 |
    |
 |
Karcsiék a „Markóban” kaptak szállást, öt évre Négyen ültünk erős masszeri felügyelet alatt a vádlottak padján, amikor is a bíró az elhangzott vádak alapján a szokott kérdést tette fel. Bűnösnek érezzük-e magunkat. Erre mit is lehetne felelni? Bűnös az, aki másokat megcsal, becsap, hiszen ez a nagy vagyon felhalmozása közepette csak ilyen módszerrel tornyosodhatott fel oly magasra… Semmit sem tagadtunk, mi ellenszolgáltatás fejében szórakoztattuk Szálikát, az egész családot...ez is egy befektetett tőke már, ez volt a kamatja. Egy-egy szempillantást azért még vetettem a volt mátkámra, aki összetörve, bánattal mélyen lesújtva figyelte a tárgyalásnak a menetét és a szép estéknek májusi bimbóhasadásának szivárványos élményein tovább elmélkedhetett. Hamarosan kimondták a végzetes ítéletnek zárószavát, annyi különbséggel, nem a saját albérletembe költözhettem, a „Markó" szállodába költöztettek be egy időre, ahol sem lakbért, sem kosztot, sem ruhát nem kellett vennem… Azért mégis hová tették azt a rengeteg pénzt? Hiszen másfél alatt ennyi pengőnek a seggére verni az nagy főúri könnyelműség, kérdeztem Karcsit. Tetszik tudni, kutyául jön, ebül megy az ilyen pénz, abban a tudatban, mire ez elfogy, arra szervezzük az újabb forrás útját, amíg csak ki nem vonnak a szabad ember forgalmából. Pénzt nem találtak nálunk, már vagyontalanok voltunk, rajtunk behajtani nem tudnak egy fillért sem... A mi életünk nagyon változatos, hol napsugárban, riviérai életben töltjük napjainkat, hol rideg, fagyos otthonnak vagyunk a lakói. Ezzel véget is ért Karcsival való elbeszélgetésem, az tény, hogy a jövendőbeli apósnak ez az összeg nem hiányzott, azaz később tán elég volt egy kis bugyor is, amivel indulhatott az ismeretlen, senki által még nem látott, nem hallott embertelen poklok poklába. Majd mindennapra volt egy-egy katonám, akivel elbeszélgettem, hiszen nagyon kíváncsi voltam az előző életüknek folyamatára, mikor és hol és főleg mibe ütköztek bele, hol esett le róluk az emberi zománc erkölcsi szépsége. Egy egész sorozatnak a láncolatát fűztem fel, az életük sorából. Érdekes a természet, azaz az élet összberendezése, felépítése, ahogyan a növény és állatvilágban nagyon sok olyan lény és növény él, amik a másiknak a vegetációs életéből veszik ki részüket, vele, vagy rajta élnek, pl. pajzstetvek, az aranka, a fagyöngy, a tetvek, a bacilusok és sorolhatnám ezen élősdieknek egész szótárát. Arra vannak berendezkedve, hogy keresnek egy olyan gazdát, amiből életüket fenntudják tartani, persze csak addig, amíg a letett adó alanyt ki nem zsarolták, élték. Ahogyan ezeknek az élősdieknek nincsen önkritikájuk, életük fennmaradásának furcsasága felett… így nekik sincsen. 1979. jan. l. Új naptár került az asztalomra, új évszámmal. Betelt az 1978-as naptár, elvitte az évnek minden örömömét, baját, vágyát, vigaszát, reményét, csalódását, ahogyan egy évben oly vegyesen jönnek a napi eseményeknek a sorozatos láncolata. Szilveszter előestéjén hangos volt a város a különféle papírtrombitáknak visitó, recsegtető hangjától, fiatal, öreg, fújta egyaránt, mint valami harsonát, jelezvén, hogy tetemre hívták az óévet, rekviemet fújnak a múltnak, várják az újszülöttnek az érkezését, ami feltétlen nagy ricsajt, hahotát, kurjongatást kíván, nem születhet csak úgy némán bele az időbe. Különböző színű, formájú, kerekű süvegcukros kalapokkal vonultak fel alá, egzotikus külsőt kölcsönzött ez a pillanatnyi bazáráru, mosolyt és némi kis vidámságot kapott az utcai járókelőktől. Ahogy illik, ilyenkor az ősi szokásnak is eleget téve hálaadó Istentiszteletre gyülekeztünk a püspöki templomba, ahol bizony majd mirelitté fagytam, de maga az esti mizerere sem tudott felmelegíteni. A nagy űrben nem értettem meg a püspök lelki sugallatát, a hangszórók rekedten recsegték annak gondolati szavát, az énekek nem a régiek voltak, így hamarosan kereket oldottam a nagy katedrálisból. Búcsút intünk a távozó „Ó” Esztendőnek, már tudjuk a napjainak szárnya alatt mit rejtegetett, mit keltett ki fészkében lapuló tojásokból, hiszen szegény kis cinke is nagy buzgalommal ül a tojásokon, mit sem sejtve, hogy most melengeti saját fiainak a hóhérait, mert egy időben kelnek ki sajátjával a kakukkfiókák is, amik felfalják mostoha testvérüket. Nem kívánok most nagy számadást tenni az elmúlt 78-ról, változatos és sok-sok programot adó esztendejéről, összességéből mégis csak azt kell elmondani, nem keltek ki kakukkok, ahogyan jön a felhőre ború, úgy jön a borúra napsütés és ez a maga ritmusában váltogatja egymást. Talán egyik legnagyobb és nem mindennapi élménye volt ennek az esztendőnek, az olaszországi utunk, amikor a tenger hullámaiban fürdőzhettünk. Egészség is igyekezett egyben tartani a testnek és a léleknek a harmonikus összhangját, pedig a mai naptári évvel erősen beértem a hatvankilencedikbe. Az éjszakát kettesben töltöttük el, Tv adta a humort, anyu a jó bort, így lett éjfél, majd hajnal, amikor Endréék jöttek igazi jó új esztendői hangulattal, köszöntöttük az újesztendőt, búcsúztattuk az öreg Ó évet. Ha megérjük az új naptárcserét, akkor majd ismételten tudni fogjuk, milyen tojásokat melengettünk az újesztendőben, a jó és rossznak fiókái, kellemes és kellemetlen, egészség vagy betegség fiókái látnak napvilágot életünkben. /E sorokat írom 1979.jan. 2./ A visszaemlékezéseimből nem maradhat ki a következő élmény sem, szép őszi estén nem volt takarodó kilenc órakor, többen a laktanya udvarán elbeszélgetve élveztük a kőszegi, alpesi levegőnek ózondús éltető erejét. Magam is de főleg a katonáim élményeit hallgattam, hiszen a krimik legváltozatosabb „Kék fény"-beli élményeit mondogatták el, nem volt mitől tartaniuk, hiszen amit tettek, azokért már magkapták a főbérletet vagy a „Csillagban” vagy a „Markóban”. Zsebmetszők élménybeszámolói Többek kötött a mai téma, főleg a zsebmetszők életéről volt szó, mégis hogyan lehet más zsebében úgy bányászni, kotorászni, hogy a tulaj semmit se vegyen észre. /egyébként 1978-ban, Velencében magamon is végrehajtották az olasz digók, megszabadítottak a nagyon szép bukszámtól, benne vagy ötszáz magyar forinttól/ A szakma kitüntetettje, a Zsiga ebben volt nagy és főleg tekintély a kezdő zsebmetszők felett, hiszen a szakma itt is tekintély, elismerést érdemlő, a többi hasonló könnyű ipari zsebmetszők előtt. Hát mégis hogyan hajtjátok végre ezt a zsebkönnyebbítést? Kérdem Zsigától. Többféle módszerrel dolgoznak, mikor melyikre van szükség. Mindenesetre a legfontosabb a kikémlelés, mégis kinek mi van a zsebében. Legtöbbször a véletlen, vagy esetleg a sok utánjárás ad erre választ, érdemes e vele foglalkozni, van e valami nagyobb érték a kabát, vagy a nadrág zsebében. Van amikor valahol fizet az illető páciens és akkor vesszük észre, hü ez a pacák tele van pénzzel, vagy valutával, vagy jobban dagad a zsebe a szokottnál, stb. vagy pl. a bulgár asszonyok, akik mindent eladtak a piacon, tele zacskóval indulnak hazafelé, de elébb betérnek egy kávéra, vagy fagylaltra a cukrászdába... Elsősorban nagyon finom tapintó érzékkel bírunk mi zsebesek, ugyanis ez a legfontosabb érzékszervünk. Nagyon vigyázunk az ujjainkra, csak finom munkával foglalkozhatunk, durva munka elveszi a tapintó érzékünket, a kenyerünk keresetének a legfontosabb szimatját. Van amikor zsilett élű, kis vágókészletet, gyűrűt húzunk az ujjankra, fő1eg első zsebek kiaknázására, egy csisszantás és már mint a disznót, amikor a hasánál fogva végigvágják, úgy terül ki a kabát belső zsebe, vagy amikor a kofáknak a nyakában függő pénzes zacskónak a szalagját kell elvágni, ilyenkor használjuk a vágást, egyébként főleg csak kettő ujjat dugjuk tapogató csőként a zsebek kifosztására. Mindezek munkálatoknak eredményességéhez tömeg kell, sohasem próbálkozunk egyes embert megfosztani a zsebének tartalmától, ez úgyis meddő kísérlet volna. Tehát várni kell az áldozatra, amíg nem kerül valami nagyobb tömegbe, tumultusba, mert csak ilyen esetben lehet váratlanul műteni. Több alkalommal láttunk egy főpapot Bpest utcáin, akinek a nyakában nagyon értékes aranyláncon, szép aranykereszt díszelgett. Ejnye-ejnye, minek ez drága ékszer az isteni szolgának, jobban tudnánk mi azt értékelni, és ekkor elhatároztuk valamiképpen megszerezzük e drága ereklyét. De hogyan? Több alkalommal megjelent az utcán, de mindig csak magányosan, egyedül, ez a helyzet pedig nem alkalmas az ékszer megszerzésre. Sokszor követtük a szentatyát, feltűnés nélkül, majd egész közelébe is férkőztünk, bizony szép értéket hord a nyakában, már csak a kezünkbe volna, de sohasem jutott a tömegbe. Egy alkalommal, valószínű sürgős dolga lehetett, így a villamost vette igénybe, hogy mielőbb a célba jusson, erre mi is hárman azonnal ugrottunk mi is fel a villamosra, majd a tömeg hézagjain keresztül nyomoszolva magunkat, dagasztottuk az állókat, addig míg csak a szent atya test közelébe nem jutottunk. Szép ékszer... s amint a szememmel már nézegettem, ismételten egy megálló következett, nagy mozgás és főleg szorongás keletkezett a villamoson, már csak egy mozdulat és a szép aranyérték már a kezembe, a kezemből a szomszédom markába, és a barátom pedig a tömeggel együtt szintén lelépett. Magam pedig csak a következő megállónál léptem le a járdára... Hogy mikor vette észre a szentatya a könnyítést, a kereszt hiányát nem tudjuk, mert még azon időben nem hiányzott neki, de úgy gondoltuk a másvilágra való bejutáshoz sem kell ilyen drága ékszer. Mint tört aranyat adtuk tovább, jó pénzért. Amikor így mesélgeti a történteket, elmesélte hogyan könnyítettek a bulgár asszonyokon is, amikor tele zacskó csüggött a nyakukban. A cukrászdában is legtöbbször tömeg állt a pult előtt, előre lehetett látni, hogy melyik asszonynak van a nyakába akasztva a pénzes zacskó. Ilyenkor egy véletlen, akaratos hátulról való lökés, és a fizika törvényének megfelelően az elsők nagyobb kilengést végeztek, csak egy ügyes fogás, borotvagyűrűvel egy kis nyisszantás, a szoknya alatt volt már a zacskó és a barátunk észrevétlenül lehajolt a leejtett gyufájáért és a napi bevétel saját életük színvonalának emelését szolgálta is már. Se végese hossza a sok kalandos történetüknek, bizony ekkor tudtam meg milyen más világban élnek ezek a jámbor kinézésű emberek, és mennyire kell vigyázni a sajátomra, amikor elhagyom az otthonomat. S ekkor mondottam csak úgy heccelve, hát Pali tőlem nem tudnál elvinni semmit, mert biz csak észrevenném... Még szerénykedett is, na még csak az kellene, hogy saját parancsnokomat fosztanék meg valamijétől... és ment tovább az esti krimiknek az egyéni élménybeszámolója. Az idő pedig nagyon is elrohantnak látszott, hiszen a a ragyogó hold már nagyon magasról vigyorgott felénk, tényleg hány óra is lehet? Gondoltam magamban és ekkor nézek a karomra, már szokásból is hiszen mindig ott rangoskodott a szép doxám... de hiszen nincsen a karomon az órám, pedig velem volt még az este, s látszott rajtam a meghökkenés pírja, de Zsigáék is látták rajtam a kínos érzetemnek a zavartságát. Minden különös bejelentés nélkül, amikor pár másodperc keresés után már tényleg kellemetlenül éreztem magamat órám hiányában, Zsiga felém mutatja az értékemet, Doxámat. Máskor jobban vigyázzon fdgy úr... de mikor vetted le a kezemről? Kérdem... S ezzel mint ami minden rendben is lett volna, nagyot nevettünk, sikerült a Zsiga szereplése, tényleg jól vizsgázott óraszerzésből, és erre magam is nagyot derültem, tényleg félni kell tőletek gyerekek...na menjünk feküdni, hiszen nagyon elrohant az idő. Elköszönünk egymástól, szép álmokat fiuk ...majd egy hang utánam, fdgy úr szíveskedjék nekem kölcsönözni pár forintot... ezzel ösztönszerűen a nadrág hátsó zsebéhez kapok, üres, lapos... Hová lett a bukszám?... rezdült meg az agyam, hiszen még az est folyamán megvolt...de közben már Zsiga vigyorog is felém ... nem ez volt a bukszája fdgy úr?... de igen... na lássa máskor majd jobban vigyázzon erre is... A mai napig sem tudtam meg, mikor és hogyan vették el órámat és a bukszámat, de mesterségük fogásaiból sem mutattak be soha semmit, ez titok maradt előttem. | |
