Csak megérkeztem 1942. karácsony estére...

Szóval 1942 karácsony estén biz csak hazatértem, hittem abban, hogy a nehézségeket, a hideget, a gyaloglást, kibírom, marad erőm a visszatérésre. Bizony volt öröm, amikor együtt lehetett a család. Ekkor Répceszentgyörgyön tartózkodott anyuka, Endre kis fiunkkal, aki már akkor majd három hónapos volt. Nagy öröm volt a visszatérés. Most is bámulattal nézek fel magamra, hogy volt akkora akaratom a szavaimban, amikor a 7. hadosztály vezérkari tábornoka azt mondta: szükség van itt rád, itt maradsz te is...
A nyílt parancsom valamiképpen meghatványozta a hangsúlyomat, nekem haza kell menni... Most úgy érzem, ez a tábornok belátta, igazam van, egy halottal kevesebb lesz elkönyvelve a háborús vesztességnek a listján... Tán ő is tudta a bekövetkezendő 1943. jan. 12-ének drámai fordulatát.

A csatolt hadsereg beosztását magam is Nemeskürty könyvéből vettem, így létszámot nem is említek, mert a létszámhoz sok még más kiegészítő távbeszélő, híradó, páncélos, tüzérségi, Gh. Egységek, műszaki alakulatok egységeinek a létszáma, de nem is célom hogy én vezérkari hadászati felosztásba bocsátkozzam, csak tisztán arra hivatkozom, nahát hogyan is alakul, azaz hogyan szerveződik egy hadsereg, főleg annak puskás, gyalogos összetétele.
Zetalaki utal arra, hogy doni egységnél a németet úgy csapták be, hogy a hadosztályok nem az eredetei összetételben állottak ki, hanem egy-egy ezreddel kevesebb volt az összetétel, tehát egy hadosztály csak hat ezredet adott, így lehetett a németet becsapni.
Létszámot sem írhatok, de általában békében egy század kb. 200 főből állott, egy század négy szakaszból, egy szakasz pedig kb. ötven ember.
Ez a létszám inkább több volt, hiszen minden tisztnek volt, na meg a lovászok, konyharészleg stb... így nem tudok pontos létszámot adni, ha majd egyszer, Süle Ferenc-cel tudok értekezni, aki a békés időkben a zlj. VMK-ban dolgozott nyilvántartó volt, magyarul személyügyes, talán ő még pontosabban tudna erre választ adni.
(sorokat írom 1979. febr. 26-án.)

Dr. Vörös Sándor t. fhd. fordítva ül a lóra /1941-43. kb./

A napokban találkoztam Dr. Vörös Sándor barátommal, akivel többször voltam együtt katona. Sándor akkoriban, tehát kb. 1940-es időszakban és előtte szolgáltunk együtt az 5/I. zlj.nál, ő mint fhdgy. rangban volt már akkor, civilben jegyző, majd később megyénél szolgált gazdasági jogtanácsosi beosztásban, majd volt fegyelmije is, egy kicsit böködték a rákosi időszakban.
Na a Sándorral beszélgettem a minap, éppen a katonai szervezésről és ő mondja, békében volt egy dandár is, ami kb. kettő ezredből állott, itt Szombathelyen is volt dandárparancsnokság, a mai REMIX üzemegység épületében lakozott, Schvoly altábornagy kegyelmes úr volt a dandár pk. Erre magam is emlékszem, bizony nagy úr volt egy dandár parancsnok, jobb volt messziről kikerülni, gyorsan eltűnni az utcán, ha valahol feltűnt Schvoly kegyelmes úr, mert bizony, jaj volt annak a bakának, vagy tisztnek, ha valami hiányossággal jött ki az utcára... De ez nem volt, mint harcászati egység, csak békés időben tartozott egyben... Tehát kettő ezred képezett egy „vegyesdandár”-ságot.
Na, a Sanyiról maradt fenn egy nagyon komikus emlékem, ha már egyszer bekerült a történeti emlékeim közé, nem szabad kihagynom a következő élménydús, de egyben nagyon hangulatos epizódot, ami a következő képen zajlott le, Sanyival kapcsolatosan.

Mielőtt a közepébe vágnék a dolognak, el kell mondani a Sanyiról, mindig a humornak, az igazi barátságnak volt a nagy mestere, mellette csak nevetni, kacagni lehet, soha nem volt pesszimista, az optimizmusán keresztül meglátta az élet szépségét, sohasem volt siránkozó, lemondó, azért is volt jó a vele való szórakozás. De megtalálta a nép között is a maga otthonát, borzalmasan szerette a falusi embert, ahol tudott segített, hivatalból előre jelezte az esetleges hibát, nagyon szerette a falusi ember a doktor urat. Mulatni aztán csak igazán a Sanyi tudott, ha kellett, hajnal hasadtáig is, na ez az epizód is pont a mulatozással van kapcsolatban, aminek magam is szemtanúja voltam.
Pontos időt nem tudok, de kb. szintén a 40-es időszakába kell visszamenni. Sanyi tartalékos fdgy. úr volt, ebben az időben egy civilnek már nagyon nagy megtiszteltetés volt, hogy a tiszti állományban fhdgy. rangot elérhetett, Sanyikánk is fdgy. úr volt, ami bizony akkoriban már század pk. vezetést, sőt ha kellett zászlóalj (három század) vezetését harcászatát kellett tudni.
Na egy alkalommal Bánki alezredes úr, aki az 5/I. zlj.- nak volt a tényleges parancsnoka, egy nagy harcászati munkatervvel bízta meg Sándort, hogy p1. csüt - ő lesz a zlj. pk. aki a kivonuló egységgel Perint gyakorlóterén egy feltételezett ellenséggel szemben -hajtson végre egy támadást...
Ezen a nevezetes napon magam is mint távbeszélő szakasz parancsnok a magam kis egységével már ott szorongtam a mostani orosz nagylaktanyában (akkoriban huszár laktanyának mondtuk), minden század, sőt már maga Bánki alezr. úr is ott topogott az udvaron, hogy lássa Sándornak az intézkedő parancsait, de bizony mindenki ott szorongott az udvaron, a század parancsnokok, a százados urak... de Sándor sehol...
Az indulás kb. reggel hét órára volt kitűzve, persze a felderítők és a járőrök már korábban indulhattak volna, de nem volt parancsnok, hát azok is csak vártak...
Az izgalom mindnagyobb tetőfokra hágott, hol a pk., miért nem indulunk?.... de nincsen sehol a Sándor, a fdgy. úr...
Egyszer csak, mint valami ludvérc, megérkezik csákóban, fekete pantallóban, tehát semmiféle harcászati felszerelésben... maga a Sándor... aki látta a felállított egységeket, pillanatnyira magához tért, hű itt valami készül... jelentkezik Bánki alezredesnél... bizony kidülledt szemekkel, fogcsikorgatott mosollyal fogadta a Sándort, majd arra emlékszem: Bánki parancsot adott, hogy ismertesse a harcászati alakulatoknak a támadási, felállítási parancsot... Sándornak a kezébe adják a már korábban elkészített és kidolgozott pontos támadási parancsot, de hogy az egész zlj. lássa a parancsnokát.

( már nem is emlékszem, Sándor megmaradt-e a fekete pantallóban, vagy közben át öltözött volna, valószínű, hiszen tábori öltözetet kellett felvennie kivonulásra). Szóval, a harcászati szent evangéliumot kellett ismertetni a fdgy. úrnak, egyébként is kicsi emberke a Sándor, már ott toporzékolt a lova mellette, ami ilyenkor kijár a zlj. pk.-ának, hát lóra kell szállni, hogy mindenkit lásson és főleg őtet hallják meg századok, hogy mi is a harcászati feladat... stb.
S mi történt „Uram Isten” a fdgy. valahogyan feltápászkodott a magas lóra de –Isten bizony–nem találta meg a ló fejét, a kantárt, mert a ló farkát fogdozta, fordítva ült fel a paripára. Amikor Bánki alezr. ordítva ordít, fdgy. úr maga marha, hogyan ül a lovon, ekkor Sándor egy pillanatra magához tért, és tényleg a ló fejét észrevette és valahogyan megfordult a ló hátán.
Na erre kitört a röhej..., de Sándort nem, zavarta Bánki irdatlan szidása, lefokozom, maga marha, részeg, hogyan akarja a zlj.-t vezetni, s ami a szájára jött Bánkinak, bizony nyomdafestéket nem bírná ki, de ami legérdekesebb, Sándor végtelen nagy nyugalommal viselte a korholást, nem zavartatta magát, jön, aminek jönni kell... Utólag tudtam meg, hogy Sándor reggel az egyik mulatóból indult el a laktanyába, mert arra emlékezett, hogy ma ő lesz a harcászati egység parancsnoka, így reggel a laktanyába kell neki mennie.
Ahányszor találkozom Sándorral (Itt lakik Szombathelyen a Bajcsy utcában a csemege felett), mindig megmosolyogjuk a múltnak ezt az édes perceit, és már hol van a tavalyi hó?... Hová tűntek el ezek a derűs percek, órák, a fiatalságnak bohém, örök könnyed napjai.
Sándorral ma is nagyon szeretek elbeszélgetni, szavait mindig a mérsékelt higgadság, igazság serpenyőjén méri le, tele élménnyel, soha sem szakadt el a falusi bölcsőtől, akár milyen magasra emelkedett hivatali nyoszolyája.
Persze más a világ arculata 20-30-évesnek és más a szemlélete, mint a közelgő hetven évesnek. Másképpen tudja mérlegelni a történteket érett tapasztalatokkal, mint napsugárban mámorosodó ifjúsággal.
Utólag mindenki okos lehet. Erről jut eszembe a következő kis vicc. Három festmény van a kiállításon egymás mellett, és egy a felírás a három kép alatt.
Az első kép: vízpart, a vízparton egy vízbenfúlt ember hullája látható, második kép: egy gyönyörű kuglóf, kalács, ami szénné van megsütve, fekete, a harmadik kép: egy bájos fiatal, édesanya jelölt, aki kilencedik hónap felé tart.

Na ennek a három szép festménynek egy volt az aláírása –mit is írhattak e három különböző témájú festmény alá, hogy mégis azonos legyen a jelentése? „Későn húzták ki”
Hát bizony már utólag tudjuk a felírásban rejlő okoskodást, de tudni kellett volna menetközben is, hogy hová vezet a felejtés, vagy a nem figyelés... Vagy a felelőtlenség.
A doni harcok után már tudjuk, mit kellett volna csinálni, későn mondták ki most 1979-76- késő bánat, s okoskodás...

A II. hadsereg temetője

Még mielőtt végkép elszakadnék a doni emlékektől, feltétlen idevágónak illik Dobozy Imre a Népszabadságban megjelent azon cikke, amiben „Sírversek prózában” fantáziálódik Nemeskürty Requiem... könyv tartalma felett...
Többek között ezeket olvasható:
A háborús témát sokan unják, vagy nem is szeretik. Mégis az irodalom a művészet képtelen bevégezni a második világháborút. Újra, meg újra felszikrázik, mint a jelző rakéta, egy-egy versciklus, regény, dráma, film stb. és ki tudná felsorolni hányféle alkotó kezéből. Miért? Sok oka lehet. Ebben a háborúban két olyan megrendülés érte az embereket, amelyek elfeledhetetlenek.
De nekünk, magyaroknak mire jó a második világháború eseményeiben turkálni? Rossz oldalon álltunk... Megvertek bennünket, rommá lőttek, vétkeinket több világnyelven is a fejünkre olvasták, kiszégyenkeztük magunkat, más életet kezdtünk. Vagy mégsem egészen kész? Valahogy túl sommásan voltunk komisz emberek, mint ahogy most túl sommásan vagyunk rendes emberek. Írja tovább: Olvastam Nemeskürty könyvét... A Donhoz kiparancsolt 2. hadsereg pusztulásáról. (érdekes, ha egyszer kiparancsoltak a Donhoz bennünket, akkor miért kezelnek úgy mint háborús bűnöst?) Vajon ez az elsiratás nem ád-e ürügyet egy másféle, meghatottan elnéző általánosításra, az egész 2. hadsereg utólagos lovaggá ütésére? Ezzel vitatkozni annyit jelent, mint Jány hírhedt hadparancsára rá bólintani: „a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét...” Pedig nem azt vesztette el. Az életét. Hómezők, szétdúlt harcárkok, vánszorgó hullajelöltek, kétségbeesett kitörési kísérletek, mínusz 40 fok, szabadban átkínlódott éjszakák, a felkoncolási parancsot híven teljesítő tábori csendőrök: hát minek, mikor ez már csak a vég volt, hiszen a döntések nem a hómezőn születtek.
Ebből lett egy színdarab: a holtak hallgatása. Társszerző Örkény István.
Ovidius, Tomoba száműzve, a hazatérés reményét végkép feladva megírta négysoros sírversét. Íme a második két sor:
„Saepe miser voluit patriis occumbere locum”, azaz „Hogy vágyott a szegény édes honi földbe pihenni, hasztalan! itt rendelt neki sors temetőt.”

Vajon a 2. hadsereg 200 ezer katonájából elpusztult 147 971 főnek sírverse megíródott e már a frontra indulásuk alkalmával?... Igen?... Azt feszegetni, volt-e egyáltalán valami esélye a 2. hadseregnek, vagy nem volt. Hát nem volt. Elveszett állományának a sors ott kint rendelt temetőt. (ugyancsak a több ezer elpusztult hadifogolynak is) „Lesülne az arcomról a bőr –mondta Horthy–, ha nem vennék részt ebben a háborúban!"
A 2. hadsereg útbaindítása előtt a magyar politikai és hadvezetés már tudta, hogy a háborút a németek nem nyerhetik meg, következésképp a rendelkezésükre bocsátott magyar hadsereg, pusztulásra van ítélve. Szombathelyi vezérezredes, 1942 őszén kijelentette: „Én már október 5-én megmondtam és később a kormányzó úrnak tizenhat tábornok jelenlétében elismertem, hogy a németbarát politikánk az országot veszélybe sodorja. De azért nem tesz semmit, a 2. hadsereg kiküldetésének a megakadályozására (engem is majd kétszáz magyarral 1942 dec. gyalogoltattak velem majd háromszáz kilométert, télnek, partizánok uralkodásának tetőpontján), ki érti ezt?
Az a Jány, aki már nemcsak előre, hanem a bekövetkezettségében tulajdon szemével is látja a 2. hadsereg pusztulását, felindultan kérdi, miért küldték ide ezt a hadsereget, miért kapott olyan feladatot, amelyet emberi erővel meg nem oldhatott, s őt magát miért nevezték ki egy rosszul felszerelt, megbízhatatlan emberekkel (fegyencekkel) feltöltött‚ vesztésre ítélt hadsereg parancsnokává? Felelhetne rá, ha akarna. Ha merne. De ő a megvert hadsereg maradványainak mentése helyett a „tiszti becsületet választja”, hogy a németek és senki más meg ne vádolhassa azzal, esküjét megszegte, és főképp –igen ez a Jánynak korlátoltsága! Azzal, hogy ő adta ki a visszavonulási parancsot...
De az még izgalmasabb, hogy a felsorolt (általam is említett törzstisztek) és fel nem sorolt vezetők válságos helyzetben, miért nem törekedtek „saját” döntésre, miért nem vállaltak saját felelősséget? Ostobaságból? Ez túl egyszerű magyarázat volna. És nem is igaz. Hát gyávaságból? Ez is kényelmes válasz. Jány sem volt gyáva, sokat tartózkodott frontközelben, vagy röpködött Stroch gépével a front felett.
Nem, az ok mélyebben keresendő. Ez az osztály, egykori rendeltetését sokszorosan túlélve, felelősség és eszmények helyett már csak parancsot, kényszert, testi, szellemi szegénységet, nemzetvesztést adott az országnak. Száz évvel korábban, még Széchenyiek, Wesselényiek, Eötvösök, Batthyányok jöttek közülük, és a szabadságharcos tábornokok, és bujdosók, akik érdeküket, és vagyonukat nagy pillanatokban alá tudták rendelni a nem-

zeti érdeknek. Horthyék idején? Az egyetlen Teleki, aki főbe lőtte magát.
És a dzsentriből az egyetlen Bajcsy-Zsilinszky, aki megértette végül, hogy szabadságot osztani csak a néppel együtt lehet. A többinek nem volt mersze cselekedni.
A szatócs–gazdálkodó fiából feltört Jány, aki nem volt igazi „úr”, nagyon is jól tudta, mit parancsolt a történelem, de hát miért cselekedje meg azt, amit a felsőbbség nem bír megtenni. Ő, aki nagy nehezen felkapaszkodott, aki mindenben kiszolgálta a rezsimet, ő vállalja magára a döntést??? Hogy aztán ő legyen majd a bűnbak? Inkább pusztuljon a „csürhe”
Eddig szól az újság kommentár, utólag mily érdekes, ritka fűszerezett gondolatok halmaza.
Egyben most játszottam le azt a magnó felvételt, amit Vajda József tizedessel készítettem, Kemenessömjénben, lánya ott iskola igazgató (akivel együtt meneteltünk a Donhoz, kezdtük az életet Kőszegen a fegyencekkel). Érdemes most is meghallgatni, amikor már biz a történtek felett eltelt harminchét év. Pilizsvári Józsefnek hívták a másik tizedest, aki szintén velem gyalogolt, a jelenben állítólag Pápócon van, él, időközben községi tanácselnök is volt. Ha módom lesz rá, egykor felkeresem.
Nagyon érdekesen emlékszik vissza Vajda barátom ezekre az időkre. Ismétlem az I-es számú zacskóban van a szalag, azon mondja el a visszaemlékezését. Velem együtt, már ő is sokat felejt, de azért ezeket az szomorú napokat, haláltáncokat, nem lehet olyan könnyen elfelejteni.
Igen boldogan fogadott Józsi, megvendégelt bennünket, ígérte, ha egykor erre tart, meglátogat, de bizony még a mai napig nem ért el hozzánk. Igen szerettem Józsit, becsületes hűséges katona volt, aki rólam is nagyon fegyelmezetten nyilatkozik, igazi katona, de igazságos lelkületű ember voltam –mondta ő...
Most aztán már pontot teszek is ezekre a témákra, hiszen az események 1942 decemberére esnek, amikor ismét itthon vagyok, édes fiam, Endre ekkor már nagyfiú volt, biz majd három hónapos volt.
Sok öröm volt idehaza, majd Szt. Györgyről ismét átjöttünk Szelestére, amikor megindult a tanítás. Azonban nem sokáig tartott a civil élet, ismét katonának kellett menni 1943. jan. 15-én kellett ismét katonai mundért ölteni, s a következő események sorozatának egyébként a következő kettő hét adta meg a gyászfátyolt, a fekete szemfedelet, ami bizony későbbiekben nagyon szomorú és rengeteg izgalmat, szomorúságot, fájdalmat, kínt szült. Amit még a mai napig is viselek, de elkísér a sírom aljáig, hiszen egész életemben sújtott ennek a kóros tünetnek a rákja, ami sohasem hegedt be, nyitott sebként hordozom még ma is, hiszen a nyugdíjamat se kaptam emiatt egészében, csak levonással.

Ennek a két hétnek a történetét későbbre halasztom, amikor majd rátérek 1947. dec. karácsony előtti napnak rendőri, hajnali ébresztőjére, amikor díszkísérettel mentem Sárvárra, azaz kísértek.
Azért sem hozom előre ezt a bosszúnak a torzulását, mert jobb, ha megmaradok a kronologikus sorrendben... Hiszen rengeteg dokumentációm van e két hétnek tragikus sorsáról. Így most nem is bocsátkozom részleteiben a korszak villámsújtott agonizálására, mert jobb lesz ha a megadott időpontra rögzítem az aljas rágalmak „k a t a k 1 i z m á j á t” ami ebben az időszakban egyiptomi csapásnak fokozott hatványához jutott...
Tehát ebben az időben írtak az Úrnak l943. márc. havát, amikor ismét visszakerülhettem az iskolámba, családom körébe, a falumba, templomunkba, szolgálhattam a falunak kéréseit, taníthattam hat osztályt egyszerre 86 tanulóval.
Édes párom, amíg nem voltam odahaza, mindig a legnagyobb rendben tartotta a házunk táját, ha kellett kántorizált, sőt egy időben még tanított is, emellett nevelgette a kis porontyunkat, Endrikét, aki ekkor már közelgett a fél évhez. Itt kell megjegyeznem, nagyon egészséges kis gyerek volt Endre, egész nap meg volt a ágyban, később mint vasgyúró megfogta a fáját és borzalmas nagy erővel tudta azt mozgásba hozni. Különösen később, amikor a főnök Pista táncolt neki, mókázott, nagy figyelemmel nézte és nagy mosollyal, kacagással jutalmazta Pista bácsi mókázását, táncát.
Szóval ismét idehaza, de ugye már a nagyvilágnak minden sarkán kigyúltak az ágyuk torkolatának a lángjai, az ágyúdörejek felverték a csendes lakók nyugodalmát.
A történészek, azóta nyomdafestékkel írták le ezen időszakoknak sorsforduló dátumait, mint p1. 1941. jún. 22-én, amikor Németország és Szovjetunió között ellenséges viszony megindult. Óránként, naponként folyt a diplomácia nagy kohójában a csapolás, hol ide, hol oda sújtott... Mindig rossz helyen álltunk, a jelenben is, Bárdossy miniszterelnök optimizmusa.
Csodálatosan alakul ki a politikai képnek a mozaikja, amit tán akkoriban nem is tudtunk egészében, egységében felmérni, hiszen még nem volt egyben a kép, csak részleteiben, de most már gyászkeretbe lehet foglalni ezen időszakok gyors és változatos mozaikját.
Bethlen megjósolja: könnyű háborúba menni, de nehéz befejezni… Kilencven napon belül kétszer indít hadat Horthy és Bárdossy.
1941. ápr. 3-án virradóra Gróf Teleki Pál öngyilkos lesz. Valahogyan emlékszem is erre a reggeli hírre, csak nem tudtuk egészében ennek a hátterét, annyit tudtunk róla, nagy cserkész volt, sőt gyakori áldozó, templomba járó, hogyan tudott így öngyilkosságra vetemedni, csak később jöttek a hírek „gyilkos kezek ontották ki az életét”... „Nemzetek érdeke és sorsa mindenek felett áll” fejtegette Hitler a halál hallatára...

1941. ápr. 3-án a halál után, délután a kormányzó Bárdossyt kérte fel új kormányalakításra, Bárdossy lett a miniszterelnök és a külügyminiszter. Honvédelmi: vitéz Batha Károly. Ekkor már két nagy halottunk volt: gróf Csáky István és Teleki Pál.
Bárdossy szavai: Legfőbb kötelességemnek tartom, hogy Csáky gróf művét folytassam, és országom bevált külpolitikáját Németország, 0laszország és Japán háromhatalmi Szerződésnek szellemében tovább fejlesszem... II. Péter szerb király aláírásával elrendelték egész Jugoszláviában az általános mozgósítást, ápr. 7-én írják a lapok: Jugoszláviai mozgósítást befejezték, a Jugók megszállták a Duna-Tisza között Magyarországgal szemben kiépített erődvonalakat. Hatalmas Jugó csapatösszevonások vannak a magyar határmentén...
Egész Jugoszlávia, elsősorban a szerbek, háborús lázban ég. Mindez 1941-ben játszódik...
1941. márc. 27-én Hitler kérésére –l941 ápr. 11-én a magyar csapatok Horthy parancsára támadó szándékkal átlépték a jugoszláv-magyar határt, megindult a nemzetek marcangolása, cafatokban vérezetek a katonák.
Így szólt a Hadúr parancsa:
„Honvédek!
A kötelesség ismét arra szólít benneteket, hogy elszakított magyar véreink segítségére siessünk.
Mindig bevált katonai erényeitekre és fegyelmetekre építve bízom benne, hogy ezt az új feladatot is tökéletesen fogjátok megoldani. A magyarok Istene és a nemzet minden gondolata most is veletek van.
Előre az 1000 éves déli határokra!
Budapest, 1941. évi ápr. hó 10. napján. Horthy.”
Erre a feszült napoknak borzalmaira visszaemlékszem, de végeredményben nem tudtam teljes egészében ízekre szedni, vagy valamiképpen élesen felfedezni a politikai hátteret.
1941. ápr. 24-én Aspang mellett találkozik Horthy és Hitler, baj van a déli részeknek hovatartozandóságáról...
1941. jún. 22-én reggel négy órakor megindul a német támadás a Szovjetunió ellen. Hitler nyomása mindjobban erősödik a hadba lépésre.
Werth Henrik memoranduma így szól: néhány hét múlva a mozgósított magyar haderő fokozatos leszerelésre számíthatunk úgy, hogy a bevonultatott tartalékosok a leszerelés után még az aratásra is hazatérnek... Melyik aratásra értek haza? És kik tértek haza...
Az első világháború elején is így búcsúztatták a katonákat: mire a falevelek lehullnak, itthon lesztek... Hányszor hullott le a falevél? Majd ötször hullottak le.
1941. június 26-án délben 1 óra 8 perckor három német felségjelet viselő repülőgép jelent meg Kassa felett.

A három gép összesen 27 bombát dobott le. A légiriadó 1 óra 43 perckor ért véget. Jött a hír, hogy szovjet gépek bombázták Kassát. (Magam is láttam ezt a színhelyet, kb. 1976-ban, amikor a Felvidéket látogattuk anyuval) Erre fel, 1941. jún. 27-én a kassai bombatámadások következtében Magyarország és Szovjetunió között a hadiállapot beállott.
A háborús jelek jelentkeznek a napi életben is: 1943. jan. l.: életbe lép a húsjegy, jön a beszolgáltatásoknak özöne... A kenyérfejadag: napi 16 dkg., felemelik a rádiódíjat, hagymafélék korlátozása.
Megindul a szovjet támadás. A szovjet csapatok áttörik a 7. hadosztály védelmi állásait. Korlátozzák a szappan ellátást, szeszes italokat, dohányféléket. Bubapesten hetenként egy tojást lehet csak venni...
Amikor beállt a hadiállapot a magyar és orosz között, megkérdezték Bartha Károlyt, honv. minisztert, adjon szakvéleményt, milyen kilátása van a most kiütött szovjet-német háborúnak. Bartha erre a következőkkel felelt:
Miután a németek a lengyeleket három hét alatt győzték le, a franciákat is kb. ennyi idő alatt verték le, miután a jugoszláv hadsereget 12 nap alatt leverték és három hét alatt az egész Balkánt elfoglalták, úgy gondolom hogy hat hét alatt a németek Moszkvában lesznek és leverik Oroszországot.
Már tudjuk mennyire naiv volt ez jóslat.
1943. márc. 31. Hitler vaskereszttel tünteti ki Jány Gusztávot. Korlátozzák a rizs forgalmát... Az árak rohamosan emelkednek és eltűnnek a piacról... 1943. szept. 17. a szovjet csapatok visszafoglalják a híres partizáni erődöket, „Brjanszkot”, magam is kivettem a részemet ezekből a partizáni támadásokból...
És lehetne folytatni sorjában, miképpen éreztette a hatását a napi életben a háborúnak az esztelensége, habár mégis akinek nem kellett a lövészárokban penziót váltani, mégis csak jobb volt, habár a repülő támadások már a hátországot sem kímélték, így esett vagy hat bomba Szeleste határába, érintve az iskolát, a szomszédot 1944-ben –december második hetében– majd erről később.
Ebben zsúfoltsági politikai, harcászati atmoszférában dolgozgattam a falumban, amiről most akarok némileg visszaemlékezni, azokra az időszakokra, amikor nem voltam katonai mundérba.
Nagyjából emlékezetem szerint pár hónapig otthon voltam, csak később kb. 1943. aug. havában Jutason, főtiszti tanfolyamon vettem részt, majd erről is bővebben később.
Ebben az időszakban folyt a népművelés iskolán belül és kívül. Nagyon szerettem a Szelestei iskolát, szerettem a falu dolgos népét, igen tevékenykedtem annak minden megmozdulásában.
Nagy szerepet kapott az ifjúság nevelés, ami ekkor a levente intézményben valósult meg.

E sorok íródnak 1979 márc. l-el, amikor 36 év tellett el azóta.
Vázlatosan leírtam, hogy hol és miben jelentkezett már a hátországban is a háborúnak korlátozottsága a civil életben, de mivel még a front 1943-ban márc. táján biz pár ezer km-re volt, így a hátországban még egyenlőre nyugalom uralkodott, azaz folyt a napi élet, habár sok mindenben előre vetette az árnyékát.