Találkozás Kondor Karcsival, vasvári barátommal - G H főnök

Velem történt az egyik faluban a következő eset.

Ha jól emlékszem Arhangeleszkiban voltunk, ide értünk be még időben, semmi baj, semmi vész...általában csend honolt a tájban, a faluban. Amikor a legénységet már elrendeztem, mindenkinek volt szállása, kosztja, felvételeztem az itteni ellátmánytól, némettől...valamiképpen meghallottam, hogy itt a faluban egy vasvári barátom a Gh. főnök, aki nem messze tőlem tanyázik.
Gondoltam magamban nagyon jó lesz, meglátogatom, és ami a legkifizetődőbb lesz, ha már Gh-főnök akkor sok élelemmel is rendelkezik, hiszen a Gh. mindenütt általában jól tartalékolt kajákkal volt ellátva
Érdeklődni kezdek az ott szálingózó katonáktól, akik ott szolgáltak már korábban, hol van a Gh. hivatal? Elmagyarázzák az útirányt és én meg hamarosan már kopogtam is az ajtón... Szerbusz Karcsi... nagyon megörültünk egymásnak, Kondor Karcsi volt a vasvari barátom, az apja nagy tiszteletben álló csendőrtiszthelyettes úr volt.
Ölelgetések elhagyása után sok-sok kérdéssel halmozott el a barátom, hogy-hogy erre járok?, mit keresek itt? Hát mondom nem sokat, legfeljebb ha te adsz valami kaját...s majd hamarosan terített asztal mellett ültünk, megrakva minden földi jóval, főleg húsos étekkel, sonka, szalámi, sajtok...

Nem kellett engem biztatni a falatozásra –harminckettő éves gyomor bírja tömkelegével ezeket a falánkságokat– ettünk-ettünk, ittunk és beszélgettünk napi és fronti élményekről, hírekről...A szokásos orosz ház, de valamivel rangosabb volt az átlagnál, több helységből állott, hiszen egyben raktárul is szolgált, őrség vigyázott a raktár élelmiszerkészletére.
Karcsi nem volt fukar hozzám, jó nagy csomagot készítetett a számomra, ami biztosította pár napra a nyomornak a fájdalmát. Ahogy így beszélgetünk, az ablak előtt hirtelen sötétség támadt, pedig még nem volt nagyon este, csak szürkélett, de a vihar füttye mindjobban behallatszott a szobába. Az ablak gyönyörű jégvirággal volt kimunkálva, kilátni csak árnyalatokban lehetett. Karcsi mondja: úgy látszik, ismét dúl a télnek a vadsága. De hát mit érdekelt bennünket a kinti tépázó viharnak a moraja, idebenn nagyon jó meleget adott a körkemence, ami bőven ellensúlyozta a kinti mínusz tizenöt-húsz foknak a vacogtatását. Amikor már a szóból is kifogytunk...na meg az útravalócsomag is a kezembe volt, nagyban búcsúzkodunk, majd otthon egykor találkozunk, megköszöntem a baráti vendéglátást, de biz amikor kinyílt a konyha ajtaja vad dühvel csapkodta a vihar a havat felém. Karcsi kikísért az utcaajtóig..., majd így szólt. Haza találsz?… hogyne–feleltem, hiszen itt vagyok majd jó ötven méterre...tudom merre jöttem...ismét kezet szorítottunk és elváltunk...
De hol is vagyok ?–pár méter után kérdem magamtól... Hiszen innen jöttem...erre kell menni, de csak kellene, mert nem látok el még egy méterre sem, s ahol ezideig sima volt az út, majd méteres hóbuckák halmozódtak fel a járdán... Ennek fele se bolondság...sötét is van, villanyok nem égnek az utcán, a hóorkán zápora minden tájékozódástól elzárt, szerencse, hogy Karcsi szálláshelye egy hosszabb házból állott és azt éreztem, hogy a házat még nem hagytam el, tehát hátraarc. Tapogatva a háznak az elejét, míg csak nem értem el a kapukijáratot, valahogyan ki tudtam nyitni és ismét a faltapogatásával odajutottam, ahonnan kiindultam.
Kiabálok Karcsinak –gyere. Az anyja mindenit ennek a zivatarnak, teljesen elvette a tájékozódási lehetőségemet, gyere el velem a szállásomig, mert bizony én nem tudok odatalálni. Így a Karcsi, aki már nagyon nagy helyi ismerettel rendelkezett, elvezetett a szállásomra. Tehát pillanatok alatt ilyen borzalmas idő tud kerekedni, amikor minden mozgás halálra van ítélve.
Szerencse, hogy ez nem mindennap van, azaz nem tart hetekig, de elég ebből egy nap is, de elég egy óra is, amikor olyan károk keletkeznek, amiket bizony helyreállítani borzalmas nagy erőbe-időbe kerül.

Amikor e sorokat írom nem vagyok hivatva annak az eldöntésére milyen tényezők játszottak közre ennek a háborúnak igazsága, vagy igazságtalansága mellett, ezt már a hivatásos történészek régen több kötetnyi terjedelemben megírták, én csak arra akarok rámutatni mily borzalmas emberi szenvedések láncolatát, sorozatát kell végig szenvedni az emberi gonoszságnak agyalágyulstsági akaratának a kivitelezésében.
Csak egy ilyen momentum –nem találok haza, azaz a szálláshelyemre, pedig száz méteren belül birtokolom a jó orosz muzsik disznó és kecske lakosztályát, de képtelen az ember ebben a hófellegben még csak egy méterre is tájékozódni. Kérdem mit lehet akkor tenni a harci sáncokon, lövészárkokban? Teljes tehetetlenségre van utalva a harcos, aki a szenvedések, kínok nyomasztó halálérzelmek közepette szinte már a halállal van nagyobb barátságban, mint az élettel.
Bizony már vagy egy hete túrázunk ebben a beláthatatlan orosz rengetegben, amikor a télnek teljes hatalma vette birtokába minden zugát, talpalatnyi földjét. Napról-napra szedtük a lábainkat, mese nem volt, nem lehetett útközben lazítani, rövid nappali világosságot hamarosan az est, majd vaksötétség rémlátásainak szörnyűséges képzeteinek figurái kezdtek virtus táncot járni az iccakai vándor előtt, amíg erejétől megfoszttatva, kimerültség állapotában elrabolhatta testének lüktetető erejét, s lett a fagy örök rabja.
Ha közben azóta, a tv-ben látok ilyen helyi epizódokat, szinte felborzad a szőröm –te szent Isten– mindezt kibírtam és még sokan mások ezt a kegyetlenséget átvészeltük ilyen időjárásban?
Hogy tovább szőjem a sorsom történetét, bizony napról, napra fogyni kezdett a csapatom létszáma, ahogyan közeledtünk a kitűzött hadosztályhoz –hetedik, vagy a kilencedik?– már nem tudom. Bizony az én katonáim valahol lemaradtak, amikor kérdeztem a többieket, felelték: még reggel velünk volt, lemaradt, leült, gépkocsira ugrott. Egyszerűen tudomásul kellett levennem ezen tehetetlenségemnek a csődjét. A menetelő század a roppant nehezen járható, havas, jeges, csúszós, hóbuckás utakon kinyúlt. Az élen jártam, akik velem tartottak azok tudták csak a kellő gyalogolás sebességét betartani. Naponta átlag 25-30 Km volt a gyaloglásnak a távolsága. Rendes bakai menetelésben óránként hat Km a megtett út. Lépésenként hetvenöt cm. a baka lépése, közben hosszú pihenő, szükségleteknek elvégzése, kapcaigazítás, tehát ekkora útnak a megtételére békés időszakban elég hat óra, ebben benne van az egy órás pihenő is. Úgy számolunk p1. 1000 1épést
– 1000 x 3-al = 3000 .; a 3000-t : 4-el = 750 m
Tehát ha méterből akarom kiszámítani a lépést, akkor a métereket szorzom 4-el, osztom 3-mal 1000.m= 1333 lépés 75 centis lépésekkel.

viszont ha lépesekből akarom a métereket megtudni, akkor a lépéseket szorzom hárommal és osztom néggyel.
Ha tehát nekem naponta kb. 30 Km-t kellett megtennem, normális lépésekkel ez-a harminc km. kb. 40 000 lépésnek felelt volna meg, de mivel többet csúsztunk hátra, mint előre, a lépések sokszor csak tíz-húsz centik voltak, bizony akkor naponta kb. 120 000 lépést kellett a lábizmoknak stafétázni a kitűzött célig. Borzalmas megerö1tető menetnek felelt ez meg, embertelen és halálraítélti végzet lehetett volna számunkra.
Nem csoda, ha gyengébb fizikumú, lelkitöröttek változtattak a magasabb parancsnokság ezen embertelensége felett, valami más megoldást találtak létünknek életben maradására.
Amint elhagytuk az utolsó nagyobb várost Sztarik Oszkolt is, már hiányzott vagy húsz tag.
A németek mindenütt emberfeletti gépi, kézi erővel igyekezték az utakat járhatóvá tenni, de hiába, a megtisztított utak ismét hamarosan egyszintűvé váltak a környezettel, a süppedő hó elnyelte az autók kerekeit, egyhelyben járták a virtus táncukat, jöttek a lapátharcok, kiszabadítani a kerekeket a hó fogságából.
Valahol, hogy hol, melyik faluban, de tán nagyközségnek is beillett volna, nagyon takaros kis házban talált szállást a legényem. Meglepő volt a szobáknak a tisztasága, normális, padozott szobák, takaros menyecske fogadott, aki bemutatta mindjárt a szobát, ahol az éjszaka pihenésre térhetek a legényemmel együtt. Na még ilyen takaros helyen sem laktam orosz bolyongásom alatt, ágydunyha, jó levegő, se kecske, se disznó a szobában...talán valami jobb körülmények közt élő családi sarjadéknak lehet a származéka.
Közben egy öt-hat éves kis fiút is meglátok, amint az anyja szoknyájába kapaszkodik, amint meglátott –meglátta bennem az ellenséget, a nyemcit, a brutalitásnak két lábon járó szörnyét, hiszen a propaganda borzalmas nagy erővel dolgozott a gyűlöletnek a fokozására a németek ellen. Minden gyerek bennünk is apjának, anyjának a gyilkosát látta, nem tudott különbséget tenni magyar és német közt, katona-katona, akár milyen ruhát visel, akár honnan jött... Bizony borzalmasan félt tőlem ez a kis poronty, ekkor jutott eszembe az én kis fiam is, aki párhetes még csak... Próbáltam a kis gyerek felé közeledni sikított, majd ordított... nem kísérleteztem vele tovább, maradtam számára továbbra gyűlöletes ellenfél...
Majd a szobába rakosgattunk a legényemmel, s valami csillogó bigyó került a kezembe, a gyerek meglátta, kinyílt a szemefénye...nyújtom feléje...majd nagy félelem közepette elfogadta ezt a kis semmiséget, s ezzel már nem látta bennem az ellenséget. A falakon különféle fényképek, az urának a fényképe, valami tiszt lehetett, aki már évek óta a fronton szolgál...bizony nehéz napoknak a szegénységével kellett a hátországi életét tengetni fiával együtt.
Majd itt történt meg, hogy kettő német katona rontott be a lakásba és krumplit kért az asszonytól. Szegény asszony rémülten merevedett az igazi ellenségtől, mutogatott, nincsen, nyet-nyet. De a németek pillanatok alatt házkuttatást rendeztek, s valahol a sarokban eldugva találtak vagy kettő kiló krumplit, csakhamar elrejtették a szatyrukba. Szegény asszony könnyezve ordítozott, ne vigyék el, éhen halnak, sírt a kis gyerek is, de a háború szörnyei mit sem törődve az anya könnyével a síró gyermekkel, könyörtelenül elrabolták a kis tartalékot, a drága kartocskát.
Borzalmas látvány volt számomra is, de mit tehettem volna, nekem ebben beleszólásom nem lehetett, itt már teljes német közigazgatás van, csak a német uralkodik minden ingó és ingatlan felett. A nagy vesztességnek fájdalma csak sokára engedett fel az szívében, talán mivel bennem nem látta a hiénát, a fenevadat, így tudott csak magához térni később. Bizony itt nincsen egy háznál sem speizsonka, szalámi, tyúkok nem kapargálnak az udvaron, a tehenek nem bőgnek az istállóban...a front moloch gyomra mindent elrabolt, elhajtottak több kilométerre, az ellenség elől.
A szobai képekből nem hiányozhat az ikon, a szentképnek a dísze, szinte családi kis oltárként díszeleg minden házban, ahol napi imáikat és főleg a sok keresztvetéssel, ájtatos lélekkel kérik az ikont ábrázoló szentnek a földi fájdalmaknak a megszüntetésére. Az ikonok közt bizony voltak nagyon értékes, aranyból készült szent kegytárgyak, amit hamarosan felismertek a műgyűjtők és bizony minden kegyeletsértés nélkül elbirtokolták, lehetett az magánkézben, vagy esetleg a templomban.

Már nagyon este lett, amikor a legényem valami vacsorát készített konzerveknek a halmazából, majd még hazai süti is maradt. Édesanyunak a tortájából maradt még egy darab. Na...gondoltam magamban, itt ez a gyerek...legalább most ezzel a tortaszelettel még jobban magamhoz tudom csalogatni...ezzel a kezébe nyújtom a finom csokis ínyenc falatot, a gyerek nézi-nézi, na kóstold meg, mutogatom neki... végre harap belőle egy kicsit, de bizony hamarosan kiköpi, és valami undorító mimikával kíséri a torta ízét... Borzalmas...még a torta sem kell?...hát igen, sohase evett még süteményt, főleg tortát...nem tudta mi lehet ez a csokis íz... így nem tudta értékelni a hazai falatnak az utolsó darabkáját.

Mikor ettél volna klapci tortát, de még csak édességet is? Ismeretlen ízek, undorító fintor, –kész–nem kell a hazai torta, így kénytelen vagyok magam megenni. Majd négy öt éves gyerek, és nem tudja mi a csokoládé, mi a sütemény. Mily szigorú adagolás előzte meg a háborúra való felkészülést, de egyben azt is kell mondanom, hogy annyi éhség, megpróbáltatás, nélkülözés, ami egy orosz katonát ért, a megelőző egyszerű, igénytelen, primitív életmód mellett, nem is volt számára elviselhetetlen, hiszen az otthoni viszonyok mellett sem kaphatta meg a nyugati embernek a napi kulturális, kalóriás, ízletektől dúsított étrendjét.
Már említettem a hadifogság kötetben, a gumigyár mérnöke sajnált bennünket, hogy mily ételeket kell nekünk elfogyasztani reggelire, ebédre, vacsorára, amikor náluk a korpa, káposzta, a riba (hal) mindent pótol. Életükben nem ettek kirántott húst, életükben nem ettek linzer szeletet, életükben nem is láttak szalámik vegyes darabjait, amikor a felszabadítóink a kenyérre kenték a mentolos fogpasztát, honnan ismerhették volna akkor a magyar konyhaművészetnek világsikeres falatjait?
Amikor a gyerek édesanyja észrevette bennem, nem ellenség, hanem barátként közeledek a fia felé, kínálgatom édességgel, viszonozni akarta az ő remek palacsintájával. Hozott nekem valami palacsinta formájú tésztaságot, barna is, fekete is volt a színe, de valami undorító volt az egész tésztája, hát bizony most ő csodálkozott azon, miért nem tudom én ezt megenni, amikor ők úgy szeretik. Most már tudom a titkát, kimondottan korpalisztből kotyvasztott valamiféle palacsinta kulimázt, azt faggyús zsiradékban kisütötte, büdös volt, még a szaga is undorító volt. Egymást nem értettük, csak mutogattunk, nem kell, de csak kóstoljam meg ugyanúgy, mint a tortás fiú, én is kiköptem a számba vett kis palacsinta darabját, ezt európai gyomor nem bírja lenyelni... Még a teát azt tudtam inni, de más nem is volt a háztartásban, hiszen a falu ellátása a legminimálisabb fokra csökkent, ez is a németeknek csak a gondját növelte, hiszen üres kamrákat, csűröket hagytak hátra örökségül a megszálló német csapatoknak az oroszok. Borzalmas ilyen templomi szegény területen háborút viselni, amikor mindent csak utánpótlással lehet biztosítani.
Az estét itt a normális lakásviszonyok közt töltöttük, a legényem is velem aludt, és hogy-hogy, amikor már ágyban feküdtem, bizony a házasszonya mellém akar feküdni, mondván a nagy vendéglátásnak ez a legnagyobb foka. Nagyon megrökönyödtem ezen szándékán, se testem, se lelkem nem kívánta a szándékát, de bizony ahányszor eltuszkoltam az ágyam széléről, mindig vissza-visszatért hozzám.
Akárhogyan is tiltakoztam a párzási ösztönének a kivédése ellen, mindig újabb és újabb rohamokat kezdeményezett az ágyam elbirtoklásához, míg végre a legényemet kértem, vidd el innen ezt a nőszemélyt, nincsen semmi ámbitusom, hogy ilyen körülmények közt még fel is tálalja magát az ágyamban. Bizony nagyon sokára higgadt le szegény Zsenka, és nem értette meg, hogyan lehet, hogy ezt a nagy lehetőséget ilyen könnyelműen elutasítom, nem élek az ágy által nyújtott kéjelgéssel.
Ebben is volt valami nézeti felfogásom, nem szabad a hadtápterületen visszaélni a legyőzötteknek kiszolgáltatottságával, valahogyan az a tudata hogy valahol az ura védi a maga igazi harcát, és itthon pedig a felesége ágyasa lett valakinek, ez egymagában undorító cselekedetre vallott volna, nem tudtam összeegyeztetni ezt a kettősséget.
A legényem valósággal őrt állt az ágyam mellett, de neki se volt bikhamnékja vele szemben, aztán lassan a Zsenka felhagyott a nagy indulatok támadásaival, eltűnt, mi pedig jót nevettünk a legényemmel együtt és hallva a kinti süvítő vihar dalát, álmot csaltunk a szemünkre, csak hajnal pirkadása ébresztett fel bennünket ismét az újabb gyalogolásra. (Csak zárójelben: az eszkimóknál van állítólag olyan szokás, ha igazán kedves a vendég és a vendégfogadás, ezt azzal mutatják meg, hogy a vendégnek az eszkimó asszonyt ágyába kell vinni és az éjszakát vele kell tölteni. Ezt visszautasítani nem szabad, borzalmas sértés volna a vendégfogadókra, ezt mondják a krónikások, mivel én még az eszkimóknál nem voltam, nem tudom ennek a valódiságát bizonyítani, tán ez a Zsenka is valami északi honnak a szokásjogát akarta rám alkalmazni?)
Reggel a szokásos napirendek, reggeli, létszám, egészségi állapotok, hangulat, felvételezés…bizony már ekkor tán harmincan hiányoztak a százhatvanból. Egye meg a fene...
Ahogyan közeledtünk a végállomás felé, mindjobban felbomlott a zárt kötelék, szétzilált, elzüllött, vánszorgó, didergő század képét adta ez az alakulat. Nincs szándékomban semminemű katonai hadműveleti és politikai okoskodást itt megírni, hiszen helyettem már nagyon sokan lettek utólag bölcsek és okosok, csak azt nem tudom hová lett az akkori meglátásuknak a valóra való váltása. Ha Szombathelyi vezérezredes 1942. október ötödikén, hűvösen tárgyilagos, szabatos szavakban fejtette ki a magyar tábornoki kar előtt, hogy a németek a háborút elvesztették. Mi hát akkor a magyar honvédség teendője? –Le kell vonnunk tévedésünknek konzekvenciáit…
Ez a szellem, mint ludvérc lebegett az orosz hadmezőkön, amiért is mindenki vonaglott a bakó végső kupánvágásától.

A menetelő fegyelem csődje, szökések, Zetelaki vk. százados
hadbírósági fenyegetése. Nemeskürty: Requiem egy hadseregért c. könyvében szerepel Zetelaky vezérkari százados /1942. dec. 20 körül találkoztam vele
Találkozás Mészáros Jóskával, t. fhdgy-vel, GH főnöke a hadosztálynak
Telefonváltás Zetelakival, vk. századossal a 9. hadoszt. seg. tisztjével



Ahogy vonult a vonagló, elnyúlt egységem, több alkalommal húztak el mellettem terepjáróban üldögélő csapatcsendőrök –miféle alakulat?– kérdezték. Fegyenc század, volt a válasz. Ki a parancsnok? Czeglédy Gyula fhdgy. Ordibáltak, kiabáltak, miért nincs fegyelmezett menet? –miért nem mennek zárt egységben?... S jött a duma... De ez a parádé naponta többször is ismétlődött, ahogyan annak idején jött a hír, a tatárok érkezéséről, valahogyan ilyen rémjelentések futottak be a hadosztályhoz, s főleg a nevem nyomott a latba, megérdemli a hadbíróságot, le kell fokozni... Kár lett volna többet tennem, mint amit tettem, szedtem a lábaimat, hogy az est beköszöntével fedél alá jusson az, aki velem tart...
Hogy hová is értünk? –már nem tudom, de annyi biztos, hogy a hadosztálytól már csak egy félnap járásnyira lehettünk, kb. 5-6-km-re... S kivel találkozom? Mészáros Jóskával, kolléga, aki Szentkirályon tanított, a jelenben is ott él, saját lakosztályában. Amikor meglátott, felkiált –na Gyuszikám neked se szeretnék a bőrödben lenni, mert óriási felháborodást váltottál ki a rendetlen menet századoddal, többször érdeklődtek már a hadosztálytól. Megérkeztem e már? Hadbíróság... lefokozás, na és ki ez a hatalmas úr, aki engem ilyen verőfényes szerelemmel akar fogadni? –Nagy úr... Zetelaki Tibor vezérkari százados, a hetedik hadosztály vezérkari segédtisztje. Nemeskürty István Requiem egy hadseregért c. könyv 26. oldalán szerepel ez a név –az én jövendőbeli hóhérom... Józsi nagyon komolyan adta át a telefon üzenetet, s főleg Zetelakinak a kirohanásait, és nagyon sajnált, mily nagy büntetésben kell részesülnöm ettől a fenevadtól, aki a meleg hadosztály pavilonjából nézve a II. hadsereg sorvadását, féltve a saját bőrét –mindenki álljon a maga posztján meg az utolsó csepp vérig, kapja meg a nagy kitüntetést, előléptetést, hogy aztán hány ezer katonának a teteme kell ehhez, hány család marad özvegyen, hány gyermek marad apa nélkül‚ nem érdekli.
Elfogott a szent Antal tüze, de a rosseb egye meg a Zetalaki századost, lehet telefonálni? –hogyne, sőt mondotta is ha megérkezem az egységemmel, azonnal jelentkezzem...
Halló...! Itt Zetalaki vk.szds. –itt Czeglédy Gyula t. fhdgy., a menetelő fegyenc század parancsnoka...mindjárt kezdte is magas "c "-ben a hangját, hogy így, hogy úgy –miféle csürhe banda kullog az úton...ezért majd megkapom a megfelelő fegyelmi, hadbírói fenyítést, stb.-stb. Nem engedtem szónokolni, s átvettem a szót én magam.

De az anyád... Azt se tudod, hogy milyen körülmények közt vagyok, csak fenyegetsz! –mi vagyok én... Nem leszek a hómezők kivirágzott, felpuffant teteme, de nem is leszek ennek a háborúnak kitüntetett hőse,... ezen gondolatok futkároztak bennem, amikor a következőket ordítom a telefonba. Nem volt a hangomban tisztelet, nem alázat, de semmiféle félelem sem... Százados úr, egy tapodtat se megyek tovább, ha nem küld azonnal öt-hat csapat csendőrt kíséretül, nem vállalom a felelőséget ettől a perctől kezdve.
Erre a hangnemre, hangsúlyra és főleg ilyen határozottságra nem volt felkészülve a vk. százados úr, aki nem akart hinni a fülének és ismételten beleordítok a kagylóba: egy métert sem megyek tovább,… ha... Ilyen adottságok mellett megtagadom a parancsot...
A Józsi hallotta a telefoni kiabálásomat… Szinte megrémlett a hangomnak artikuláltságán... Hogyan beszélhettél így, háború van, fejbe is lőhetnek... Ezzel vártam a szds. intézkedését. Kell neki intézkedni, ha azt akarja, hogy a századom töredéke célba érjen...
Kb. egy-két órán belül megjelenik hat főből álló csapatcsendőr járőr, engem keres a főtörzsőrm. és jelentkezik, hogy a hadosztály parancsa szerint kísérőknek vannak hozzám kirendelve... a fegyencek kíséretére. Ismételten nyomban őket is eligazítottam nyelvcsuszamlásuk miatt, ezek katonák, nem fegyencek... –de nekik azt mondták a hadosztályon... –hogy maguknak mit mondtak, engem az nem érdekel, de ezek honvédek, az a megszólítás is...
Mészáros Jóska nagyon meglepődött, na fene mégis csak lett sikered, Zetalaki adott kíséretet...és ha nem adott volna? –Itt szállásoltam volna be magamat az egységemmel együtt...
Mivel Jóska GH-anyagi tiszt volt, szintén fhdgy. rangban megetetett bennünket, gazdagon felszerelt raktára volt, erdő sűrűségben lógtak a Pick szalámik, sonkák, szalonnák..., na aztán itt nem lehet megéhezni...Jóska köszönöm a jó barátságodat,...na igen kíváncsi vagyok mi lesz a folytatása a párbeszédből...
Sorakoztattam a megmaradt egységet, a két tizedes is segített, szegények sokat szenvedtek ők is...majd a katonáknak bemutattam a díszkíséret tagjait, akik feltétlen fegyelemmel akarják kísérni a hadosztályhoz magukat, nagyon rossz hírben várnak bennünket, remélem senki se akar itt hősi halott lenni... Sorakozás, a kísérő altisztek megfelelő biztosítás mellett elhelyezkedtek...indulás...
Tény, zárt rendben, fegyelmezetten menetelt most már az egység, amíg csak eljutottunk a hadosztály épületéhez...

(1979. jan. 23-án emlékeztem vissza)
Mint a méhkaptár zsongó, felbőszült raja úgy zsongott bennem a fogadtatásomnak kegyetlen valósága, mert megint hiányzott ebben az embertelen, önző, vezérkari századosban az az emberség, ami hiányzott az egész második hadseregnek a kínpadra való vezénylése, hiszen az ember Szophoklész írta: „Sok van, mi csodálatos,
De az embernél nincs semmi csodálatosabb.”
Csakhogy ez: a „homo sapiens” egyben tud lenni „homo homini lupus” is amikor egymás farkasa gyanánt felfalja, ha az érdekei úgy kívánják. Nem vágytam dicséretre, mert ha az ember kötelességét végzi, az még nem dicséretre méltó, ez kötelesség, amit eddig majd háromszáz kilométeren át, a decemberi farkasordító orosz pusztákon, gyér, hiányos öltözékben végigéltem. Az magában véve emberfeletti munka és napi teljesítmény, ami megfelelt napi harminc kilométernek.
Kérdem, –még normális gyalogolási menetben levő baka is nyújtogatja a lábát, nyakát, igazítja a felgyüremlett gatyáját, vagy vérhólyagot csiszolt kapcarongyát, ezt az erőltetett menetet pedig többet hátracsúszkálva, mint előre centiztük napról-napra.
Magam sem tudtam Kőszegen felmérni a rám zúduló életet kívánó, szenvedések halmazának a nagyságát –csak hallomásból tudtam a „Tél tábornokról” ami lefogta Napoleon kezét, ne tovább.
Régi közmondás: finggal nem lehet tojást festeni, de nyári öltözékben sem lehet az orosz telet megnyergelni. Most utólag magam is végtelenül elítélem mindazon hivatásos politikai, katonai vezetői apparátusban tisztséget viselőket, akik előre megírták a receptet egy hadsereg könny nélküli pusztítására –bedobták a kimúlásnak –ugyan nem tüzes–, de fagyos krematóriumába. Itt nem gázláng, hőség Celsiusa szabadította ki a test burkából az embert, a lelket. Szintén az emberi gonoszság, a brutalitás –nincs különbség Auswitz és fagyhalál közt, mindkettő nerói kegyetlen szakbarbároknak az ember, ember elleni halhatatlan nagy büne, ami mementót kér és követel az utókortól, ahogy az egyik könnyet kíván, úgy kíván a másik oldal is, ahogy az egyik fél márványtáblát kér a mártírok nevének a beírására is, úgy kíván a másik tábor is. Egyik oldalról sem adtak be kérvényt, hogy ebbe a helyzetbe jusson. Egyik fél sem sóhajtozott mielőbbi mennybemenetelrő1, legalább azok nem, akik már a bibliának mondájával azonosultak –porból lettél, és porrá válsz.
Éppen ezért csodálatos és egyben érthetetlen kik akarták a doni fagyhalált, az éhséget, a dögvészt. Ezeket a magyarokat is a meglévő hatalomnak parancsszava rakta vagonokba, és méterről-méterre gördítette a halál golgotájának utolsó stációjának

haláltusájához. Nem a maguk akarata vonszolta el őket a hazájuknak, a Kárpátoknak távol eső kietlen tájaira, mert ha annak idején az aranyimádattól átitatottak vállalkoztak az ismeretlen földrajzi tájnak a felderítésére, a meggazdagodás reményének tudatában vállalták az előre nem sejtett bennszülöttek feltrancsérozását, vagy a csecselégy okozta döghalált, senki sem adott nekik menetlevelet, maguktól eredtek útnak, az ismeretlennek kirablására.


Csak egy éjszakára...
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy –mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom –fecskék szanaszét röpködnek.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Gerendatöréskor szálka -keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor sikeritőn bőgni kezd a gránát,
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák;
Robbanó golyónak mikor fénye támad,
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek őket:
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát –vulkán izzó közepén
Úgy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyú omlás,–
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetlenkedőket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról,
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben,
S haló honvéd sóhajt: fiam…feleségem...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazatérőket.
Csak egy éjszakára:
Vakító csillagnak, mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meákulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
hogy kiáltaná bőgve: Krisztusom, mi kell még!?

Krisztusom, mi kell még!? Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!?
Hogy esküdne mind-mind,
S hirtelen gőgjében, akit sohasem ismert,
Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
–Csak egy éjszakára küldjétek el őket.


Gyóni Géza



Gyóni Géza eredeti neve Áchim Géza
Az általános mozgósításra egyenesen
Przemyslbe ment, mert a demagóg propo-
gandának felülve, a háborúban „örök magyar
határpört” látott, míg néhány hónapi ke-
serű tapasztalás után rá nem döbbent
becsapottságára.
Hazájától távol, a férfikor tavaszán
zárult be életköre; harminchárom éves
korában halt meg a „s z i b é r i a i”
hadifogoly-táborban.
1914 novemberében maga mögött hagyva
a lengyel pokol ágyútüzében született
tetemre hívó költeménye: Csak egy éjszaka…
Pest megye Gyón községben született
1914 június 25-én. Apja Áchim Mihály
evangélikus lelkész.
Édesanyja, Bekker Gizella, a pozsonyi tanító
Gyönyörű lánya. Hét gyermeknek ad életet.




Írta Gyóni Géza majd megtudnátok mennyi szenvedéseknek sorozatát kellett legyőzni az életben maradásért, már aki bírta, mert bizony a magyarok közül a második világháborúban 600 000 ember!, hatszáz-ezer magyar harapott bele a fűbe, akit hiába vártak ölelésre; anyai, vagy feleségi, fiúi csókra, nem keltett már menetlevél, nem kellett fűtött vagon, lágy szellőként suhant lelke a végtelen, ismeretlen szellemi honba.
Ez hatszáz-ezer magyar saját elszántából kívánta a túlvilágot? S most még bizony egy kicsit el is marasztaltatik ennek a tisztultabb véráldozatnak a történelmi kikristályozódása.
Itt sem volt nótaszó, itt sem volt viráglengetés, amikor a vagonajtó becsukódott, miért nem szabad őket emlegetni, hiszen magyarok voltak. Az a kevés számú főszakács, akik megfőzték a politika boszorkánykonyhájában a második világháború vérrel íródott nagy menüjét, azokat pedig már régen átsegítették, vagy egy golyóval, vagy kötéllel a másvilágra. Csak azt tálalhat fel a pincér a vendég számára, amit a konyhán megkotyvasztanak, neki a feladata csak a feltálalás, a menü összeállításhoz, vagy annak fűszerezéséhez vajmi kevés köze van és ha menetközben esetleg az étel mérgezett, vagy romlott volt, akkor miért bűnös a takarító, a feltálaló? Az éjjeliőr...stb.
Az első világháborúban elesetteknek minden falu csináltatott emléktáblát a faluból elköltözöttnek, a falu hozzátartozóinak, családtagoknak, testvéreknek, férjeknek, apáknak...ha másért nem, legalább annak emlékezetére, amit egyszer egy hatalmas obeliszk gránit tömbön láttam hatalmas betűkkel felvésve „Nie wieder Krig...!” Ebben aztán igazán nincsen semmi kivetni való, miért ne lehetne most is a falu színe elé vinni azoknak a névsorát, akik a második világháborúban, ha nem is hősi halottakként, ha nem is eszméért, ha nem a proletár öntudatukból, vagy az imperialista eszméjükért, vagy mit tudom én milyen címeket lehetne még felsorolni, egyszóval elmentek a faluból, és soha vissza nem tértek... Kell a háború? Emlékeztetőként hirdethetné a háború szörnyűségeit…
Három helyen található emlékmű tudtommal az országban, ahol mégis valami kis emléktábla utal a második világháborúban elesettekre.

Amit magam is láttam: Nagycenken, egyet a Bakony területén és állítólag a közelben Gércén állítottak emlékművet, azaz márványtáblába vésték az elesettek nevét, nem kell dicsőíteni a politikai hátteret, akik meghaltak, még csak azt sem kell írni, hogy a hazáért haltak meg, talán annyit S A S behívót kaptak, és többet nem jöttek vissza...
A második világháború 41 millió lelket szabadított ki a testből, óriási szám, akik a második világháborúnak az időszakában költöztek el a földi éden kertjéből.
Mindenki parancsszóra indult –ha nem fogadja el a parancsot, akkor előbb jut egy kötélhez, vagy egy golyóhoz, mint aki megtagadja a bevonulást, bízva abban, mint ahogyan mindnyájan bíztunk abban, talán nem talál meg az ellenség golyója, nem csapolja meg az ereimet, nem kívánja, hogy pirosra fessem a földet.
Ki merte volna vállalni a bujdosást? A föld alatti barlangok zugát. Ki tudta a háborúnak a kimenetelét, vagy annak a végét... Ha mégis akadt egy-két kivétel, de ez nem erősíti a szabályt. Na aztán ezek kidüllesztett mellel kiálltak a maguk szemétdombjára, fülig elrepedt szájjal ordítozták a maguk bátorságát, a sok szenvedéseiket, megpróbáltatásaikat, ugye, hogy nem kellett elfogadni a behívót... De kérdem, hányan voltak ilyenek? Akadt egy egy Szentgyörgyi prof, aki szerncsés körülmények folytán védelmet talált a baráti környezetében, de hányan voltak Bajcsyék, Szerb Antalék, akik a barbarizmusnak ősbrutalitásának végzetes bosszúja kívánta vérüket –örökre nagy sebet ejtettek ezzel a magyar tudománynak panteonjában, soha nem lesznek pótolhatók. Radnóti, miért nem tagadta meg a parancsot? Miért kellett „Erőltetett menet”-ben mennie? –ezek mind utólag tisztázatlan elferdült szürke szemlélet, amiről majd egyszer leválik a szürke hályog, a tisztánlátás nyer méltó történelmi besorolást.
A bibliában örök példaképül szolgál az emberiségnek a sérült, a beteg, az elesett nemzetiségére való tekintet nélkül emberi segítségét igényli, legyen az bármely ország szülöttje.
Az útszélen fetrengő, kirabolt honfit, teljesen idegen szamaritánus juttatta emberi segélynyújtásban. Még a tőrpárbajban is látható volt, amikor az ellenfél kiütötte a másik kezéből a tőrt, a kardot, nem támadta, amíg ismét nem vette birtokába az elejtett kardot.
Nem volna lovagiasság az ellenfélben, ha egyenlőtlen erőkészletben győzné le az ellenfelet –akkor a halálban már ki az ellenség?
Nemeskürthy mert már pár szót ejteni a második világháborúban elesett honvédekről, de félve, csak vigyázva, nehogy megsértse az utódoknak brosúrás dialógiáját. Az idő mindent megtisztulva tükröz vissza egykor.

„Van, aki 100 évet él és nincsen mondanivalója az emberiséghez. Van, aki 100 évet élt és még mindig van mondani valója." Vörösmarty ekképp vélekedett, bölcselkedett.
Na ha én nem is tudok halhatatlant mondani, ha nem is tudom boldogítani a világot, de azért nagyon kíváncsi voltam a találkára, amikor majd megjelenek Zetalaki vezérkari százados színe előtt.
Kinek kell ez a háború? –és főleg kinek jó? –amikor lángok martalékává váll a kultúrának az alkotása, amikor családok lesznek földönfutóvá.
Egy tény, nagyon elhomályosított tájékoztatásban éltünk, nem volt reális hadijelentés, csak foszlányokból lehetett következtetni a doni vesztességről. Lehet ugyan, hogy kezdeti sikereket érnek el, és behato1nak az ellenséges országba. De mert a bázisuktól eltávolodnak, legyengülnek, és így a döntő küzdelemhez, végsikerhez, –amin végeredményben minden megfordul – nem lesznek elég erősek.
Ne siessünk. Ne akarjunk németebbek lenni a németeknél... Nem helyezkedhetünk mi azonos álláspontra a németekkel. A háború hosszú lesz, erre és nem a villámháborúra kell berendezkedni. A nagyhatalmi politikát és hadászatot át kell engedni a nagyhatalmaknak, nekünk a fal mellett kell járnunk. Hogyan is mondotta Szombathelyi? –„Le kell vonnunk tévedéseinket, tévedéseinknek a konzekvenciáit.”...
Mi sem lett volna könnyebb, mint a második hadsereget fokozatosan visszavonulásra vezényelni, a házasságot fel kellett volna bontani, ezáltal elkerülhettük volna a borzalmas tévedések vérözönét –pusztulást.
Sehol, de sehol nem olvastam hadijelentést az orosz hadiállapotunk vérszegénységéről –amerre mentem mindenki fickándozott, élte napjait, teljesítette a hóhér utasításait, s míg közben már kezében tartotta gyújtózsinór végét, ha kell, kellő pillanatban felrobbantsa a benzines hordót, s vele önmagát is kivégezze.