Megmenekültek a Jancsiék, a pap is Kómár József

A szénaboglyából kibújva, megráztuk magunkat, hát itt vagytok? És ahogyan mondom, hát most hogyan tovább...?
A főirány most Szeged, tehát...Perjános, Nagyszentmiklós, Törökkanizsa... majd Szeged. Igen ám, azért útközben kellett magunkat élelmezni, hiszen úgy jártunk, mint megmellesztett ludak, mindenünk ott maradt Temeskenézben. Útközben felvételezni kellett a GH-ban, és ekkor találkoztunk gyalogos egységekkel... ahová be is osztottak bennünket, feladattal... Ez a rész most már elhomályosult az emlékezetemben, arra emlékszem, hogy Nagyszentmiklóson valamelyik házból vadászpuskával lődöztek felénk... Pedig nem voltunk nyulak és nem is lapultunk a földön, itt még orosz nem járt... Ekkor a Jancsiék irány a ház felé, ahonnan lőttek... és bizony két szép értékes vadászpuskával tértek vissza... amit magunkkal cipeltünk.. sajnos a szekerek, lovak is mind Temeskenézben maradtak, milyen jó lenne most egy szekér. Nem is váratott magára ez sokáig... hiszen ezen a vidéken nagyon szép lovak szabadon nyargalásztak... hamarosan lettek lovak, lett szekér is... a csomagokat már nem kellett cipelni. Állandó mozgásban voltunk, valahol szintén a kukoricásban voltunk, amikor észrevettem, hogy ismét záródik a gyűrű, mint a körvadászatnál, vigyázz Malvin!.. jön kanyar...

Hogy milyen vitus táncot jártak a vezetők ekkoriban a politikának nagy tánctermeiben, erről fogalmunk sem volt, a kukoricások, erdők, mezők sajtói semmi nemű tájékoztatást nem adtak ki... Hol vannak már az oroszok, most utólag tudtam meg már hogy a 2. Ukrán front már 1944. szept. 26.-n felszabadította Makót, Temesvárt pedig, még korábban, amikor mi már ott jártunk, tényleg az oroszok kezében volt ez a város és mi akartunk oda bevonulni – ekkora tájékozatlanságban hagyni a katonákat, teljes fejvesztettség, kapkodás, mindenki a bőrét féltette a kilyuggatástól... menekült... 1944. okt. 11-én már Szeged orosz kézben volt... és így tovább.
Karsai „Budai vártól.... c. könyvének 527. oldalán gyönyörűen vázolják a 2. Ukrán front állását, Szeged után támad: Kinkunhalas... Szolnok.... bekerítő mozdulatokkal csapázik előre...
A nagy politikai nagyüstben már szerepel Szálasi is, hiszen az utolsó kenetet neki kell feladni a haldokló országnak.
Sehol egy magasabb parancsnokság... ugyan útközben ismét bevettek bennünket valahol, ahogyan mondottam..., de igyekeztünk a páterrel egyetemben a kis szakaszunkat kivonni a harcokból, és irány Szeged, hiszen mint önálló egység, nekünk senki sem adhat parancsot, mi egy köteléknek vagyunk az egysége, de még ezt nem találtuk meg, tehát így mindig volt alibim, hogy a puskaporos levegőt mielőbb csendesebb, jobb légkörrel váltsam fel.

Szegeden Matolcsi tábornok dühe a vasiakra..1944. szept…

Na aztán így kerültünk S Z E G E D R E
Matolcsy v. kari ezredesnél viziteltünk...
Szeged városába már volt egy nagyobb katonai egység, hadtest pk., ahol már talán tudnak a mi egységünkről, Szirmai zlj-ról...
A papot viszem magammal, míg a többi katonákat valahol pihentettük Szegeden… Nagy palotába megyünk, teljes pompa, fény, látszik, hogy itt nagy lakhatott vagy lakik, egy ajtón kopogunk, tessék...? hallatszik ki, kemény kiáltás volt. Magunk előtt látunk egy piroscsíkos, tölgyfalombos paszomántos, délceg tábornokot, hamarosan kiszemeltem a rangját... és már jelentem is neki: Tábornok úr alázatosan bemutatkozom... mondom a nevemet, rangomat..., majd folytatom. Szombathelyről indultunk, ekkor és ekkor, nem találjuk az ezredünket... kérek eligazítást... HŰ erre feltette a recsegő, ordító hanglemezét, csak úgy bömbölt a torka, piszkos „vasiak” a Dontól is megfutottatok... ismét megfutottatok... és ömlött belőle az ocsmányság, káromkodás, már nem csodálom utólag, hiszen az Ukrán front a kertek aljában volt már...
Szegény Kómár pap, szóhoz sem jutott, csak nyeldekelt ezeknek az istenkáromló szavaknak a hallatára, én mint katona valahogyan ismertem már ezeket katonai szótárban elég gyakran használt vastag kifejezéseket, de egy pap fülének, nem valami szép melódia...
Amikor kiordította magát, folytatja: Itt van egy tüzérosztag, jelentkezzünk

nála, megtaláljuk Szőregen…
Na jó, kitámolyogtunk a tábornok úr szobájából, szegény Józsi csak ámult, bámult, tán most beszélt életében ilyen nagy úrral, hát tábornok, méltóságos, ha nem kegyelmes úrnak kell szólítani és ez ilyen ocsmány szavakkal tudja csak magát kifejezni? Hát egy tábornoknak csak ily kevés a szókincse, mindenre csak a lónak egy darabjával tud élni...
Ne törődj vele Jóska... menjünk Szőregre, majd a többi ezután jön...
Tényleg Szőregen megtaláltuk az üteg parancsnokát, tüzér szds.-t jelentem neki. Nagyon kedélyesen fogadott, semmi mérgelődés. Jól van. A legénységet átadta a maga parancsnokának, azaz beosztottjának, mi ketten pedig éltük a napjainkat... Persze továbbra is magam lettem a kis egységnek a felelős vezetője...
A legényem nagyon ügyes volt, beszerzés céljából a helybeli papnak a kerékpárját vette birtokába, amit sokáig használt is. Nem sokáig lehettünk Szőregen, ez a kis falucska, olyan mint Zanat, délre fekszik Szegedtől, hamarosan orgona hangokra figyelünk fel, de nem templomi orgonára, habár voltak hangok pl. a burdon hangja felerősítve majd a principállal vegyítve hasonló volt a hang, csak a hangot mag is kísérte és ez volt a veszélyes, mert mint hangot csak elviseltük volna... Az oroszoknak volt „Sztálin orgonája” összetett aknagép, mint a géppuska okádta a lövedéket, a Sztálin orgona meg okádta az aknákat, egyszerre tán nyolcat tizet?... nem tudom pontosan, és amint a levegőben leküzdötték a súrlódást, óriási hangot csaptak, ami egymagában félelmetes volt. Ez az akna sakktáblaszerűen rakta le a csomagjait és bizony, ahová ezek becsapódtak, ott volt pusztítás, rombolás.
Nem is maradtunk tovább Szőregen, irány Algyő, ez Szeged északi kijáratánál volt.
Itt még meg volt a szőregi vasúti híd, meg egyben forgalmi híd is, olyan mint Danaföldvárnál...
Amikor megérkeztünk, a bölcs tüzér századosom mondja nekem: Egységeddel menj át a hídon a Tisza túlsó felére és foglaljatok tüzelőállást, tartsátok fel az orosz T-34-eseket, vagy 42-eseket? Nem is tudom már hogy hívtuk ezeket az acél kolosszusokat, amik lánctalpon mozogtak... Még páncéltörő ágyú lövedékének is ellenállt, akkor mi kis puskánkkal mit akarunk?..., fordult meg az agyamban. Ez megint olyan marha parancs, amikor meghallottam, azonnal meg is tagadtam, mint Baradlayné a az urának a végrendelkezését megmásította, jobbra.
Na jól van… délután volt, szép idő van, gyerünk át a Tiszán… a vasúti hídon... és jó messze elsétáltunk a Tiszától, csendes a táj, szép a róna... Mondom a parancsot a katonák felé... azok is csak bámultak rám, mert érezték, ha egy tényleges tisztnek csak ennyi esze van, hogy puszta kézzel, egy vacak puskagolyóval állítsuk meg az orosz tankokat... akkor nekem kell eszemnek lenni, volt is...

Tudva, hogy az orosz ha eddig eljött, tovább akar menni, a Tisza nem akadály és főleg már itt van a kertek aljában... őszies az idő, a Tisza meg már nem alkalmas fürdésre, vizes ruhában fázni... ezeket gondoltam hirtelen. Emberek ide figyeljenek: ez a parancs... itt kell tüzelőállásba mennünk, az orosz tankokat feltartóztatni… és folytatom… ez már az én parancsom...
Parancsnoki állásom, mutatom, ott túl a Tiszán, láthatják, ott van valami magas fa, a Tiszától kb. pár száz méterre... ott vagyok a legényemmel együtt. Ahogyan lopakodik be a sötétség a rónára, maguk is úgy lopakodjanak az est leple alatt a hídon át hozzám, mert érzésem szerint az éjjel még ideérnek az oroszok, a hidat elsősorban felrobbantják, hogy a visszavonulást megakadályozzák, és akkor maguknak úszni kell a Tiszában... ami feltétlen náthát hozna... Értik? Igen, feltűnés nélkül egyenként, kisebb nagyobb hátramozgást végezzenek, és az est folyamán mind ott legyenek körülöttem. –Értettük!... Ezze1 Jancsival szépen elsétáltunk a parancsnoki helyemre, majd összeköttetést azért tartottunk fenn, látó összeköttetést főleg, lássák a kézjelemet...

Tüzérséggel házasodtunk össze - Algyői híd robbantása... 1944. szept.

Semmi zaj, semmi tüzelés, tényleg csend uralkodik a front birodalmában... Esteledett, Jancsi valami finom vacsorát is készített, tán még borunk is volt... így szép élni, békében... Amikor az est kezdte fátylával bevonni a napot, tényleg látok ám mozgásokat a Tisza másik oldalán... megértették az én katonáim a parancsomat. Lehetett tán már nyolc óra, amikor mindnyájan ott sündörögtek körülöttem... Na itt töltjük az éjszakát, majd reggel meglátjuk mit kell tenni. Reggel?... mi is lehet még az éjszaka?...
Tilos volt a dohányzás, gyufagyújtogatás... Mind árulójel ez az ellenség felé... Csak nagyon védett árokban, lehetett szipákolni... Percek órák teltek... Kb. úgy 22 óra felé valami hangok szüremlenek a Tisza felől, de látni semmit sem lehetett... felfigyeltünk... valami. mozgás lehet a tulsófelén... csak oroszok lehetnek... ugye milyen jó hogy átjöttünk, innen aztán ha kell jobban tudunk irányt venni... Amint így beszélgetünk, óriási dörrenés, robbanás, füst-fény. hirtelen nem is tudtuk minek vélni ezt a földi tűzhányói robajt, robbanást, ekkor jöttünk rá nincs többet meg az algyői vasúti híd... felrobbantották az oroszok vagy a partizánok. Ki tudja?... Erre nagy robbantásra mindenki felugrott, magam is... hiszen majd megemelt bennünket a légnyomás... futás tüzérségi osztag felé, ők is már pakoltak, irány Dunaföldvár... velük tartottunk mi is. De hol van Jancsi, a legényem, hová lett? Nem sebesült meg? Hát a Jancsi úgy megijedt, utólagos bevallása szerint, hogy hazáig futott, Rábakovácsában kötött ki... 1944. decemberben találkoztam vele ismét...

„Nem szoktak ágyúval verébre lőni, de ugyanilyen kontraszt, puskával tank ellen harcolni!”
Valahogyan éreztem a parancsban a tehetetlenségnek, a véráldozatnak a véráldozati oltárra való áldozatát. Mily borzalmas gondolat, hogy egy Tisza ha nem tudja feltartóztatni a hömpölygő orosz áradatot, akkor egy szegény gyalogos, ha alá fekszik a tank alá, az talán akadályt okoz ennek a szörnyűségnek, ennek a több tonna kolosszusnak, vagy egy kis lövedék átdöfi annak vastag páncélját?... Ugyan katona voltam, de civilként gondolkodtam, a parancs háta mögött mindig az erők egyensúlyát kerestem, s ha azt láttam, hogy a front forgónyomatéka erősen az ellen oldalán van, akkor hasztalan az én erőlködésem, itt csak a szomjas föld lakik jól halottakkal, vérrel, amire egyáltalán nincsen szüksége, főleg tiszai árvizes televény földnek. Ezért adtam én olyan sugallatot a katonáknak, hogy a szürkületben szivárogjanak át a tiszai, algyői vasúti hídon, mert érzésem szerint az még az éj folyamán szilánkokká hasadozik, engedve az ekrazit hatalmas robbanó erejének.
Érzésem, nem csalt ismét, és most vad szilaj katonai rövidlátással fogom fal a parancsot, ismét csak növeltem volna az árvák, özvegyek számát ami már úgyis magas grafikai számot mutatott a Dontól, a mai napig.
Tényleg hatalmas detonáció rázkódtatta meg a tiszai csendet, Juhász Gyula versének alapgondolatának teljesen az ellentéte, ma kikötöttek a hajók, pihen a csend, nem mozdulnak a tiszai hajók...
Igaz most sem láttunk egyetlen hajót sem, itt-ott még egy kis tücsök fújta az esti szimfóniáját, talán ez tette egyedül nyugodalmassá a tájat, egyébként tele volt a légkör meglepetéssel, rajtaütésnek a meglepetésével, hiszen a front mint a rétes tészta nyúlott, terjeszkedett, mint a pásztortüzek rőzselángjának a füstje a rónán, és tudtuk az irányt is, keletről, csak nyugati irányban jön, és nincsen aki ellent tudjon állni.
Csodálatos egy ilyen csillagos este ott feküdni, bóbiskolni, nem aludni, csak várni, na mi is lesz a következő percekben, meregetni a szemgolyókat, minden kis reccsenés borzalmasan felnagyolódik a csendben, egy nyúl futása felér egy szakasznak a robajával – minden másként van mint nappal, minden árnyék valami mesebeli szörnnyé varázsolódik a képzelet szárnyán... az éjnek más a varázsa... más az élete, még a lények is mások mint nappal, amik repkedtek a napfényben most valahol meghúzódnak az odúkban, és amik nappal behunyott szemmel védekeznek a napfényétől, most élednek fel, és kelnek éjjeli vadászatra... és ezek mind-mind szokatlanok az embernek, hiszen az ember is általában nappali fényhez szokott robotos állat, éjjel elpihen, elcsendesül-elvegyül a csillagok fénye mellett az álomnak a birodalmában.
Mi pedig most harcolunk az éjszakának a szokatlan és félelmetes armadaival, részben szép is lehetett a pásztorok rőzselángja, amikor a tűz fénye mellett

boszorkák táncát járták a tűzlángok, a lángnyelvek különböző figurájukkal csodálatos boszorkányok, ördögök vörös nyelvcsóvákkal festették be a tájat, itt most más tűzlángok, torkolati tüzek villantak fel, itt is ott is, nem alusznak a másik oldalon sem, közben-közben eleresztenek egy-egy ágyúnak a magvát, ami óriási fénycsóvát int felén és ebben a pillanatban már számolunk is, egy-kettő-három másodpercekként mondjuk a számokat – na hányat tudtunk számolni? És már kb. tudtuk is milyen messze volt az az ágyú, amelyikkel szeretettel köszönteni kívántak bennünket. Hogy aztán mit és kit talált ez a lövedék, azt csak tán fent jegyezték, mert az éjszakai sötétségben nem volt könyvelő, aki az ágyú hatását, rombolását lemérte volna.
A háború alatt osztogatták a tűzkeresztségi jelvényt, medáliát, azok akik hat hónapot töltöttek el a tűzvonalban és életben maradtak, ezzel a kereszt alakú, frontszolgálati jelvénnyel díszítették ki a mellét. Most már értem is ennek a lélektani súlyát, mert akit hat hónapon keresztül lövöldöztek különböző fegyvernemekkel, különböző helyzetekben, éjjel, vagy nappal és még mindig egyben volt a bőre, nem volt lyuk rajta, nagyon meg érdemelte ezt a kitüntetést, mert valami borzalmas élmény, amikor az emberre lőnek.
Talán most itt térek ki erre az esetre, amikor magam is élőben jutottam olyan helyzetbe, hogy na most aztán jön, ami jön....
Első tűzkeresztség érzése
Pontosan nem tudom sem időhöz, sem helyhez kötni, de arra emlékszem, hogy valahol Kecskemét környékén voltunk Szirmai szds.-al, mégpedig egy iskolába tértünk be „Arany János Elemi Iskola” felírás jelezte ennek a kultur építménynek a nevét... Bementünk az iskolába és annak a lakosztályába, minden tárva, de nincs lakója. Amikor ott szemlélődünk, érdekes jelenség, Szirmai a falon meglátja osztálytársának a fényképét...mily véletlen, mily érdekes találkozás... Teljes konyhai felszereléssel, élelemmel volt tele a tanítói lak...valószínű nő volt a lakója, hiszen udvarolhatott neki a fényképen látható ifjú...hamarosan főzéshez álltam, paradicsomos mártással, finom főtt krumplit készítettem...mivel a paradicsomba cukor is kellett, hamarosan lekapom a zacskót, jól megcukrozom, de baj volt, amikor enni akarjuk, borzalmas keserű az egész mártás, és akkor megízlelem a zacskó tartalmát, keserűsó volt benne, persze nem tudtuk megenni a finom főztemet, de egyébként se lett volna rá lehetőség, mert jött a hírnök és pihegve szólt, azonnal a század vegye fel a rajláncot- támadásba kell menni,... Riadó szakaszparancsnokok intézkedtek... indultak megfelelő hadrendben, ahogyan az a nagykönyvben le vagyon fektetve, ahogyan gyakorolták békében a katonák...emlékszem gyönyörű almáson kellett keresztül szökdelnünk, rengeteg szép piros Jonatán. S amikor elhagytuk az almást... már kaptuk is lövéseket... .Uram Jézus... hiszen ezek lőnek, bizony ekkor éltem át elsőben a golyóknak a borzalmas visító hangját. csapódtak be körülöttem a földbe, majdnem úgy jártam, mint a cigány: te marha ne lőjj, nem látod hogy ember van itt?... Vagy mint

Piros-e vagy sárga a vér?...

Vagy mint az öreg katona Móricka kérdezte egy ilyen golyózápornak a hatása alatt: fhdgy. úr, milyen a vér? Piros, vagy sárga? Piros te marha... jaj de szerencse, mert az enyém az sárga
Leírhatatlan érzéseknek a hatása alatt van az ember, amint a füle mellett a hasa mellett, a lába előtt, vagy közvetlen a feje felett sivít el egy-egy golyó, nem lehet ezt a szavakban kifejezni... és kell hosszú idő, amikorra az ember rájön, hiszen nem minden golyó talál, nem mind tízes kört ér, és ekkor kezd valamiképpen a nagy idegfeszültség felengedni és viseli a következő lövéseknek a hangorkánját... nem minden golyó ér katonát, hiszen akkor hamarosan kihalna minden harcos a fronton. De ennek kell egy hosszabb támadási, golyó, akna, gránát hangdisszonánciája, amikorra az ember átáll, annak dacára, hogy mellette igen sokan vannak, akiket eltalált már a gyilkos lövedék, örökké kimúlt, vagy csak ordít segítségért, vagy édesanyjáért kiabál, anyám segíts... Jézusom ne hagyj el... és a legkülönbözőbb segély források, a nyakban lógó Szűz Máriás érmecskének a szorongatása, tán az majd eltéríti irányától a halált hozó lövedéket –ahány katona, annyi fohász... annyi remény, s tán azoknak a legrosszabb, akik olyan lövést kaptak, akik örökre nyomorékká maradtak, vagy vakok lettek... vagy a kosárban talált csak helyváltoztatást...
Hát mondom én, az első ilyen tűzharcban bizony-bizony rettenetesen kifeszültem... hiszen a körülöttem süvítő, becsapódó golyóbisok bizony vicsorogtak rám, hogy célt tévesztettek... Végtelenül elevenen él bennem ez az első összecsapás, amikor kölcsönösen küldtünk másvilágra, vagy a kórházba embereket...annak dacára, mint segédtiszt nem voltam közvetlen az élvonalban, de a golyónak nincsen élvonal, csak hadtér van, és az mélységben nem válogat...
Az első ilyen "piros-sárgás" érzést aztán követte már sok-sok, de valamiképpen úgy van az ember, mint a tó szélén álldogáló gólya, nem minden békát tud egyszerre bekapni, hogy melyik lesz a sok közül, ki tudja kit talál, kit ér el a süvítő halál acél magja...
Egy nyílt terepen menekülni? Beásni? egy támadó, mozgásban levő harc alatt erre nincsen lehetőség, visszavonulni?, erre sincsen, különösen kezdetben, később már lehetett, sőt kellett is, amit sokszor gyakoroltunk... Mennyi ember csődül össze egy balesetnél az utcán... emberek gyűrűje, rendőrök kordona, riasztó autók robogása, mentőknek gyors intézkedése azonnal mint a balesetest igyekeznek menteni, pedig tán nincs is oly nagy baj, de ez már így dukál... és itt, amikor a lába letyeg, nem tud lábra állni, ordít a fájdalomtól...vagy a válla roggyant meg a szilánktól...vagy a bele laffog ki egy haslövéstől, ha még van hangja: segíts pajtás... ne hagyjatok itt... de a jégesővel azonos sűrűségű golyózáporban ki tud

rajta segíteni, még csak a szanitécek sem mernek felállni, célpontot mutatni, nincs egy korty víz a szomjúságára, nincsen egy géz a seb bekötésére, az ember borzalmas sajnálattal látja katonabarátjának a vergődését, jajkiáltását, de nincsen segítség, nem jönnek a szirénázó mentők... Lesz e ereje, marad e még vére? Mikorra beköszönt az este, vagy a front elvonul előbbre és akkor tán a szanitéc végig nézi a sebesülteket, kihez van remény, vagy kit érdemes még kötözésre, hordágyra tenni, hátra vinni, hányan ordítják pokoli kínjukban „pajtás lőjj agyon! Adj egy Kegyelemi lövést, ne engedj szenvedni!”, de ki tudná ezt megtenni?, hogy voltak olyanok aki a közös sírba dobáláskor meg életjelt mutattak, de ki törődött vele, meszet rá, és már be is takarták a föld göröngyös párnájával, ilyen volt már...
Az első véres katonák látványa rettenetes nyomasztó az emberre, valamiképpen érthetetlenül hat a szívre, de később már ez is veszít a jelentőségéből, így csakhamar napirendre tér felette az életben maradó...
Magam is megkaptam a tűzkeresztségi jelvényt, valahol elveszett... persze, mit se jelentene ma, hiszen akik még ennek a tűztáncnak nem voltak szereplői, nem tudják ennek az érzésnek a mélyére szállni. Érzéketlenül mennek el mellette, nem hallják meg a fülük, nem fogja fel érzékük....tan jobb is így, minek is ilyen zene a fülnek, az érzelmi világnak, vannak az ember életében gyönyört okozó, nemesebb emberi érzelmi gyönyörök, amik nemesebbek, szórakoztatóbbak, igazi földi élvezetnek szomjúságát oltják. Mi, ez a korosztály szereplője volt ennek a drámai színdarabnak, megkaptuk a szerepünket, végig kellett játszani, ha tetszett, ha nem...
Most mégis csak vissza kell kanyarodni Algyőre, mi is történt a robbantás után?
A tüzérségi egység kapott valami átszervezői parancsot, áttelepítették őket Danaföldvárra, a Dunai hídnak légvédelmére. Mivel mi még mindig árván bújdosoltunk, velük tartottunk a vasúti hídfőhöz.
Nem volt semmi feladatunk itt, hiszen a gyalogos és a tüzérség egymástól eltérő szerepet tölt be a harctéren, így igazán csak vendégek voltunk ebben a kötelékben...
Az általános háborús izgalom, meneküléseknek oszlopa itt is látható volt, nem szűnt meg továbbra sem... Mindenki menekült valami védettebb lakhelyre, ha egyáltalán lehet arról beszélni, hol van, azaz hol lesz védelmesebb élet a harcok folyamán. Igazán kiszámíthatatlan a hadszíntérnek a veszélyezettsége, lehet az tanya, falu, vagy város... de ilyenkor ha egy menekül, akkor menekül már a szomszéd is, barát is...
Nem is maradtunk itt sokáig, mert valahonnan megkaptuk a hírt, hogy a zászlóaljunk valahol Csongrádnál táborozik, tehát irány Csongrád... elköszöntünk a tüzér ütegtől, akikkel jó barátságban éltünk együtt a harcok alatt.
A tüzér szds. is kiegyensúlyozott katona volt, látta a fölesleges vérontást...