Indulás vissza a Dontól-kb. 1942. dec.20. táján...

A búcsúest, amit még a hadosztályon töltöttem, nagyon kellemes volt, hiszen a meleg irodák a külső mínuszt nagyon ellensúlyozták, na meg aztán nem hiányzott a bárszekrény sem, hiszen ki tudná józanul elviselni „a siralomháznak titokzatos éjszakáját”, mert hiszen valami van, valamit mindenki sejt, csak az időpont még ismeretlen... Reggel ismét jelentkeztem a hadosztályon, majd forró ölelés közben búcsúzott tőlem a tábornok, de Zetalaky is már emberként fogott velem kezet, szinte tán ők maguk is szívesen jöttek volna velem haza...
A télnek a fagya, keménysége, lábom alatti hó csikorgása lett lépéseimnek zenéje, majd még egy utolsó búcsúvétel a hadosztály épülettől... és irány hazafelé. Hogy milyen érzés volt ez? Nem lehet ezt leírni, talán az akasztófán csüggő halálraítélt tudná azt csak valamiképpen eldadogni, hogy mielőtt a hóhér félfordulattal a nyakát kiemelné a nyakcsigolyából, a kötél hirtelen elszakad és a halál pillanata előtt hirtelen, újra visszakapja a szabadságát, mert a szabályzat szerint, ha elszakad a kötél az akasztani való elítéltnek a nyakán, akkor ismételten felakasztani többet nem lehet. Ez valami szabály, mint ahogyan vannak szabályok a párbajban is...
Valami élelmet vételeztünk fel az útra, főleg konzervekből állott a menü. A német konzerveket nagyon szerettem, sok volt köztük, aminek különleges fűszerezésük volt, eltért a magyar konyhának a megszokott ízeitől és én ezt, nagyon bírtam. Persze ezek a konzervek több évre készültek, hiszen a szavatossági idő több évre szólt, ki tudta a háború kezdetét és végét.
Vajda János és Jóska tizedessel szedtük a lábunk, hiszen más közlekedési eszköz nem volt, tehát el kell érnünk a legközelebbi állomást, amikor majd valami vonatot kifogunk, és azzal furikázunk hazafelé... Nem számít semmi sem, minden centivel közelebb jutunk a hazához, a családhoz, hiszen ígértem, hogy karácsonyra itthon leszek (Milyen könnyelmű kijelentés volt, mennyi halálcsapdán keresztül kellett átvergődnöm...)
Hogy hol értünk vasutat nem tudom, csak annyit mondtak

a katonai irányító elosztóban valahol, hogy szabadságos vonatot csak Kijevben foghatunk ki –talán– tehát addig valahogyan el kell menni, és majd ott talán kapunk helyet a szabadságos vonaton.
Na fene, ez bizony nem kis feladat, mert ha Voronyezstől számítom az utat csak légvonalban is, akkor is nekünk csak légvonalban nyolcszáz kilométert kell valahogyan megtenni és csak úgy érünk el Kijevbe. Persze vonaton ez majd a kétszerese.
Valahol, valamelyik állomáson tényleg indult egy tehervonat Kurszk felé, gyerünk hamarosan fel, ez is jó lesz egy darabig, majd aztán onnan megint kifogunk valami lehetőséget. Így is lett.
Kurszk állomása nem volt nagy, de a háborúnak rombolása mindenütt jelen volt, a németek ugyan biztosították a teljes menetforgalmat, ahogyan lehetett. Volt időnk a városban körülnézni, ez már mutatott valami városias jelleget, emeletes házaknak tömkelege, de a legtöbb romokban hevert. Felvételeztünk ismét élelmet, felmutattam a menetlevelemet, s már kaptuk is az útravalót, sőt valahol egy liter rumot is tudtam szerezni, ami később nagyon jó volt a didergő vagonban.
Érdeklődésemre megtudtam, hamarosan indul szintén egy tehervonat Harkov, Kijev irányába... Nagyszerű, akkor ezzel a vonattal elérünk Kijevbe, és ott pedig, kivárjuk már a szabadságos vonatot…

Utazásnak élményei, vagonlakás

Ismét vagonlakók lettünk... de bizony borzalmas rossz penzióban szállásoltuk be magunkat. A vagon belseje ugyan szép volt, mert a hókristály csodálatos csipkével tapétázta körül a vagon falait, sőt némi kis Aggteleki cseppkőbarlangszerűséget is találtunk, talán a korábbi pára csipkézte be a nyílásokat, mint a luszterlámpát a gyöngysora. Nincs mese, ez van, ezt kell szeretni...de igen ám a vagon hidege már kezdte a csontjaimat is hasogatni, hiába húztuk be az ajtót, harmad magammal nem tudtunk betlehemi istállónak melegét varázsolni a fagyos télben. Itt aztán elkelt volna vagy húsz darab birka, vagy marha, talán azok test melegéből nekünk is jutott volna valami, de így bizony csak fagyoskodtunk, dideregtünk.
Az egyik állomáson tovább állt a vonatunk, ott láttam egy kidöglött autót, jött az ötlet...hamar vegyük le az ajtaját, szedjünk valami gyújtalékot, fát...és a vagonban gyújtsunk tüzet.
Eddig jó is volt...tényleg sikerült tüzet rakni a vagonban, csak az volt a baj, ha becsuktuk az ajtót, akkor a füstmérgezés környékezett bennünket, ha pedig ismét kinyitottuk az ajtót, a huzat minden meleget elrabolt.

Valóságos táncot jártunk a vagonban, ugráltunk, de hiába, ez csak részben oldotta meg a kegyetlen orosz hidegnek a kálváriáját.
Tartalékban hoztunk magunkkal pokrócokat is –na aztán el is felejtem, szóval a tűzzel nem nyertünk semmit sem, mert a vagonban a kavargó, fojtó füstöt nem tudtuk elviselni, így az autó ajtaját tűzzel együtt kiráztuk a nagyvilágba. Ha esetleg valahol egy kályhára tehettünk volna szert... akkor tán a füstcsövét az ajtón kidugva, megszabadultunk volna a füstnek mérgétől.
Hiába burkolództam bele a pokrócokba, főleg éjjel, na meg hiába ittam a jó rumot-csak, vacogtam, majd ordítottam a nagy hidegben, ugyanis a robogó vonat jobban hűti a vagont
Pár napot töltöttünk el ebben a borzalmas helyzetben, amikor pedig Harkovba értünk szintén várakozni kellett egy másik szerelvényre, addig valami meleg étellel, teával igyekeztünk visszanyerni fagyos izmainknak a melegét. Bizony nem jöttek ide most napkeleti bölcsek, pedig de jó lett volna egy kis marhalehel, csak meleg legyen.
Harkov az már nagyobb város volt, mindenütt német az úr, rengeteg a teaház, ott iddogálnak a német katonák, teájuk megkeverve lankasztó, hormoncsökkentő szerrel, hiszen itt nincs lehetőség nemi aktusuknak sexére, sok a nemi bajos orosz, szívesen oltogatták a német katonákba, ha a helyzet úgy kívánta.
Végre aztán megérkeztünk Kijevbe. Amikor érdeklődöm a szabadságos vonat iránt, bizony nagyon meglepődtem, mert azt mondották, kb. holnap indul ebben az évben az utolsó, mert nagyjából két hetenként indult egy-egy ilyen szerelvény hazafelé. Na már ezt kibírjuk...
Tényleg másnap egy teljes személykocsikból álló szerelvény, tele katonákkal, főleg tisztekkel megrakodva megérkezett a szabadságos vonat. Hamarosan kerestünk valami kis helyet, ami a lényeg volt, meleg volt és gyorsan ment... Éreztük a vonatnak a muzsikáját, amint a sínen ment... megy a vonat hazafelé, megy a vonat hazafelé... amint a sínpárokat elhagyta. Lavocsniba, a határállomásra érkezve itt mindenki lefürdött, fertőtleníteni kellett az érkezőket. Valóságos vonatszerelvény volt berendezve fürdésre, ruhagőzölögésre. Remek volt a koszos testet ismét meleg vízzel locsolgatni, bizony majd három hét alatt egyszer sem volt rendes mosakodásra lehetőség, csak valami kis kéz és arcvizezésre.
Itt már kezdődött a nyugat, a kultúra, amikor az ember már rátalál a civilizációnak elemi szükségleteire.
Amikor végeztünk a fertőtlenítéssel, ugyanez a vonat repült velünk a Kárpátokon keresztül hazánk édes anyaföldjére.

Minden gondolatom már ekkor csak a családi tűzhely körül csapondározott, mekkora lehet a fiam? –Endre... Mit csinálnak anyuék, nagyapáék... Leírhatatlan boldogság szivárványának minden színgazdagságánál boldogabb voltam a hazai földön, honi tájon, habár a háborúnak, a világégésnek rezdülései itt is kimozdították a béke szeizmográfnak a mutatóját.
Úgy ahogyan búcsúzáskor megjósoltuk: Karácsonyra itthon leszek, s ki lett a legszebb kis Jézuska: apuka –bizony csillaggyújtásra érkeztem, amikor az ablak alatt énekelni kezdtem a Mennyből az angyal lejött hozzátok…
Volt boldogság, öröm –igazi szent este lett, amikor magam mögött hagytam a gyilkos doni harcteret, hullák halmazát, a fagyos napok kietlen kegyetlenségét…
Ennek a szabadulásnak igazi értékét, azaz valódiságát, ekkor még nem is tudtam egészen felmérni, hiszen a nagy Cop-Turiszt majd négy hetes ingyenes szolgáltatásának minden nyomorát csakhamar regeneráltam. Felejtettem, de amikor következett 1943. jan. 12-én vulkánikus vad erővel az orosz támadás, amit feltartóztatni nem tudott semmiféle földi erő, amikor harckocsik lánctalpa alatt, mint a csizma alatt a kukac szétposszan, úgy mállott szét a hóban félig megfagyott katonák teste a borzalmas, félelmetes szörny alatt, amikor bokáig lefagyott láb csonkkal vonszorgó földi emberi roncson keresztül áramlott az orosz hömpölygő roham támadása... Ezt már én ekkor az otthon melegében éltem át, ahol béke és családi melegségnek igazi földi öröme tette szebbé és boldogabbá a földi élet múló napjait.
Hogy aztán mi történt 1943. jan. l2-én. A szovjet támadás kezdete a doni magyar hadsereg arcvonala ellen.
Úristen, volt ideje Zetalaki vk. százados úrnak arra, hogy a nagy futamban a köpenyének a makkgombját begombolja, vagy talán a WC felé kellett neki futni?… „Általában 1942 júniusában bekövetkezett a jóslat: a második Mohács” elkövetkezett...
A 2. hadsereget nem azért küldték ki ugyan, hogy elpusztuljon, de azért pusztult el, mert kiküldték.
Kétszázötvenezer magyar férfi állott a Don partján 1943. január 12-én a hőmérséklet váratlanul mínusz 35 fokra süllyedt. Befagytak az akkumulátorok, a katonák keze ráfagyott a puskákra...
Valaki azt mondta volna, hogy: a háború az emberiség öntisztulása... ebből az öntisztulásból senki sem kéri ki a részét...
Van egy érdekes megfogalmazás, amit olvastam Kádár Gyula könyvében, Zilahy Lajossal folytatott beszélgetése folytán megállapították, milyen siralmas helyzetben, állapotban van a magyar hadsereg.

Zilahy azt mondta: "Nem az a baj, hanem az, hogy egyáltalán van hadseregünk. Ha nem fejlesztettük volna örökösen, mikor kitört a háború, és Hitler a részvétel megbeszélésére meghívta Horthyt, azt válaszolhatta volna, hogy: „Nem érek rá elmenni, nincs nekem hadseregem, Tiszacsegén meg éppen most van a földműves szövetség díszközgyűlése, és azon ott akarok lenni.”
Bizony így lett volna jobb!!!.
Ma írnak 1979. febr. 6-át amikor e sorokat szövögetem, visszaemlékszem... Nem lett befejezve a hadműveleti tevékenységem a doni kéjutazással, hiszen jöttek sorjában a drámának a többi felvonásai, amikor a hős hol itt, hol ott felbukik, majd elbukik, vagy a lelkek birodalmában leli honát, s az anyaföldet saját testével teszi termékenyebbé.

Utólagos kis okosok, vakondokok

De ma, amikor a könyvtáramban is sorra tündökölnek azoknak a köteteknek a sorai, amelyekben hátborzongatóan olvasgatom a magyar vérszagtól bűzölgő hadszíntérnek rémes arculatát, csak azt nem tudom, és nem találok rá választ, „hol voltak ezek az okosok? Ezek a távolbalátó, tömjénfüstbe burkolódzó „Jósok” tisztánlátók? –akik ezt az esztelen politikai kisikamlást helytelenítették, sőt porondra mertek volna állni, és utca hosszat kiabálták volna: állj!, halálba a pusztulásba rohansz te magyar... Hol hallatták a szavukat ezek a struccfejűek? Ki hallotta meg a szavukat, és főleg mennyit mertek reszkérozni az életük éveiből, vagy a jelenlegi rangsorolásukból? Mennyi okos lett most már, hogy tudják szám szerint a vesztességnek a soha pótolhatatlan elmúlását, vagy csak én nem tudtam ezekről, én voltam süket? Ökölbe szorul a kezem, amikor most olvasom: Kádár Gyula „A ludovikától a Sopronkőhidáig”. Nagyon kimerítő és rengeteg irattári okmányok birtokában oly tisztán látta a végpusztulást, de kérdem, végig megmaradt a vezérkarban, nem lett belőle márványtáblán megörökített mártír, mint Bajcsy Zsilinszki Endre, vagy Szerb Antal...
Hátha ennyire tudták már 1941-ben a bekövetkező második Mohácsnak a megismétlődését, nekem miért nem jutott tudomásomra valamiképpen... Hol merték a szavukat az éterbe ereszteni?
Nem voltam én vezérkari tiszt, se politikus, csak egyszerű falusi tanító, de nem kellett nekem mondani, hogy itt minden elveszett, amit politikában megsütöttünk és ennek adtam is annak idején hangot, de mi volt az én hangom?, mint valaki a Szaharában egy nagyot fingik... Ki hallotta meg, csak még a szagát sem érezte meg egy kukac sem...
Talán Csokonyai Pál ezredes úrnak kellett a doni harc... ?

Aki a negyvenes évek előtt Vasvárott a levente parancsnokságnak őrnagya volt, csak így lehetett belőle már ezredes, és ha még lett volna némi kis szerencséje, tán a tábornoki piros csík is díszíthette volna a pantallóját.
Ezért szidott meg a balatoni harcok közepette, mert nem vetettem bele magamat az orosz áradat rohamába?, mert ott is találkoztam vele, védte a maga rangját, csak a halottakon keresztül maradhatott meg ebben az ezredesi csillogásban. Mily dühösen rontott rám, és a velem levő századosra, aki szintén velem volt. Valami fedezékből vártuk azt a pillanatot, amikor aztán ugrás ki a fedezékből, mert ránk ront az oroszok iszonyú ordítozás közepette való támadása.
Ekkor láttam utoljára Csoknyai Pál ezredes urat. Nemeskürty Reqviem
könyvének 77. oldalán szerepel. Ekkor volt Csoknyai a soproni gyalogezred parancsnoka, aki aránylag elég messze volt a csapatától, több kilométerre egy faluban várta a diadalmas győzelmet. 12 Órakor értesül arról, hogy a helyzetes válságos... Bizony válságos lehetett, de azért neki volt, szerencséje, mert még a balatoni harcokban is hasznosította a doni tapasztalatait, mettől messzebb, mettől védettebb helyre a gyilkos golyók találatának a valószínűségétől...
Ugyancsak e könyv 79. oldalán olvasom. Uriv jan. 12-én, 13-án. De hol volt ugyanakkor Csoknyai ezredparancsnok?, s miért nem harcolt ezredével?
Vagy mit keresett ott Bokor alezredes, akivel még idehaza együtt szolgáltam... Így írnak róla a 80. oldalon... Bokor igen gyönge vénasszony (emlékszem rá, aranykeretes gigerli volt a huszárlaktanyában)... Bokor ismét telefonál siránkozva 16 óra 35 perckor, asztmájára panaszkodik... Vécsei visszatelefonál: ordítva mondja: intézkedjék... ellentámadást végrehajtani... Bokor alezredes úr?, hiszen reszket.... Vécsei folytatja: ha az ember elpusztul, olyan mindegy, hogy volt azelőtt asztmája, vagy sem....
A 80. oldalon olvasom: Sikerült végre a hadosztály parancsnokával és Csoknyaival beszélni...
Hát így állunk, hát akkor miért nem volt erejük az okosoknak beleordítani a világ hangszórójába „egy lépést se, csak a halál vár rátok, de borzalmas szenvedések árán fogtok kimúlni a drótakadályok siralom völgyéből, mert még e lelketek is akadályokba ütköznek, a sima mennybemenetel előtt…
Végtelenül felbőszít ez az utólag sok bölcselkedés, és ami a legfontosabb még csak hajuk szála sem görbült meg, azaz semmit sem reszkéroztak a háborúnak a kiküszöbölésére, de most bezzeg a hangjuk megnőtt. Ugye megmondtam... –de kinek?, és hol?...

Rajoznak a Tv-ben azoknak a száma, veteránjai, akik Hári János maszkjába bújva, kerek asztal "Jupiter lámpák" megvilágításban mondják el élményeiket egy-egy felszabadulási eseményről. A napokban volt Budapest felszabadításának évfordulója, többek közt Boldizsár Iván könnyfakasztó meghatottsággal emlékezett vissza azokra a percekre, amikor az utolsó élet, vagy halál drámájának befejezéséhez értek. Hogy ölelte át az első orosz katonát...amikor saját villájába jött egy orosz százados, és amikor még a német a zavaros haláltusában kilövöldözte tartalék lövegjeit –veszélyben volt a Boldizsár palota– az orosz szavára mindenki hasra feküdt a szoba padlózatán, majd ketten igyekeztek kijutni a szabadba, de amikor kinyitották az utcai ajtót, egy hirtelen pillanatban német golyó fúrta át az orosz százados testét, folyt a vére... Ebben a kritikus pillanatban érkeztek oda a felszabadító egységnek pár katonája, látták a vérző századost, az egyik orosz katona azonnal géppisztoly csövét szegezte Boldizsár Ivánra, de ugye mit tesz az Isteni gondviselés, még tartogatott annyi erőt a vérző százados, hogy tudtára adta a ravaszon tartott ujjú orosz katonának –ne lőj, nem ő lőtt rám, hanem a német... Halálverítékeztem ebben a pillanatban –mondja Boldizsár Iván–...ily borzalmas percek közepette éltem át a felszabadítást.
Szegény Boldizsár Iván, aki már oly sokszor meákulpázott, amikor négyszemközti interjú volt a Tv-ben, amikor megkérdezte tőle a riporter –Vitrai– van e életében valami, amit nagyon megbánt, azaz ha még egyszer olyan helyzetbe kerülne mit tenne.
Erről tudni kell, hogy Boldizsár Iván is előkészítője volt a nagy véres 1956. szomorú Szentiváni éjszakáknak, hiszen titkári minőségben szolgálta „Apánk–Rákosi-t” Bizony pirulva mosogatta magát, hogy bizony akkor nem szabadott volna vállalni annak a történeti korszaknak szomorú és azóta is úgy emlegetett, mint káros politikai éra évtizedét. Le kellett volna mondani e magas tisztségről, vagy szembeszegülni, az azóta, már tisztán látott vezetés káros indulataival.
Tette ezt Boldizsár Iván...? Nem! Mindezeknek a tudatában szolgálta a Néró vad uralkodót, diktátort, személyi kultuszt, amiről ma pironkodva emlékszik vissza, sőt igaz bűnbánatból hamuval, darócruhával, és saruval felszerelve a nyilvánosság előtt bűnbánó Magdolna álnokságával elismeri a vétkességét, elhibázott szereplési körét... De kérdem: és azok, akik e kalandor, eltébolyodott őrült „apánk” Tajgetosz szakadékában, Andrási út 60 –Károly laktanya internálója, Kistarcsai internáló tábor, és börtönök kitehették a táblát: megtelt. Kérdem, ezek hogyan magyarázzak meg az utókornak.
Hol jelent meg csak egy cikk is az ilyen, utólagos veteránok nagyképűségük bölcsességéből, ebben az időben is, hogy azért ezt az uniformist nem a mi szabóink varrták, ez nem a mi divatunknak való ez a divat.

Majd elsírtam magamat, amikor ezt a szomorú tragédiát elmesélte az utólagos bölcselkedő veteránunk, majd könnyekre bírt, mennyire csak hajszálon függött retúrjegyének a megváltása másvilágra, de ezideig mily erős volt a kötődöttsége a biztonság honában.
Hányan lennénk, ha most felsorakoztatnánk azokat a pillanatokat, amelyek meghatározták, élni, vagy meghalni események sorozatát, akkor mily nevetséges lesz egyszerre Boldizsár Iván Hári János meséje. És ennyi végzetes embertelenségek közepette él, sőt ismételten befogta a vitorláit a megtisztult politikai szélnek irányába, élvezi életének boldog napjait, bőségben, tele dotációkban, ismételten hallatja szavát, tán óvatosabban, mint korábban.
Na, aztán igazán nem akarom én ezt a végtelenül okos és sokat utazgató, világjáró élményekről beszámoló veteránt elmarasztalni, vagy tán tekintélyében csorbítani, csak egy kicsit elgondolkodtam azon, bizony-bizony akik mertek nagyok lenni a maguk igazában és éles látásukban, hangot is adtak a vétkes kormányzásért, a helytelen betájolásért, hogy zátonyra vezeti a nemzet hajóját, és ezek ma legnagyobb részt csak márványtáblán, vagy névtelenül vegyülnek a népek tengerében.
„Beatus ille qui procul negotiis...”
Boldog, aki a közügyektől távol marad, mondja Horatius.
De hát mennyi megszívlelendő bölcsességet mondtak már eddig a világban, amit ismertünk, tudtunk, csak éppen nem akkor jutott eszünkbe, amikor kellett volna.
Persze jönnek a mosakodások, de én nem voltam a közügyek irányítója, nem tehettem semmit... Érdekes a történelem, egy Dózsát, egy Petőfit... és sorolhatnám tucatjával azokat, akik nem ültek valamelyik hivatalnak a zöld asztalánál, nem szólították őket magas titulusban, nem voltak a magas tornya Sándor palotának, Országháznak márvány koptatói, mégis mertek szólni, mégis tudták az ország gondolkodását helyes irányba terelni. Egy Táncsics megfélemlített egy trónon ülőt, írásával megbillentette a király fején az aranykoronát, igaz, nem is kapta meg a piros bársonyszalagon függő, mellen csilingelő, arany, Mária Terézia lovagkeresztjét, ellenben maga is a vállára vette a nemzet zselléreinek vértől átitatott szenvedések napi golgotáját, mert szembe nézni a vétkes habsburgi hétfejű sárkánnyal.
Talán én fordítanám meg az érem másik oldalára ezt a szép horátiusi bölcselkedést, csak álljon fel a zenekari dobogóra, csak vegye a kezébe a dirigens pálcát, csak az díszelegjen a marssal bottal, aki tudja is a zenekart vezetni, tudja a megszólaló műnek a harmonikus sikerét a fináléig eldirigálni. Nincs borzalmasabb érzés egy karmester részéről, amikor kiesik a vezetés

a kezébő1, amikor nem tudja a zenekart és annak hangszereit harmonizálva együtt tartani. A közönség ezt hamar észreveszi, kezdetben csak figyel, hallgat, majd a száját húzza félre, van, aki azonnal felkel és elhagyja a zenetermet, van, aki fütyülni kezd, van, aki ordít a borzalmas disszonanciáktól. De legalább megbuktatásra ítélik a zenekart, főleg annak dirigensét. Most pedig idézhetném Petőfi-t „Ki és mi vagy?, hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki….."
Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
Enyhítsük mi költők, daloljunk számára, . . . .
Hát hol voltak mindazok, akik most könyveket írnak: én már akkor megmondtam... megjósoltam... de akkor is a húsosfazék mellett élvezte a földi örömöket, na és a sikeres színváltozásban nagyszerű alakítók, a jelenben is megtalálták az újban a kis szerény, felső ezerben való elhelyezkedésüket. Ha Petőfi a vérzivataros időkben mindezt megírta, nem félt a következményektől, a haláltól. „Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás"... Ki vígasztalt meg engem a hosszú harc alatt, nem volt egy magyar sem, aki a fülembe súgta volna: állj!, minden el van vesztve... szabotáljunk, dobjuk el a fegyvert.
Vagy talán csak hozzám nem ért el a mostani bölcselkedők, jósok szavai? Nagy volt a cenzúra, a kémzárlat?
Valamire emlékszem, hogy az éjszaka leple alatt ismeretlen repülőből dobáltak ki repcédulákat a határban, amit felkapott a forgószél, elvitte valahová őket, amikor is csendőrség parancsára, aki ilyen röpcédulát talált, azt be kellett szolgáltatni a csendőrségre. De mi volt ez, ahhoz hogy tudatosítsa az emberben a felesleges vérontást, vagy lefogja a hóhér kezét: ne tovább.
Most kell megemlítenem az a jelenetet, amikor később kb. 1944-ben a balatoni harcok alkalmával emlékezetem szerint a Lesencetomaji harcok közepette, itt voltam, mint zászlóalj segédtiszt. Az iroda ajtaja az utcára nézett, valami kifosztott üzleti helyiségben rendezkedtünk be, Fekete szds. zászlóalj Pk.-val. Amikor kiléptem az iroda ajtaja elé, tavaszi hóolvadás, kátyú, víztenger az utcákon, dögledező harckocsik, tüzérségi ütegek vonszolgatása, egy német harckocsi vontatott vagy három harckocsit, üzemanyag hiányában –borzalmas látvány ez–kinek jó? Ebben a szituációban, csendéletben, már amennyire csendélet volt, piszoktól, sártól befröcskölt német katonák, beaszalt arccal, kialvó szemfények mellett, látom ám, hogy a járdán közeleg egy magas termetű, gondokkal telített, egy kissé meghajtott, megrokkant, piros selyemmel

dekorált katona. Ez csak tábornok lehet, mondom magamban, mindjárt szóltam Fekete szds. úrnak...amint kinéz, felismeri benne a 2. hadsereg parancsnokát –a második Mohács nagy vesztes parancsnokát–, Jány Gusztáv tábornokot. Amikor hozzánk ér, feszes tisztelgéssel fogadjuk, majd bemutatkoztunk –mik vagyunk, és kik vagyunk–,... megállt, nézte az utcán vonszolgató, szitkozódástól hangos németeket, s amikor ismét előttünk feltűnik vagy három harckocsi, de csak egy üzemel, a többi vastag láncokkal van hozzáakasztva az elsőhöz, valami mély undorral, és egy lesújtó kézlegyintéssel elveszettnek ítélte el ezt az őrült táncot.
Ez volt az első tábornok, és egyben az utolsó is, aki legalább egy kézlegyintést mert tenni, a felesleges háborúnak a szomorúságára, de ennél se többet, se kevesebbet nem láttam a háború alatt. Ekkor volt szerencsém személyesen megismerni ezt a vesztes hadsereg parancsnokot, aki tán maga is érezte már a felelőségének káros következményeit, a felelőségre vonást, hisz ekkor már fonták a selyem nyakkendőjét, amit a hóhér nagyon finoman kötött meg a nyakán, vagy golyó fúrt lyukat a testén, hogy a lélek kitaláljon a porhüvelyéből? –lehetséges.
„Szegény nép! Olyan felhős a láthatára," a felhőket csak most fedezték fel a magyarság egén? –akkor csak mindenki a napsütésben fürdött?
Nem is folytatom ezt az előttem érthetetlen, utólagos sok okosnak a megnyilatkozásán, mert úgy, mint történeti lekozmásodott tényt, a háborúnak, mint esztelenségnek a perceit örökítik meg történeti hűséggel, erre szükség van, hogy okuljon az utókor, de hogy ki mit mondott 1940 és 42-ben... most jut a sajtó alá... Hogy nem vették számításba az erő különbséget –létszám, fegyverek, a tél, a készlet tárát... bottal menni az ágyú elé, vagy kordéval támadni T42-es re!– Lovakban bíztak a mi hadvezéreink? Csak egy tél is elég volt arra, hogy úthosszat ló hullák, felfúvódott lovak maradványai kandikáltak ki a hóval befutott, itt-ott foltot hagyó testükkel, tán szerencse is, hogy a tél konzerválta őket, a dögvész nem tudott uralkodni ebben a hidegben.
Most akkor joggal feltehetik nekem is a kérdést, miért nem tagadtam meg a doni kirándulásomat és a hazai földön a harcot? Erre csak azt tudnám válaszolni, miért nem tagadta meg a sok-sokezer ember, akiket gettóba, gázkamrába vezényeltek. Ha tudták az életük fináléját, nem jobb a dicsőültebb halál, mint a kegyetlen kínzás?
Amikor a háborúnak befejezte után igazoló bizottság elé kellett állni, hogy megállapítsák rólam is a háborús bűnösöknek a jogosultságát, azt kérdezte az egyik igazoltató bizottsági „kis okos”, miért vonult be katonának? Mit lehetett volna erre felelni –buta kérdésre, bután lehet felelni. Ahogyan nem tagadta meg a parancsot az a sok-sok tízezer ember,

akik tudva tudták, hogy ez a kálváriák stációjának az első állomása, és sok-sok kínzás, éhség, szomjazás, tetvesedés, fájdalmak tengerének utolsó stációja a gázkamra, a gázfürdő.
Aki ilyen kérdést tesz fel a háború befejeztének után pár évre, ő hol volt ezen idő alatt, és mit tagadott meg a kiadott parancsokból? Tán valamelyik ország védelmét élvezte ezen időben és így sikerült most a hatalom birtokába jutni.
Valahol tán már említettem, hogy az igazoló bizottságnak volt egy zsidó tagja is többek között, akiről mindenki tudta, hogy az első világháborúban szerzett kimagasló érdemei mellé, megkapta a „Mária Teréz Lovagrendjét”, ami egyben felmentette mindennemű zaklatástól, sárgacsillag hordástól, gázkamrától, amíg sorshittársai ezrével égtek el a krematóriumokban. Ekkor kérdezte az egyik igazolásra felszólított magyar, miért kapta a Manó úr a nagy rendjelet? Tán azért, mert idehaza az első világháborúban mérte a petróleumot?, vagy azért mert sok embert megölt?, némaság lett a teremben, nem kellett többet szólni az igazoltatottnak, befejezték a kérdezősködést.
Ami az egyiknél érdem lehet, a másiknál ugyanakkor negatívumként ítélik el.
Nem is folytatom továbbra ezt a polemizálást, nem is ez a célom, nem is ezért akartam én írni, nem akarok én sem utólag okos lenni, de ahogyan sok-sok tízezer betette a fejét a háború igájába, mert próbálta volna nem betenni, nem engedelmeskedni, a S A S behívót eltépni, menekülni, szökni... Nevetséges és bosszantó, ha most a megmaradtak közt ilyen belső gyűlölettel akarják a maguk igazát utólag is igazoltatni, na most aztán mi jövünk...