Dredák István sárvári járás párttitkára hív igazgatónak Szelestére… 1954.

Nagyon szerettem az ifjúságot és szeretem a mai napig is, habár a múlthoz viszonyítva sok mindenben megváltozott az ifjúságnak a szemlélete, nagyon sok kiváló ifink van, akik bizonyítanak az élet, munka színpadán és ezekre büszkék is vagyunk.
A sok példa közül csak egyet hozok fel, ha olyan igazábul rosszul csináltam volna a munkámat, akkor a volt leventém: Derdák István, aki később sárvári járásnak lett párttitkára, nem tisztelet volna meg azzal a kéréssel kb. az 1960-as időközben, meghívott a szelestei iskolához, igazgatónak. Nagyon megköszöntem Pistának ezt a kedves és megtisztelő baráti gesztusát, de mondtam: ahonnan egyszer eljöttem, oda, vissza sohasem megyek... Azt hiszem így is volt jó... Ebben az emberben nem élt bosszú, nem maradt keserű szájíz, egyszerű zsellér fiú, akinek észbeli kapacitása akkoriban is kitűnt már kortársai mellett. Csak tisztelni tudom a mai napig is Pistát, akivel sokszor találkozom itt szombathelyen. Lám-lám, van, aki így érez velem.

Mindenkor az ifjúság szerette az uniformist, különösen, ha abban jobban mutatott, mint a civilben. Hát biz a leventéknek is volt már egyenruhájuk, keki ing, bocskai sapka, abban pulykatoll, amikor díszben vonultak ki, esetleg fekete pantalló, valamilyen nyakkendő is volt...
Szép látvány volt, amikor ez a századnyi csapat végig vonult az utcán, nótaszóval, katonás, fegyelmezett meneteléssel, bizony megteltek a kis kapuk a nézőktő1, hiszen ki ne szerette volna látni saját csemetéjét, vagy unokáját. Látványos képet adott ez a csapat, kiemelte a pulyka díszes tolla a fiatal arcot, általában a harmadik korosztály, a legidősebbek vonultak az élen, délceg fiúk, aranyos leventék... Ezek a fiúk már udvarló képesek voltak, kinek-kinek a szerelme titokban integetett a sorban menetelő legényének. Erre fel, még jobban kiemelkedett az ifi a sorból, hiszen most őtet lesi két szerelmes kökényszemű lányka, az „édes”... Ilyenkor nem szabad fáradtnak, görbehátúnak lenni. Ki a mellet, be a hasat... Így szép a levente. Magamnak is volt egyenruhája, hasonló szabással, mint a mai tiszti zubbonyok, keki színben, arany gombbal, bocskai sapkával, fehér kesztyűvel... és hozzá még fiatalos arccal 26-33 évvel –nagy tőke egy ember életében.

Levente zászlóavatásra való előkészületek sorozata...

Ezeknek a gondolatoknak az összességében született meg az nemes szándék, minden szervezetnek, de Petőfi hadseregében zászló volt az összetartozásnak a szimbóluma, „Vén zászlótartó”... Na, ma sem ment ki a divatból a különböző alkalmakra készített zászlóknak az adományozása... Tehát nem lehet vádolni –na milyen reakciós megmozdulás, egy levente zászló. Igen ez a gondolat megfogott és minden erőmet ennek a szép szimbólumnak a megvalósítására koncentráltam.
Ezt a gondolatot, azaz a zászló iránti tiszteletnek ősi múltját –„Zászlónk gyakran plántálád vad török sáncára”... Vagy egy másik történeti tény: Dugovics Titusz (kb. 1456) Hunyadi János legendás hősiességű katonája, aki élete árán megakadályozta, hogy a török zászlótartó kitűzze a lófarkos zászlót a nándorfehárvári vár fokára. Mind több példával példáztam a zászlóknak, mint jelvénynek a nagyszerűségét, érleltem a gondolatnak a megvalósítását elsősorban a szívekben, az észben, majd az akaratban.
Volt is lelkesedés a zászló megvalósítására, hiszen a zászló megszerzésén keresztül jobban kidomborodik az összetartozásnak szentsége, a velejáró tiszteletnek és ünneplésnek a szépsége. Az érzelmi és észbeli megértésre csakhamar rátaláltam, csak most jön a neheze, akarni is kell, és az akaráshoz pedig, pénz is kell. Na hogyan tudunk pénzt szerezni, hiszen egy szép selyemből készült, hímzéssel ellátott díszes zászló nagy pénz. A zászlóavatásnak a gondolatát széles körben tudatosítottuk a három faluban, annak minden lakójával, érleltük, ápoltuk a zászló megvalósítását.

Jó bornak nem kell cégér, mondja a közmondás, de azért egy reklámozás, valami mellett, vagy ellen minden időkben nagyon szükséges volt. Így most is jutott részemről a legfontosabbnak-olyan légkört teremtsek a zászló tiszteletnek, hogy szinte a megvalósítást már maguk hajtsák végre.
Már mondottam, a jelenben is egy szép selyem zászló, hímzéssel, felirattal, szalaggal ma is jelentős összegbe kerül, l943-ban szintén nem volt olcsó egy ilyen díszzászlónak a beszerzése.
Most már nem emlékszem pontosan az árra, de ahogyan visszaemlékszem, ebben az időben kb. lehetett volna venni rajta öt-hat szép öltönyt, ami máma kb. tizenötezer forinton felül van. Igen, mert leveleztem a zászlót csináló, hímző budapesti céggel, hogy mégis tudatában legyek annak, hogy hát mennyi pengőre is lesz szükség. Emlékezetem szerint kb. úgy ezer forintot súrolta a végösszeg, amiben benne volt a gyönyörű zászlóanyai szalag, ez már maga egy jó közepes öltönynek az árát teszi ki, aztán maga a szép díszes zászlórúd stb.
Bizony én meg is rendeltem a szép zászlót, megadtam a skiccet, mi legyen az egyik oldalán: leventeköszöntés: Szebb jövőt! a levente pajzzsal, címerrel, majd a másik oldalára a magyar címer gyönyörűen kihímezve, szintén felírással. Mi is volt ez a felírás:?
Az egyik oldalán ráhímezték:………
A másik oldalára pedig, ezt varrták ki arany hímzéssel:………
Következett a legfontosabb kérdés, mivel egy ilyen zászlónak az ára nem kis összeg, ide bizony kell egy zászlóanya, aki megnyitja a bukszáját, gavalléros mólon fizet, mint ahogyan a lakodalomban a gazdag főfény, tudja mi a kötelessége, vagy amikor a menyasszonyi tánckor illik már ma nem egy, hanem kettő Adyt (ötszázast) dobni a tányérba, bizony Isten őrizzen meg ma egy lakodalomba való hívástól... Tehát fizetni kell itt, mese nincsen, hát keressünk a faluban valami módos asszonyt, aki nem fukarkodik pengőivel, megváltja az ünnepi zászlónak az árát, nagyjából... Legalább, ha mást nem, akkor pedig a selyem nemzeti szalagot, amit felköt majd ünnepi pillanatban a selyem szimbólumra.
Na elindult a lavina, ki tudja hol áll meg, kit ér el, kit sodor el? Jöttek a találgatások a leventék közt, persze nem nyilvánosan, tán csak a bizalmiakkal, rajvezetőkkel, segédoktatókkal...
Jelentkeztek is a nevek. Legyen a báró úrnak az anyja, vagy a Stanci nagysága, báró úrnak a gyermekkori nevelője, aki szintén itt lakik Szelestén, a báró úrnál... Nagyszerű gondolat, ötlet. Innen várhattunk és remélhettünk nagyobb felajánlást a szent ügy érdekében.

Szaporodtak a nevek, hiszen attól is lehetett tartani, hogy a méltóságok nem tartják méltónak, hogy ilyen proli ügyben személyüket feláldozzák.
Ezt csak úgy titokban margóztuk magunk között, ezért jött szóba Kondor Ferencné, az Irma néni, aki szintén, ha kellett tudott gavallér lenni...
Jól menő méhészete van, na meg gazdasága is... ő megfelelne ennek a megbízatásnak. na már van kettő jelölt, akik között válogathatunk.
Közben felvetődött az javaslat, legyen a tekintetes asszony, már mint az én párom, a Kozák Erzsébet... ugyan gyerekek, ez nem volna jó, tán még félre magyaráznák, ni saját feleségét akarja reklámozni... azaz kitüntetni.
Ezt a javaslatot hamarosan levettük a napirendről. Nézzünk körül, még akadhat olyan telített pénztárcás asszony, aki nagyon örülne ennek a megtiszteltetésnek. Így bizony a listán szerepelt három-négy név is, na jól van majd mérlegeljük a helyzetet és akkor határozunk... Az idő sürget, hiszen a zászlószenésnek az időpontja kb. május végén, június elejére volt kitűzve.
Napok teltek, az idő sürgetett a zászló elkészítésére vonatkozólag is, na meg a zászlóanya szalagjára nevet kell felíratni stb.
Ment a tépelődés, és ilyenkor nagyon kell vigyázni arra, nehogy valamiféle eltolódás érje a szent ügyet, vagy sértődöttség keletkezzen a berkekben, mert akkor nagyon lerontja az ünnepi fényt, hangulatot, hiszen ilyenkor elhangzik, „miért ?”. Én is tudtam volna annyit adni, mint az a koszos... vagy büszke nagyság... báróné kell nekik? –mi köze van hozzá?... szóval akcióra, reakció jön... Tehát úgy kell ezt a kényes ügyet megoldani, hogy ebből csak jó és szép származzon, senkit se sértsünk meg személyében, hiúságában.
Ha báróné lesz a keresztanya? –akkor... jó lesz e?...
Kondorné, a gazdag Irma néni lesz az ünnepi fény központja..., lesznek akkor olyan gazdasszonyok, akik tán megvetve nézik Irma néninek a tisztségét –én is tudtam volna adni ennyit... ,vagy –na mit henceg ez a büszke asszony... Így talán ha a báróné lesz, vagy Stanci nagyság, tán ekkor még volna valami megbocsátás, hiszen velük aztán senki sem veheti fel a versenyt, sem rangban, tekintélyben, sem pénzbeli, vagyoni nagyságban, tán így nem kerekedne valami ördögi, sátáni ellenpropaganda...
Ilyen gondolatoknak a tengersodrásában tengtek a napok, órák, nem szabad elsietni a dolgot, mert pl. mi hiába akarjuk a bárónét, vagy a Stanci nagyságát, és ha nem fogadja el a meghívásunkat?... Riadótűzként terjed el a faluban a hír, és ezzel már le is esett a korona az ünnepség fejéről, már veszettnek kell tekinteni az ünnep ragyogását, csorba esne a mi szép csillogó szimbólumunknak a ragyogásán... Igen, ha nem fogadja el, akkor már esetleg másnak is lesz akkora bátorsága, ja... „ha ló nincs, akkor szamár is jó?..."
És ő is megszabadulni kíván az esetleges meghívástól, nincsen reprezentációra kidobni pénze... Ez lenne a legnagyobb ünneprontó a mozgalomban.

„Mindent meggondolván és megfontolván” mielőtt végső döntésre jutnánk. Ugye ekkor még dominált a báróság, a gazdagság, a vagyon tekintélyt adott, sőt szelektálta a társadalmat, válaszfalakat rakott ember és ember közé (ma is jelentkezik ez az átkos örökség, a mai bárókban, grófokban, akik megjátsszák a régi dzsentri, úri világ léhaságát, igyekeznek lekopérozni valamit a nagyúri flörtből, és elfeledkeznek magukról. Kitermelte ez a mai rendszer is a maga egészségtelen dzsentri urait, habár elvtársnak kell őket szólítani, nem méltóságos úrnak, de a maga nemében méltóságos elvtárs, és ez azonos a munkás elvtárssal, differenciáltabban áll a ranglétrán". Nagyon előírták már maguknak, hogy csak milyen autóban tehetik bele a püspökfalatjukat, milyen drága bútorokkal telített, perzsákkal borított irodában szabad csak dolgozni, hány hangfalas, tapétázott ajtó rekszülje el őket a többi elvtárstól, villa, szőlő, telek a Balatonon, külföldi nyaralások... Szóval sokat eltanultunk a megvetett arisztokratistáktól, amit történetileg a legkegyetlenebbül ki akartunk irtani és csodálatos ez a tünet olyan, mint az aranka, már a lucerna arankára gondolok, hiába irtjuk, mindig marad vissza valami gyökérzet, ami újra burjánzásba jut. Észrevétlenül átvedlettek sokan „méltóságos elvtársakká”, sőt akad köztük exelenciás, vezéri jelzők titulusával dekorált elvtársak, akik közül persze van kivétel is, azért tisztelet a kivételnek... Még azért itt-ott akad, aki nem kopérozta le a bárók, grófok, hercegek uralkodásának kiváltságos egyeduralmát. Ez nem is vezet jóra, hiszen az egyszerű munkás is már nem az elvtárását látja ebben a vezetőben, hanem majd az ellenségét, aki elszakadt az igazi proletárizmustól. Vagy tán ezt történeti dialektikának a fejlődési fokozata? Ja, most ezt nem folytatom, hiszen nem is erről akarok írni, csak akkoriban is más mércével mérték a grófokat, bárókat, mintha az nem is olyan büdöset szart volna, mint a paraszt az árok szélén, vagy pelyvakutyó mellett...
Talán mégis most kell megjegyeznem Huszár Mihály volt sárvári apát plébános, országgyűlési képviselőnek nagyszerűen szemléltetett társadalmi fellépését, s a következőket mondta. A mai társadalom úgy van felépítve, és erre mutatja a kezét úgy, hogy az vízszintesen állott és az ujjait szétnyitva, egymás felett takarták a másikat.
És mondja: a mai társadalomban úgy állunk, mint az ujjaim, felül van a vastag hüvelykujj, majd alatta mutató, majd a középső, majd követi a gyűrűs, és legalul a vékonyka kis ujj (a proletár, a sovány, a kiéhezett, a kisemmizett...). Na most mi következik ebből a kéztartásból? Képzeljük el a napot, az élet javainak áramlatát, legtöbb jut ezekből a legfelső hüvelykujjnak, majd valami fényt enged a az alatta lévő mutatóujjnak és így tovább, kérdem mi jut a legutolsónak?, a kis ujjnak, pedig mind egy kéznek, testnek a végtagja, egyenlően érdemlik ki a földi javakat

ez van a mostani politikai érában, de törekedni kell a szocialista, keresztény szemléletre, amikor úgy kell a társadalmat felépíteni, és ekkor mutatja a kezét, elfordítja a tenyerét, laposan, azaz síkba helyezi el, íme, ha most a nap rásüt a tenyeremre egyformán sugározza be minden ujjamat, egyformán kapja az éltető ultraviolett sugarakat, egyformán részesülnek a földi javakból. Ilyen társadalmi felépítésre kell törekednünk, ilyen politikai nézetet kell kialakítani a képviselőházban, és akkor megszűnik az a társadalmi rendszer, hogy akik legfelül vannak, azoktól függ teljesen, mennyi fényt engednek az alattuk levőknek.
Ez a beszéd elhangzott bizony kb. 1937-ben... és azóta, igaz már volt úgy hogy a lapos tenyér állásba helyezkedtek el az emberek, a társadalmi felépítés valahogyan ezt a síkot követte, de már úgy állunk, mint a dögleni látszó ló, ami elfeküdt a terepen, mozogni kezdett, majd oldalra dőlt, kapaszkodott, és csak felállt, azaz a tenyér is a sík helyzetből ismét függőleges irányt vette fel, és így születtek meg a mai kiváltságosabb egyedeknek a kasztja. A régi, évszázadok alatt kitermelt arisztokrácia sem hozta meg a nép boldogulását, félő hogy a nagy differenciálódás –nem eszmékben– csak személyekben, megvalósíthatja az igazi lenini, marxi eszméket.