Vajda tizedest a németek agyon akartak lőni

Leszálltam ezen a nagy pályaudvaron, talán akkora lehetett mint a szombathelyi, ha nem nagyobb... amint az éjszakai fények megengedték, hogy megszemléljem... ez lehetett Kursz? Lehet.
Németek voltak a vasutasok, ők voltak a forgalmisták, így könnyen tudtam velük beszélni, meddig is kell itt maradnunk. Hosszabb várakozó helyeken volt rá mód, hogy az üres kulacsokat a vasúton lévő kantinokban meg lehetett tölteni teával, mert vizet inni tilos volt, hátha mérgezett volt a kút vize Órák teltek el ezen a nagy pályaudvaron. Amint sétálgatok a peronon, nem volt messze a szerelvényem, tán száz méteren belül, egyszer csak nagy ordítozást hallok a szerelvényem felől, s amint arra figyelgetek, azt is látom csoportosulás is van... na meg több német katonát látok a magyar bakák közt...

A szokatlan kiabálásra, és gyülekezési forgatagra megnyújtom a lépéseimet és mit látok. Katonáim ordítják a nevemet már, kiabálnak nekem siessek, mert Vajda János tizedest a németek agyon akarják lőni.... Erre megforrt a fejembe a vér, mi van itt! Rohanok, mint az őrült, ekkor láttom, hogy Vajda János a vagon oldalához van kikötve, három német meg már veszi is a pisztolyát, hogy Vajdát átsegítse a másvilágra...
Nem kérdeztem én semmit, ebben a pillanatban magam is már kirántott pisztollyal a Vajda elé ugrok, szegezem a pisztolyomat a németek felé, majd ordítok németül, de inkább talán Krucifikszozok… mit akarnak itt? Miért kötötték ki a katonámat? És miért akarják lelőni? Persze a németek engem is el akartak lökni Vajda elől, de bizony erre már nekem is teljes erővel és tiszti hatalmammal elő kellet állnom, ellöktem az egyik németet, pedig nagy medália volt a nyakába kötve, állomás csapat SS alakulat tagja, nagy dulakodás, szegény János meg kikötve a vagon vasához, várta a fejleményeket.
Katonáim látták a kemény fellépésemet, már ők is sorfalat álltak mellettem... mind nagyobb lett a csődület, a németek meghátráltak, a pisztoly visszakerült a helyére, Vajda meg megszabadult a kikötéstől, jobban mondva a másvilágtól...
Amikor már minden lecsillapodott, ekkor tudtam csak normálisan a németekkel értekezni, végeredményben mi is történt... „Szabotálás" szabotlás, az meg mi a fene, mit tudott volna olyant tenni a tizedesem, hogy szabotálást hajtott végre és mivel a szabotálásra statárium van, tehát azonnal fejbelövés jár minden szabotálási cselekedetre.
A háború, az háború, és minden olyan cselekmény, ami veszélyezteti a háború sikerét, lehet az robbantás, mérgezés, de hát mit vétett ez a szegény tizedesem?...
Kérdem a német kommandót? Die Weiche Lampe stehlen.... hirtelenében nem tudtam hová tegyem ezt a mondatot, mit loptak el?... magyarázni kezdet a német kommandó... és ekkor értettem meg. Ugyanis a vagonokban nem volt lámpa, állandóan sötét uralkodott. Ezen az állomáson tovább tartózkodtunk, s az én katonáim is körülnéztek a terepen, ekkor látták, hogy a vasúti váltókban milyen szépen égnek a lámpák... egy pillanat, és már a vagonba is került a világító lámpácska, igen ám a váltókezelő, meg amikor a síneket kellett átváltani, nem látta a váltóknak megfelelő rajzát, nem világította meg a lámpatartó keresztjét, sötét maradt és most nem tudta a váltókezelő, hogy mi történt, esetleges rossz sínváltással vonatokat futtat egymásba... kész a teljes szabotálás, katasztrófa.

Magam is mint vasutas gyerek, Vasváron többször állítottam a váltót s amint a váltókarát fel vagy lehúztam, a jelzett sínpároknál van egy téglalaphasábú üveg jelző ládika, aminek az oldalai jelzéssel vannak ellátva, üveg az ablaka, nappal lehet messziről látni a fordulását és annak helyes állását, de éjjel a benne világító kis petrol lámpa világítja meg az üveg oldalát és lehet következtetni, tényleg megtörtént-e a sínek elváltása.
Ez nagyon lényeges és fontos kellék a vasúti csomópontokban, hiszen a vonatokat vezénylik valamelyik sínpárra, szabaddá kell tenni a bejáratot, s ha valahol zűr támad, akkor bizony a jövő szerelvény belefuthat a másikba. Egy váltónak a helyes vagy szabálytalan beállításából milliós károk jöhetnek létre, esetleg pótolhatatlan emberi értékek, és tényleg a váltólámpáknak az ellopása kimerítette a statáriumnak ide vonatkozó hatályát, amit a német stande, pitye, szegény Vajda János tizedesen végre is akarta hajtani.
Végeredményben mi is történt? Kérdem a tizedest, amikor már lelkileg és testileg magához tért, a kezdeti halálfélelem már nem gyengítette gondolkodásában...
A vasúton veszteglő szerelvényről, a vagonból többen leszálltak terepszemlére. A szemle alatt látták a katonák, hogy milyen szépen világit a váltónak a kis petrollámpája, egy szikra pattant ki az agyukba, milyen jó lenne, ha sötét vagonban ez a fény barátságosabbá tenné a légkört, sőt a kártyázóknak szenvedélyét a kártyázást lehetővé tenné a hosszú éjszakákban. Egy gondolat, egy mozdulat és már a lámpának csak hűlt helye, és sötét váltó ablaka maradt emlékül.
Igen ám, nem sokáig vakoskodhatott a váltó sem hiszen a váltókezelőnek feltűnt a váltónak a vaksága, nem világit, tán kialudt gondolta a vasutas... de mikor a tett helyére ért, nincs meg a lámpa, de hiszen még ezelőtt pár perccel még megvolt... hova lett? Azonnal jelentette a váltókezelő a történteket, majd a vasúti katonai kommandónak is tudtára adták a hiányosságot, azonnal nyomozó „Kántorrá" alakultak át... és a nyomok a tizedes vagonjához jutottak, habár már az előző vagonokat is átrazziázták a németek.
Amikor az én katonáim megszimatolták a németeknek a nyomozásukat, látták amint vagonról vagonra mennek a németek, azonnal eloltották a lopott lámpácskát, na és hogy megnehezítsék a nyomozást, ízekre szedték szét a lámpát...
A vagon razziában valamelyik német megtalálta a lámpa cilinderét, ahol van a cilinder, ott kell lenni a lámpa többi részeinek is, gondolta a kutató osztaga… s bizony csak előkerült a lámpa minden tartozéka...

Mindez azon idő alatt játszódott le, amíg én is a nagy állomás területén csapáztam, szemlélődtem, így semmiről nem volt tudomásom.
Egyszerű a német büntető szankció. Ki a vagon parancsnok?
Ő felelős az embereiért, parancsnoki követelmek elmulasztása, szabotálás vétségét kimerítették, elrettentő példát kell statuálni, a vagon parancsnokot kell másvilágra elküldeni, agyonlőni....
Ekkor értem vissza a szerelvényemhez, amikor a fenevad németjének a pisztolyát visszaparancsoltam a tasakba, ellenkező esetben ő sem szívhatta volna továbbra a jó téli levegőt.
Ilyenkor nincsen magánérdek, nincsen jaj...! Pillanatok tizedében kell határozottan fellépni, át kell venni az erősebbnek látszó helyzeti energiát.
Tény az, hogy el voltam szánva én is a golyóváltásra, lesz, ami lesz... forró pillanatok, forró percek...
Na majd ,hogy milyen a világ, és mennyire visszatérnek sokszor az eseményeknek a történelmi emlékei, majd visszatérek még egykor ennek a tizedesnek, tán húsz év elmúltával, amikor csókokkal rótta le a háláját, életének a megmentéséért....
Hogy meddig álldogált itt a szerelvényünk már nem tudom... hiszen a vonatközlekedés itt ebben a háborús viszonyban nagyon nehéz volt, elsőben tél volt, másodsorban itt szélesnyomtávú vasút volt, nagyobb százalékban, itt-ott fektetett le a német, európai méretű sínpárt, az energia utánpótlás szintén nagy erőpróbára tette ki a németeket... lényeg, csak végre elértük a kitűzött végállomást...
Belgorod.

Belgorod, kirakodás színhelye

Itt kaptam a parancsot, teljes kirakodás, majd innen gyalogosan menetelünk a kilencedik hadosztályhoz a DON-hoz.
Tudni kell, hogy az irányítást külön katonai parancsnokság végzi, legtöbbször valami vezérkari tiszt, aki „menetirányító" szerepet tölt be. Ő tartja nyilván, milyen alakulatoknak kell érkezni, annak összetételét, menetvonalát, vezénylési végállomását... ami bizony néha a zűrzavaros, bombázó időszakban néha felmondja a szolgálatot.
Tény, én a parancsot megkaptam, de kaptam egy szomorú kitételt is, hogy a kísérők, altisztek és tisztek visszamennek a vezénylő alakulatukhoz, azaz haza, én pedig kettő tisztes segítségével indulok a hadosztályhoz. Menetirány, csak a nagyobbakat említem: Novij, Oszkol, Sztarij Oszkol, Voronyezs irányában... mindez kb. közelebb van négyszáz km-hez mint a háromszázhoz.... Egy kicsit megborsóztam... de hát katona a katona, parancs az parancs. A parancsot megbaszni nem lehet, mert akkor csak megszaporodik, tartotta a régi katonai közmondás...

Ekkor a naptár december első hetében járt, tél van, hó és ami a legrosszabb „Szar a hideg szél nélkül" mondja a cigány-, ajnos itt mindkettő volt, hideg is, hó is, na meg szél is... így bizony mindhárom természeti jelenség bénította az emberi szabadságot, a földi gyönyört.
Belgorod, nagysági sorrendben kb. Celi vasúti csomópontnak megfelelő nagyobb állomás volt, ahol a mozdonyok egész raja okádta a füstöt, prüszköltek a gőzcsapok... nagy volt a forgalom.
A parancs így szólt: a kísérők visszamennek, az éjszakát itt töltjük, majd a reggeli időben indulunk gyalogosan a nagy orosz föld meghódítására...
A legénység sorakozik... pár szóval közlöm velük a fontosabbakat: idegen földön, sőt ellenséges, partizán területen vagyunk... senki ne csellengjen el… egyesével senki se közlekedjen, csak puskával induljanak útra, szálláshelyen azonnal őrséget felállítani, … vacsora: itt és itt...
Valami nagy furcsaság övezte be a jelenünket, végeredményben az otthontól szigorú egyenes légvonalban Bpesttől kb. 1400-1500 km-re vagyunk, ebből gyalogosan majd három és félszázat gyalogosan kell lecentiznünk...
Mindenki feszült figyelemmel hallgatta a mondanivalómat, tán átérezték az idegen földnek a mostohaságát, miért kell nekünk itt lenni, kinek jó ha mi most itt didergünk, éhezünk? Hol van itt a hazavédelme? S mit tudom én milyen gondolatoknak a láncolata mardosta a lelküket, annyit láttam, nincs valami nagy márciusi örömrivalgás, érezték, vagy tán megszimatolták már a mészárszék vérszagát, kellemetlen volt a hullaszag, a temetők berkei, ahogy jött a vonatunk azoknak a határában...
Egyszer csak egy erős puskaropogás... na fene már itt is lőnek?... Hol van az ellenség? És borzalmak borzadalma tárult elénk... egyik katonám, aki valahogyan nagyon rokonszenvezhetett, vagy szenvedélyes mozdonyvezető lehetett valaha, a közelben veszteglő üres mozdonyra felugrott... kipróbálta még el tudja-e indítani? Hát sikerült neki, de az éber német vasúti őrparancsnokság is éberebb volt, a mozgó mozdonyon adták oda az örök obsitot, szegény katonámnak nem kellett már többet neki keresni az ellenséget, megtalálta már helyben, a vasúton...
Mindenkit nagyon megrázott az első hősi halottunknak szomorú végzete, valami gyűlöletnek a csirája is kezdett szárba szökni...
Csak azt láttuk, valami hordágyfélén, letakarva örök pihenőre vitték.
Na ugye, mondom a katonáknak, ez is szabotálás... mese itt nincsen, aki gyanús, vagy gyengíteni akarja a nagy központi erőt hamarosan útlevelet kap a másvilágra...

Emlékezetem szerint ezen a napon itt maradtunk Belgorodban, a menetirányító eligazítása szerint. Valahol elszállásolás megtörtént, az étkeztetésnek is meg volt kiszabott helye, legtöbbször német konyhán étkeztünk, hiszen itt teljes német uralom, kommandók hatalma diktálta a diktatúrát, ami ellen senkinek sem lehetett ellenvéleménye.
A mai lexikon teljesen leírja a Belgorodnak a földrajzi és népességi adatait, nekem itt nem kell külön erről értekezni, hanem ami nagyon érdekelt, mi is történi a fronton? Végeredményben majd kettőezer km-re vagyunk a Kárpátoktól, főleg pedig a németek... ennek a nagy távolságnak pedig csak vannak utánpótlási akadályai, hiszen tél van, amikor a nehézségek, a szállításoknak a lehetőségének az akadályai hatványozottabban érvényesülnek.
Zömmel csak katonák, főleg németekkel volt tele ez a táj, közigazgatásilag, rendészetileg ők vették át a vezetést... a civil községi bírókat ugyan megtartották, főleg a besúgókat, azokon keresztül sanyargatták társadalmi munkára, vagy valami leadásra, tehén, disznó, ami ugyancsak ritkaság volt már ekkor. Szóval a háborúnak, a frontnak a küszöbén vagyunk, még csak egy lépés és már szembetaláljuk magunkat a orosz ágyú és puskacsövekkel...