Vizit: Bajch bárónál kb. 1943...

Anyu felöltöztetett vizitelő ruhába, indulás a báró úrhoz.

Az etikett szabálya szerint csak vizit időben szabad vizitelni, ami vagy délelőtt 11-után, vagy délután l7-után lehetséges. A vizit nem tart hat tovább csak öt percig... így van megírva a nagykönyben.
Hosszú út vezetett fel a kastélyig, óriási hársfák bólongattak felém, majd már a kastély bejáratánál találtam magamat. Itt nagyon érdekes lábtörlőre bukkantam, valami ládikaszerű volt, de az teljesen erős kefékkel volt kibélelve és ahogyan az ember a cipőjét ebben tisztogató ládikában mozgatta, a cipőnek minden részét tisztára törölte a kefélő doboz. Igazán nagyszerű találmány, azóta sem találkoztam ilyen lábtörlő szerkezettel. Valószínű, hogy szét is lehetett szedni ezt a ládikát és időnként kitisztítani a benne levő keféket is...
Ahogy csengetek, a báró úr inasa fogadott, aki már személyesen ismert, mosolyogva és nagy tisztelettel fogadott, pedig evangélikus volt. Bevezetett a várakozóba, majd azonnal jelentette a báró úrnak a jövetelemet. Csakhamar nyílott az ajtó, a báró úrnak fogadó könyvtárába vezetett be az inas. A ház ura felém jött, kezet fogtunk, mosolyogva bemutatkoztunk... Igen már hallott rólam sok jó hírt, aminek nagyon örül... Majd hellyel kínált meg. Beszélgettünk erről is, arról is, főleg hamarosan a botanika felé tereltem a beszélgetést és főleg úgy, hogy beszéltessem a ház urát... Bizony öt perc elteltével, én tisztelettel felállok, hogy az íratlan törvény szigorú etikája ellen ne vétsek..., de amikor felálltam, nagy szeretettel ismét leültetett és bizony elbeszélgettünk majd egy órát. Tágas, nagy szobában voltunk, tele könyvekkel‚ főleg angol, francia irodalomnak szépségeivel. A parkról is szó esett és arra kért, mondjam meg a tanulóknak, nem bánja, ha a parkban sétálgatnak, de ne szabdalják le a virágokat és főleg utána az úton elszórják annak szirmait. A gyerekek szemében tán csak gaz az, ami egyébként értékes növény, de a gyerek nem értékeli, csak szabdalja. Erre ígéretet tettem, nagyon vigyázni fogunk a park növénykultúrájára. Majd elbúcsúztam.
Igen a parkban sokszor sétáltam a gyerekekkel, magyaráztam annak növénykultúráját, csak mindent a szemnek és orrnak, de semmit se kéznek. Bizony egy kicsit túlkapás is volt részemről, mert egyszer a Pados Márit jelenették, hogy a parkban sok virágot letépett és elszórta a parkban.... Utólag is elnézését kérve, bizony nagyon megvertem a kislányt, de a szülőkkel helyre tettem a hibámat. Nagy tekintélyre jutott a park, többet nem látott a gyermekek által letépett virágokból a báró. Igen, akkoriban a falusi gyerekek előtt nem volt még értéke a virágkultusznak..., nem voltak parkosított udvarok..., nálam is csak úgy lehetett parkosítani, hogy a tyúkokat elválasztottam a belső kerti résztől, különben mindent lelegeltek volna, mint másutt, a gazda udvarában.

Minden virágnak, növénynek a maga földjét készítették e1. Volt olyan növény, a parkban, aminek Svájcból hozattak földet, mert csak abban lehetett nevelni, abban érezte jól magát. A báró úr szerint kb. több, mint kettőezer növényt tartott nyilván a parkban, aminek a nevét bizony majd tudta, azaz nyilvántartotta. Persze ezek közt voltak olyanok, hogy az egyszeri szemlélő nem látott benne értéket, talán még gaznak is nézte, egyébként érték volt a botanika számára...
Ebben a környezetben sétálgatni májusban, amikor a színek sokasága, a sárgák, pirosak, kékek, zöldek rengeteg hasonlata virított, festeni nem lehetett volna szebbet, valóságos parfüm illattól dúsított légkörben élt a sétáló vándor, a turista.
Szóval, amikor az udvarunk teljesen új díszbe öltözött, a virágok tarkasága, a szép gyepszőnyegünk (nekem is volt nyírópépem, amit kézzel kellett húzni), az inas jelentette, hogy a báró úr tiszteletét szeretné tenni az otthonunkban. Igen, a maga egyszerűségében, végtelenül nagy szerénységgel, és tisztelettel jelent meg a tanítói udvaron, ahol minden kis növénykét a szemével megsimogatott, biztosan érezte, hogy ennek a legtöbbje az ő parkjából való, de nem szólt egy szót sem, örült a szépnek... Boldogan nyugtázta a nagy virágszeretetünket. Majd rövid időre besétált a lakásba és ott is nagy megelégedésére nézett körül. Kellemes volt a találkozás. Na még erre sem volt példa, hogy a báró viziteljen a falu tanítójánál, az elődöm sok-sok éven át ott lakott, de sohasem tisztelte volna meg látogatásával. Ez a látogatás csak növelte a tekintélyemet a falu előtt, hiszen még ez akkoriban nagy volt, mintha ma Szombathelyre érkező nagy valaki, a protokollt felrúgja, és eljönne hozzánk... Bizony volna futkosás...
Igen örültünk a látogatásnak, mindig kellemes emlékekkel gondolok vissza erre az értékes emberre. Még a rend kedvéért azt is meg kell jegyezni, amit sokszor szeretnének a történelem oldaláról kitörölni, vagy minden dzsentrit, földesurat egy tűzre dobni, a báró nem volt hencegő, dáridózó, pazarló, könnyelmű egy tény, azok az inasok, akik őtet nyugdíjkorig szolgálták végkielégítésképpen juttatott nekik egy házat, és még vagy huszonöt hold földet. Valamiképpen ez részéről természetes dolog volt. Kérdem, hányan tették meg az akkori urak közül? Ott vannak Muthék, akiknek a szép házuk vagy kettő hold gyümölcsössel ma is szép látvány, vagy Némethék...az inasék. Mindenesetre azért báró volt, nem volt leereszkedő, nem volt pajtáskodó, neki is meg voltak a maga rangbéli barátai, habár ő nagyon ritkán hagyta el a kastélyát, tán korábban igen, amikor a tüdőbaját Svájcban kellett gyógyítatni, gyógyulás kedvéért üdült külföldön, de mulatni idehaza nem igen volt rá precedens.
Legjobb barátai közé gróf Mikes János püspök volt... aki többször meglátogatta. Volt a bárónak valami remek, gazdagon aranyozott hintója,

olyan volt, mint nagy babakocsi, egyszer kipróbáltam a ringóságát, csodálatos volt a rugózata, és milyen nagyszerű lehetett benne az utazás, de amíg Szelestén voltam én soha nem láttam utazni ebben a kocsiban. (45 után elvitték, ismeretlen tájra, gazdához...)
Maga a báró nem gazdálkodott, a szántóját bérbe adta, magát az erdőt birtokolta csak, rengeteg fát vágatott ki, majd adta el, ebből pénzelt jobbára. Tudtommal központi fűtés volt a kastélyban, ha nem kandallók?... Egyszerűen élt, a konyhája is puritán módra főzött, talán sokat el is loptak tőle, mert egy kicsikét naiv volt, sőt talán igazi kommunista volt, mert nem tételezte volna fel, hogy valaki lopjon, miért kell neki lopni?...

Rossz a koszt a kastélyban, nem híznak a disznók...

Ha jól emlékszem, háború befejezte után, többet járt a faluba, sőt be-betért egy-egy családhoz, és nagyon szórakozatta a látottak, főleg a konyhán dolgozó asszonyoknak a jó főzését csodálta. Ekkor látta, hiszen a faluban majd jobbat és ízletesebbet főznek, mint a kastélyban... És anyunak is panaszkodott erről, sőt ha akkor jött, amikor megsült a pogácsa, vagy valami, szívesen el is fogódta a kínálást.
A kastélybeli inasok is panaszkodtak a napi kosztra, majd tudva, hogy az adagot kikapja főszakács, nem is nagyon spórolva, hát akkor miért nem lehet jobb napi kosztot előállítani. Kutatni kezdték az okát az inasok, és bizony nem voltak restek naponta ellenőrizni az öreg szakácsnénak a bőröndjét a szobájában... Hát uram Isten, az egyik nap vagy öt kiló zsírt találtak a Mári néni bőröndjében, na itt van a baj. Mári néni kilopja a zsiradékot, a cukrot... Azonnal mentek a báróhoz és jelentették, Báró úr, már tudjuk miért olyan rossz a koszt... Tessék jönni! A Mári néni szobájába ott van a bőröndjében vagy öt kiló zsiradék... Tessék megnézni.
A báró úr megrökönyödve hallgatta a jelentést..., de semmi esetre sem vállalkozott arra, hogy tett színhelyre menjen, hogyan menjen be Mári néni szobájába... Na meg aztán miért is kellene lopni? –nem tételezte fel Mári néniről ezt a cselekedetet. Egyszerűen nem hitte el a többi inasnak a lefülelését...
Ugyancsak emlékszem egy más ilyen hasonló naivitására...
Ez is már háború után történt... A báró is hizlalt disznókat, de ugye nem maga etette, kiadta Horváth Ferinek a hizlalási porciót, korpát, kukoricát, majd ő eteti... Többször figyelte a disznóinak a gyarapodását, de bizony a Ferinek a hizlalói jóval szebbek, súlyosabbak voltak. A báró így beszélte el. Én nem tudom, hogy a Feri disznói miért szebbek, mint az övé, pedig a Ferinek ő is odaadja a disznóknak járó adagot, és az övé még sem akar javulni... Ez igaz, hogy a porciót kiadta a báró, de már hogy kinek a disznai ették meg a darát, a kukoricát, Ferié? –vagy báróé, ez örök titok maradt.... E1 nem hitte volna, hogy Feri a saját disznóival etette fel a báró korpáját is... Ez egyszerűen hihetetlen volt a báró szemében...

Én a következőképpen magyaráztam ezt a jelenséget. Az igai kommunizmusban mindenki megkapja a szükségleteinek a halmazát... nincs szüksége arra, hogy lopjon, a bárónak mindene megvolt, ami az ő szükségletei, kívánalmai kellettek, magából indult ki, hát hiszen akkor más se lehet másképpen... Ez az állapot már az igazi kommunizmus, nem kell lopni, nem kell gyűjteni... Hiszen amire képessége, és szükséglete kíván valamit, azt úgyis megkapja. Miért kellene a Mári néninek zsírt lopni a konyhából?... nem hiszi el, hogy erre neki szüksége volna, azaz hogy ne lenne megfelelő mennyiségű zsírja...
Háború előtt, jobbára csak a parkjában járkált, amit soha nem zárt le a nagyközönség elől, nyitva voltak a kapuk, ajtók, mindenki gyönyörködhetett az értékes arborétumban. Néha lehetett is látni a parkban, amikor mint a fák orvosa kopogtatta a testüket, nem konganak e?, nem rohadt e a belseje, s ha valami gyanúsat észlelt, azonnal intézkedett, vagy kivágatta a beteg fát, vagy permeteztette őket. Volt bizony, amikor valami ismeretlen pusztította a fenyőfákat ....nagyon elkeseredett... több fát kellett ekkor tűzre kivágni.
Impozáns volt a parknak a szerpentin útja, amit csatorna övezett, úgyhogy cementbe rakták a kavicsot, és ezzel képeztek egy lefolyó csatornát. Szépen ívelt az a kavics mozaik az útszélén. Ma is látható ez a kis csatorna, ami egyben dísz is a szerpentin útnak.
Tavasz folyamán, naponta jöttek a meglepetések, színek sokaságának, illatoknak sokasága. Minden időszakban, a hosszú ágyasokban, időben, színben való párosítás volt, nem véletlennek a szüleménye, pontos terv, botanikai tudásnak a munkája virított a kert összességében.

Bombatámadás, azaz menekülés a bombáktól, iskolát is érte /1944. dec.

Azért azt is megörökítem, azt az ici-pici tüskét, ami meg maradt bennem, hogy igazam van-e vagy nincs, azt bízom az olvasóra, kritikára. Mi is történt egyszer?... A dátum visszanyúlik 1944. december havára. Majd erről úgyis bővebben írok később, de ha már a báróról van szó, akkor ide fűzöm az emlékemet, amit ugyan később is elmondhattam volna. A jelzett időben, már megjártam a hadak útját, befutottam az országot, Temesvártól a Balatonig...
1944-december havában ismétlem, amikor már Újdörögdön voltam, szabadságra jöttem haza Szelestére. A dátum azért is hiteles, mert ebben az időben állítólag egy angol repülő igyekezett megszabadulni a bombáktól, a tehertől, tán sérült volt és éppen az iskola körüli területre estek le, de egy éppen a szomszédék kéményébe. Tóth Sándorék házának a kéményébe és azon keresztül le a földbe, de úgy, hogy nem robbant fel, de a tűzhely mellett főző nénikét a halálba küldte. A néni temetése emlékezet szerint 1944. dec. 19. Tehát a bombázás kb. dec. második hetében zajlott le, mivel Tóthék szerint akkoriban nem lehetett harmadnapra temetni, több napot kellett várni a temetésre.
Újdörögdről jöttem haza. Újdörögd, hogy hol van? Ma más névvel házasodott meg „Taliándörögd” Ajkától délre kb. 15 km-re a térképen.

A következő falvak környékezik meg: Nagyvázsony, Monostorapáti, Nyirád, Szőc, Halimba (ebben a faluban volt egy vasvári kedves barátom: Kőris Sándor, állítólag 45 után egy orosz tank palacsintává sűrítette össze) 513 m Agár-tető a térképen így található a felszíne...
Emlékezetem szerint Újdörögdről indultam haza, mégpedig akkori utazási kényelmek közepette, vonat ritkán járt, csak az úton haladó stopokkal lehetett a kilométereket görcsölni. Már pontosan nem tudom, hogy hol, melyik községben, több stoppolás után elérkeztem tán Csepregbe? nem tudom... de az tény, hogy valamelyik urasághoz kopogtam be esteledvén, legyen szíves adjon egy fogatot, amivel Szelestére mehetek... Kaptam is, és az est összeolvadt az éjszakával, lópata kopogásának üteme mellett közeledtem édes anyuhoz, fiamhoz, a családhoz. Nagy volt bennem a viszontlátásnak az öröme, hiszen a háború teljesen, mint az olaj a tengeren terjeszkedett, és nem volt kétséges, hogy csakhamar tán Szeleste is hadszíntérré válik. Minden porcikám a viszontlátás örömével volt elfoglalva, amikor borzalmas kép tárul elém; amikor az iskola épülete elé érek és holdfényben, látom annak kitört ablakait, roncsait. Na, hát itt meg mi is történt?... Már itt a frontnak a méregfoga? –Tény az, hogy minden ablak darabokban, ami pedig még valahogyan bírta a támadást, az pedig ezer hasadással emlékeztet a bombázásra...
A bennem ágaskodó viszontlátásnak minden érzelme egy kicsikét lekonyult, hiszen ha itt ekkora háborús folt keletkezett, akkor még talán emberi életet is kívánt.
Féltve kopogtatok az ablakon, ki az? -szólt anyu...

Ismét találkozás gróf Mikes püspökkel – 1944. dec. eleje...

A kocsist kifizettem, ballagott az éjben visszafelé, majd indultam az udvarba, a bejárathoz... Egymás karjából kikászálódva... Mi történt?... miért vannak az ablakok kitörve?... Édesanyu meséli el a történteket... Valószínű egy amerikai repülőt üldöztek, hogy tudjon menekülni... kioldotta a hat bombának a kötelékét, essen, ahová esik jelszóval és így esett az iskola melletti majorudvari környezetbe, és egy a szomszédház kéményén keresztül le a földbe. Ekkor lelte halálát a szomszéd néni, aki éppen a tűzhely mellett főzte az ebédet. Borzalmas pánik, félelem... A kéményen keresztül a földbe fúródott 250 kg-os bomba nem robbant fel szerencsére, mert akkor bizony az épületek, a szomszédház, az iskola romokba kerültek volna. Másnap jöttek a tűzszerészek, és azok vették ki a bombának a gyújtófejét, kihúzták a méregfogát és így már ártatlan jószággá vált a hatalmas bomba.
A családi örömök közepette másnap felmentem a báró úrhoz, hogy meglátogassam, főhadnagyi tiszti ruhában..., aki nagyon szívélyesen fogadott... Ott volt gróf Mikes János püspök, továbbá több menekült Zombori gróf rokonság, akik itt találtak átmenetileg menedéket. Mindnyájan csüngtek a háborús élményeimnek a mondókáin, nagyon érdeklődtek a zombori vendégek, hiszen én ott jártam...

Majd úgyis rátérek erre az időszakra is, amikor időrendi sorrendbe sorolom fel a magyarországi háborús turizmusomnak útjait, élményeimet.
Kérdezték, még Mikes is, hogy igaz e hogy az oroszok a nőket megbecstelenítik? Igaz e, hogy mindent elrabolnak?... Jöttek e kérdéseknek özöne felém... Azt bizonyítani nem tudom, se tagadni, mert én megszállott területen nem voltam, csak harcászatban, hadtápterületen mindenki a maga borát menti... Nem ér rá nőket megbecsteleníteni, rabolni, a tűzvonalban ott harc folyik, és hogy mi következik a harcterületnek a felszámolása után... Ezt nem tudom, de ha egyszer ideérnek az oroszok és Szeleste is már túl lesz a harcászati, hadműveleti veszélyeztetettségétől, jön az igazi megszállás, akkor majd úgy is meglátják, mennyi igaz, vagy hamis a híresztelésből.
Egyben meg kell jegyezni: Jaj a legyőzöttnek...
Így enyelgünk és mesélgetek a kastélyban pillanatnyilag nyugalmi állapotban. Ma már hiába keressük a mai térképen Zombor nevét, Szegedtől délre, Temesvár között volt Zombor. Kiszombor, Nagyzombor...
Most már a lényegre térek át, hiszen ezért kezdtem minden, időben felrúgott sorrendet, a beszélgetésünk belenyúlott a délutáni teázási időszakban. Az inas tisztelettel kéri a vendégeket, fáradjanak át a másik szobába, teára. Mindenki feláll, indul a teaszürcsölésre, csak ketten maradtunk, a báró és én... Ezt a kényelmetlen helyzetet hirtelen felmértem… Hohó, én itt nem ide való vagyok... Szegény báró is tipegett, hogy most mitévő legyen... Meghívjon, azt nem lehet, nem vagyok kékvérű... Grófok közt teázni egy falusi kántornak... Igaz a jelenben M. Kir. főhdgy. voltam, de mégis csak proli... Nem okozok további szorongatást a bárónak, bocsánatkérések mellett elbúcsúztam, nehogy a teáját újra kelljen melegíteni...
Hát szóval így állunk?... Amikor már itt volt a puskaporszaga a véres frontnak, amikor ezrek már fűbe haraptak... Még mindig ott lóg a levegőben a grófi gőg?... Kell egy kis szeminárium, kell egy átképzés, a zsellér is azonos kémiai elemek bázisa, mint a gróf... stb.
Na ezt a kis tüskét azóta sem tudom megemészteni, mi lett volna ha mint front katonáját egy csésze teával megkínáltak volna, tán attól féltek, hogy a ölem mellé öntöm a teát?... (na csak azért bocsátok meg, mert ma 1979-ben, azóta a zsellérből lett grófok is emeletnyi helyzeti energiát kapva elvakultak sokan, ami akkor kivetni való volt, most nagyobb hévvel undorítóan fénymásolattal, felnagyítva ugyanazt gyakorolják a kapott rangot a demokráciában.
Ritkaságba megy egy-egy eltérő kivétel...
Ugye a történelem mennyire le tudja hántani a grófi, bárói bőrt, mint a kígyó bőrét, hogy elfért egy földalatti bunkerban a gróf, paraszt, az inas, az arató, a zsellér... de ehhez kellett egy véres háború, hogy megtisztuljon közszemlélet, hogy ember-embert lásson a másikban, nem rangot, nem hatalmaskodást, és főleg nem kizsákmányolót... Erre példát mutatott a báró is háború utáni időkben...

Csak egy kis kitérőt tettem a gondolataimnak a berkeiben, mert hiszen most nem akarom a báró további sorsát pergetni, mert hiszen majd a hadifogság utáni időkben akarom részleteiben még színre hozni személyét.
Na most még csak annyit, nagyon kíváncsiak voltak a faluban is a dolgozók, hogy mi újság van a fronton? –Hiszen már ekkor az oroszok közeledtek Budapesthez. 1944. dec. 21-én összeül Debrecenben az Ideiglenes nemzetgyűlés, felszabadul Ózd
Rozmán József, igen kedves gazda volt a faluban, szerény és kellemes társalkodó parasztember, aki nagyon szerette a jó barátait, velünk is igen nagy szimpátiával viselkedett. Az egyik fia a Józsi (Dódi) itt van még a gázgyárban, a lányuk a Lenke az pedig a jelenben, Angliában él, odament férjhez. Lajos fiuk maghalt. Szóval, itt ebben a lakásban jöttek össze a falunak polgárai és elbeszélgettünk a háborúnak kimeneteléről, kérdezték, hogy ide is eljönnek e az oroszok.... semmi kétség ellene...
Kértem a gazdákat, tartsák meg nyugalmukat, ha front már itt lesz, ne legyenek farkasa az embernek... Új világ kezdete érkezik el hozzánk, senki sem ismeri ezt hajnalhasadást. Teljesen ismeretlen eszmeáradat fogja átvenni a vezetést, de ember maradjon mindig az emberrel szemben...
Csak talán annyit, bizony amikor már visszatértem sok-sok év távlatából. Nagyon sok szomorú tény tette a dolgozók életét nyugtalanná, jött a sok egyéni bosszú, a kihasználása a rendszernek a lazaságát, a szemét került felül, bután, és sután. Sánta Pista azóta szép regényben írta meg; ennek e falusi tragédiáknak a szomorú párviadalát. A forrásban levő mustban is kevereg a sok-sok ülepedék, ami elsőben kitölti annak nemesebb részét is és csak nagyon soká vállak ketté a söpredék és az igazi nedű. Sánta F. Húsz óra, Dravas: Részeg eső, Fejes E. „Rozsda temető” valamennyi regényben, drámában még csak a kavarodásnál, a tisztulásnak csak kezdeti stádiumában vagyunk, szomorú sors viták, civakodások ezernyi tűszúrásai jelentkeznek az átalakuló a születendő világ kialakulásában.