Vezérkari ezredes embersége

Amikor elmenetek útjukra a katonáim, mit is tehettem volna felmentem a hadosztályra, ahol az én fenevadam, –Zetalakim– már bárány bőrben fogadott, tea, sütemény,...majd hamarosan ismét találkozom a vezérezredessel, aki a következő paranccsal áll elém.
„Fhdgy., nekünk szükségünk van itt a hadtápterületen tisztre, azért úgy határoztam, hogy nem utazik vissza, hanem itt marad”.... Ha Lót felesége bálvánnyá tudott merevedni én ugyancsak megmerevedtem, de azonnal nagy fegyelemmel meg is adtam a választ.
Nekem nyílt parancsom van...aminek értelmében én csak kísérő voltam, szerepem véget ért, nekem haza kell menni!.... De valahogyan nagy nyomatékkal tudtam ezt a határozatot recitálni, mert az én vk. tábornokom valahogyan nem követelte továbbra is az itt maradásomat... Így el volt döntve, hogy a holnapi nap folyamán reggel indulhatok vissza a két tizedesemmel haza, a hazai alakulatomhoz.…
Most utólag is megborzadva gondolok arra, ha én nem lépek fel oly határozottsággal, akkor magam is leshettem volna 1943. jan. 12-t amikor köd előttem, köd utánam mint a buborék szétpattant a második hadsereg köteléke, jött tervszerű, de egyben szétbomlott hadsereg rohanása visszafelé. Nem volt már emberi erő, aki ezt a szétzilált hadrendet még egyszer támadásba tudná vinni.
Ahogyan visszaemlékszem, a hideg bizony keményen tartotta magát, a feljegyzések szerint mínusz harminc felé szállt a higany szála, s hol volt ehhez a téli védelem? Az öltözet...
Az est folyamán, a hadosztályon tartózkodtam, amikor megszólalt a telefon. Minden este a hadosztály megkapta a napi eseményekről a jelentést, hangulatról, esetleges bevetésről, szóval esti jelentés érkezett a front valamelyik szakaszáról...–hány halott? – sebesült? kérdi Zetalaki szds., erre beszalad a vk. ezredes úr, mi az?, hol volt támadás, sebesülés?...

Általában nyugalom, csend uralkodott a Don "jövendő Mohács" mezejében, így minden puskalövés, sebesülés, vagy halál nagyon felizgatta a téli álmában szendergő magyar hadosztályokat.
A százados jelenti, hogy: a csapatcsendőrök és a fegyencek közel harcot vívtak egymással, amikor golyót repítettek egymásba, mondván, ha még most is fegyenc vagyok, akkor elküldelek másvilágra, legyél a szolgám a túloldalon, pogány magyarok ősi szelleme lett úrrá a megalázott magyarban, mert, hogy civil világában mit és hogy viselkedett, azt már itt a poklok torkában nem lehet negatívumként elkönyvelni.
Valószínűleg, mint ahogyan már tegnap is fülem hallatára ezek a csapatcsendőrök kerülték a tisztességes, honvéd megszólítást, helyette a megvető, magalázó emberi jelszóval traktálták az éles tölténnyel, betöltött puskával gyalogoló, mínusz harminc fok hideggel birkózó, gyér öltözékben, kalóriátlan koszttal gyalogoló kimerülő magyart, akiben már úgyis csak pislogó lánggal égett az élet mécsese. Oly mindegy, hogy mikor alszik ki örökre a porladó test halvány lángja, na meg annak idején a vagányság ágaskodott benne –mit, én fegyenc... ne lökködjön... a csillag nagysága nem parancsolt már a haldokló magyarnak, de a dac, a kimerültség még adott akkora erőt, hogy a ravaszt meghúzza és megcsapolja a csapatcsendőr vérét, ami aztán folytatódott az már nem is emberi élet volt, a rabszolgatartók kegyetlenségének kulturáltabb kínzásával volt egyenlő. Így adódhatott csak elő ez a szomorú jelentés, amikor a statisztikában újabb strigulát húztak a halottak számának a nyilvántartásába.

„Vezérkari ezredesi csók”

Amikor a referációját befejezte a vezérkari százados, mint vezérkari hadosztály segédtisztje... –a vezérkari ezredes úgy nézett rám, mint valami görög mitológiai kararai márványból kifaragott csodálatos szoborra–„s te még élsz?– édes fiam?–...Mi vagy te civilben?– tanító… ezért tudtad te ezeket a katonákat idáig elhozni, a pedagógiai érzéked mentett meg az útközbeni gyilkos golyótól” és erre hozzám hajolt, „mint egy igazi édesapa ”kétszer arcon csókolt, megölelt”
Kár, hogy nem tudom a nevét ennek a földi halandónak, ha még egyáltalán él... kutatom a most megjelent irodalmakban, főleg Nemskürty-nek a megjelent „Requiem egy hadseregért” c. munkájában –több vezérkari ezredest is találok benne, de nem tudnám megmondani melyik lehetett a sok közül. Úgy érzem, hogy már elköltözhetett a Földi siralomvölgyből, és már az igazak álmában járkál, hiszen akkor volt kb. ötven éves, –kellett is lenni a ranglétrájához viszonyítva– ma pedig, akkor jóval nyolcvanon felül volna az évgyűrűjének a száma. Boldogan hívnám meg egy tere-ferére, a csókot visszaadnám terített asztal ízeivel.
Ilyen ember is volt a karrierért futók közt.

Nem nehéz most utólag az én szenvedéseimet felmérő és átérző tábornoknak az emberiességét rangsorolni, hiszen nemcsak engem sajnált, de sajnálta azt a menetelő fegyencet is, aki az oktalan háborúnak lett áldozata. Talán már ő tudta a hadászat konyhájának mily kozmás étrendje készül, talán már érezte az 1943. jan. 12-ének a dübörgő –aknák, ágyuk őrjöngő süvítését– tán érezte, hogy az orosz már meggyújtotta a teljes győzelemhez vezető gyújtózsinór végét,… csak idő kérdése a rögzítésnek az ideje.
„Tényleges tisztek hangulata 1941-ben is már nagyon megoszlik. Vannak lelkes háborúbarátok, meg akik az örök engedelmesség minden helyeslő járszalagjáról szabadulni nem tudnak. Inkább a magasabb rendfokozatúakat fűti a dicsőségszomj, személyes biztonságukat kevésbé látják veszélyeztetettnek szolgálati beosztásuk, állásuk következtében. Ekkor még ismeretlen volt az a nézet, hogy amikor egy tényleges tisztet háborúba vezényeltek, politikai ellenvélemény alakulhasson ki, akik helytelenítik a háborút, és eldobják a fegyvert.
Amikor már a hosszabb frontszolgálat következtében látják a zakatoló, zötyögő-döcögő sikertelennek látszó vérpocséklást, tán ekkor ébred fel a politikai hibás sakkhúzás, amikor a matt már elkerülhetetlen, csak egy-két lépés kell még a játszmához.
Úgy érzem az én vezérkari tábornokom már ezen a ponton állott, amikor megdicsőítve felmagasztalva látta bennem azt a nagy pedagógiai erőt, ami parancsolt a gyilkos kéznek, parancsolni tudott az észnek és főleg két tizedes segédletével legyőztem a katonákban a napi szenvedések által okozott tűrhetetlen elkeseredettséget, a teljes fegyelemnek a kátyúba esését, olyan feltételek mellett, amit nekem biztosítottak ily hosszú menetelésem alatt...
Ekkor írtak 1942. dec. 15-20 körüli időt, pontosan már nem tudom regisztrálni, de ebben az időszakban zajlott le az én oroszországi turisztikai kirándulásomnak a megdicsőülése –ki gondolta volna ekkor, hogy ez még csak az expozitiónak az első mondta, kezdete, hiszen majd követni fogja majd három éves hadifogság...
Tehát az utolsó est csókkal telítődött, na meg meleg teával. Valósággal örvendezett bennem ez a tábornok, tán jobban örült ebben a pillanatban, mint valami nyereménynek... Csodálattal nézett fel rám, aki ekkora nehézségek megbirkózása mellett, ilyen vagányszázad övezetében épen fogom a bőrömet megmenteni.
Ahogyan már említettem, –igen egy szónak a varázsa mentett meg, amikor Kőszegen kiálltam értük– hibájuknak teljes totalizálásában is, nem citáltam őket hadbírósági, vagy magasabb parancsnoki kihallgatásra. Elég volt az én személyi tekintélyem, aki rendet tett az itteni elkövetett

Lopások, kihágások labirintusában. Elég volt az én személyemnek a fajsúlya, mert biztosan számítottak minden csíntevésük után valami nagyobb parancsnoki bevetésre, amikor látták bennem a megértést, már csak azért is vigyáztak, nehogy engem valamivel megbántsanak... Ismétlem, pedig volt rá eset, amikor drákói szigorral kellett a fellépni, de mindenkor a század teljes együttérzésével, amikor is „egy az egészért, az egész egyért” jelszóval éltünk egymás mellett.