Újszülött várakozása…

Talán mindenek előtt a legnagyobb és legizgatóbb események előtt állunk, ahogyan Madách Az embert tragédiájában mondta Éva Ádámnak -"Hogy már biztosítva áll a jövő"... ugyanis anyu már a kilencedik hónap felé tart, szíve alatt hordja az életünk folytatásának a csiráját, reményünket, vágyainkat, akit ugyan még nem ismerünk, csak elképzeljük, még nem jött, nem sírt bele ebbe a nagyvilágba, védve van minden külső inger hatásától, de hamarosan születik egy csecsemő. Hogy fiú lesz-e, vagy lányka lesz-e? Nem tudjuk, csak mindene meglegyen, a többi már megy a maga vonalán. Mindenesetre fiúra tettünk, fogadtunk, és valamiképpen fiú reményében éltünk a várakozás ideje alatt.
A nagyszülők is epedve várták már az utódlást, hiszen fő1eg nagyapa nagyon várt egy fiút, akivel majd hajdanán egyet mulathat.
Kellő türelemmel és szeretettel viselte az édesanya a vele járó fáradalmakat, még ha ilyenkor néha sírásig terjedő fáj dalnak, görcsök váltogatják egymást, de ez a fájdalom ilyenkor oly édes, mert az anya érzi, hogy a fekete felhőfalon már hasadozik a az arany rés, ahol ki fog megint sütni a nap, gyermeke képében, hozza a sok örömet, vagy gomoly felhőket, ki tudja? Mécs Lászlónak van egy gyönyörű verse, amelyben a vonaton utazik, és vele szemben ül egy boldog állapotban levő anya. Ahogy gördülnek a vonat kerekei, zakatolnak a sínpárok rései felett, gondűző percek futnak a villanypóznák drótjainak a szemléletein, rá-rá néz a teremtés gyümölcsét hordozó anyára. Majd meditál magában, vajon mi lesz ebből az emberpalántából? Megváltó? Emberiség boldogítója? Festőművész, magasztaló, vagy tán a világ megrontója? Ki tudja? S megy a vonat, megy, soha nem tudta meg kit hordozott ez az anya szíve alatt.
Szülőnek lenni öröm is, bánat is. Szép a gyümölcsöt, magvat érlelő fa, szép a megszépülő édesanya, mert minden asszony megszépül, amikor áldott állapotba kerül, valamiképpen a természet pótolni igyekszik besegíteni más oldalról, amit egyik felöl elvész, karcsúság.
Anyu nagy türelemmel, tán játszi kedéllyel viselte az édes tehernek hordását, tudott táncolni, dolgozni az utolsó napig, nem gyengítette le a várható nagy fájdalmaknak előérzete.
Október 22-én kopogtatott véglegesen a kis jövevény, kíváncsi volt a nagyvilágra, a fényre, az édesanyjára, aki oly sokáig hordta magában, elég érettnek érezte magát a tehetetlen kis poronty, hogy szülői besegítéssel ő is tud ebben a világban élni.
Az áldott pillanatban, órában bizony már a szombathelyi klinikán, oá-oá hangok rezignáltatása mellett egy emberrel több lett a földön, de nőtt a családtagok száma, egy unokával több lett a rokonságban, édesanyjának lett édesfia, az édesfiának lett édesanyja. Nagy volt az öröm, amikor megtudtuk, hogy pumpával született a kis újszülött, azaz fiú lett.
Ez a mondás onnan ered, amikor a százados úrnak el kellett menni szolgálati ügyben messze távol, akkor volt a felesége várandós, mindennap jelentkezhetett az újszülött. Maga is nagyon, de nagyon csak fiút várt, sőt tudva mekkora esemény előtt áll a százados úr, barátai is tudták ezt az álláspontját, és bizony nagy szégyen lenne, ha állandóan fiú emlegetése közben lánya születne.„Na, hogy erről ne tudjanak meg semmit a katona barátai, megbeszélte az itthon maradt csicskásának, legényének a következőket. Jancsi idefigyelj! Tudod, hogy hamarosan szülni fog a nagyságos asszony és ezt nekem azonnal megtáviratozod, mégpedig a következőképpen. Ha fiú lesz, akkor azt táviratozod, megszületett az utód pumpával, ha pedig lány lesz, akkor meg azt táviratozod, megszületett pumpa nélkül. Így is lett, pár nap múlva jön a távirat, az apa titokban, félrevonulva bontogatja fel a táviratot, olvassa, megszületett pumpa nélkül.... borzalmasan elvörösödött... elnémult, a távirat hatására, nem ezt várta, na most mit szólnak majd a barátai, amikor megtudják a többi tisztek, hogy megérkezett a távirat, faggatni kezdték, na mi lett, mi volt a táviratban? Pumpa nélkül, ugyanis már tudtak erről a rejtjelezési táviratról, s látták a barátok mennyire szomorú a lány miatt. Odaszól neki az egyik komája, sohase búsulj barátom, majd ott lesz a pumpa tizennyolc éves korában... erre nagy hahota, kitört az éljenzés és ki tudja hány üveg pezsgőt kellett bontani a kantinban a kantinosnak gratuláció nyomására.
Nálunk is, amikor meghozták a klinikáról a kis csöppséget, mindenfelől kaptuk a sok-sok gratulációt, gratulálunk, méghozzá fiú!!! Valamiképpen ezt mindig kihangsúlyozták, fiú!!! Ősi eredetű hagyományon múlik ennek a zengése. Nagyapának volt egy igen helyes mondása, amikor elsőben találkoztunk a születés után, gratulált és azt mondotta: Na, most már tudom, hogy mért dolgozom... Most már tudjuk, más szedte le munkájának a gyümölcsét, valami azért maradt az unokáknak is, de a javát elvitte a történelem forgatagos világa.
Mindjárt nem lett üres a nagy ház, volt gügyögés, néha egy kis sírás, több lett a munka, de több lett a mosoly, a kacagás, új ember telepedett be hozzánk, kettőnkből lett, egy-két tőnek egy hajtása kezdte a gyökereit belefúrni a magyar rögbe, amiből vétetett, és ami majd ismét nyugodalmat ad neki.
Na, nem sokáig gyönyörködhettem életem gyümölcsében, mert én már ekkor katona voltam, szabadságon voltam idehaza, csak pár nap itthonlét és már mennem kellett vissza a katonai alakulatomhoz, ami' Kőszegen tanyázott. Legközelebb csak karácsony előestéjén láthattam, amikor Dontól hazavergődtem, nagy keservesen.

Élők koporsója

Ahogyan a nagykönyvben meg vagyon írva, bizony nem sokat üdülhettem az új állomáshelyemen, Alsószelestén. Alig, hogy berendezkedtünk, megkezdtem a tanítást, beindítottam a munka menetét, ismerkedtem a nagy tananyaggal, a gyermekekkel, a falu dolgozóival, hiszen ez az időszak volt számomra a legkritikusabb időszak, senkit nem ismerek, engem sem ismernek, "ismeretlen az ismeretlenek közt".
Az első vasárnap, amikor ott volt a szent mise, első orgonálásom, kántorizálásom következett, nagyon sokakat elhozott a templomba a kíváncsiság, na milyen az új kántortanító? Hogyan tud orgonálni? stb. Ekkor már nagy fegyelmemmel és betanítva előző napokon a gyermekek, akár csak a május elsején felvonuló katonák, begyakorolták a felállítási mozdulatokat, mindenki tudta pontosan hol áll, ki lesz a szomszédja mindkét felől, milyen távol kell a soroknak lenni, szóval, nekem csak állni kellett és figyelni. Roppant fegyelmezettséggel foglalták el a tanulók (86) a helyüket, szép katonás sorokat képeztek, nem kellett senkit sem egyengetni, ráncigálni, mindenki tudta a helyét, még kréta jelet is rajzoltam, hol kell a szélsőknek megállni, szóval csak szemmel volt az irányítás, na ez persze már fél siker volt számomra, amikor ily csendben és gyorsan, összetett kezekkel hamarosan az oltár előtt álltak a kis nebulók.
Amikor ez megtörtért, magam is hátat fordítottam, indultam fel a kórusba, de előbb szembe kellett nézni a padokban elhelyezkedő szülők, nagyapák szemével, akik boldog mosollyal, de tán egy kis meglepetéssel vették tudomásul ezt a bevonulást, hát így is lehet? Nem kell a tanítónak rángatni a gyerekeket, ide-oda vinni...bizony nem találtam rá a rábakovácsi arcokra, majd elsírtam magamat, Istenem mi vár itt rám? Bele tudok-e egykor illeszkedni ebbe az új környezetbe, ismerősök lesznek majd nekem is ezek az ismeretlenek? Ezer ilyen hasonló gondolatok cikáztak végig az agyamon, amíg a kórusba értem, de csakhamar a csengőszóra felbúgott az orgona, s kezdődött a szentmise.
Amit kezdtem a fészket rakni, hozta a postás a katonai behívót, puff neki!! El sem kezdtem, már indulhatok is a laktanyába. Parancs-parancs, nincsen mese, a civil ruha helyett most hadnagyi ruhát kell felvenni, úgy emlékszem ekkor voltam hadnagy és még nem főhadnagy.
Búcsú ide, búcsú oda, legfőképpen a kis tanulóimtól, na meg a kis fiamtól váltam meg nehezen, hiszen háború van, a golyók röpködnek, s egy megbolondult golyó, ki tudja kit talál, mit talál...