Hadnagyból gulyás lesz... Jancsi elmesélése alapján...

A pap se, meg én sem kívántam az ebédet, hiszen még volt bőséges hazai torta, húskonzerv...pálinkám... Valamiképpen kinézek az utcára, látom ezt a hiányos öltözetű, ki zubbony nélkül, ki majd mezítláb... vánszorognak vagy harmincan, valami szikra pattant ki az agyamban. Te Jézus, hogy megy ez a csapat? se puska, se öltözet - hiszen háború van a berkekben... ordítok, Vissza!!! Vissza, olyan érthetetlenül néznek vissza rám, már lehettek vagy hatvan méterre, s amikor visszajöttek mondom nekik, emberek hát így nem lehet menni, hiszen háború van, legalább a puskát vegyék a kézbe és öltözzenek fel. Nem is kérették magukat, mindenki azonnal kapcsolt... irány a puska, a zubbony, de ebben a pillanatban nagy zörgés hallatszik az utcán, bizony vagy három lovas szekér megrakottam tele oroszokkal, azonnal tüzelőállásba mentek és már tűz alá is vették a mi otthonunkat...
Borzalmas pánik keletkezett a mi sorainkban, hiszen mindenre lehetett számítani de arra, hogy minket ebéd alatt akarnak foglyul ejteni, ez még csak eszünk ágába se jutott. Mekkora csalás és ámítással dolgoztak, hiszen elsőben azt jelentették, hogy két oroszt láttak a faluvégén. Ebédre várnak bennünket a túlsó faluvégre tehát, kelepcének a teljes közepébe akartak ebédcsalétek címén egyben elfogni – a hdgy.-nak híre, hamva sehol... Ismétlem itt már teljes szerb lakósággal voltunk körülvéve, tehát a partizánoknak igazi hazája volt már ez a terület. De hová lett a szakasz hadnagya? –örök titok marad és maradt számunkra.
Németh János Rábakovácsi legényemmel azóta is erről beszélgettünk, akik a pappal együtt visszamaradtak, a Jancsi azt beszélte el, hogy a hadnagyot. Amikor este minket otthagyott, és eljött ide Temeskenézbe, a partizánok, kivalltatása után, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy mi másnap érkezünk, a hadnagyot elfogták, és állítólag belőle csináltak volna számunkra „g u 1 y á s t” Ezt az állítását Jancsi magnószalagra is elmondta. Még gondolatnak is szörnyű, de egy háborúban semmi sem lehetetlen... de utólag is nagyon érdekes, a faluban tudtak a hdgy.ról... megrendelte az ebédet... az sem lehetetlen, hogy a hdgy. meglépett, átállt... ki tudja? A nevét nem tudom... esetleg a Kómár J., ha tudná...
A pillanatnyi józan eszem mentett meg bennünket, attól, hogy nem lettünk 1944. szept. elején hadifoglyok, vagy hősi halottak... ha ugyan így könyvelnék el valaha is történelemben a második világháború elesettjeit. (Ezideig még nem jutottunk el ahhoz, hogy a második világháborúban elesetteket hősi halottakként kezelhessük, majd hogy nem háborús bűnösökként szerepelünk a nihilben... Nem kértem a háborút, nem könyörögtem a behívóért? Miért nem tagadtam meg a parancsot... és a másik tábor ugyanakkor miért lett üldözött, ők is megléphettek volna a vagonból...
Ebédre induló szakaszt visszaparancsolom, hogy hát emberek azért mégis csak így nem lehet ebédhez sem menni, legalább valamiféle fegyvert kell magukra ölteni... na meg valami kis rendet is kellene tar-

tani, hiszen háború van, az ellenség minden pillanatban rajtuk üthet... Mondom én a magamét... Vissza is fordultak a katonák, belátták az igazamat, igyekeztek a fegyvereket-öltözéket magukhoz venni..., de bizony erre már nem igen jutott idő, mert amint már említettem három szekér, megrakva oroszokkal, vágtatnak a körzetünk felé, és már ropog is a puskájuk. Az oroszok azonnal tüzelőállásba mentek át, a közeli templomtoronyba, házak padlására, és bizony porzott a jegyzői lakás, csörömpölve törtek be az ablakok.

Haláltánc a kapualjban, azaz az utcán… van csoda?...

Na aztán ennek fele se bolondság… Elsőben magam is az épületben voltam, de éreztem, hogy a lakásban maradni borzalmas nagy könnyelműség, hiszen már van sebesült és halott... itt mindnyájan meghalunk, innen menekülni kell... Ismét egy szikra az agyban, gyerünk ki az udvarra és az utcára... menekülni, ki jön velem?...
Tán nyolcan csatlakoztak hozzám, akik közvetlen hallották a hangomat a nagy tűzharc orkánjában, menekültem az udvarra, ahová nem tudtak belátni az oroszok, mert az épület védett a templomtorony részéből is. Hajolva, figyelve indultam a jegyzői lak utcai ajtajáig, majd állandóan süvítettek a golyók felénk és főleg be az épületbe, a szobákba, majd egy nagy irammal egy utcába vetettük be magunkat. Ide már be lehetett látni, lőttek is ránk ropogósan és most jön életem egyik legizgalmasabb jelenete. Tán sohasem voltam olyan közel a halálhoz, mint most, szinte tálcán táncolt a testem és lelkem. Amint az első ház kapujába érek, régi vastag kapulábak szolgálták a kaput a kapuláb sarkába behúzódtam, mettől kisebb célpontot mutassak a templom toronyból a sorozatos lövéseknek, de ebben a pillanatban a másik oldalról kiugrik egy orosz katona. Közvetlen rám ereszti géppisztolyának tárházát, vagy ötvenet, csitteg-csattog a kapu, a lyukak már szitához sűrűsödnek és csak 1ő a marha. Én meg, mint a sün meghúzódok a láboszlop oldalához, lő-lő, céloz, szinte ebben a pillanatban nem is tudtam, hogy élek e vagy már csak szellem vagyok... A többiek pedig szintén a szomszédkapuban lapultak, de a célpont én voltam, hiszen tisztet akartak lőni, nem honvédet... Leírhatatlan érzések halmaza hullámzott át rajtam, de valahogyan nem voltam teljesen észnél, azaz nem tudtam az életet és a halált teljes egészében lemérni, oly váratlanul ért ez a támadás. Nem készültem fel a mennybemenetelemre, így valamiképpen nem is vártam a korai lélekvándorlást, de nézni és látni, hogy kb. 20- 25 m-ről csak rám céloznak mint a bábura a gyakorlat alatt, és én állom a sarat, nem szartam be, csak vártam a melegséget valahol a testemen, a vércsordogálást... de erre sem volt idő figyelni, néztem ezt a marhát, hát miért akarsz engem megölni? Ennyire soha nem voltam a harcok alatt célpont és soha nem lőttek rám ilyen közelről még a harcok alatt... élek-élek... és amikor már nem durrant a géppisztoly, kifogyott a tára, vagy hatvan golyója, ahogyan kiugrott a palánkon át az utcára, most ugyanígy sietve mint egy akrobata már át is ugrotta a

palánkot, megszűntem célpont lenni, igaz lehet ez? Élek? S ebben a pillanatban ugrunk ki kapulábak mellet, futás az utcán végig, a falu végére, ki a mezőre. Amikor a templomtoronyból látták a menekülésünket, üdv. lövéseket adtak ránk, de csak aknával, ez pedig már nem volt veszélyes, lehetett figyelni a menetvonalát, hasra, szétfröccsent, ha csak nem esett az ember fejére, vagy hátára, vagy közvetlen egy-két méterre nem robbant, akkor egy jó hasrafekvés adott menedéket, ugyanis kb. 35-40 fokra szóródnak szét a szilánkok, tehát ha én elfekszem, akkora szögben röppennek szét az akna szilánkjai, és én védve vagyok. Persze ezt így leírni könnyű, de aknatűzben üdülni, életveszélyes.
Futottunk az utca végére, majd a mező felé, csak a fene enné meg, a falu végén nagy mocsaras terület húzódott el, vastag térdig érő mocsárral, mese nincsen, menni kell, ki kell menni faluból, gyerünk a mocsáron át, messze, amíg nem késő...
Szégyen a futás, de hasznos jelszóval... ha már eddig megúsztuk, akkor egy kis mocsár nem lehet akadály, kb. másfélszáz métert kellett csapázni-cufogni a vizes területen, hol bokáig, hol térdig érő sásas mocsárban. Igyekeztünk a zsombékos helyekre ugrálni, így védve voltunk a büdös iszaptól, közben egy-két akna suhogott a fejünk felett, de ez már csak madárijesztőnek is kevés volna.
Ahogyan kiérünk ebből lápos vadvízországból, száraz réten folytattuk az utunkat tovább. De hát merre?
Se térkép, se tájoló, se torta, se távcső, se köpeny, minden, amim volt az már orosz tulajdon lett, a szekéren volt minden tárgyam, értékem, s egyből gazdát cserélt, hiszen nem volt idő, hogy a lovakat is befogjuk, és szekérrel menekülhettünk volna.
Éppen ez a nagy rajtaütés, ez a hirtelen meglepetés teljesen előkészített volt, mert ezt kell vallanom, tehát tényleg a hadnagy vagy partizán fogoly lett, vagy átállt, vagy gulyás lett belőle, mert minket vártak Temeskenézben, hiszen mindent tudtak rólunk, csak nagy halfogást akartak, egyben szerettek volna bennünket ebédhívás közepette bekeríteni, és foglyul ejteni.
A falu partizánjai, vagy az elrejtőzött oroszok, minden mozdulatunkat figyelték valahonnan, és amikor én visszahívtam az ebédre kószálódva induló csapatot, tán ezt a visszavonást nem értették meg, ezt valami rossznak vélték, miért mennek vissza a katonák, tán az a kisbíró, szerb, aki ott volt a jegyzői irodába, tán az tartotta az összeköttetést a faluban tartózkodó oroszokkal... és nem tudták megérteni miért térnek vissza a katonák..., vagy pedig amikor a szerb kisbíró látta, hogy mindenki puskát ragad, ezt nem jó jelnek vélte, és ekkor rendelte el a támadást
Pedig, ha a katonák még ha fegyverrel felszerelve is indultak volna el az ebéd színhelyére...

tehát egyben menetelnek a falu túlsó végére, csak azt nem tudom igazábul tényleg volt-e egyáltalán gulyás? Mert ekkor is teljes egészében foglyul ejthették volna a szakaszunkat. Ki gondolta volna, hogy ebédközben lepje meg az orosz felderítő részleg, a békés ebédelő magyart. A Jancsi mesélte most utólag, a szerb kisbíró, aki egész délelőtt ott sündörgött közöttünk, amikor az oroszok megkezdték a lövöldözést, a kisbíró azokkal a vadászpuskákkal lőtte a magyarokat ott nyomban... Milyen nyájas pofát vágott, amíg ott voltunk, és íme, ennyire aljas gazember lett belőle, de magam sem gondoltam arra, hogy azokat a puskákat széttörjem, vagy magamhoz vegyem...szóval még nem voltunk egészen vadak. A háborúnak még csak az előfogásánál, igazán csak az elején tartottunk, ez volt az első napi igazi főpróba, amikor már a fegyverek ereje, annak jó alkalmazása dönti el, élet, vagy halál...

Menekülés Temeskenézből... ismét csoda

De amint vágtatunk a réten át, a faluból kifelé egy porfelhőt látunk magasba szállni, majd a porból néha vágtató lovakat lehet látni. Ezek egyenesen felénk tartanak, hiszen ezek oroszok...
Na most aztán, van e még erő a lábikrában?... Egyik kis katonám már sírt is szegény nagy fájdalmában, nem bírok menni, segítsetek, ordította szegényke. De édes fiam, valamit tudunk segíteni, add át a fegyveredet, és amid van, majd a kezednél fogva húzunk felváltva, de itt mese nincsen, az oroszok vagy kettőszáz méterre vágtatnak felénk, fiam végünk van, ha most összeesünk –menekülünk, de a lovak jobban bírták a futást, mint mi, és bizony-bizony félő volt, hogy ők lesznek a győztesek... gyerünk, futás!... és futunk-futunk... és most jön a „második csoda!”. Ha van Isten a mennyországban, nem imádkozunk hiába –Szt. László csodájával határos isteni segítséget kapunk, amint futunk egy óriási árokhoz, valószínű a falunak volt a nagy vízleeresztő árka, lehet vagy négy méter mély, gyerünk bele, föl az árkon és a mellette lévő nagy kukoricás sűrűjébe vetettük be magunkat. Tehát a „ T O R D A I H A S A D É K” legendája velem is megtörtént, de az aztán igaz, mert hajtott az orosz az árok mentén hosszat, de szerencsére sehol egy híd, sehol egy lehetőség. Pár lövést küldött be a kukoricásba, és csalódással, hadizsákmány nélkül kellett visszamenni, ezt mi jól láttuk a kukoricásból...
Ha az árok nincs, nem tudtunk volna megmenekülni az orosz ölelő karjaitól, hiszen a lovak jobban bírták a futást, és lehetséges volt, hogy az otthagyott szekerünkön, saját lovainkon jöttek utánunk...
Közben a nap is megunta már ezt a napi harcjátékot, mind jobban lebukott a láthatáron és szinte restelkedve tűnt el a láthatárról. Gyönyörű, csendes este volt. Megpihentünk egy kicsit a kukoricás közepe táján, néma csend mindenütt... és most merre? – de mi lehet a többivel?

Elbújt a tűzgolyó az égről, de elküldte a testvérét a holdat, mellé csillagokat rakott, nekünk utat mutatott. Hát igen, itt a teljes ismeretlen honban, azt se tudjuk, mi van keletre, nyugatra, de azt se tudjuk, merre van észak, merre van dél? De igen ebben a pillanatban, ahogy felnézek az égre, ott a szekér, a Göncölszekér, annak a hátsó két kerekének ötszörösén ragyog az északi csillag, ismét csillag lett az útmutatónk, tudtam-e csillag mutatatja az utat ... hiszen állandóan délre jöttünk, most pedig csak északra találunk még hont, nyugalmat.
Mi lehet a többivel, a pappal, a Jancsival? Mindenre gondoltunk már, biztosan hadifoglyok, akik megmaradtak, de van köztük több, akik már hazatértek, megtértek az örök hazába...
Amint kifújtuk magunkat, a lábfájós is már pihentebb volt, csodálatos hogy mennyire csüngtek rajtam ezek a legények, hogy bíztak bennem, pedig ha tudták volna szegényei, csak velük voltam én is bátor és okos, nélkülük gyenge bábként sírtam volna, ők adtak nekem is erőt, ők bíztattak csak előre.
Semmi ennivaló a mai napon, csak menekülés, délelőtt a vándorlás, délben majdnem ettünk, azóta pedig kétszer is játszadozott az élet és halál fölöttünk, izzadtunk, remegtünk, féltünk... ennyire közel, szomszédságban élni a halállal, ennyire érezni a puskapor szagát, egy vásári céllövöldében sem lőnek ennyit egy bábura, mint ma rám, hát tényleg nem talált ez a ruszki? Nem éreztem sehol sem meleg, csörgedező patakocskát a testemen, de hiszen ez hihetetlen, hát tényleg nem talált golyó? Védett lettem? Miért nem furakodott belém egy esztelen géppisztoly lövedék? Ki vigyázott rám? Vagy talán még tovább kell élnem, vagy még keveset szenvedtem, nem kapom meg oly könnyen a halálkiutalást? Rejtély maradt számomra... Huszonöt méterről nem találni el egy tisztet, vagy remegett a katona keze? Valaki lefogta? Tán a kis fiam, vagy anyu szelleme, nem szabad találni, nem szabad léket vágni a testemen, hogy a lélek kitaláljon belőlem... Ma is rejtély előttem, 35 év távlatából, valahol Temesvár vidékén nőne már ki belőlem valami fű, vagy gyár nyomná össze a poromat, vagy tán a szél kapna fel a magasba, és hozna haza belőlem pár szemecskét, azért senki se tudja, ha egy marék földet markába vesz, kinek a pora rejtőzik abban. Szent minden kis rögöcske, egy temető fekszik a kezedbe, ha fát ültetsz, temetőbe ülteted, hősök porát eszel ha terem már gyümölcse.
Igazi planetárium a fejem felett, de éhesek vagyunk... Északi csillag lett a társunk, így jutottunk el egy szőlőbe. A homályban kitapogatjuk a fürtöket, azokat két kézzel majszoljuk, éhségünket így csillapítjuk. Majd egy présházra találunk, felzörgetjük annak lakóját, aki borzalmasan megijedt... De most mégis vissza kell menni egy korábbi még a délutáni időszakra. Futásunk után csakhamar visszatértünk Sándorházára, tegnap itt láttunk katonákat, akik gyógyszert gyűjtötték össze.
Na jó, innen jöttünk, erre megyünk vissza...

Ahogyan közeledünk a falu vége felé, egy kis lány fut felénk, nagyon integet, vissza-vissza – integeti, majd az árok partján kúszva jön felénk egy ősz paraszt bácsi. Kérdi –Hová mennek katonák? –be a faluba...jaj ne menjenek be a faluba, itt már az oroszok minden katonát agyonlőttek, kerüljék messze a falut, mert maguk is erre a sorsa jutnak. Fele se volt bolondság...majd sírt szegény lányka is, valószínű a nagyapja lehetett az öreg, aki szintén könnyesen integetett, s örök búcsút intett felénk...
Na ekkor vettünk nagykanyart és így jutottunk ki a szőlőbe.
A szőlős bácsi, aki nagyon félt tőlünk, de jól beszélt magyarul, kérdeztük, merre van Perjános, hiszen tegnap ott laktunk papnál, tán még ott nincsenek az oroszok... Az éjszakában amennyire lehetett tájékozódni, mutatta az irányt, de hiszen alig lehetett látni száz métert... Megköszöntük az útbaigazítást, de ez csak annyit ért, mint a szentelt víz. Alig mentünk száz métert, minden egybeolvadt mellettünk, csak nagyobb fák árnyéka mutatott valami félelmetes szörnyet, vagy katonát, egyébként csend honolt az egész szőlőben...
Gyerekek, csak az északi csillagot nézzük, és toronyiránt el kell jutnunk a tegnapi faluba, hiszen ez északra van tőlünk... Botorkáltunk árkon-bokron keresztül... betöltött puskával, ugyan nekem még a pisztolyomban sem volt töltény, ezért nem is tudtam lövést leadni az oroszra, de talán jobb is volt ez így, mert attól félt az orosz, hogy na most elfogyott az ő tölténye, most jövök majd én, de mivel nem volt nekem egy töltényem sem a pisztolyomban...
Az idő jól előrehaladott, valahogyan a holdfénynél, majd éjfélt láttam… tehát déltől kezdve majd éjfélig vándoroltunk, menekülünk, mint a zsidók a pusztában, állandóan a halál torkában vagyunk, hiszen nem tudni mikor találkozunk ismét a torkolati tűzzel.

Perjánosban éjjel érkeztünk vissza...

Pihenni nem lehet, hiszen reggelre el kell érni valami védelmi helyet... ahogy megyünk, bandukolunk... kutyaugatást hallunk, de nem is egyet-többet. Na, itt falu lesz valahol... Menjünk abban az irányban... Lehet hogy ez a tegnapi falu: Perjános.... Irány a kutyaugatás, de közben ludakat is hallunk gágogni. Itt valami mozgás lehet a faluban, mert a kutyák idegen szagra ugatnak és a libák csak akkor csapnak nagy lármát. Elérjük az első házat a faluvégén.... bezörgetünk, némaság fogad bennünket, nem nyílik se ajtó, se ablak... csak a libák gágognak az udvaron. Hiába minden zörgetés...
Hallgatódzunk... messzebbről mintha valami emberi hangok szűrődnének felénk, tehát valahol emberek vannak... De hol? –és kik lehetnek? Ez volt a nagy kérdés...

A kutyák ugatása a távolból is hallatszott, igen ez már régi harchelyzet, ha egy idegen katonai egység megtelepszik egy faluban, az első lépés, hogy az árulkodó, csaholó, gágogó állatokat elküldje másvilágra, mert íme, nekünk is csak ez az ugatás, libagágogás jelezte, hogy a faluban idegenek vannak, mozgás van.
Sehol egy fény, az egész falu alszik, vagy ki tudja, tán innen is elmenekültek volna? Nem hiszem, mert a szerb lakósság már ekkor tudta a helyét, sőt tőlünk való leszakadást is várta, mondván, hátha jobb lesz a nagy szerbfával a házasodás...
Gyerünk az árokba, és az árokban kúsztunk a hang felé, nagyon ideges percek, a bizonytalanságból eredő tapogatódzás, hiszen ma már éppen elég volt haláltáncból, a haláltusából, még éjfélre is erre jutok... Hasalunk az árokban, majd kúszunk pár métert előre, a távolból a holdfény mellett valami árnyékképek mozgását lehetett kivenni, tehát van élet az utcában, emberek, katonák, igen de miféle nemzetség van itt ébren, miért nem alszik, mint a falu lakói?
Na megint egypár métert előre, a hangok mindjobban hallatszottak, csak nacionáléjukig nem jutottunk el. Ha német? Ezt is felismerem, hiszen értem. Ha magyar? -akkor meg otthon vagyunk? De ha oroszok, akkor ismételten hogyan kerülünk ki a csapdából. Az idő tellett, majd méterekkel közelebb húzódtunk a hang irányában, amikor is egy isteni jó igazi magyar káromkodásnak a teljes zamatát hallottuk, gyerekek ezek magyarok!, gyerünk ki az árokból, indulás...
Amikor már teljesen megközelítettük az úttesten csoportosuló egységet, tán lehettek vagy harmincan, egy őrnagyot vettem észre, aki az első pillanatban meglepődött, hogyan kerültünk mi oda, úgy hogy nem is vettek észre... és jelentkezem nála, és mondom a napi történtek eseményeit... Tudomásul vette a jelentésemet, és mint az őrült, adja a parancsot, azonnal menjünk a falu déli végére, ott rendezkedjünk be védelemre, stb. Őrnagyúr jelentem: se lőszerünk, na meg aztán se ételünk, nem ettünk tegnaptól kezdve... Nem törődött az én jelentésemmel, végeztem... –ordította...
Na a fene evett volna meg, azért nem leszek én bolond egy ilyen hülye miatt, most pedig megszegtem a parancsát, mondván: neked csak ennyi az ember? Nem vagyunk mi hülyék, ágyútöltelékek, hát nem megyek tüzelőállásba a falu déli szegélyére, hiszen onnan várható a reggeli orosz támadás... Fiúk ellenkezően megyünk, elmegyünk a falu északi kijáratához, ha esetleg az orosz ideér hajnalra, akkor nekünk ott lesz a lehetőségünk, hogy tovább húzzuk a csíkot, északra, Szeged felé...
Ez a pár katonám egyet értett velem... sőt nagyon is támogattak ebbeli parancsmegtagadásban, nagy kerülővel elhagytuk az őrnagy urat, és mentünk a falu északi kijáratához. Hamarosan rétre kerültünk, ott sarjú boglyákat találtunk, csábítólag hívogattak feléjük, egy kicsit az alját szétterítettük, majd mint a kukac a sajtba, mi is úgy belefúródtunk a friss, illatos sarjúszénába. Ringatni se kellett bennünket, hiszen a lábremegéstől éhségtől telítetten nem volt nehéz álmot csalni a szemünkre... azért egy mindig ébren volt, közülünk, majd felváltva figyeltük az éjnek a múlását, a hajnal hasadását. Amikor már a hajnal elkergette az éjszakának komor sötétségét, hajnali pír is már csak foltokban volt látható az égen, a csillagok, az én Göncölszekér csillagom is eltűntek az égen... Némi kis harmat lepte be a rétet. Rendkívüli ébresztőre ébredtünk... A falu déli felén hatalmas puskaropogás hallatszott... Na ugye megmondtam... Biztosan az oroszok ütköztek bele az őrnagy kis egységébe... Hamarosan ébresztőt csináltunk magunk is... Erősen figyeltük a falut, de tüzelés nem szűnt meg, csak ripeg-ropog a puskák hangja... Mi történhetett? Kb. jó tízperc után néma csend honolt ismét, most pedig miért lett csend – mindenütt némaság, sehol mozgás... Meneküljünk? Várjunk? –csupa kérdés és izgalom.
Figyeljük a falunak az ébredését, de nem látunk egy lelket sem, nincsen futkosás, mint ahogyan ilyenkor szokás, egyik szomszéd fut a másikhoz, itt vannak az oroszok...stb.
Amikor figyelünk a falu felé egy teherautó nagy port ver fel, és amint elmegy mellettünk... Valaki ordít főhadnagy úr!!!!.... Kik ezek? Hát uram Isten, A Jancsi csicskásom, a pap és még a többiek ugrálnak le a teherautóról. És futnak felénk. Megkövesedett lábbal állok és nem értem... Hát ti éltek?... Mi is történt?... Kérdem őket.
Lettünk tán ismét huszonöten... és elmondják a tegnapi történteket.
Az oroszok lőttek kb. este hat óráig, több halottunk lett, Kómár Józsi a pap utolsó kenetet adott fel nekik, majd megáldotta a kereszt jelével, mielőtt végleg elköltözött belőle a pára... na és amikor estefelé nem jöttek a lövések, ekkor jött a gondolat gyerünk ki az utcára... és ugyanazon az úton jöttek, mint amelyiken a szekerekkel mentünk ezelőtt... Na aztán itt faluvégén, a félhomályban védelemre berendezkedett magyar szakasz oroszoknak véltek minket, tüzeltek, mi ordítottunk feléjük, ne lőjjetek! magyarok vagyunk!..., de nagy puskaropogás közepette nem hallhatták meg, azért folyt a tüzelés, majd egyik katonát térden lőtték, szegény ordított, mint az állat, édesanyám! Istenem.... Valahogyan ezek a hangok jutottak el a tüzelő magyarokhoz, hiszen ezek is magyarok és ekkor adták ki a parancsot: Tüzet szüntess!!! Nyomban teherautóra raktak bennünket, és íme itt vagyunk... Csodák még vannak. Borzalmas volt a jegyzőlakásba lenni, csupa rom, pusztulás hirdeti az oroszokkal való első találkozást... Jancsi mondta el később, szegény pap a halottak láttán sírt, nem tudott mit kezdeni... ilyen helyzetben még sohasem volt. Szomorú emlék, soha többé nem jutunk oda vissza...
Na jó, én lettem a rangidős, ha már ennyien vagyunk, akkor én leszek a parancsnok… És most, mi tévők legyünk?...

Nekünk a zászlóaljt kellene megtalálni, de hol van? –merre harcolt, azaz menekül a halál elől, senki sincsen aki ezt nekünk meg tudná mondani így teljesen magunkra vagyunk hagyatva, egymagunk lettünk magunknak, mint kis egységnek a parancsnoka, harcállásbeosztása…
A nagy örömben, hogy ismét együtt vagyunk, azért egy percre megálltunk, hogy megemlékezzünk, az elesettekről... majd mesélték tovább a Temeskenézben lezajlott tűzharcot. Nincs borzalmasabb érzés, mint egy zárt helységben gubbasztani, jól helyezkedni, hogy gyilkos golyónak ne legyen az ember célpontja. Ilyenkor csak egy segít, ha az ablakon át minden szobába egy-egy kézigránátot dobnak be, az aztán teljes rendet teremet az élők közt, többet nem kell nekik már magukról gondoskodni, átveszik a földöntúli világ anyakönyvvezetője, és mi maradt meg belőle? –kérdem azok, akik ott a jegyzőhivatalban örök re behunyták a szemüket, ki az aki még emlegeti őket, azaz csak egy könnyet is ejt utánuk. Az emlékeket is belepi az idő mohája-zuzmarája és csak ennyi jelzi az életet, vagy tán még ennyi sem…
Utólag is visszagondolva, nagyon ügyes csapdát állítottak fel nekünk akárkik, partizánok, szerbek, vagy maguk az oroszok, csak előbb csapódott, záródott, csukódott a csapda, mielőtt az áldozat belelépett volna. Nem sok volt a sikerélménytől a partizánok részére. Valami taktikai hibát követtek el, amikor én visszavontam az ebédre felgyülemlő zilált szakaszt, mert ha ismét megvárják a szakasznak az elindulását, mert az ebédről nem mondtunk le, csak valami katonai rendben akartunk menni a kivégzés helyére, vagy a fogságnak a gyűrűjébe. Csak ezt nem tudták felmérni a csapdaállítók, miért vonultak vissza a magyarok, a katonáim, lehetséges tán úgy érezték, hogy mi megsejtettük az ők partizánkodásukat, vagy megtudtuk a cseljátékukat, és nem tudtak várni. Kihasználták azt az időt, amíg a katonáim felszerelik magukat, bakancsot húznak, azaz csak húznának, hiszen legtöbb a jó melegben áztatta a lábát, pihentette az elfáradt izmait, így nem tudta a partizán egység a visszavonulásunknak az igazi okát, tán úgy vélte kiejtette a jó fogást a hálójából...? –és akkor robogtatta végig magát a falun lovas szekerekkel...
A kisbírónak, mint összekötőnek nagy szerepe volt a mi elfogatásunkban, lehetséges, hogy a hdgy.-ot is ott tartották fogva, vagy ahogyan a Jancsi meséli, szegénykét gulyásnak aprították fel. Igazi Dózsa Gy. szomorú története, egyétek meg saját tiszteteket, jelszóval. Bebizonyítást soha nem fogok megtudni erről a csaléteknek kitett csapdáról, de jó volna, pedig ha még élne az a szerb kisbíró, vagy tán a mostani Temeskenéz öregjei, akik nagyon is emlékezetükben tartják ezt a napot – de hogyan juthatnék én el ennek a történeti napnak a kivizsgálásához, pedig már nem látnánk egymásban ellenséget, akkor sem ... tán ismét valami jó szligovica mellett, még nevetnénk is ennek a történeti perceknek az eseményein.

Mindenesetre, ebben az időben hadifogolynak lenni tán még rosszabb lehetett, mint később, habár a korábban hadifogságba esettek közül nagyon sokan a szabadcsapatos egységnek lettek a katonái, akik orosz parancsnokság alatt ugyan, de teljesen magyar parancsnoksággal harcolt a németek ellen. Ki tudja, hátha mi is ennek a gondolatnak lettünk volna a kezdeményezői, hiszen csak ezt lehetett volna tenni, semmi mást, most a végén azt kell mondani, tán ez lett volna egyedüli üdvös cselekedet, de most ezt mondani aljasság, hiszen az egész politikai színpad nem erre a színdarabra volt beállítva... de ha most jutunk hadifogságba, a harcok dúlása közepette, később sem volt emberies a hadifogolytartás, hát most, amikor még véres harcok mezején kellett egymást lődözni.
Hogy mit tettem volna? Ha most jutok hadifogságba: 1944. szept. havában... A mai szemszögből persze másképpen cselekedtem volna, mint akkor tán, nem hiszem, hogy nagyon okos tudtam volna lenni, egyedül csak a teljes átállás lett volna a legnagyobb sakkhúzás a további életünk és életem folytatása. Ezen már most meditálni, nincs semmi értelme, sőt... felesleges is. Már ismeretesek az események torkolati testamentuma, nem akarok én sem utólag azok közé tartozni, akik már akkor tudták..., hogyan kellene cselekedni. Végtelenül szeretnék ebbe a községbe egyszer visszajönni, hiszen ma is van minden faluban olyan idős ember, aki a falujának első felszabadítási óráinak, perceit pontosan el tudják mesélni... mélyen vésődött az emlékezetnek agybarázdájába, ha jó volt azért, ha rossz volt azért...