eltűntek a gyalogoló honvédek, bizony nem daloltak, nem fickándoztak örömükben, azt hiszem sokban dübörgött a szabadulási vágy ebből a pokolból –a doni kirándulásból már nagyon is elég volt számukra, megfertőződött a harci szomjuk, a didergő hideg befagyasztotta harci riadójukat, s ha lehetne, többen inkább nyugatra vennék az útirányt, haza; mint távolodni még a hazától, keletre.
Ha nem is zokogtam, ha nem is sírtam, de mégis valahogyan temetésen voltam, úgy éreztem ebben a pillanatban, élőket búcsúztattam, temettem...

Toldi is azt kérdezte „Hová, merre mentek? – harcra háborúba?
Csak itt negatív vággyal telített magyarok meneteltek, nem kívánták ezek a katonai mundért, sem az ágyú hangját, nem is látta a Don túlsó oldalán az ellenséget –egy darabig még csak úgy el-elméláztam, majd aki úgy sem tud a helyzetükön változtatni, rábíztam őket a sorsukra.
Magam is megkönnyebbültem, hiszen már nem kell rónom a hómezőknek járatlan sivatagát, nem kell keresni a lemaradottakat, nem kell figyelni menetfegyelmet...kik lőttek és mire ?
De azért mégis tartogattak számomra még egy nagyon nagy meglepetést a hadosztályon...