 |
    |
 |
Egymásközti tekintély, elszigetelődés… Ahogyan szülték a napok a napokat, hetek rakódtak hetekre, valamiképpen kezdett kialakulni a század fegyelmi és laktanyai rendje, sőt valamiképpen az emberség is mindjobban felszínre került, amit vastagon betakart a volt bűnöknek a sokasága. Ahogyan megnehezült a szabadosság által való lehetőség a lopásra, csalásra, annyira kezdett visszaállni az emberség, a baráti szeretet, a felettes iránti való tisztelet, a környezete, a vele való emberséges bánásmód, mindjobban eltávolította a múltbeli életének ferde gondolkodásától, igyekezett ember maradni az emberek között. Több alkalommal tartottam valamiféle pedagógiai, nevelési elbeszélgetést velük, a becsületről, a munkástiszteletről a munka által szerezett gyönyörökről, persze a becsületes munka által szerezett javak feletti örömökről, nem a mackódöntés, nem a zsebmetszés, a betörés által kifejtett munka után szerezett néha nagyon is busás jövedelemről, továbbá az egymás iránt való megbecsülésről. És azt mondhatom nem maradt el a nevelésnek a jutalma, hiszen elértem azt a közösségi életben levő legmagasabb nevelési fokozatot, amikor egymást figyelmeztetik, hogy a te marhaságod miatt az egész század bűnhődik, elvonják a kimaradást, nincsen mozi látogatásos. Bizony nem is egyszer szemtanúja voltam, de ilyenkor mindig vak és süket voltam, amikor önmaguk osztották ki a súlyos pokrócozást, vagy ötven seggreütést, aki a közösségi fegyelem ellen vétett. Ilyenkor sohasem avatkoztam bele a bíróság által kiszabott büntetésnek a válfajában, jobban tudták ők a polgári büntető szankcióknak a fokozatát, tán mint egy kezdő bíró. Na, persze ez nem ment máról holnapra, mindig igyekeztem kipuhatolni a hangadók személyét, akire felnéznek még, ők is, akit tisztelnek, szívesen veszik a barátságát és amit most mondok nagyon eltérő a civil életnek ezen szemléletétől, mert a civilben való tekintély és a zsiványtekintély között óriási az elhajlás. Itt nem a szerény, a csendes, a meghúzódó, visszavonuló Assisi szt Ferenc példamutatása a fokmérő, egészen másképp alakul ki ilyen társadalomban a tekintély. Mély, néha igen is számit a nyers fizikai erő, a súly, az ököl ereje, de legtöbbször a zsiványvilágban elért alvilági tetteknek a mértéke volt a tekintély, ki az, aki az elkövetett bűntények felett a legrutinosabb a legmerészebb bűnténynek a kitüntetettje, szinte ha díjazni kellene, majd olimpiai aranyérmet illetne. Itt nem volt tekintélyromboló, ha valaki ölt, kérdés hányat és hányszor ölt. Hiszen ez már tekintély azok felett, akik csak egyszer mertek ölni, vagy még meg sem kísérelték. Hogy betört? De hová és hányszor, mert más tekintélye volt annak, aki egy kis butik betörésénél bukott le, de egészen másképp festett annak a tekintélye, aki a Nemzeti Bank betörésénél bukott le. Hiszen ezek már felsőbb szintű cselekedetet hajtottak végre, feltétlen engedelmességre inspirálta a nálánál kisebb vagánykákat. Ugyanis voltak itt nagy, azaz több mázsás, több éves lebukottak, fegyházlakók, de voltak köztük kisebb bűntényekkel sújtott magyarok. Nekem egy volt a feladatom, nem igyekeztem mindenkit megnyerni a magam munkájának a megkönnyítésére, szobarend, ébresztő, gyakorlatozás közbeni példás magatartás. Az első napokban, hetekben csak azt figyeltem hogyan oszlik meg a közösség összetétele, mert hiszen ahogyan a civil világban megvan a ranglétra, a státusz szimbólumból eredő szektacsoportok, ugyanígy kasztokra, bandákba keveredtek egymás közt az egyszakúak. Pl. a "verthemkasszafúrók”, vagy a bankbetörők, vagy a zsebmetszők, vagy a kisebb tolvajlásban jártasak, na ezeket kellett figyelnem és ezen belül kik viszik a szót, kikre figyelnek fel a banda tagjai, kikre hallgatnak, mert ahogyan a cigányok közt még ma is él a „vajda" tekintélye, ugyanúgy élt a bandavezérnek a szugerációja a többire és csak arra hallgatott senki másra. Tehát én hiába mondtam valamit az nem hatott le a lelke mélyéig, a tudat mély barázdájáig, de ha a vezér jól pofonvágta, annak rendje módja szerint, akkor nem próbálta azt valami bosszúval ellensúlyozni, mélyen hallgatott, hiszen félt, hogy kizárják a közösségbő1 és elveszti a lába alól a talajt, nem lesz pártfogoltja, mert valahányan voltak, valaki mindig tartozott valamelyik bűnbarlang klubjába, szektájába. Egyedül egy sem volt, még mielőtt valamelyik intézetbe nem került volna, tehát nagyon félt a magárahagyatottságba való jutástól, és bizony megvolt köztük a kapaszkodó ösztön által megmaradt ragaszkodás, még akkor is testi, vagy lelki sérelem érte a bandavezér által kiosztott pofon által. Amikor már letérképeztem tudtuk nélkül az egész századnak az összetételét, felismertem a szakosodásnak csoportosulását, kik az igazi, maguk által kiválasztott brigádvezetők, kikre hallgatnak. Most léptem én akcióba, most nekem kellett valamiképpen megnyernem ezeket a vezetőket, de nem az aranycsillagom által diktált hivatalos katonai rangommal, mert az itt nem volt igazi mérvadó, az csak külszín, nem hatott le mélyig, főleg akkorra nem , amikor nem voltak a szemem előtt. El kellett érnem, hogy akkor is minden rendben van, ha nincsenek közvetlen a látóhatárban. Hogy hány főt kellett megnyernem a közösségi élet szebbé tételére? Talán, ha most így visszaemlékszem nem volt sok, tán nyolc-tíz volt azoknak a száma, akiket megnyertem teljesen az akaratom végrehajtására, de természetesen nem részesítettem a többieket sem mostoha elhagyatottságban, állandóan tartottain velük a barátságot, kikértem az életük napi gondjait, leveleik tartalmáról érdeklődtem, mi van a családdal, miből élnek? Szóval valamiféle nagy családdá formálódtunk, amiben ugyan én voltam a papa, az anya, ehhez a munkához szoktattam a többi altiszteket, tiszteseket is, hiszen az ő munkájuk ezáltal könnyebb, eredményesebb volt. Nagyon megérte ez a pedagógiai nevelésnek a befektetése, megnyertem a szívüket, kitárták előttem a titkukat, nem kellett félnem a sötétségben, hogy tán valamelyik rámtámad, és léket vág rajtam a lélek kiszabadítására. Őszinték kezdtek lenni, amikor látták nem gazemberezem le őket a múltnak tetteiért, igyekeztem visszaadni önbizalmukat, minden jóra fordulhat majd egyszer, itt van most rá lehetőség, a katonai szolgálatuk alatt már mutassák meg, hogy nem értéktelenebb a többi katonánál, aki éppen úgy érez és örül, vagy szenved, mint a többi sárból és napsugárból összegyúrt emberi massza. Kezdtem magamat jól érezni köztük, de valamiképpen ők maguk is valahogyan mintha bűnbánatra találtak volna, mint mikor valaha egy nagy lelkigyakorlatra bevonultunk egy cellába és napokon át bűneink feletti elmélkedése után a lélek megkönnyebbülten élt a testben, egyensúlyba jött a testi és lelki érzelemnek az ötvözete, egymást kisegítették, emberiesebbé vált a volt ember. Persze azt nem mondhatom el, hogy az itteni laktanyai élet csak simogatásból és lelkigyakorlatból állott, ahogyan Jézus is korbácsot fogott, hogy a kufárokat kiverje a templomból, bizony kellett nekem is néha a legnagyobb fegyelmi fokot is alkalmazni. De úgy, hogy több ismertettem a bandavezérekkel, akik szinte ugyanúgy elítélték jelmezetlen társukat, és követelték annak a szigorúbb megbüntetését, ne szenvedjen a közösség egynek a bűne miatt valami nagyobb szabadságkorlátozásban. Bizony párszor szükséges volt a kemény, de igazságos büntetésre, hiszen ha palackból kiszabadul a pokol, nincs Isten, aki aztán még egyszer itt rendet tudna tenni. De hangsúlyozom, mindig kikértem a bandavezérek hozzászólását, s volt rá eset, amikor kikérték tőlem a bűnöst, majd ők eligazítják, s bizony sokszor nagyobbat kapott az illtető az én általam kiszabottnál. De így volt ez rendjén. Nagyon érdekes ötvözetből állottak ezek a katonák. Végeredményben Rousseau szerint mindenki jónak születik, csak később válik azzá, ami lett. Végeredményben a következő vegyületből tevődtek össze ezek az emberek. Elsőben mindegyik magában hordozta a bűnbeesés előtti való normális polgári emberségét, a becsületes emberi tulajdonságot. Ez az alaptulajdonság megmarad halálig benne, csak valamiképpen úgy van ez az ősi alkat, mint mikor egy freskóra rámeszelnek, csak a meszelést a fehér falat lehet látni, pedig a meszelés alatt értékes freskó lakozik, de pillanatra nem látni, csak akkor, ha a mészréteget onnan eltávolítják. Na, így voltak ezek a katonáim is. Meg volt végeredményben igazi emberi jellemnek a szép freskója, hiszen ő is aranyos volt míg a bölcsőben feküdt, őtet is megcsodálták, amikor az utcán az anyja karon hordozta, milyen aranyos, édes kis csöppség, milyen ragyogó fekete szeme van, bizony szép volna mandzsettagombnak is, mily édesen tud mosolyogni, csupa cukor ez a kis angyalka. Szóval őrá is mindazt elmondták, mint a többi százezrekre, tehát szép a gyerek, szép a freskó. Na, amint aztán egymásra rakodtak az évek, talán a körülmények, vallás, baráti bandák, néha a szülői nyomor, vagy valami külső nyomás hatásának engedve, erre a gyönyörű kis emberi palántára rárakódott a bűnnek a salakja, elfedte az igazi gyermeki szépséget és jóságot, csak a szennyes salak látszik kifelé, ami teljesen semmitmondó a nézőnek. Jöttek bűnöknek a különböző skálája, tehát egy testben két ember lakozott, a jó és a rossz. Amikor az elkövetett bűnök folytán bekerült egy egészen más világba, más társadalom, más környezet, ahol egészen más törvények, szabályok diktálják a napnak a perceit, a börtön, nagyobb bűn esetén fegyház. Itt kialakult a bűnözők társadalma, tehát már egy testben három ember lakozik. A freskót bemeszelték, lett kettő réteg, most pedig a fehérmeszelést átfestették feketére, tehát a falon már hármas réteg húzódik meg, de ebből csak a külsőt, a feketét lehet látni, nem tudni mii van alatta és annak alatta. Készen van a bűnözők társadalma, ami sok mindenben elüt a szabad élet formájától. Most az a kérdés mennyire lesz majd erre az életre hajlamos, tud-e majd különbséget tenni a hármas életből, ártatlan gyermeki kor, a szabadélet, a bűnöző élet között. Na, és most jött a harmadik vakolás, az eredeti freskóra, katonai élet, ami aztán megint elüt az előzőtől. Az új emberi vonást igyekszik kihozni, azaz igyekszik megszabadulni az igazi emberi képet, a freskót, a rárakott vakolatoktól, és most nekem ez volt a feladatom, mennyire tudok igazi restaurátor lenni az ilyen elcsúfított freskó felett, meg tudom-e tisztítani a felesleges mázoktól a képet, visszatudom-e varázsolni az eredeti igaz képet, az igaz embert, a volt , a mindenki által agyon dicsért kis emberkét, hiszen csak a test lett nagyobb, a lélek nagysága örök, sem kisebb, sem nagyobb nem lesz, akármekkorára nő a test. Most utólag is látom mekkora munkára vállalkoztam én amikor ennek a századnak lettem a parancsnoka, hiszen egyenként és, összegében teljesen más módszerekkel kellett nekem itt operálni, valamiképpen úgy voltam, mint a régész, aki ásatások révén talált egy értékes korsót, de csak darabjaiban, így szétesve nem sokat mond, értéktelen, de részeinek összerakásával nagy muzeális értékké alakul át a lelet. Mindegyikben embert, a volt szép gyermeki arcot kerestem, bűnök előtti szabad embert, aki szeretne talán szabadulni a bűneitől, és most van rá alkalom, hogy szakítson a régi ösztöneivel, a társadalom megrontásától. Ami tán a legnagyobb nevelési eredményem volt, talán a bizalom elnyerése, hiszen előttem nem titkoltak semmit, kitárták a bűnlajstromukat, engedtek olvasni a lelkivilágukban, és ez bizony néha talán kellemetlen is volt számomra. Ahogyan említettem már korábban, maguk adták az őrséget, volt kimenőjük, nem voltak korlátozva szabadságukban, egyedül emlékszem nem szabadott őket szabadságolni, azaz elengedni haza, hiszen ki tudja visszajött volna-e? Vagy... Mivel a városban szabadon járkálhattak, kelhettek, bizony csak felébredt egyik-másikban a kalandos ösztön, és ami nem volt leláncolva, azt bizony ha egy mód volt birtokukba vették. Nagyon sok eset, lopás, kisebb fajta betörést követtek el a városban, azért nem csodálom, ha a köztudatban „fegyenc" jelszóval emlegette a békés polgárság. A malom, szénás pajtájának raktára Egy alkalommal is „malom szénás pajtája" megjelennek nálam Kőszeg rendőrhatóságának a detektívjei, szabályosan jelentkeztek és engedélyt kértek tőlem, hogy feljelentés érkezett a rendőrségre, hogy ekkor és ekkor betöréses lopás történt valamelyik házba. Feltehető, hogy a fegyenc századból, na ezt a szót mindjárt helyesbítettem, itt nincsen börtön, itt katonai alakulat van, tehát nem lehetnek fegyencek, egy kicsit olyan bambán néztek rám a detektívek, na fene, tán én bűnpártoló vagyok, nem vagyok bűnpártoló, de egy embert nem lehet egyazon bűnért állandóan büntetni, amikor ők a jelenben bűneiknek súlyát érezve vállalják a Don minden poklát, tehát katonák, értik? Bocsánatkérés mellett elmondták a kérésüket. Engedjem meg, hogy akik gyanúsak a tettek elkövetésében, azokat kihallgathassák. Tessék, válaszoltam, valami névsort is hoztak már magukkal, úgy látszik valami besúgás is leltetett már, vagy külszínről is ítélve a feljelentők részéről. Hamarosan megjelentek vagy öten is a detektívek ajtaja előtt, nem avatkoztam bele a dolgukba, nem is voltam rá kíváncsi, miért jöttek ezek a nyomozók, az ő dolguk. A kihallgatás egy-két óráig is eltartott, majd dolgok végeztére éppen odaértem, amikor befejezték a nyomozást, jegyzőkönyvezték az elmondottakat, de szomorúan mondták nekem a nyomozók, sajnos eredménytelen volt a kihallgatás, nem tudtak semminemű nyomra bukkanni, mindenben alibit tudtak mondani a katonáim, így bizony a betöréses lopásnak nem lettek meg, a vádlottai, elkövetői. Elbúcsúztak a detektívek és még egyszer elnézést kértek a zavargásért. Semmi az egész, mondtam, ha valami baj van akkor csak jöjjenek ki és nyomozzanak. Amint elmentek a rendőri civilek, éppen a „Dani” a nagy tekintélyű böszme nagy testű, valami rettenetes torzképet mutató külsejű ember volt - mondtam is magamban - ezzel sem szeretnék éjjel valahol találkozni, de a Dani már az én emberem volt, nem volt titka előttem. Na, Dani, mi újság? Miért zavartak? Nagyot röhögött, ezek a naiv kis falusi detektívek, engem akarnak megfogni, nagyobbak kezéből is már kicsúsztam, akik rutinosak és fővárosiak, mit tudnak ,,ezek a falusi kis senkik...”, ebben a hangnemben jellemezte őket a fővezér, a Dani, de majd a főhadnagy úrnak elmondom mi történt... sőt meg is fogjuk mutatni a szajrékészletünket, mert bizony van már egy kis raktárra való. Mindjárt kértek is menjek velük, majd megmutatják éjszakai műszakuk gyűjteményét. Na nem bánom, gondoltam magamban, hiszen magam is kíváncsi voltam mit is lehet Kőszegen összeszajrézni, lopkodni, és főleg hová lehet azt elrejteni? A laktanya közelében nem messze volt egy malom. Elvezettek a malomig. Eddig nem is szabadkoztam, de amikor invitáltak be az udvarra, na meg aztán jött a szénapajta, aztán ne tovább már, mondtam nekik mondjátok meg mit akartok velem tenni, el akartok tenni lábalól? Szó se lehet róla, nyugatattak meg egyhangúlag, de a szajré a pajtában van, csak ott lehet megnézni. Na jó, bementem a pajtába, de az ajtót nyitva hagytam, mégis ők hárman is voltak, egymagammal hamar végeznek, de csak biztatnak továbbra is, menjünk fel a széna tetejére, na aztán erre már nem vállalkozom, menjek a sírom tetejére, még attól is megmentselek benneteket, hogy a kivégzett testemet felvigyétek a széna tetejére, mindjárt feküdjek is le a síromba. Nagyot nevettek, látták, hogy én komolyan beszélek, és tényleg aggodalmaim vannak afelől, nem akarnak-e leütni. Nem bántjuk mi a fhdgy urat, ne féljen, csak hát a széna tetején van a szajré, fel kell oda menni, és majd meglátja, hogy nem bántjuk magát. A korábbi hetek együttléte azt diktálta bennem, nem kell félnem, nem fognak engem bántani, hát gyerünk fel a széna tetejére. Hosszú létra volt a széna mellé fektetve, Dani ment elől, a többiek utána, én meg a végére maradtam, ami biztos, az biztos. Felértünk a magaslatra, de én csak szénát láttam, de hol a szajré? Dani nagy erővel kezdte a szénát rétegenként, mint az ágyban a dunyhát felhajtogatni, s ekkor a szemem előtt volt rengeteg vegyes holmi, egy nagyáruház vegyes kirakata nem tartalmazott annyi és annyiféle holmit, mint Daniék álladéka. Volt ott vászon, ruha, nagykabát, terítő, kristály, edény, cipő, és még ki tudná azt felsorolni, majd elszédültem a látványra. Hát hol szereztétek ezt a sok tárgyat? Elmesélték, bizony sokat járnak a hegyekben, elhagyatott villákat szabadítanak meg tárgyaiktól, na meg a nyitva hagyott ablak, vagy ajtó is már készségre serkenti a vagányt. Na és mit csináltok ezekkel a tárgyakkal? Ha lehet, majd eladjuk őket, volt a válasz. Mit tehettem volna, kerestem a létra végét, és igyekeztem mielőbb szabadulni ebből a nagyáruházból, bizony sokan siratták meg a holmijukat. Nem tettem feljelentést, hiszen ez lett volna életemnek keresztfája, biztosan ácsolhatták volna már akkor a koporsómat, mert aztán nincsen irgalom az árulónak, az ő szemükben. Szép csendben ők is jöttek velem, és mesélgették tetteiknek mikéntjét, és nagyon bíztak abban, hogy én ebből nem csinálok rendőri feljelentést, nem is csinálhattam, hiszen velük megyek hamarosan a doni vérpadra és miért legyek én valamelyiknek a halottja. A jelenben írom le ezeket a sorokat, és utólag is azt mondom, jól cselekedtem, kár lett volna felesleges ördögi táncot kavarni, kavarta már ekkor az egész világot nagyobb ördög. Ahogyan teltek a napok, mind jobban megismertem az arcokat, a jellemüket, egyéniségüket, na meg az elkövetett cselekedeteiket. /új szalaggal írok 1978. dec. 8. Attilától kaptam/ Hová lett az autó? 1942. november felé járt már az idő, nem volt ekkor még hideg, de vége volt a nyári melegnek. Nem szoktam elcsavarogni, hiszen hová is mennék? Valamiképpen lekötött a beosztásom, a szolgálatom. Utólag azon gondolkodom ,hogy hová is tartoztam én mint század pk., teljesen önálló század voltunk, a kőszegi ezredtől, azaz zlj- tól teljesen független alakulat voltunk. Tényleg nem tudom, hogy kinek voltam én alárendelve, ki volt a közvetlen parancsnokom. Talán a jelenben nem is fontos, de nem emlékszem, hogy magasabb parancsnokság valaha is meglátogatott volna, azaz szemlét kaptam volna. A hosszú idő elteltével, már teljesen tiszta képet kaptam utólag, miért kellett ennek a fegyenc századnak megalakulni? Ugyanis a németek állandóan követeltek újabb utánpótlást a Donhoz, létszám az létszám, század az század, kikből áll annak összetétele sohasem firtatta, kutatta, így kellett ennek az alakulatnak is beolvadni a nagy moloch gyomrába, a követelés oldalára. Késő este volt, szólt a telefon. Itt rendőrség, szólt valaki a telefonba, fegyenc század parancsnokot keresi. Erre mondom én, ilyen nincsen itt, de van egy gyalogos század parancsnok, az pedig én vagyok... ismételten hebegett a rendőr a telefon másik végén, nem értik a dolgot, hát van fegyenc század vagy nincs? -kérdik. Van itt börtön és csíkos uniformis?- kérdem én. Válasz a másik végen: nincs. Na hát akkor lehetséges a fegyenc század? Ja igen, ugye így ismerik, azaz így van nyilván tartva ez a század és ezért van ez a jelzős megszólítás. Na jól van... és nagy tisztelettel kér engem a vonal túlsó feléről ez a szolgálati rendőri tag, a következőkre. A város közepén van a „Struc" szálló. A szálloda előtt volt egy autó, az est homályában ellopták, az a gyanújuk, hogy a fegyenc századból voltak a tettesek. Nagyon kérnek, valamiképpen ellenőrizem a laktanya létszámát, és ha valamit tudnék, akkor jelentsek. Nyomban tiltakoztam a gyanúsítás ellen, ilyent nem hiszem, hogy elkövetnek az én katonáim, de majd utána nézek a dolgoknak. Huszonkettő órát már elütötte a nagy toronyóra, tehát ha valaki hiányzik, csak engedéllyel lehet távol a laktanyából. A kapuügyeleti szolgálatosoknak tudni kell, van e hivatalos kimenője valakinek, és meddig szól a kimenő. A szolgálatos ftörzsörm nem tudott senkiről sem, nincsen senkinek sem kimaradása, mindenki a körletében van és már rég volt takarodó Megyek a körletbe, annak minden szobáját ellenőrzöm, bizony javában horkol már több honvédem, tehát tényleg régen volt már takarodó, amint figyelgettem az ágyakat, minden ágy gyönyörűen megvetve néz felém, mindenhol a takaró alól egy-egy fej kandikál ki. Amint figyelem az egyik ágyat, szintén meg van vetve, sőt mintha aludnának is benne, mert a fejrészénél valami gömb alak is púposodik ki, tehát itt is alusznak, ha felületesen nézném az ágyat. De mégis csak furcsa az a fej nem olyan, mint a többi, odamegyek, megtapogatom a fejet, puhányos, nincsen haj, sőt nincsen törzse se, csak egy göngyölegbe összehajtott törülközők csomója, ejha, a fene látott ilyen embert, akinek törülközőből van a feje, se törzse, se lába, amikor felhajtottam a pokrócot, és szemlélődöm tovább a fekhelykén. Találtam vagy három ágyat, ahol csak törülköző ember volt, tehát a valóságos katonám valahol csavarog, lóg, szökik, vagy talán ezek az autó tolvajok? Villant át az agyamon. Nem szóltam senkinek, nem riasztottam a századot pedig ilyenkor ez a szokás, teljes menetöltözetben sorakozó az udvaron, de mire jó ez a heccelődés, majd elkapom én az enyéimet még ezen az éjszakában. Mint aki jól végezte a dolgát, sétálgatok a laktanya előtt, fel-alá, csak valamikor jelentkeznek az én madaraim, az ágy csak hazahozza őket. Múlik-telik az idő, bizony már közelgett az éjféli dél, amikor a távolban alakokat veszek észre és amint a homályból mind élesebben rajzolódnak ki, ezek nem is civilek, katonák és hárman vannak, ahány törülköző embert találtam. Na majd mindjárt, hamarosan elém értek, s amint a villany fényénél felismerték az alakomat, vigyázzba kapták magukat és csak bámultak... néztek, erre a találkára nem számítottak, nagy volt a meglepetés, na most mi lesz? Nézem az arcokat, mind ismerősök voltak, az én századom tagjai, mese nincsen. Kérem a kimaradási cédulát, szóltam hozzájuk. Az nincsen, felelik félénken. Mikor van takarodó? Kilenckor. Az már rég elmúlt. Hol töltötték az estét? És mit csináltak? Kérdezgettem őket. Látták, kiút nincsen, mellé beszéléssel csak rontani lehet a dolgot, elém pattan az egyik, Miklós, fhdgy úrnak jelentem a következőket. Mind a hárman mi pesti emberek vagyunk. Civil korunkban volt lehetőségünk autózni és bizony már nagyon vágyódtunk egy kis autózásra. A Struc szálloda előtt megleltünk egy autót, a többihez már értünk, nem kell nekünk slusszkulcs, semmi, elindítjuk mi a lezárt kocsit, és elmentünk autókörútra. Nagyon nagy szükségét láttuk, ki tudja autózhatunk e még az életben? Hallgatom-hallgatom az őszinte vallomást, meg is esett a szívem rajtuk, igazuk van, gondoltam magamban, és hol van az autó?- kérdem. Visszavittük a Struc szállodához, Isten bizony! Isten bizony! -válaszolták egyszerre. Azonnal tűnjetek el a szemem elől és rögtön takarodó, de villanygyújtás nincsen ám! Igen is! Ezzel ismét eltűntek a sötétben, talán az álmuk is szebb volt ezen az éjszakán, hiszen amire vágyakoztak, hogy autózhassanak, az teljesült, lehetséges álmukban otthon jártak. Ezzel én be is fejeztem a nyomozást, de a dorgálást is, bizony szintén nem csináltam jegyzőkönyvelést, ezt a bűnt is, ha egyáltalán bűn volt, odatettem a többi közé, az emlékeim közé. Talán másnap várták a tettük büntetését, de amikor találkoztunk egymással, egy kicsit féltek még, csak annyit mondtam, jó volt? Tágra nyílt szemmel, mosolygós képpel néztek felém, hát nem lesz zárka emiatt? Gondolták magukban, és végtelen nagy örömmel mondták: nagyon jó volt... K. m f. 1942. nov. hava. Pesti emberek, akiknek valaha jobb sorsuk volt, mint ma, gazdagok is lehettek, autójuk is volt, bizony a vágyak nem ülnek el mint a madár, amikor jön az este. Már egyszer említettem, ezek a fiúk nappal ‚szelídeknek látszottak, de az est folyamán nagy nyugtalanság vette őket körül, csak kóvályogtak a laktanya udvarán, szűknek bizonyult a kerítés, valami idegesítette őket, talán a terveiket nem tudják valóra váltani? Bizony sokszor korábban rendeltem el a takarodót, talán majd alvásnál megpihennek, de íme a Miklóséknak menni kellett, autózási szomjuk kioltására. Kérdem mit kellett volna most tennem? Na nyugalmas időkben, pl. most, megvolna rá a büntető szankció, eltulajdonítás, magán vagyonrongálás, stb. címen lehetne a bírósági aktákat szaporítani, de kérdem, lett volna neki értelme ebben az adott helyzetben? Hiszen hasonló volt a helyzetük a siralomházban levő elitélttel, holnap jön a hóhér... tudja, már mit kell neki tenni, de mielőtt a normát elvégezné a hóhér, megkérdik az elitéltet, mi az utolsó kívánsága?...és ezt teljesíteni is kell. Ha Miklóséknak ez volt az utolsó kívánságuk a dóni hóhér előtti estén, akkor ám legyen, teljesüljön, nem szabad az utolsó estén még fokozni a földi kínok fájdalmát. Ha. autózni kívánt, ám autózzon, megadtam az utolsó óhaját, könnyebb lesz a hóhérral szembe nézni. Mindennap hozott valami meglepetést a hétköznapi katonai, szürke életbe, csak nem szabad szívre venni, túlságos nagy erkölcsi rombolást látni katonáimnak a cselekedeteiben, hiszen ha addig az ideig, amíg a közszínpadán, az életben, a hétköznapi életben szolgáltak és akkor nem voltak angyalok, akkor most a hátralevő hetekben váljanak korrekt, fedhetetlenné, amikor a vérük, a kialakult érzelmi világuknak kellett egy kis kaland-izgalom. Nem mindennapi erkölcsi normával mérték az elkövetett cselekedeteiknek nagyságát. Valakinek a valamilyének az eltulajdonítását nem helyezték nagy bűnvádi események közé, sőt a nagyobb súlyú és tekintélyű bűnelkövetők, kisebb lopások felett csak mosolyogni tudtak, pl. egy kis kőszegi nyaralóból való szajrézás. Ez pitányi ügy volt a szemükben, de az ilyen kis lopókat meg is vetették a nagy zsiványok, pl. a bankbetörők, mackó /páncélszekrény/ döntők, hiszen az igazi nagy ész és bátorság ide kellett. Egyedül, amit mindenképpen elitéltek, ha valamelyik a nagyközösség ellen vétséget követett el, fegyelmetlen, vagy durva volt, akkor ő maguk szolgáltatták ki a megfelelő büntetést, nekem nem is kellett beavatkozni a rend helyreállításában. Érdekes mentalitás és törvény uralkodott ebben az alvilági életben. Maguk között is felnéztek a nagy menőkre, akik uralkodtak a kicsinyek felett. Több idő elteltével megfigyelhetővé vált a bandák kialakulása, bandán belül egymásra vigyáztak, érdekeiket védték, ahol tudtak segítettek egymáson, s valami bűnbeesést követtek el, akkor csak bandabeliekkel hajtották végre, idegent nem avattak bele a dolgokba. Hatan részegek... Egyik nap kellemes reggelre ébredtünk, napsütésben voltunk az udvaron, amikor kapom a jelentést. Fhgy. úrnak alázatosan jelentem, mondja a napos, szintén a fegyencek közül való legény, hat ember részegen fekszik a szobában, több demizson likőr és pálinka barikádozza el őket. Na ezt meg kell néznem, mi is történt? Amint beléptem a szobában, már akadt köztük józanabb állapoti is, ruhástul fekszik az ágyon és olyan bambán, delíriumos arckifejezéssel néz a szemembe, szinte várja a nagy letolást, és bizony van, aki meg sem tud mozdulni, de nincs is észnél, részeg, mint a tök. Tényleg több nagyobb demizson ott ékeskedik az ágyak körül, mintha őrséget vállaltak volna a részegek körül, borzalmas nagy pálinka szag terjengett a szobában, majd attól kellett félni, hogy a pálinkagőz robban. Na most mit csináljak? Tettem fel magamban a kérdést. Részegek, valahol szerezték az italt, de ennyit hol is lehetett szerezni? A részeg embert nem szabad bántani, meg kell várni, amikorra majd kijózanul, és akkor lehet csak érdemben vele elbeszélgetni. Mégis amelyik józanabb volt, attól kérdem, Pista hol szereztétek ezt a sok italt? Mielőtt felelt volna a kérdésemre, egy nagy poharat vett elő, teleöntötte császárkörtével, tessék már meginni, kérlelőleg nézett fel rám. Na most nem iszom, de ismét kérdem hogyan került ide ez a sok ital? Összefüggéstelenül adja a szavakat, annyit mégis kivettem a szavából, hogy a közeli kocsma pincéjét törték fel az éjfolyamán és bizony, amit csak lehetett megittak, a maradványt pedig magukkal hozták. „A részegek elöl még az istenek is kitérnek" mondja a közmondás, én sem folytattam tovább a kihallgatást, hadd aludjanak, majd kijózanodnak és akkor majd részleteiben megtudom az éjszakának az eseményeit. Igen én a magam részéről befejezettnek véltem a dolgot, mert mit is csinálhatnék mást? De ebben a pillanatban az udvaron terem egy siránkozó ember, aki hangosan kiabálja, ezek a gazember fegyencek, az éjszaka kiraboltak, elvitték az összes pálinkámat és csak ordított. Kíséretében volt kettő rendőr is, akik csak figyeltek egyelőre. Tisztelettel szalutáltak, és engedelmet kérnek az ügy nyomozására, tekintettel itt a feljelentő, a megkárosított. Na mondom, ez nem lesz nagy nyomozás, hiszen a tettesek még feküsznek, a tele demizsonok ott virrasztanak mellettük, csak el kell szállítani őket. Semmi akadálya, feleltem a rendőröknek, tessék a nyomozást meg lehet kezdeni. Hogy a dolgukat megkönnyítsem, szóltam a naposnak vezesse be a nyomozókat a hatos szobába és a többi az ő dolguk. Ezen nyomozó idő alatt is hallom ám a szegény kocsmáros kiabálását, tönkre tettek ezek a gazemberek, mindenemet elloptak, börtönbe kell őket zárni és még ki tudja mit is kiabált össze- vissza nagy vesztesség érzetében. Amint telt az idő, tán lehetett húsz perc is ami elmúlt, jönnek a nyomozók és a kocsmáros is kifelé, a kocsmárosnak tele a keze demizsonokkal... majd a rendőrök így szólnak hozzám. Tekintettel nincsenek beszámítható állapotban, a tetteseket kihallgatni, jegyzőkönyvezni nem tudtuk, de a nyomok, bűnjelek megvannak, tehát a bűnrészesek megvannak, a demizsonokat a kocsmáros elszállíthatja, mi pedig majd egykor visszajövünk, és akkor jegyzőkönyvezzük a garázdálkodást. Tisztelegtek, majd a kocsmáros párat még fordult, azaz adtam hozzá pár katonát, akik elsegítették vinni a finom italokat. A. nyomozást azóta sem fejezték be a rendőrök, teltek, múltak a napok, mi pedig közben már utaztunk a Don felé. Estefelé kezdtek kijózanodni az én szarkáim, akik külsőleg akkor tudatára ébredtek tettüknek, előttem mintha szégyellték volna magukat. Elmesélték nekem őszintén teljes részletében az éjszakai kalandjuknak cselekedetét, hogyan és kik tervezték ki a pincébe való bejutást, lakat és zár kinyitása előttük nem volt nehézség, minden lakat és zár kinyílik három darab horgolótű segítségével, senki nem vette észre a jövetelüket, se az elillanásukat. Sokat a helyszínen nem mertek inni, útközben ültek le és akkor ittak a demizsonokból, hol az egyikből hol a másikból, csak úgy betéve, hogy mennyi ment le nem tudják, de a részegség tünetei szerint jó adagot szedegettek be. Már értesültek arról, hogy a tulajdonos itt járt kettő rendőrrel, de ennek a látogatásnak nem tulajdonítottak semmi jelentőséget, inkább arra vártak én mit szólok hozzá, mi lesz az én büntetésem? Magam részéről nem terveztem semminemű megtorlást a jelenben sem, szóbelileg nagyon megfedtem őket, lepirotottam mindnyájukat, erősen fogadták, amíg itt lesznek nem követnek el többet ilyent, őszinte megbánást mutattak felém. Magamban én is megbocsátottam nekik, hiszen mit is csinálhattam volna velük. Ha még élne a kocsmáros, bizonyára azóta lett már nagyobb kára is és azt is meg kellett neki bocsátani, sőt jó pofát kellett vágnia a tettek elkövetőivel szemben. A háborúban valahogyan feloldódnak az erkölcsi normáknak a szigora, valami más erkölcs lesz úrrá, nem szabad egyforma mértékkel mérni a békében és a háborúban elkövetett csínytevéseket, amíg az életet nem követel, egy kis ilyen hasonló kaland ezrével, vegyesen váltakozik a hosszú harcok alatt és ki legyen ilyenkor az igazságos bíró? | |
