Turizmus a teli hómezőkön, vagy 300 km /1942 dec./

Hát bizony az időjárás nem volt behizelgő egy cseppet sem, hogy hány fok volt mínuszban nem tudom... de bizony széllel vegyesen nagyon fáztam... Fáztam azért is, hiszen odahaza sem gondoltam át teljesen, hogy mit is kell nekem itt csinálni? Nem vételeztem fel igazi téli holmit, ami tán a legnagyobb hiányosságom volt, hogy a csizmám az bizony a hideg ellen nagyon gyenge volt, saját csizmám volt, tehát eléggé szűk, nem kényelmes, nem tudtam több rétegű kapcát beletenni, így bizony pár nap után nagyon kellett kapkodnom a lábaimat a csikorgó hóban.... De ki a fene tudta még Szhelyen, mi vár rám a nagy orosz télben. Amikor elindultunk sütött a nap, zubbonyban is lehetett járni... na meg a vagonban sem volt olyan hideg, hiszen negyven ember már jó kályha ahhoz, hogy mesterségessé tegye a hőmérsékletet. Hiányos öltözékem nagyon aggasztott, de nem volt rá mód ezen változtatni...

Figyeltem az itt lakó orosz embereket, hogyan is öltözködnek?– mi a viseletük? Egy tény –ahogyan az orosz lovak– istálló nélkül növekedtek fel és bírták a „Tél Tábornok–nak” fogcsikorgató marcangolását, ugyanígy az itteni orosz emberek, gyerekek, asszonyok, férfiak valamiképpen védettebbek voltak edzettebbek voltak a hideg hatására, mint mi nyugati, puhányabb, kényelmesebb emberek. Ami nekünk már nagyon „zima–hideg” volt, azt még az orosz nem nevezte hidegnek...
Az asszonyok általában szintén pufajkában jártak, majd a
fejükre nagy kendőszerűséget borítottak, amit aztán a nyak hátsó részénél visszafordítva csomóra kötöttek. Így védve volt a fej, a nyak, sőt a váll is. A többi testrészt meg teljesen befedte a vatta ruházat. – Nem lehetett látni értékes prémes bundákat, sőgöket, egyszerű volt minden, amit viseltek, valamiképpen konfekciónak, tömegnek készült ruházat volt, amiben bizony semmi sikk, kellem nem dominált a nőiesség, a báj, a szépség, mint a medvék cammogtak a nagy szőrcsizmában, nem volt bokamutogatás, miniszoknya. A férfiak általában szakállt viseltek, tán fogadalmuk is lehetett, amíg a németek itt lesznek, nem borotválkoznak ... a gyerekek itt is gyerekek voltak ... nem törődtek a háború várszagával, árvaságukkal, anyjuknak özvegységével...
Itt említem meg a primitívséget, nincs itt szeméremszégyen, nincs itt angol WC. Amint itt, vagy valamelyik városban sétálgattam, arra leszek figyelmes, hogy egy menyecske nagyon siet egy romház falához. Majd felkapja a szoknyáját, szabaddá teszi magát, leguggol, és már végzi is a nagyszükségletét, csupasz valogát, elejét mutatva, mit sem törődik ezzel, mintha a világ legtermészetesebb dolgát hajtaná végre, majd dolga végeztében visszahelyezi ruházatának minden ráncát és folytatja az útját… Ez van… ez itt nemzeti szokás, nem botrányos viselkedés, természetes szükségleteknek természetes elvégzése.
Nálunk egy ilyen szükséglet nomádmódi elvégzése, rendőri beavatkozást vonna maga után ... legalább is nagy megrendülést a szemlélőkben....
Nekem is csak első ilyen látvány volt megdöbbentő, később a szokáshoz híven nemzeti jellegűnek véltem –higiénia, köjál– háború van... de háború előtt is ez nemzetközileg náluk nem okozott megbotránkozást. Ugyanígy volt a fürdésnél, közös fürdéskor sem a férfiak, sem a nők nem ismerték a takarást, fügefalevél nélkül enyelegtek a víz ölében, tudomásul vették egymás testi felépítését és később sem okozott ez elfajulást.
Mit kell azt takarni, amit isten adott, ami a testnek tartozéka, nem kell belőle pánikot kelteni, állszeméremmé vinni a fajú jellegi külső testi szemléletet.
Indulás gyalog a vad, hideg orosz mezőbe…
Másnap reggel korán ébresztő, korán reggel, itt még hét órakor sötét volt... de már a reggelit elfogyasztottuk, a kulacsokat teával tele

öntöttük, mindenki lázas sietséggel sorakozott a szakaszába, majd jelentés következett –159 fő együtt, menetelésre kész... ugyanis tegnap már egy katonámat agyonlőttek a németek.

A gyalog túra borzalmai - Tél Tábornok kegyetlensége

Katonák! –kezdtem az atyai intelmet, ellenséges területen járunk, nem szívesen várt és fogadott vendégként kezelnek itt bennünket, nem kéjutazásra jöttünk „Ibusz útján”, parancsnak a ridegsége vezényelt ide bennünket. Hosszú út előtt állunk, egy hét kell legalább, mire a végcélba érünk... az úton mindenki fegyelmezetten meneteljen, ne szakadjon le az alakulatától, várható valami partizáni támadás is, na meg aztán itt a télnek a ridegsége... stb stb...
Az orosz honban nagyon távol vannak a falvak egymástól, nem úgy mint nálunk, pár Km és már falut érünk. Itt bizony vagy harminc kilométerre található meg egy-egy falu, vagy többre, s aki nem ér be sötétedés előtt, azt vagy a partizánok fogják kezelésbe venni, vagy a fagyos éjszak fogja csonttá merevíteni, tehát készüljünk fel egy ütemes, huzamos gyalogolásra...
Ezzel indultunk is az ismeretlen nagyvilágba –a menetirányt a vezénylő tiszt megadta nekem, valami térképet mutatott is, és ezzel köd előttem köd utánam elindult a bús had, mert bizony senki sem volt, aki lelkendezett volna a pillanatnyi történelmi és földrajzi adottságban.
Szokás szerint magam vezettem a századot, hamarosan kiértünk a lakott területből szaharai hó pusztaság fogadott bennünket sehol egy lélek, sehol egy pipáló házikó, kihalt az egész határ, pár centi hóval van beterítve az út is, amit a rohanó járművek némileg láthatóvá teszik. Két tizedesem pedig hol középen, hol a végén járva, biztatták az elfáradtakat és gyorsan szedtük a lábunkat, hiszen nem nyári időszak volt. Közben egy-egy teherautó valamivel megrakottan dudájával kért helyet a szűk úton. Bizony mennyire könnyebb volna valami hasonló járgánnyal utazgatni, nem pedig gyalog ebben a kietlen vadságban. Embertelenségnek a szüleménye ez a parancs, hiszen öt teherautón elférhetett volna ez a század és legrosszabb esetben kettő nap alatt célba értünk volna. Nem, gyalogolni kell, ami nagyon fáradságos volt és egyben veszélyes is.
A méterek-méterek fogytak, közben megpihentünk, leeresztettük vizet a csapból, de bizony az én századom induláskor kb., száz méteres oszlopban elfért, amint közben visszatekintek, te szent Isten, hiszen már több mint egy Km-re van a vége... mi lesz itt. Volt amikor lemaradtam, megvártam az utolsó párt is, betegek vagytok? Fáj a lábatok?- nem...akkor miért maradtok le?- csak ...mit csináljak ?- semmit-szép szóval igyekeztem

őket nagyobb sebességre bírni, látszat kedvére tán ment pár száz méteren át, aztán ismét a lassúság vett erőt rajtuk...
Na végre már esteledett, amikor feltűntek egy távoli településnek a körvonalai –látjátok? – pár Km és már ott leszünk....
Igen beért az eleje a faluba, majd egy órát kellett várni, mire a vég is felcsatlakozott. Létszám?– na mindenki megvolt...
Akkor most azonnal jelentkezem a helybeli katonai parancsnoknál- és többit majd elmondom...
Minden faluban volt irányító egység, aki rendelkezett megfelelő utasításokkal...
Elmondta hol lesz a szállás, a kosztolás, a másnapi hideg élelem felvétele... Hát bizony nem a magyar falunak a képe tárult elénk... habár nálunk is vannak még megcsodálni való elmaradottságok, de itt? Az egyes házak közt nagy volt a távolság... kéményt nem is igen lehetett látni, itt ott füstölgő háztetőt, amint a zsupp között szivárgott ki a füst... ellenben találtam egy zsindelyes házat, na itt valami nagyúri elvtárs lakhat, hát kisült hogy skola –iskola...
Amikor a legénység már megtalálta a maga vackát, vacsorázott, nem igen kellett őket félteni, hogy csavarognak, nagyon elfáradtak az első napnak kb harminc Km-es útjában...
A csicskásom jön jelenteni, hogy a mi szállásunk is megvóna, de azt hiszi, hogy én ott nem fogok aludni tudni. Sok helyütt volt, de ez volt a legjobb...na, hát milyen lehet? Tán nem epedás az ágy? , vagy nem parkettás a szoba? , vagy nincsen benne fürdőszoba?... stb. Mindenre gondoltam, tessék csak jönni majd megmutatom...
Biz a tető majd a földet súrolta, rozoga ajtón át mindjárt a nappaliba értünk, ahol a nagy búbos kemence fogadott a lakóival, egy disznó és két kecske, egy öreg házaspár...és két gyerek ... Bizony nem szalonszag van itt, állati és emberi bűznek vegyülete, a fene tudná megmondani melyik büdösebb, az emberi, vagy az állati szag. Mivel már nagyon sötét volt, öreganyámra emlékeztető picski világított, valami büdös faggyúból szívta fel az égéshez szükséges zsiradékot, korom, füst, mily édesdeden elfértek e kis helyen, egyik sem utálta meg a másikat és még hozzá emberek laknak itt, tehát emberi hajlékban vagyunk.
A legényem mindjárt mutatta is a konyha mellett egy kis picike térbeli helyiséget, egyetlen deszkapriccsel, valami szalma lehetett benne, de tele volt kecskeszarral, szegény kecskéket most kizavartuk az otthonukból, ahol büdös van ott meleg is van, jelszóval. Ez volt a legjobb hely? –kérdem a legényemet– igen, mert másutt együtt kellene feküdni az egész családdal, állatokkal...

Ha ilyen higiénikus helyzetben is lehet megöregedni, élni, hát mi is kibírunk egy éjszakát –Ide figyelj Laci –Én alszom éjfélig, majd utána te alszol, betöltjük a pisztolyunkat, nem vetkőzünk le... meddig tart, amíg a nyakunkat elválasszák a fejünktől?...
Csakhamar egyszagúkká váltunk a vendéglátóknak a szagával, a bűzek-bűze közt már nem tudtunk különbséget tenni, fő az, hogy itt benn melegebb van, nem fúj a szél...
Nem valami barátságos volt az első percek együttléte, de csakhamar felmelegedtünk, hiszen valami kis pálinkám is maradt még, megkínáltam a házigazdát, mindjárt csillogóbb lett a fakuló, könnyes szeme... a nagy szakállból szájának a mosolya is kilátszott. Megfértünk aztán a legnagyobb barátságban egymás mellett, mi már megkötöttük a békét, nekünk nem ellenségek és igyekeztünk úgy viselkedni, bennünk se lássa az ellenségnek kegyetlenségét, hogy mennyit aludtunk azt nem tudom...
Reggel azonban már nagyon hidegen és ridegen fogadott bennünket a szokott napirend: reggeli, hogy volt e mosakodás? –egy kicsit a hóban kerestük az illatos szappant...ennyi elég is volt.
Létszám ellenőrzés –ismét pár biztató szót...nagyon messze a következő falu...szerencse senki se jelentett beteget…mindenki egészséges volt...akkor indulás....
A mai nap már jobban kiszedte izmaink ellenállóképességét, fújt a szél... és a porhót magával ragadta, vitte-vitte, valahol letette és így állandóan hóhullámban jártunk, csúszkáltunk...bizony az én csizmám is nagyon rosszul viselkedett, nem tudott ellent állni a csípős, harapós hidegnek...megállni nem szabadott, csak menni és menni...
A második napnak a megerőltető menete meg is látszott a menetszázad fegyelmetlenségén, kinyúlott a század mint a harmonika, a végét nem is látni, sőt közben egy-egy lövés is hallatszott, később tudtam meg, egy-egy kányát vettek célba a katonák...
Na aztán legyen most az ember a talpán, aki itt a fegyelmet tudja tartani.
Valami súgta nekem, ne érdekeljen, aki tud, velem jön, aki nem tud jönni, az vessen magára... de mire beköszönt az est, fedél alá kell érnünk...
Közben egy-egy teherautó is elhaladt mellettem, és ki kiabál nekem róla egy-két katonám, felugrott a járgányra, könnyebbiket választotta, majd a legközelebbi faluban találkozunk –kiabálták... Mit tehettem, visszaintegettem... ég veled! ...
Mi lesz ennek a vége? –magam sem tudtam, csak éreztem, itt egymagam nem elég ahhoz hogy célba érjek ezzel a társasággal...

Naponta ismétlődött a km-eknek a csökkentése, de mindennap nőtt a fegyelmetlenség, a ziláltság, sőt a létszám is csökkenőben volt, hiába vártam a lemaradókat, soha nem tértek vissza, hová lettek?, hol fészkelték be magukat örök rejtély maradt a számomra.
Ebben a kötetlen, szabadság adottságában most ütközött ki legtöbben a szabadulási vágy, vagy felmérték a rájuk nehezedő szenvedéseknek az emberi kínjait, ezért maradtak le az egységüktől, vagy talán valami partizáni agitációnak lettek az áldozatai.
Napról-napra csak rosszabb lett az időjárás is. Igazi Napóleoni „Tél Tábornoki” idő lett, amikor a felerősödő szél nagy erővel csapkodta a fagyos hószilánkokat az arcunkba –orgonasípolási hanggal süvített át a gyér öltözékünkön– csak lehajtott fejjel lehetett menetelni –ki mert volna egyenes fővel szembenézni a stuka sebességgel haladó hózápornak. Megnőtt az olvadó lehet párájának a jégcsapja a szemöldökünkön, majd a köpeny gallérját jégkristály övezte. Csak ember bír némileg megbirkózni ezzel a hatalmas ellenséggel, nem kell ide fegyver, golyó, ez a csontot is megfagyasztó orosz tél egymagában is szedi a napi áldozatait. Az utak mentén rengeteg megdöglött lovat láttunk, felpúposodott hassal, mereven kandikált ki a hóból még kilátszó testrésze. Milyen értékes állat lehetett valamikor idehaza, de hiába a nálunk nevelkedett, meleg istállókhoz szoktatott lovakat döghalálra száműzte az orosz puszta kegyetlen fagya, nem bírta a szokatlan hideget, éjszaka nem mehetett be az istállóba, megdermedve, megfagyva mutatták az elvonult csapatoknak az útját. Láttunk olyan lovat is, amiből már hiányzott egy-egy hátsó comb, vajon ki enyhítette vele éhségét?
Farkasok ezen a vidéken nem voltak, azaz nem láttunk, csak emberi farkasok fosztották meg egy-egy ízletes testrészétől. Ezek az állatok nem tudtak megbirkózni az emberi gonoszsággal, a háborúnak kegyetlenségével, nem öldöklésre születtek, nem gyilkos fegyverek szállítására, vagy az ördögi emberi terveknek, hadititkoknak futárszolgálatára születtek. Hátborzongató látványt nyújtott a hullatemető csendélete.
Ahogy nőttek a megtett utunk Km-ei, úgy nőttek a kínjaink. A menetelésnek naponkénti megerőltető kínzó fájdalmai.
Sorban jöttek a nagyobb városok Novij Oszkol, Majd Sztarij Oskol. A leomlott házak, égbe meredő falak, üszkös fekete ormok bombatölcsérek kráterei, mindenütt hirdették, hogy itt az emberi kultúra nagy rombolást végzett, ember ellen, ember harcolt. Ugyan még található volt itt-ott épen maradt épület, de lakósság is valamiképpen megritkult, nagyon kevés orosz lakta ezt a háborús krematóriumot.
Az épen maradt helységeket a németek rendezték be a maguk szolgálataira. Nagyon sok volt a teázó helyiség, hiszen szeszes italt nem lehetett kapni.

Üzletnek még csak porszeme sem volt található, egyedül csak a németek tartottak maguknak „magazint” ahonnan aztán ellátták az egyes katonai egységeket.
Magam is jártam német magazinban, óriási épületeknek a belseje roskadozott a legfinomabb húsoktól, sajtoktól, és rengeteg italtól. Mintha egy óriási vásárcsarnokban járnék, úgy nézett ki belülről a magazin. Volt olyan, amelyikbe bejárhattak az autók –a felvételező autók– és úgy rakodtak meg. Itt aztán a magyar paprikától kezdve, a magyar tokajitól, a francia pezsgőtől, a gépolajtól, a prágai sonkától kezdve minden együtt volt felhalmozva, óriási értékben.
Pontosan kiszámították a napi kalóriának megfelelő egységeket, mennyi kell egy katonának, és ennek megfelelően osztották ki a napi adagokat. Csak a létszámot nézte a raktáros és már tudta is miből, mennyit kell adni –felszorozva a létszámmal– mindenki megkapta kb. hadikalóriának a halmazát. Kimondottan éhezni nem éheztünk, na többet is ettünk volna, de valamiképpen éhség menetközben nem volt. Koszt utánpótlásról szó sem lehetett, itt nem lehetett találni a civil kamrákban füstölt szalonnát, sonkát... ,de még csak „kartocskát–krumplit sem–" bizony minden morzsányi ételnek itt karátja volt.
Most előbbre hozom a mondanivalómat, mert később hátha kimarad a naplómból, ezek a hatalmas és gazdagon felszerelt magazinok lettek aztán 1943-január utáni időknek a halálos injekciójuk. –Hogyan?–
A visszavonuló csapatok, köztük a magyar egységek is a szétzilált és menekülő fegyelmezetlen tömeg –az állati ember, amikor a végzetnek, a halálnak torkában érezte magát, na meg hol is kosztolt volna, hiszen nem volt egységes katonai század, zászlóalj, mindenki menekült, aki merre jónak látta. Nem hallotta meg a parancsnok kiabálását, mit törődött vele ha belelőnek, jobb ma egy halál, mint a szenvedések, kínoknak a fájdalma.
A borzalmas fejetlenségben a katonák aztán mit törődtek a magazinnak a parancsnokával, hiába tiltakozott, egy puskatus, vagy tán egy lövés és már nyitva is volt a farkasétvágyú, éhes, szomjazó bakának a magazin Kánaánját. Megtömte a gyomrát, ami csak belefért..., de megtömte a tarisznyáját is, a töltényeit eldobta, még a tölténytáskájába is élelmet, gyömöszölt, a jó falatokra inni is kellett, aztán nem is valamit, hanem a legfinomabb rajnai borokat... –amit eltudott vinni a sok borból– főleg tömény szeszekből, mint a Mikulás megrakottan távozott el a magazinból, már aki el tudott távozni, mert nagyon sokan megitták a harmadik állatot is– a disznót a sok szeszből– Ott fetrengett a magazin padozatán... míg, vagy meggyulladt benne a szesz és szép halállal kimúlt, vagy a jövő németek agyonlőtték...

aki pedig kivonszolta magát a hideg fagyos szabadba, ott botlott el részegségében, és szép álmok közepette csak a lelke ért haza, teste örökre az orosz föld fogságában porladt el.
Ez egy nagyon szomorú tény, és mindig hangoztattam, nagyon sokan az emberi mivoltának az elvesztése következtében állattá változott, vedlett át, és ez az akaratlan gyenge földi emberi állat saját maga ásta meg a sírját, a mértéktelenségnek, a hirtelen jólétnek a felmérhetetlen akaratgyengeségének lett az áldozata.
Igen, most könnyű melegszobából ezek fölött ítélkezni, elítélni őket, aki még nem parolázott a halállal, aki még nem érezte át az ember által szült nyomornak földi testi és ideg gyötrelmeit, tán az sohasem érti meg az ilyen embereknek az akaratlan cselekedeteit. Nem kell háború, békés viszonyok melletti is vannak mértéktelen részeg, delíriumos két lábon járó állatok –tudják ezek, hogy meddig szabad inni?, és főleg mennyit szabad csak a garaton leengedni?
A részeg ember előbb megfagy, mint a józanember, hiszen ha pillanatnyilag a szesz ad is neki kalóriát, de jobban párolog a teste, a párolgás pedig hőveszteséggel jár, így előbb hül le a teste, mint a józan embernek. Mint ahogyan a hőmérő higanygömbjére étert cseppentek, nagyon gyorsan süllyedni kezd a higanyszál, a gyorsan párolgó éter hőt von el a hőmérőtől és így lehet éterrel még nyáron is jeget csinálni...
Ezt a részeg ember nem tudja, a pillanatnyi jókedve, melege nem sejteti vele, hogy a gyors párolgás következtében az erek is összehúzódnak, az agy sem kapja meg a szükséges mennyiségű vért, bekövetkezik az álmokkal telitett szép alvás, majd pedig a lélek sem hajlandó egy hideg testben lakni, valahol utat keres magának, hogy elszálljon a lelkek birodalmába.
Volt még egy másik problémám is, amin elgondolkodtam. Ez a háború nem egy hétig tartó lakodalomból áll, nem mézes heteknek a csókolódzása...a katonák zöme fiatal, tetterős, nemi életet élni kívánó ember, hát aki már hónapokat, sőt éveket tölt el a normális nemi élettől elzárva, hiszen itt lehetősége nincsen valamiféle kuplerájra –hát akkor itt mi van?
Később kaptam rá választ, amikor ezen morfondíroztam. Nagyon sok teaház, ivócsarnok volt mindenütt, ahol ingyen mérték a finom gőzölgő teát, tele fiatal katonával, akik énekelgettek, nevetgéltek. Na ez eddig rendben van, tea ingyen, jó kedv...,de ezek fiatalok is és hol találnak vágyaiknak kielégítő kútforrást... Ilyen téma felvetődésekor egy orvos adott rá feleletet, hát igen ez az egyik legnagyobb probléma a hadban élő katonáknál, de van rá orvosság. Mi az? –kérdem. A teába, sőt az ételbe de magában a konzervben is már

található olyan szer, ami a nemi hormonokat lefékezi, átmenetileg impotenssé teszi az ifit, azaz csökkenti fiatalságának a nemi kirohanását. Ezt természetesnek is találtam, hiszen itt nem is igen találtam fiatal orosz nőket, na ugyan aztán itt sincsen különbül mint más országokban, a nő is nő, megtalálja a partnerét ha még ellenségről is van szó, neki is élni kell. Az idegen katonákhoz meg minden országnak a női nagyobb mágnességgel vonzódnak, kizsolgálják magukat, eladják, vásárra viszik testüket a megfelelő ellenszolgáltatásért. Ez már öröktől fogva így volt a történelemben –azt gondolom ezen nem is lesz sohasem egy háborúban változás.
Hogy mi volt ennek a nemi csökkentőnek a neve most sem tudom, de van..., hiszen ma is használják az orvosi körökben, főleg most vetődik ismét fel a borzalmasan elszaporodó galambok sokaságának a megfékezésére.
Négy-öt napja vándorolunk már az orosz pusztaságban. A szélhordta utat bizony nem nagyon lehetett még nappal sem felfedezni, azért a német az út szélére kb. három méteres póznákat rakott ki, azaz ásott bele a földbe, a póznákra egy köteg szalmát, csutakot kötött, ezek a csutakos póznácskák jelezték az útirányt, ugyanúgy mint manapság a foszforeszkált útmenti kis fehér oszlopocskák. Igen ám, amikor megvoltak, azaz láthatók voltak ezek az oszlopocskák, mert amit nappal levertek a németek irányjelzőkként, azt ha lehetett az éjszakának a leple alatt a partizánok felszedték, és nincs isten aki megtalálná az utat, főleg éjszaka.
Mesélte az egyik fogatos vonat őrmester, még világosan elindultak az úton, szépen láthatók voltak ezek az irányjelző csutakok. Majd beköszöntött a sötétség, a szél tombolt, hordta a havat, de azért annyit láttak mindig, hogy vannak ezek az oszlopok, ötven méterre voltak lerakva az útmentén... De egyszer csak hiába meredezik a szemük...nem látnak oszlopokat, de utat sem...próbáltak az eddigi irányban haladni, sehol egy oszlop...csak ballagnak, a lovak prüszköltek, már hófehérre dermedt rájuk a pára....a kétségbeesés gyötrelmei kezdtek bennünk uralkodni, hát hol vagyunk... már rég el kellett volna érni a kijelölt falut, de sehol egy lélek, sehol egy ház....hát itt fogunk megdögleni.
Félig megfagyottan, megdermedten, a lovak is már alig bírtak mozogni, valamiképpen kezdett virradni...a hajnali fénynél figyelték, hát hol is lehetnek?– ekkor látják, hogy valami hatalmas kört látnak maguk körül, állandóan egész éjjel csak körben, körben mozogtak, azért nem értek be a kijelölt faluba. Jó hogy a partizánok erre nem figyeltek fel...

Az orosz tél minden földi és légi mozgást megbénít, védekezni ellene lehetetlen, mert hasonló a helyzet Kőmíves Kelemen regéjéhez, amit nappal felépítettek az az éjszakában romba dőlt, itt pedig nem kellett várni egy éjszakát, elég volt egy negyedóra, vagy egy óra és már hiába szórták el a havat a hófúvó német hatalmas gépei, valósággal okádták messze a havat. Hasonló a mai Tsz-ben használt munkagéphez, ami aratja a csalamádét, majd egyben szecskázza és már magas tornyába gyűjtve, valósággal okádja a felszecskázott takarmányt az alatt álló teherautóba. Ezek a német hóhányók, amint haladtak a hóval befedett buckás utakon, felszántotta a fagyos kérgű, vagy csak porhanyó hóvastagságot, majd magába szívta és több atmoszféra erővel hányta ki magából egy vastag acéltorkon át messze, kb. öt-hat méterre. Szép látvány volt nézni ennek a prüszkölő gépi szörnynek a hótűzhányó munkája, mint takarítja el a havat, teszi járhatóvá a járhatatlan utat –sima, kocsizható akadálymentes pályát hagyott maga után.
Igen ám, ha szélcsendben történt ez a művelet, akkor minden rendben volt, az út egy darabig járható volt, de ha a viharos szél sűrű gomolyagban, sűrű fellegekben röpítette szerteszét a havat, ki tudja honnan hozta és főleg nem törődött vele hová ejti le. Ez a sűrű fellegi hó csakhamar ismét dimbes-dombossá tette a közlekedő útnak a képét, a gépkocsik a hóbuckákban belesüppedtek, egyhelyben forogtak, jégpáncéllá fagyott a forgókerekek alatt a hó, nincs Isten embere, aki ebből a holtpontból kimozdítsa. Előkerültek a lapátok, igyekeztek a kerekek alól az akadályt elszórni, majd kezdődött előröl a motorzúgatás és ki tudja hányszor.
Az a pár kilométer, ami máskor csak tán egy-két óra időt igényelt, most napokat követelt magának, megkésett az utánpótlás, és ezek a hiányosságok elől, a tüzelőállásokban fagyoskodó bakáknak nagyon hiányzott, amikor az ellátás döcögött, vagy tán teljesen hiányzott is.
Ha magam nem éltem volna át ennek a „T É L T Á B 0 R N 0 K N A K” minden kegyetlenségét, pusztítását, mostohaságát, ha nem éltem volna át állat és emberi erőt kegyetlenül hóhér könyörtelenségében –kacagva végez a harcossal–, amikor minden mozgást egyszerűen leállít, nincs élelemszállítás, nincsen sebesültek kórházba való szállítása, de nincs egyátalán mozgás, amikor teljes halálra van ítélve aki ebben az időben helyváltoztatásra van utalva... Ez a tél erősebb minden földi és légi fegyvernél, egymagában végzi a testroncsolást, láb, kéz, arc és fül lefagyást, harcképtelené teszi az itt levő, idevezényelt elítéltet –az embert.

Egy ilyen borzalmas élményem nekem is volt egy alkalommal. Ugyanis még az a szerencse, hogy nem napról-napra van ez a csontot fagyasztó hózáporos halált hozó ítéletidő –van amikor csendes nappali órákat hirtelen, perceken belül, mint aki felbőszült valamiért, vagy a sima tengeri –napfényben gyémántcsillogással taréjos játékkal játszadozik a végtelenben nyúló kék víztömeg– pillanatok alatt hatalmas robajjal felkorbácsolt dühvel rohan a partoknak– és jaj aki most a célpontjába kerül, kisebb hajócskákat nyomban a feneketlen gyomrába nyeli, ahonnan soha többé nincsen visszatérés.
Itt is, minden csendben van, csak a hó nyikorog a lábad alatt, még a nap is derülten mosolyog a földi halandóra, mintha kegyes akarna lenni az emberhez, s pillanatok alatt mint valami nyári zivatar hatalsas dühével itt termett, letépni igyekszik rólad a ruhát, átfúj bármilyen vastag ruházatodon, megkeresi annak kis szakadékát, ég a bőröd, előbb tüzel az arcod, majd óriási fájdalomba csap át...se utat, se látóhatárt nem látni, csak hófergeteget, ami hol hegyet épít, hol völgyet kotor az utcán, a terepen... Jaj akit a szabadban talál, nincsen valami fedezék, ami felfogja ennek a velőt vicsorító szélnek a harapását. Szegényes öltözettel, kalóriátlan étkezéssel, nem lehet elviselni.