 |
    |
 |
Kavarodás a sándor palotában... okt. 15. Proklamáció... Indulás a zászlóalj megkeresésére... kb. 1944. okt. eleje... Dunaföldvárnál nem kellett a tüzérségnek egyszer sem lőni, nem volt veszély, amíg velük voltunk. A háborúnak az élőszaga persze itt is uralkodott már, hiszen a front nagyon közeledett, Most utólag tudom persze csak, a Karsai könyvből, hogy az orosz élfront már ekkor már nagyon előrenyomult, csak most van tudomásul, hogy ekkor már: okt. 8. Szeged felszabadulása... okt. 8. Szentes.... okt. 4. Szolnok... tehát ezek már 1944-hónapjaiban felszabadultak, de erről semmit sem tudtunk, nem volt napi híradás...nem volt rádiónk, se újságunk, egyébként is ki írta volna meg ezeket a történteket. Aztán meg mit kotyvasztottak össze ebben az időtájban a Sándor-palotában?... szintén a Karsai könyvéből olvasgatom a borzalmas fejetlenséget, ami ekkoriban uralkodott a koncon osztozkodni kívánó, reális helyzetet felmérni nem tudó felelőtlenek akkori vezető rétege. Recsegett-ropogott alattuk az ország, majd hogy egy kis kapaszkodó jutott számukra, de úgy voltak, mint a mesében a papagáj… amikor elkapta a macska és a szájában erősen tartotta a cica a finom falatot, de azért kiabálta a papagáj „nicht beszarni”, valahogyan így álltunk akkoriban is... a végét már mindenki tudja, ismeretes... Így aztán mit sem sejtve, búcsút vettünk a tüzérektől, majd elindultunk új állomáshelyünkre, és most jön az érdekese... Hogy hogyan mentünk? gyalog, autón, már teherautóra gondolok... nem tudom, de azt nem felejtem el, valahol Fülöpszállás után Jakabszálláson éjjeleztünk, mert itt megint reggel a szokáshoz híven reggeli harangszólásra indultunk a templomban, a tábori papunk misét mondott, én pedig a katonáimmal énekeltük a szép isteni dalokat... Ez volt kb. 1944 okt. 15-én... mert bizony úgy dél tájban valahol tűzvészként jött ám a hír... Megkötöttük a békét az oroszokkal, megszűnt az oroszokkal való harc, német ellen kell fordulnunk... Német az ellenség, nem az orosz... Na páter, most aztán légy okos, mit is kell nekünk csinálni? A legénységgel is ismertetem rádiónak a bejelentését, akkor most a németet kell lőni? Kérdi az egyik katonám? Ezek szerint igen..., de nincs erre semmi parancsom, semlegesnek kell lennünk amíg valami írásos dokumentumot nem kapunk, tehát jobb ha kerüljük a németet és az oroszt. Nagyon nagy öröm is volt ez számunkra, hiszen kinek kell a háború? Jöjjön a béke, igen ám, a német pedig szintén beásta magát országunk testébe, mint a vakondok, hogyan füstöljük ki ezt innen... Tudomásom volt arról, hogy valahol pár km-re állomásozik egy magasabb parancsnokság, tán hadosztály? Meg kellene keresnem, tán ők többet tudnak mondani... Amikor hosszabb keresgélés után megtalálom azt az épületet ahol tanyázott a nagyobb egység parancsnoka, bekopogok hozzá... Sok-sok törzs tiszt nyüzsgött a szobákban... egyszer csak egy tábornok áll előttem. Bemutatkozom, majd kérdezem: a rádió bejelentésre mit kell tenni, mert itt vagyok egy szakasszal Jakabszálláson és ... A tábornok úr se tudott semmi okosat mondani, ők is a rádióból értesültek Horthy rendkívüli proklamációjáról... A szpíker kétszer is felolvasta a proklamáció szövegét, a harmadik felolvasást légiriadó szakította meg... Semmivel sem lettem okosabb, hiszen a tábornoki kar, jól érezte magát, mert iddogáltak éppen, pedig ekkor okt. 11.-én a szovjet csapatok felszabadították már Szegedet... Letisztelegtem, majd egy órai gyalogolás után visszatértem a kis egységemhez. De már megint valami zűrzavar támadt a rádióban, hiszen, most meg arról beszél, hogy ismét harcolni kell a németek oldalán, az oroszok ellen... Na aztán most már végképpen tudjuk, mit kell tenni. Hogy mi is történt ezekben a forró percekben, csak a történeti visszaemlékezésekből tudjuk, hiszen Horthy maga is igyekezett az oroszokkal békére jutni hiszen ezért küldte Moszkvába Fragóhóékat...persze ezt is csak most tudom, akkor fogalmunk se volt mit kotyvasztanak össze a várban... a Sándor palotában... Nem volt mit tenni, nem lövünk senkire se, hiszen azt se tudjuk végképp van e ellenség és ha van most ki, az orosz?, a német?... Hogy melyik, azt már tudjuk, de tudtuk akkor is... csak a véres csonton rágódó fejesek voltak vakok, és rövidlátók. Főleg a főbandavezér Szálasi, aki végképp eladta az országot ismét a nemeteknek... Így nem csoda, ha aztán elvesztettük a végső becsületünket is a nagy és sorsdöntő nagy államok vezetői előtt, hiszen az utolsó percig szórtuk a port a szegény magyarság szemébe, pedig már minden világossá válhatott volna. Itt csak egy fegyverletétel menthetné meg a további vérontást. De nem ez történt, a tisztek felesküdtek Szálasira, még mindig volt remény többnek tölgyfalevélre, meg is kapta, vagy aranypaszomántra, meg is kapta a nagy vezértől csak azért hogy pazarolja drága magyar vért... Ha nincs víz a tűzoltásra, akkor ne locsoljuk benzinnel, mert csak jobban lángol a porta, mert mi ezt tettük... Érkezés Gátérba - Csongrádi műút mellett... megvan a zlj. Szirmai szds. 1944. okt. 16-17. Ezekkel a furcsa és érthetetlen örökséggel indultunk tovább az utunkon...mert az irányítást Csongrád felé kaptuk, valahol ott székel az ezredünk... a zlj. meg valahol a közelben. Valószínű Kiskunfélegyházán keresztül mentünk, az ezred fészkébe... Éjszaka volt, amikor megérkeztünk az ezred parancsnokságra... Bámulva néztek ránk... hát mi hol a fenébe csavarogtunk, majd másfél hónapig... Röviden elmondom kalandozásunknak a történetét, majd hamarosan kapok két honvédet, összekötőt, akik tudták a zálj. állomását és éjnek idején, úttalan utakon barangolva, ismeretlen tájon átmentünk, mentünk, míg végre egy kis tanyasi házba értünk... G á t é r ...Félhomály, majd sötétség a szobában, tisztelgek, és jelentek… | |
