Robog a vonat Szeged felé – kirakodás /kb. 1944.aug.../

Robogott a szerelvény Szeged felé, mert a pár nappal előbb elindult zlj. Temesvár felé vette a kanyart, így nekünk is a menetirányunk: Temesvár. Kirakodás után, amikor teljesen menet képes lett a kis szakasz, a szekerekben a lovak prüszköltek, ismétlem a pappal mi csak vendégként voltunk a szakaszban, így semminemű szerepünk nem volt a menet alatt. Egy szekérre telepedtünk fel és irány.
Nagyalföld kiterítve feküdt előttünk, „Szép vagy Alföld... jutott eszembe, s következtek a falvak egymás után.
Kiszombor, azért nevezetes számomra, mert itt lakó és menekülőkkel Szeelstén találkoztam Bajch báróná1, akik menedéket kerestek Szeletén. Nagyon gazdag lakók éltek itt, úgynevezett temesi, bácskai svábok, akiket úgy szoktunk emlegetni a bácskai zsidók. Nagyon gazdag termőföldeken szakszerű földmívelést, állattenyésztést folytattak, vagyonosodtak, és főleg már ekkor gépesítették a gazdagságukat. A sváboknak a falujuk, és maga a háztájuk, a portájuk magasabb kultúráltságról tanúskodott, aszfaltos udvarok, szakszerű trágyadombok, villany és vízvezeték mindenütt, hízott disznók sokasága. Több helyen könyörögtek a lakók, vigyük el a disznójukat.

A gazdasági fejlettségben jóval magasabb szinten állott ez a parasztság, mint a dunántúli paraszt. Csempével volt kirakva az udvar, az ajtó előtt pedig mindenki számára papucs, azaz klumpa, mert a lakásba utcai cipővel belépni ismeretlen volt.
Sajnos, nem tudtuk a disznókat elhajtani, pedig hogy gömbölyödtek az ólakban, ezen a területen biztosítva van a katonaság élelmiszer pótlása. Minden helyben megtalálható, sokszor eszembe jutott az orosz paraszt házatája és annak kultúrátlansága.
Amerre jártunk nem szórták be rózsaszirommal az útvonalainkat, szőnyeggel sem díszítették ki az ablakokat, mint az erdélyi bevonulásunkkor, valami némaság, ellenszenv savanyúságával találkoztunk utunk folytatásában. A sváb falvakat felváltotta a szerbek lakta falvak, ahol bizony egy csepp rokonszenvet sem tanúsítottak felénk, valósággal elbújtak előlünk... Nagyon érdekes történetet kell most itt elmondani:

„Őscsanád, vagy Csanád fogadtatása...”

Biztosan már nem tudom a kettő falu közül melyik volt, de az tény, hogy esteledett Csanádon, amikor a templom körüli térre beértünk, mondván, ahol a templom, ott falu centruma, kulturközpontja.
Hírünk, jövetelünk hamarosan megérkezhetett a faluban, és itt ebben a községben valahogyan örültek is a jövetelünknek, éltek itt magyarok, katolikusok. Amint a templomhoz értünk, nagy mosollyal közeledik felénk a falu papja, kedvesen üdvözöljük egymást, különösen, amikor megtudja, hogy Kómár barátom is pap, akkor meg különösen felvidult az arca... Nyájas és kedves szavakkal meghívott bennünket vacsorára, legyünk a vendégei. Nem szabadkoztunk a barátságos meghívásra, mondottuk, amikor elrendeztük a szükséges elszállásolásokat, akkor majd megyünk... Továbbra is beszélgetünk az itteni eseményekről, a várható oroszok bejöveteléről, a frontról, és valamit ő sem értett meg, hogy-hogy mi jövünk és Temesvár felé megyünk, ő már úgy tudja, hogy Temesvár az oroszok kezében van. Lehetetlen, mondjuk, hiszen az irányító tiszt csak nem tévedett, határozottan adta ki a parancsot, irány: Temesvár... Mit tudtuk mi, hogy óránként változott a napi front helyzete, a kilométereket emésztette az oroszok elő nyomulása. De ki mondta volna meg nekünk az újabb fejleményeket, el voltunk vágva a világtól, semmiféle összeköttetés, semmiféle magasabb katonai parancsnokság... mentünk a magunk esze után...
A plébános nagyon nagy rokonszenvvel beszélgetett az itteni egyházi és világi helyzetről, majd tőle tudtuk meg, hogy a falunak egy jó része szerb, s a szerbeknek is van papjuk „pópájuk” és most jön a nagy kérés.
A plébános békés egymás melletti isteni szolgájához híven élt a pópával. Arra kér bennünket, hogy menjünk át a pópához, látogassuk meg, mert amikor megtudta, hogy magyar katonák vonulnak át ezen a fronton, azóta házának, a disznósonkák füstölésére kiképzett nagy kéménybe zárta be magát, félve attól, hogy „magyarok élve eszik meg”... Meglepett ez a nyilatkozat, na aztán már rég leszoktunk az emberi húsról, de még a nyereg alatti húspuhításról is, miért kell szegény pópának magát ilyen önsanyargató helyzetbe kerülni. Ekkor keveredetett bennem a történelemnek sok-sok eseménye, amikor bizony a szomszédsági viszonyból többször volt vérbosszú, vagy ahogyan mesélik a véres terrorok (Zöldiék) –szóval rólunk rémes elképzelése volt szegény pópának. Akármilyen éhesek is lettünk volna, de erre nem hiszem hogy valaha is sor került volna, emberi húsra, elevenen megenni...vagy ilyen rosszul tudta a magyar történelmet, vagy voltak számára embertelenségek, amik a magyarokhoz fűződtek?...
Na mindegy, feltétlenül meglátogatjuk a "p ó p á t " a plébános úr azonnal deputációt is küldött a pópához, hogy megyünk, nyugodtan jöjjön le padlás füstölőjébő1, nem fogjuk megenni...
Az elszállásolás után együtt volt: a plébános, a Kómár pap,
hdgy. és jómagam, irány a pópa paplak. Nem volt messze tőlünk a rezidenciája, kívülről is tanúskodott a paplak, hogy jó módban élhet itt a pap, érdemes az isteni szolgálatba lenni, jó szolgának szolgálni.
Nyílik a kiskapu, a kiskapuban áll egy fess, majd 2 m-es papi reverendában kb. egy mázsás ember, aki nagy szeretettel fogadott bennünket, sőt mellette volt édes párja, a felesége is. Ekkor kérdem tőle, hát miért fél a magyaroktól? Mi nem bántunk senkit...csak mosolygott...
A feleségének a kezében egy nagy tányér, rajta sok-sok szalonna, sonka darab, csak egy-egy falatocska, minden darabocskában egy fogvájó, úgy nézett ki ez a tál mint egy sündisznó, a másik tálban pedig kenyérdarabok... A pópa kezében nagy üveg, igazi szligivicával.
Na már most, a vendéglátásnak ez az igazi formája: itt nyomban a kapuban enni majd inni kell, nagyon jó ízűek voltak a sonka darabkák, majd az ízes pálinka, hamarosan meghozta a hangulatnak az atmoszféráját... amikor már itt a kapuban megtörtént a fogadtatási ceremónia, úgy a lakásban folytatódott a további vendéglátással kijáró vacsorázgatás. Remek szokás, igazi barátság, miért kellene egymást megennünk? Sokáig elbeszélgettünk a pópával, feleségével, aki igazán nagyon örült, hiszen mi nem is haragszunk rája, nem is akarjuk a húsát ízlelgetni.
Sokáig tudtuk volna még folytatni a beszélgetést, de a plébánoséknál is már gőzölgött a finom vacsora, ott is helyt kellett állni, hiszen sértés lett volna ha kihagyjuk a plébániai ízletes vacsorát...
Hát bizony minek is a háború? –mikor olyan szép így az élet, nincsen ellenség csak barát... és ennek is kellene uralkodni.

Hosszasan belenyúltunk a beszélgetésbe a paplakban, hiszen egy más tájnak kezdődő új világnak voltunk a babája, mit hoz a holnap? Ki tudja?
Reggel a szokott módon harangszóra vonultunk be a szép csanádi templomba, ahol orgonáltam, a katonák pedig férfias hangbaritonokkal dicsőítették az Istent, majd utoljára és mondhatom igazán, hogy utoljára, eljátszottam a magyar Himnuszt, azt hiszem ez volt az utolsó magyar Himnusz ebben a templomban, faluban. A faluból többen is voltak a reggeli szt. misén, hiszen öröm volt számukra magyar katonát látni, főleg amikor mi délnek indulunk, ahonnan várható volt az ellenség feltűnése.
Megköszöntük a plébánosnak magyaros vendégfogadását, majd a kis szakasz ismét menetkészen, s indultunk a Temesvár irányában. Az országúton tele mindenütt menekülőkkel, ki szekéren, ki talicskán, ki lófogattal jön velünk szemben, van akit traktor szállít, összezsúfolt holmik valami kis szekéren, kisírt szemű anyák, álmos gyermekek néztek ránk megmerevedve, majd kérdezik: hová megyünk? Hová mennénk? Temesvárra... Megkövesedve állva, válaszoltak, hát hiszen úgy tudják, hogy ott már az orosz az úr... mi pedig odamegyünk?... Igen, volt a felelet. Akkor tán nem is igaz, csak rémhír lehet, menjünk vissza a faluba, felelték az asszonyok... Óriási pánik a lelkekben, elhagytak egy otthont... egy életnek munkájának a gyümölcsét, hiszen mit tudtak magukkal hozni? Ha még traktorral és lovakkal húzatta a nagy szekereket, azok csak mentettek meg valamit az otthonból, de akinek csak egy kis bakszekere volt, azzal mit lehetett menteni? Menekülés...de hová? Hol áll meg a front? Szegednél, Dunánál? Vagy tán Berlinnél? Na aztán ki tudott volna jósolni ebben a hadiállapotban, habár mint a gátat elszakító folyam napról-napra tovább nyert teret, országrészt az orosz had.
Tatárjárás idején lehetett hasonló az ország képe, vagy a törökdúlás idején, amikor menekült a lakósság, hogy megmeneküljön rabságtól, a rablánctól, most ismét menekült, de miért? Miért bújt a kéménybe a pópa? Rossz és embertelen propaganda segítette a lakósság jajveszékelését, menekülését, na a déli svábok, akik nyíltan hirdették a nagynémetségüket, ahol egy német, ott már Németország van... talán tényleg féltek az orosz revanstól, amiben a németek is részesítették az orosz lakósságot, de egyébként a pánik hangulatában a rémület mindenkin erőt a vesz, az utolsó pillanatban elveszti bátorságát, nem hisz önerejében, na meg akadt nagyon sok hangos propogandista: csak nem maradsz itt, hiszen megbecstelenítik a lányodat, feleségedet, gyermekidet Szibériába telepítik... gyere, ne maradj... s nem sok kellett a nagy ország recsegésének, ropogásának pánikban, elindulni, elhagyni az otthont...

Akik eredeti németeknek vallották magukat mindenkor, azokat egyenesen áttelepítették a némethonba, ott kezdtek új otthont építeni. De az a sok magyar család pár napi vándorlásnak minden szenvedését már átélték, hiszen rengeteg volt a menekülőknek az ezrei, voltak falvak, ahol egy szobában, mint a heringek szorongtak nemre, korra vegyesen, bizony sokszor már a gazda is üldözte a menekülőket és ha lehetett már később helyet se adott a menekülök számára. Bizony sokan voltak, akik úgy vélték, az oroszok sem lesznek rosszabbak, mint menekülésből eredő szenvedéseknek, megalázásoknak embertelensége. Nagyon sokan voltak később, akik eljöttek a Tisza mellől ide Dunántúlra, és amikor már a felszabadításnak minden kilengő hulláma is elcsitult, bizony ismét neki az országútnak, de már jobbára gyalog, vagy stoppal, mert se szekér se ló, se traktor, hiszen ezeket már rég hadba vonultatta az orosz, igyekeztek visszatérni lakásukba. Voltak szerencsések, akik megtalálták alig kis hiányossággal az otthonukat, de bizony voltak otthonok, amiket otthontalanná tették a megszállók, vagy sok esetben a jó szomszédok, faluban maradt lakók... Egy háború alatt sok minden cserél gazdát, változtatja a helyét, mint pl. a mi bútorunkat nagy sokára Górban találtuk meg, vagy hol... amit megtaláltunk... de találtunk ismert kompótos tányérokat Kondor Ferencéknél is a jó szomszédoknál, de ki merte volna mondani, hiszen ezek meg a mi csiszolt kompótos tányéraink...
Nagyon sokan meg is gazdagodtak a háborúnak hulláma alatt, akik nem menekültek, azt lesték kik menekülnek és mit hagytak hátra, vagy tán mit is rejtett el a kertben, a háza táján...
Az időjárás kegyes volt a menekülőkhöz, valóban szép kellemes nyárutója volt, lehetett feküdni akár az árok szélén is, vagy valami pajtácskában. Soha nem felejtem el ezt a szomorú vándorlást, Feszty Árpád ugyan megfestette a magyarok bejövetelét a honfoglalást, most megfesthetné, ha élne a honelhagyást...
Tele az országút menekülőknek hadával, mi pedig róttuk az utat, azaz szekérrel jártuk meg a vonulást, majd beértünk:

Perjánosi este... hdgy elmegy szállást csinálni másnapra...

„P e r j á n o s" faluba, ahol ugyancsak a falu plébánosa fogadott bennünket nagy magyaros szeretettel de szinte csodálkozott érkezésünkön, hiszen a szerb lakósság már az oroszok érkezésére vannak felkészülve. Hogyan kerülünk ide? Hová akarunk menni? Tele kérdéssel... Mindjárt figyelmeztet is, magam is éreztem itt aztán kihalt a falu... Nem halt az ki mondja a plébános, itt már zömével szerbek laknak és azok nem szívesen fogadják a magyarokat, sok a partizán, azért arra kér bennünket hogy katonák mindig betöltött puskával járjanak a faluban és legalább kettesével legyenek, mert itt aztán nincsen pardon... Tény, egy lelket sem lehetett látni az utcán, de ha jó szemügyre vettem a zsalugátert, vagy a palánkot, akkor egy-egy villogó sunyi szem pislákolt

ki a réseken, tehát ellenséges érzülettel vannak irántunk, ezt meg is mondtuk a katonáknak, tartsanak őrséget a szállás környékén, mese nincsen. Megtörtént eset, egy haldokló szerepét megjátszó öreg szerb asszony nyögött az ágyban, igalomért könyörgött a magyar előtt, hát mit is érdemelne ilyen beteg, szegény öregasszony, és uram isten, amikor a magyar kifelé indul a konyhából, nagy sajnálat közepette, a haldokló vénasszony hirtelen kihúzta maga alól az élesre töltött puskáját, és jó éjszakát kívánt az őrszemnek...
A plébános ismét vacsorára invitált bennünket, mondván a vacsora kb. 21 óra felé lesz, mert egy őrnagy is ott lesz a vacsorán, de a jelenben elment valahová, azt is meg kell várni.. Rendben van, vacsoráig kóstolgattuk a finom szligivicát...
Ezen idő alatt a szakaszparancsnoknak, a hdgy.-nak támadt egy ötlete és nekem mondja.: „Én nem várom meg a vacsorát, azaz elmegyek az oldalkocsis motoron egy szakaszvezetővel a következő, holnapi napra eső faluba, ott szállást csinál, és majd jön vissza...
Semmi különös ellenvetést nem csináltam, nem vagyok neki parancsnoka, ő a szakasz pk., menjetek... ezzel letisztelgett és kért, amíg nem jön vissza, legyek a pk.-ja a szakasznak, de siet majd visszatérni...
Pár óra múlva, amikor már az őrnagy úrra sem várhattunk, hiszen rég elmúlt 21 óra, mondja a plébános, valami közbe jöhetett tán... együnk, majd jön... Élveztük a paróchia szakácsának ízes vacsoráját, majd beszélgetünk erről, arról, amikor kopogás hallatszik az ajtón... tessék...
A szkv. alázatosan jelenti, hogy a hdgy úr azt üzeni, nem jött vissza, majd holnap úgyis találkozunk Temeskenézben...
Ezt úgy kell érteni, mint pl. valaki elmegy Szombathelyről és Szelestén akar szállást csinálni másnapra, hát jó csak menjen. Nem találtam semmi gyanúst ebben a harci helyzetben, hiszen a golyók, aknák, ágyúk, páncélkocsik nem zavarják az estnek a hangulatát, jó majd holnap találkozunk Temeskenézben...
Ellen nem is a hdgy.-nak a magatartása, hanem főleg az, hogy az őrnagy nem jött vissza vacsorára, pedig ígérte... ez bennem egy kicsi zavart okozott, de ebből sem kovácsoltam magam felé semmi különöset, valamiért valahol lemaradt, hiszen háború van...
Nem zavartattuk magunkat, beszélgettünk, iddogáltunk, majd a paplakban Kómár lelkésszel megaludtunk... Ez volt kb. 1944. aug. szept. elején. Csendre ébredtünk, semmi kellemetlenség nem történt az éjjel... nem volt partizánkodás... mindenki evett-ivott, majd itt is bevonultunk a templomba Kómár József tábori lelkész misézett, én orgonáltam, a katonák énekeltek, Boldogasszon Anyánk... Bús magyarok imádkoznak... zengett a templom a szép magyar szentes énekektől. Mise végén itt is elénekeltük a Himnuszt. Merem mondani, azóta se hangzott fel e gyönyörű ima Perjánosban...

Búcsúztunk a paptól, de búcsúztunk örökre a magyar rögtől, ami évezreden át magyar testnek egy kis darabja volt.
Nagyon kellemes időben folytattuk az utunkat... Gyönyörködtünk a táj jellegében, eltérő a Dunántúltól... Majd beértünk Sándorházára, ez egy kis falucska, itt találkoztunk kb. öt-hat katonával, akik gyógyszert gyűjtötték össze... ők is csodálkoztak, hogy délre megyünk, amikor minden ki délről menekül északra... Sehol egy parancsnokság... Senkitől nem
kapunk irányítást... tartottuk a vonalat, irány T e m e s v á r .

Temeskenéz véres komikuma és tragédiája, minden elveszett...1944. szept.

Forrón sütött ránk a bánáti nap, nem spórolta az energiáját, még a szekéren ülve is nagyon kiizzadtunk, azért örültünk annak, hogy dél tájban érkeztünk meg T e m e s k e n é z be. Kb. akkora lehetett, mint Rábakovácsi, vagy tán kisebb... Ismételten a falu Centrumában kötöttünk ki, itt már pap nem fogadott bennünket. A falu jegyzőhivatala körül volt árnyékos állé, ott letanyáztak a fogatosok, lovakkal együtt, majd ki-ki végezte a dolgát... ivott... WC-re ment... sőt voltak, akik többen mosakodni kezdtek és napoztak...
Magam is körül néztem a helyszínen, de hát itt vagyunk helyben és hol van a hadnagy úr?, aki tegnap este idejött volna állítólag, kérdem a szakaszvezetőt is. Fogalma nincsen mi történhetett vele, de az biztos, hogy idejött...
Nézegetek az irodahelyiségben, szép jegyzői lak, irodák, irodákban szekrények, a szekrényekben vadászpuskák, igen mondja az ott ólálkodó kisbíró a főjegyző úr elmenekült, jó vadász volt, a puskákat itt hagyta... Hát ha itt hagyta, hagyta és én hagytam őket a helyükön, én bolond, de ki tudta előre mi lesz a sorsuk?...
Ezen közben jön egy futár, és pihegve szól: két oroszt látott a faluvégén... Mennyit? –kérdem. Kettőt ... volt a válasz. Na azt a kettőt csak megszelídítjük, nem számit.
Hamarosan ismét jön egy futár, és mondja: tegnap érkezett ide a hdgy. úr, aki ugyan tovább ment, de rendelt a számunkra ebédet, gulyáslevest, majd menjünk el a falu túlsó végére, mert ott főzik a kondérban... napfény, béke... napozás… gulyás... hát hol is a háború, amikor ekkora béke uralkodik itt Temesvár kertaljában...hát tényleg holnap elérjük Temesvárt, hiszen már csak kb. 10-km-re vagyunk e történelmi helyhez. Az idő megy, mindenki a igyekszik kimosakodni az út porából...majd lepihenve várja az ebédre való menetelt.
Nem is késlelteti magát sokáig a jelzés, ismét jön a hírnök, kész a finom gulyás, induljunk a falu másik végére, Temesvár irányába...?!!!!. Hadnagy sehol, átvettem a parancsnokságot, emberek, akinek ebéd kell sorakozzanak és induljanak csajkával a falu másik végére...
Mint a kóborló, szárnyukat vesztett kis had össze is állt, majd zilálva elindult az ebéd irányába...