Vagonérozás /1942. nov. végefelé/

Az előkészítő és felkészítő kiképzésnek lassan vége lett, jött a hír, hogy e hét folyamán indulás, bevagénorozás, kezdődik a kéjutazás. Na így bizony a repülősök is már másnap a szabadban voltak, hiszen nincs mit velük kezdeni, még jegyzőkönyvezni sem volt érdemes, ki olvassa el? Ki lesz itt hadbíró? Bizony ki tudna bíráskodni az adott helyzetben. Magam sem szabtam ki semminemű megtorló büntetést, komoly hírek voltak a berakodásnak az ideje felett, így bizony majd a doni bíró dönt, kinek-kinek az életben maradása felett. Közben a fiúk is megtudták a híreket, hamarosan indultunk a nagy útra, igyekeztek eladni az elrejtett holmikat, nagy sürgés-forgás, nyugtalanság lett úrrá a katonák megszokott napi nyugodt életük után.
Igen, csütörtök délután, Szombathelyen berakodás, azaz a kőszegi pályaudvaron...

Magam sem voltam még tűzvonalban, csak hallomásból, esetleg filmen, vagy képen láttam az ember-ember által okozott borzalmas életmészárlást.
Nem volt még átélésem a háború okozta életveszély, szomjazás, éhezés, testcsonkítás, bénaság és még sorolhatnám a különböző fázisokat, amik vele járnak a fegyverek okozta sérüléseknek.
Valamiképpen minket még fűtött valami hazafiság, irredentizmus, haza védelme, ősök példasorozata, nagyjainknak szent halálmegvető bátorsága, talán csak egyre nem gondoltunk, azaz valamiképpen elszámítottuk magunkat, mit keresünk mi a Kárpátoktól vagy ezer km-re? Hiszen ott nekünk semmi védenivalónk nincsen, hát hol is az ellenség?
Szóval most nem is ezt az elhibázott politikai sakkhúzásnak a mattját akarom színezni, hiszen magamon kívül köteteknek tömkelege értekezett erről a balkezességünknek a politikájáról, de mégis, most utólag tényleg felborzad az ember pár szál haja, te jó isten, megint ősapáink nyomdokaira léptünk, amikor Bizanc-Ausburg stb. területén döngettük a mellünket, és véreztünk idegen érdekekért, vagy talán egy jó „tor" reményében a koncért, ugyanakkor itthon meg mindent elvesztettünk.
Napjainkban csodálkozom a sok okos és előrelátó zsenin, akik harminc év elmúltával tudatuk teljes tisztánlátásával, magyarázzák a elhibázott politikának előre várható elsorvadását, halálát, csak azt nem értem meg, én nem találkoztam ezekben a napokban olyan emberrel, aki nekem bátran bevallotta volna, minden hiába, a háborút elvesztettük, megint rossz lóra tettünk. Most utólag az egész köteteket kitevő okoskodással magyarázzák az igazukat, a felesleges vérontást, a csatlakozást az ezrek felesleges vérontását, de hát hol voltak ekkor ezek a távolbalátóknak a szócsöve, miért csak halkan susogták, ha egyáltalán susogták az igazukat, meglátásukat. Milyen jó lett volna, ha ez a tábor igazán nyíltan és mindent mellőzve, karriert, vértanúságot, bekiáltották volna a harcoló rohamozó, csatatérre indulóknak a fülébe, a nagypolitikai szakácsoknak a receptét diktálták volna, ne tovább, hiába minden vérontás...
A bibliában is van egy elkésett periódus, amikor Lázár meghalt és a későn érkező Jézushoz így szólt a Lázár testvére: Uram ha itt lettél volna, nem halt volna meg a mi testvérünk… Hát hol voltak ezek az életmentő urak?... hogy voltak? Nem kétlem, de mit csináltak? Azaz miért engedték meghalni azt a sok embert, legyen az származására akár milyen nációnak a szülöttje, nekem súgta senki sem oda a fülembe amikor indultunk a nagy kálváriás útra, uram amit lehet, ahol lehet ott szabotáljon, idővel, anyaggal, taktikával, halálba rohan, döglik a nagy honvédő háború minden porcikája, senki, de senkinek sem volt bátorsága, hogy a fülembe súgja a vesztett háborúnak a hullaszaga már érezhető

Magam sem akarok okosabb lenni vagy harmincnyolc év távlatából, de mégis tudtam következtetni arra, hogy ekkora rabszolgaságot, eltiprást nem bír el a történelemnek a jelene. A front több ezer kilométerre szélesedett, oda erő kell, oda ember kell, oda rengeteg utánpótlás kell, amit a hátország nem tud teljesíteni, hiszen minden útvonalat elbombáznak, üres falvakat találnak az eltiprók… de ez mégsem volt olyan élesszintű meglátás, amire aztán mindent fel lehetett volna tenni.
Mint eső után a sok hasznos és mérges gomba kidugja a fejét a rejtekhelyéről, a lombok alól, ahol ez ideig semmi sem látta őket, most a pára és hő ingerlésére büszkén uralja a környezetét, íme ugye nem aludtunk, ugye nem haltunk meg, csak vártuk a kedvező életfeltételeket. Na, most nem is erről akarok polemizálni, hiszen ott tartottam, kezdődik a berakodásnak a szertatása, amit nagy szakértelemmel kell megcsinálni.
Teljes menetkészültségben, húsz éles tölténnyel felszerelve fogad a század, kapom a jelentést, a gyalogos század menet, azaz berakodásra készen áll.
Szembenéztem az élő halottakkal, hiszen még ma élünk, de holnap?... ki lesz, aki még ismét láthatja az otthonát?...ily gondolatok közepette szóltam pár mondatban a szemükkel rajtam csüggő katonákhoz, álljátok meg a helyeteket, a megpróbáltatások közepette is, méltók legyetek magyar hírnévhez...
Indultunk ki az állomásra. Kőszeg városa szinte valami ünnepi hangulatot varázsolt, mindenki az utcára sietett ki, mennyi katona...! Mennek a fegyencek...! Szegények...! S ki tudja még milyen jelzők elszólalása mellett értünk ki a vasútállomásra.
Feltűnő volt a sok szép, csinos lányka, akik szintén ott ólálkodtak a bakák körében, hol itt, hol ott cuppant el egy-egy búcsúcsók... ki itt, ki ott hagyta szívének egy kis darabját... Esetleg ellopott szajréját... Mégis, mintha valami nagy kő esett volna le Kőszeg városának a szívéről, na végre elmentek ezek a.... hiszen általában nagyon sok-sok kellemetlen látogatást végeztek a katonáim hivatatlan helyen.
Magam sem tudtam meg soha, mi lett az elrejtett lopott értékekkel, ki lett a gazdája, ki találta meg őket...
Örömünnep volt a városnak, megszabadult egy olyan századtól, akiknek tagjai állandóan rettegésben tartották a békés polgárokat, csak a lányok siratták elvesztettjeiket, hiszen voltak köztük olyanok, akik ezen időben nagy vagyonra tettek szert.
A vagonok már sorakoztak a rakodópályán, adom a parancsot, vagonparancsnokok a berakodást megkezdeni...

Nem helybeliek voltak a katonáim, ennek dacára nagyon sokan voltak a búcsúztatók, főleg nők. Ölelések-csókok cuppanása megszámlálhatatlan özöne közepette vett ki-ki búcsút, a majd hamarosan a vagon ajtajából kinézve folytatódott a további búcsúzásnak különböző mimikája.
A vagon berendezése a legegyszerűbb székek, padok hiánnyá váltak, csupán a sarokban egy-két bála szalma, ami majd lefekvéskor enyhíti a vagon deszkájának a keménységét. Egy-egy vagonban kb. 40 fő úgy emlékszem, egy kicsikét zsúfolt is volt, de annyira kényelmes volt, hogy mindenki nyugodtan lefekhetett, nyújtózkodhatott.
A vagon parancsnokok jelentik: minden rendben, indulásra készen állunk. Csakhamar jön is az állomás forgalmistája, jelenti nekem az indulást, kezet fogunk, jó utat kíván, majd felemeli a sütőlapátját, és nagy gőz püfőkölés közben nyikorognak is már a kerekek.
Mindenki ismét az ajtó nyílásába préseli bele magát, Isten veled, csókollak, imádlak... és még ki tudná feljegyezni milyen búcsúzó mondatok hangorkánja hullámzott ide és vissza, integetések, itt-ott könnyek hullatása .... s mint kisebbek lettek a búcsúztatók majd a távolság növekedésével eltűntek a síró arcok, Kőszeg városának a látképe.
Valamiképpen általános nyugalom uralkodott az emberekben, nem volt lakodalmas mámoros hangulat, befelé néztek, ki tudja kinek-kinek mi volt a gondolata, érzése, tán a szökésen járt az esze, vagy az otthonnak, gyerekeknek a többé nem látása nyugtalanította őket? Ki tudja mi motoszkált agykérgükben, de azért nem is voltak úgy elkeseredve sem, hiszen az életükben nagyon sok stressz volt, ez sem lesz tán rosszabb, mint egy-egy éjszakának a megfeszült izgalmaktól telitett rettegése. Hamarosan átvették a vagonlakásnak minden rendkívüliségét, elhelyezkedtek, ki ezzel, ki azzal foglalta le magát. Annyit tudomásomra adtak, hogy majd csatolnak még hozzánk több szerelvényt, ami szintén katonákat szállít, így bizony hosszú vagonsorból áll majd a vonatunk.
1942. okt. végével volt ez a nászutazás, ami nagyon érdekes volt, hiszen ekkor született az utód, a fiam Endre, akivel még ekkor anyu a klinikán édesdeden pihente a nagy megpróbáltatásokat.
Nálam is a búcsúzás csak annyiból állott, bekukkantottam a szülőotthonba, puszi-puszi, elbúcsúztam a drága kis fiamtól, apu majd visszajön... Isten veletek... és már indulás is. Mekkora optimizmussal mondtam, visszajövök...pedig hány és hány veszély ördöge játszotta körülöttem a haláltáncát ... de ezt előre ki tudja?...

Nagy szeretettel búcsúztam el a szállásadóimtól, Dr. Dreisker főorvoséktól, akik oly nagy szeretettel vettek körül, amíg náluk laktam, emlékül adtak egy nagy írógépet, hozzá íróasztalt, /most is megvan, lehajtható oldallapokkal/ nagyon kellemes család volt, igazán saját fiúkként tartottak nyilván. Legyen áldott az emlékük, tudtommal már nem élnek. Volt egy lányuk, mi lett vele nem tudom....
Hogy folytassam az utazásunknak élményeit, azt kell mondani, ez az út, főleg annak egyes részletei teljesen kiestek az emlékezetemből, valamiképpen most veszem elő a térképet, hogy nézzem az útlehetőségeket, valamiképpen apró részleteit már nem tudom. Na azonban maradtak nagyon is elevenen élő emlékeim, amiket most majd leírok. Az tény, hogy hol és mikor, csatoltak hozzánk több szerelvényt, mind hosszabb lett a vonatunk, arra is emlékszem az századom kb. jó a középen volt elhelyezve, vagy öt-hat vagonban… a szerelvényen a tisztek számára egy személykocsit rendszeresítettek, magam is odavendégültem be magamat, legényemmel együtt.
Teljes pihenésül szolgált a tágas másodosztályú kocsi plüss fekvőhelye.
A katonáimnak nagy része pesti volt, ekkor lehetett tartani esetleg a megszökésektől, erre figyelmeztettem is a vagon parancsnokokat, ne engedjenek senkit sem leszállni, hátha nem talál vissza, de maga a szerelvényünk is tudja a fene hol parkérozott ki, valahol valamelyik teherpályaudvar vágányainak az erdejében. Magam sem ismertem ki magamat, na meg aztán éjszaka is volt, majd teljes sötétségben lapult meg a nagyváros, hiszen ekkor már csökkentett világossággal lehetett világítani.
Már késő a bánat, most sajnálkozom azon, miért nem vezettem akkoriban naplót, milyen érdekes lenne ma olvasni, teljes napi visszaemlékezéssel, ez valamiképpen kimaradt, de kimaradt egy térkép is, hiszen ez is most jó szolgálatot tenne a hitelesség érdekében.
Ami örök időkre emlékezetes marad, a következő volt. Hogy merre volt az útirányunk? Milyen városokat érintettünk, nem tudom, lehetséges az útirányunk lengyeleken keresztül volt, mert hiszen ha elértük a partizánvilág nagy hazáját „Brjanszk" rettegett és végtelenül veszélyes, erdővel borított, csak a partizánok által ismert labirintusát, akkor valószínű Gomel volt a közbe eső állomásunk, mert szerepel az emlékezetemben Kurszk is. Ugyanis egy útvonal sem volt sohasem biztos, mert ami még ma jó volt, másnapra a partizánok teljesen tönkre tették annak állagát, így változtatni kellett az útirányt is, amíg meg nem javították a rombolt vasutat, vagy utat.

Az élők koporsója címet tudnám adni a következő fejezetemnek.
Azóta a történelem, az új lexikon is nagy betűkkel írta be Brjanszk nevét a hadtörténelembe, mert a partizánok bizánca-rómája volt ez a környék.

Mielőtt folytatnám ezen hadinászutazásomnak a históriáját, néhány szót kell ejtenem a volt második világháborúnak a legveszedelmesebb és talán a leghatásosabb fegyvernemről a „partizánról”...
Kit is nevezünk partizánnak? Egyszerű szürke ember, mint a többi miliő, de mégis olyan mint a láthatatlan röntgensugár, hatni tud, főleg akkor és ott, ahol legnagyobb csapást tud mérni az ellenségnek súlyponti hadászati csomópontjaira. Ilyen pl., egy-egy lőszerraktárnak az égberepítése, vagy élelmiszerraktárnak a teljes felszámolása, vagy az összes kutak megmérgezése, vasúti csomópontok felrobbantása, vasúti hidaknak szilánkokra való szabdalása… a hátország élelemkészletének teljes lecsökkentése... a szállításoknak lehetetlen keresztülvitele, és még sorolhatnám a legkülönbözőbb partizáni aktivitásokat, akiknek aktivitásuk nagyon meg tudják bénítani, vagy legalább is lelassítani bírják a támadó félnek a támadó sikereit.
Magam sem hallottam korábban ilyen alakulatokról, sohasem voltam ilyen kiképzésen... kémekről sokat tanultam, azoknak a legfantasztikusabb fogásairól, de a partizánok munkája előttem nem volt ismeretes.
Egy-egy jól megszervezett partizán brigád, kellő helyen, kellő időben nagyobb kárt tud tenni, mint több száz puska, vagy ágyú, harckocsi...
Hát kik is ezek a partizánok? Valószínű nem orosz újítás ez a mozgalom, hiszen a „Trójai faló" is már valamiképpen előre veti a partizánoknak ősi ábécéjét, de ebben a háborúban és tán az orosz hadműveletnek a sikerében nagyobb szerephez jutott a partizánok hadisarcolása, mint az összhadseregnek, különösen és ez a fő, a hátországban... Hiszen nem az élvonalban, nem a tűzvonalban, nem első lövészárokban van a partizánmunkának a feladata, csak a hátországnak különböző területein, ahol egybevegyülnek a békés civil lakossággal, nincs egyenruhájuk, nincs külső megkülönböztető jelvényük, csak a szívükben égő gyűlölet, az ellenség bosszantása fűti őket, sokszor bizony életük kockáztatásával is.
A partizánok a maguk lakta terepét tökéletesen ismerik, tudják annak rejtekhelyeit, erről már sokat hallottunk szerbiai partizánokról, akik éveket tudtak a hegyek labirintusában ellakni és alkalomadtán kárt tenni az ellenfélnek.
Külön partizániskolát végeztek a vezetők, hiszen sokoldalúság jellemzi a partizánt, akinek kell érteni a különböző fegyvertípusokhoz, ha kell ágyúval tüzel, ha kell páncélkocsit vezet, de nem riad vissza ha repülőbe kell neki ülni, kitűnő mesterlövész, na és ami legnagyobb fegyvere a robbantás, vasút, híd, út felrobbantása és ezeknek a különböző válfajai, aknák elhelyezése, ütésre, nyomásra, húzásra, különböző súlyokra. Van amikor már egy nyúlnak a rálépése okozhat felrobbanást, vagy egy ember súlya kell hozzá, de van amikor csak egy harckocsinak, vagy egy mozdonynak a súlya tudja a levegőbe küldeni, szilánkjaiban, repeszeiben. Ezekről korábban mit sem hallottam, csak a helyszínen tudtam meg egyet mást, semmiben nem lehet megbízni, az ágyban fekvő öreg asszony, aki jajgat a fájdalmában, de ha kifelé indulsz a szobájából, még egy kis részvétet is éreztél iránta, nem röstell hirtelen az alatta élesre betöltött pisztolyának a golyóját hátadba repíteni. /Pl. délen, Teréz község kisbírája/
A partizán mozgalomnak aztán van különböző al és felmenő ágazata, bármelyik legyen is az, mindegyik egy célt szolgál, gyengíteni a támadónak az ütőképességét, megsemmisíteni. Ezt aztán hívhatják szabotálásnak, nem tesznek elegendő puskaport a töltényekbe, vagy a hüvelykivonó csakhamar eltörik, vagy a bakancsnak papír a talpa, a keki ruha foszlányos lesz hamarosan, tele van papírral szőve... az üzemanyag vizes, az olaj befagy... rengeteg útvesztője van egy partizán lehetőségnek.
Hogy hány nap telt el már a vonaton? Nem emlékszem már, de este lett, sötétség borult a tájra, és erdő közt ment a vonat, akkor mondogatták a már ittjártak, most érkeztünk nagyon veszedelmes partizántájra „Brjánszki" erdőbe. Itt aztán naponta ismétlődnek, hogy a vonatok a levegőbe repülnek, na még csak ez hiányzott a boldogságomból, hiszen azt mondtam én az anyunak, meg a kis poronty kis fiamnak visszajövök, de nem csak lélekben, hanem testben, pedig elősegítik itt a mennybemenetelemet, akkor bizony nem tartom be a szavamat-hiába várnak...