 |
    |
 |
EPILÓGUS Szombathely, 1991. ápr. 3-án. A nagy mű elkészült, vagy tíz kötetben / gépelve/, megírtam mindazt, ami életemben emlékezetem óta, egészen nyolcvanegy életévemig lezajlottak. Filmszerűen összesűrítve benne áll egy ember élete, kiterítve, mint a cseppkőbarlangban a szép mészkőképződmények cseppekben csak időben több ezer éve rakódtak egymásra és alkottak gyönyörködtető képződményeket, egy emberi életben így rakódtak egymásra az életnek, az éveknek, eseményei, élményei, örömei, szenvedései, tervei, bukásai, és ezek együttesen mutatják be az embert, s annak földi pályafutását. Tíz kötetnyire futotta az erőm / gépelve/, ahogyan a stációs képek beszélnek Jézus életéről, bemutatja annak minden gyötrelmeit, elesettségét, halálát, de bemutatja a feltámadását is, így íródott meg köteteimnek sorozata. Olvasgatni, belenézni öröm, hiszen élmények gazdagságával telitett a múltam. "Keveset írtam, de igazat írtam", mondja az író. Magam is elindítottam írásomat a glott gatyás teheneket őrző, bodzafapuska készítő gyermekkortól az őszbe csavarodott öregkorig, amikor az ember felér, elér csúcsra és nincs tovább. Boldog gyermekkorom volt, mert tudtam örülni a magam által készített nagyokat durrantó bodzafapuskának, nem került pénzbe, faragtam, formáltam a kócot, ma sok pénzt dob ki a szülő, hogy balgatag gyermekének megvegye a drága gyári játékot, amit rövid időn belül megun, eldobja, mást kíván meg, de önmaga nem képes még egy ceruzát kihegyezni sem. Aki valaha csinált bodzafa puskát, vagy ceigos /élesztős/ ládákból maga fabrikált télre szánkót, tudott szívből örülni, alkotott magának kicsit, és mégis nagy volt, boldog volt vele. Pedig, csillogó, villogó drága játékok mellett is unatkozik a gyerek, mert azáltal, hogy megnyom egy gombot, és a játéka villog, csipog, ugrál..., ezzel nem tudja kamatoztatni alkotó készségét, készen kapja azt, amit maga szeretne elérni önmaga által. Mily boldogság volt a kanóccal durrantós bodzapuska, vagy a magunk által agyagból készített golyócskák, a faragott csiga, és még sorolhatnám tovább. Mit alkot a mai gyerek, diplomata táskával megy az iskolába, sokszor vele megy az anyukája, vagy a nagyanyja, mert az édes kis csemetének nehéz a táskája és elfárad a szegényke, nincsen állóképessége, erő tartása, de sokszor még az iskolába is autón viszik szegény kis párát, megfosztja a jó szülő még azoktól a kedves élményektől, amit útközben szerezhetne magának. A mai gyermek gazdag, és mégis szegény, szegény főleg érzelmekben, élményekben, önmagával tehetetlen, mert mindent készre kap, nem kell neki önmagát fárasztani, hogy elérje a célját. Ezért lesz élményekben szegény, mert hiába van ma rádió, televízió, videó, csak ül, tesped, a szeme meredezik, ábrándozik, s végül lesz egy ideges ifjúság, aki keresi a megoldást, de nem juthat el az alkotásnak önkielégítéséig, mert készen megkap mindent a környezetétől. A boldogsághoz nem mindig kell a pénz. Nem kell a pénz, jó hogyha van, nagy baj ha nincs! Ma ki tudna olyan szőrlabdát kötni, hálószerűt, mint mi gyermekkorunkban? Adja a sportbolt a legkülönbözőbb kész labdákat, de fűz hozzá semminemű élményt, hiányzik belőle az alkotásnak, a munkának íze, fűszere, azért nincs is becsülete a boltban vásárolt legdrágább játékszereknek sem. "Leteszem a lantot, elfáradtam"! pihenni kell, ha még van hátra valami időcske, mert hiszen a vég az ismerős, csak sem az időt, sem napot nem tudjuk. Nagy öröm áradozik ki belőlem, amikor a tízkötetnyi, szépen bekötött irományaimra nézek, hiszen ha már testem sem lesz e földön, ezek a kötetek helyettem beszélnek. Hogy ezek közül melyik a legszebb, a legvonzóbb, a legértékesebb? "Melyiket a kilenc közül..." Jókai kis novellájában olvashatjuk, hogy a szegény suszter kilenc gyermeke közül egyet sem tudott odaadni a gazdag nagyúrnak, mindegyik gyermekéhez fűződött valami nagyon értékes és kedves történet. És így volt ez jó, nem lehet szétválasztani egymástól egyiket sem, mert valamennyiben van valami az "én" vagyok, mert úgy járnék, mint az, akinek le kell vágni az egyik lábát, vagy kezét, nem volna teljes ember. Egyben szép az egész. Úgy érzem csordultig telt a pohár, az élet pohara, benn fészkel életemnek minden öröme, fájdalma, reménysége, csalódása, már többre nem vagyok képes, betelt, amit meg akartam írni, nincs tovább, ENDE. Ha eljön az est, s feküdni kíván a test. A lélek visszatekint az álom szérűskertjéből, mérlegeli annak minden tettét, volt e jó?, mit kellett volna másképpen? Bizony ily visszapillantás az elmúlt nyolcvanegy évre, mi is volt benne? Mit is tehetett volna, egy emberke, mint földnek pora, reggeltől estig, születéstől a halálig. Nyolcvanegy év púposodik az élet poharában, fér e még valahány rája, vagy talán ez az év lesz az életem csutorája, mert már több nem férhet rája. Mennyi minden történt még, amiről könyveimben nem is zengedeztem, olyan az élet, mint a levegő, állandóan használjuk, szívjuk ki-be, és csodák csodája elfogyni mégsem mer. Az élet nagy üstjében lobog, fortyog, oly sok öröm, bánat, keserűség, mosoly, derű, s amikor kavargatom a nagy üstben őket, hol az egyik, hol a másik jut a felszín tetejére. Tán volt idő, amikor az élet / külső okok/ elavult, elértéktelenedett, amikor a fényből sötétség lett, a sötétségben is nyújtózkodott, hogy mennyit bír ki egy ember, legyen e tíz kötet rá a felelet. Sok-sok élmény rakodott egymásra, tornyosult, mint a guanó, talán legkevesebbet írtam férfias mivoltomról, pedig volna miről zengedezni. A mi korosztályunk a tíz parancsolat szigorú rendjében éltünk, főleg a hatodik parancsolat volt a legnehezebb ránk nézve, de mi vallottuk Tót Tihamér "Tiszta férfiúság" vallomását, a legnagyobb kísértésben is pajzs volt lelkierőmben. Teljesen ellentétes volt a mi hitbéli, erkölcsi felfogásunk, mert ma azt vallják, hogy cipőt is csak próba után lehet megvenni, így asszonyt is házasság előtt ki kell próbálni. Minket a nagy idea szent törvényének csodálatos szép ligetében neveltek, meg kell várni, míg a gyümölcs beérik, mert előtte fanyar és keserű. Fiúk lányok széles körben ezt vallottuk, így bizony majd szűzi tisztasággal mentünk bele a házasságba. Nem kellett a nőnek lefeküdnie, e nélkül is el tudtunk szórakozni, kellemes volt az együttlét. Persze, hogy volt vágy, sóhaj, de valahogyan úgy voltunk, hogy nappal nem szoktunk lámpást gyújtani, csak ha már beáll a sötétség. Úgy voltunk, hogy mi is gyönyörködtünk a kirakatnak ékes tárgyaiban, de azért nem törtük fel a kirakatot, hogy ami nem a mienk, azt erőszakkal is magunkévá tegyük. Mily szép volt így élni, egymás kezét megfogni, vágyak sűrűjében felfedező utakon utazva, szeretni egymást. Nem vagyok bíró, hogy eldöntsem melyik a jó, a múlté, vagy a jelené, amikor minden erőszak nélkül teríti magát a fiatal lány, és prédává teszi magát. Most mások az erkölcsi felfogások, csak azt nem értem, hogy annyi előzetes próba után miért dobja el valaki a cipőjét, amikor annyiszor megpróbálta, minden második házasság válással végződik, pedig minden, erkölcsi lőporát előzőleg a házasság előtt elhasználta, remélve ez az igazi. Soraim befejezése előtt, azt is meg kell mondanom, ha majd egykor valaki mégiscsak kezébe veszi könyveimet, és olvasgatni kezdi, és így sóhajt fel, hát csak ez is valami. Meg kell mondanom, hogy a nyulak csak nyulakat szülhetnek, az oroszlánok oroszlánt nemzenek, én csak ezt tudtam megszülni, de nekem szórakoztató és szép volt, amíg a gondolataimat sorokba leraktam. Móricz Zsigmondnak az volt a szokása, amikor egy-egy novellát, vagy valami regényt írogatott, mindig elsőben odaadta a szakácsnőjének a "Mari néninek" Móricz várta a kritikát, Mari néni pedig, őszinte egyszerűséggel adott véleményt a nagy írónak: ilyent magam is tudnék írni, Móricz boldog volt Mari néni kritikájával, egyszerű és érthető amit leírt, a legegyszerűbb magyar is megérti. Vagyont, ékszert örökül nem tudok hagyni, ezekkel nem tudom a nevemet megtartani, "kaszással ki holnap elragad, csak úgy dacolhatsz, ha gyermeked marad". Én ólomba önthető gondolatokat hagyok magam után, akiket az Isten szerencsétlené akarja tenni, annak előbb elveszi az eszét. Én még a mai napig tudtam élni az eszemmel, azért is írtam mindezekről ennyit. Aki megvan elégedve az gazdag, úgy s érzem én nagyon gazdag vagyok, mert nagyon megelégedett ember vagyok. Bizony lepergett egy életnek életemnek orsója, magnószalagja, mi minden fért rá, csak az fogja tudni, aki ezeket a könyveket valaha olvasni is fogja. "Aki az Istent keresi, tán nem találja, de aki az igazságot szereti, rátalál az Istenre!" Szombathely, 1991. ápr. 3. Trianontól Jaltáig. Hölgyeim és Uraim! Akkor, amikor a XX. század két nagy katasztrófájának, az első és második világháborúnak az emlékét felidézzük, a rendelkezésre álló 30-40 percben nem vállalkozhatunk valamiféle részletes történelmi ismertetésre. Különben is mindent megtalálhatunk a könyvtárakban. Ennek a rövid gondolatsornak, amit most önök elé tárok, nincs is más célja, mint annak a bizonyítása, hogy a történelemben véletlenek nincsenek, és hogy a politika, ha félreteszi a szellem és az erkölcs kategóriáit, nem kerülheti el saját csődjét. Nézzük, hogy ezt a jelenséget hogyan látjuk bizonyítva a két katasztrófa előzményeiben. Két jelenséget kell vizsgálat tárgyává tenni. Az első, a politika és az erkölcs viszonya, a második, hogyan készítették elő éppen a szellem emberei, az írástudók, a politika bevonulását és győzelmét a szellem és az erkölcs világába. Tudjuk, hogy Platon kr.e. 400 körül, az ideális állam képében, valami olyasmit képzelt el, hogy a politikát az erkölcs irányítja. Ismerjük az ókor háborúit, indítékaikkal együtt és belőlük kiolvasható, hogy a politika és az erkölcs már akkor sem jártak közös utakon. Közel 2000 évvel később Machiavelli már egyenesen ki is mondja, hogy politikának és erkölcsnek egymáshoz semmi köze. A fejedelem akasztasson, nyakaztasson, viseljen háborút, ha ezt a népe érdeke megkívánja. Mentségére legfeljebb annyit hozhatunk fel, hogy ő még tud arról hogy ezek a cselekedetek, alapjában rossz cselekedetek, eltérések a jótól, ami mint zsinórmérték még mindig fennáll. Így érkezünk el a XIX. századhoz, ami már magában hordozza a XX. század felfogását, ami szerint minden jó és minden erkölcsös, ami a napi politika szempontjából annak számít... Így érjük meg azt a kort, ami Platon elképzelésének éppen a fordítottja, amikor a politika irányítja az erkölcsöt. Amikor a politika irányítja az erkölcsöt. Amikor a politika egyik napon akasztat, a másikon ugyanazokat rehabilitálja, amikor háborúkat indít egyik napon, a másikon a szövetségeset ellenségnek találja..., és folytatódik a sok-sok példa. Ez a hirtelen változás azonban, ha közelebbről nézzük, mégsem olyan magától értetődő. Ilyen mértékű lezülléshez a politika önmagában kevés. Ahhoz, hogy a nagyhatalmi politika a gyarmatosítás harácsolásához a közvélemény lelkesedését is megszerezze, szüksége volt a lelkek átgyúrására is, azaz a lelkiismeret, az erkölcs képviselőinek, az írástudóknak a segítségére is. Hogy miről is van szó tulajdonképpen? Egy példa talán megvilágítja. Tolsztojtól származik a mese. Megy a század az úton. Egy elcsigázott katona kilép a sorból, hogy kifújja magát. Parancsnoka egy pofonnal visszatereli. Az ezredes látva a tiszt viselkedését, rászól. Hogyan bánik az embertársával? Látszik, nem olvasta az Evangéliumot! És a válasz: Látszik, Ön nem olvasta a Szolgálati Szabályzatot. Mármost tudjuk, hogy az írók, a költők nem kormányozhatják az országot. Arra való a törvényhozási és végrehajtói hatalom. De igenis minden időben kell lennie egy olyan rétegnek, amelyik szót emel a hatalom embertelenséggel, annak túlkapásai ellen. A XIX .és a XX. század politikusainak pedig, éppen ezt a rétegét kellett megnyerniük hódító céljaikhoz. Éppen annak érdekében, hogy tereljék az embereket az Evangéliumtól a Szolgálati szabályzat felé. Hol van már az a kor, amikor a görög sorstragédiák szerzői az isteni törvények uralmát az emberi törvények elé helyezték? Hol van az a Dante, aki a Divina Comédiában a firenzei polgárság erkölcstelenségét ábrázolta, nem törődve azzal sem, hogy ezért egy életre szóló számkivetés lesz a bére. Hol van a főpap, aki meg merte mondani a földkerekség legnagyobb királyának: Uram szörnyűség az amit az ön katonái az indiánokkal szemben Amerikában elkövetnek. Shakespeare és Goethe igazságai a királyokra éppen úgy vonatkoztak, mint a koldusokra. Ezek a szerzők soha sem voltak büszkék arra, hogy ők görögök, vagy olaszok, vagy angolok, vagy más nemzetek. Az igazság egyetemes volt. Az írástudók tisztességének ez a kora Goethe halálával véget ért. Tüstént jöttek a szellemi lámpagyújtogatók seregestül. Gyártják a népek számára az új igazságokat. Jönnek és azt mondják, mondogatják, csak német igazság van, csak francia igazság van, de mindenek fölött van az angol. A másik azt mondja, csak birodalom van, csak a Szabad Szellem van, a Hérosz van, a proletáriátus van. Kinek mi az érdeke, és mekkora darabot kíván meg magának a hatalomból. Nosza írók, ez a ti feladatotok. Nietzsche, Barrés, Sorel és társaik, válogathatunk a szellemi nagyságok között. Követik őket a Lessingek, Schlegelek, Fichték. Szívük tele imádattal minden iránt, ami német, ami francia, no és Kipling, aki angol és Dannunció, aki olasz. Íme a táptalaj. És most lássuk milyen magok kelnek ki belőle. Valamikor a múlt század második felében a franciák összehívják Európa vezető hatalmait Algecirasban. A téma: Franciaország protektorátust kér bizonyos Észak-Afrikai területekre. A monarchia képviselői, egyszóval mindenki, aki számít valamit. A siker magukat a franciákat is meglepte. Kérelmüknek a nagyhatalmak minden ellenkezés nélkül helyt adtak. Pedig a magyarázat rendkívül egyszerű volt: úgy érezték ezek a nagyhatalmak, hogy hozzájárulásukkal precedenst teremtenek a maguk számára is ahhoz, hogy a világ más pontjain a franciákhoz hasonlóan járjanak el. El is jártak. Vegyünk elő csak egyetlen Anglia bevonul 1878-ban Ciprusba 1882-ben Egyiptomba 1884-ben Szomáliába 1886-ban Kenyába és Rhodéziába 1895-ben Ugandába 1899-ben Szudánba Dominiumi státuszt kapnak: 1867-ben Kanada 1901-ben Ausztrália 1907-ben Újzéland 1910-ben Dél-Afrika India pedig közel 100 éve Angliáé. Ha folytatnánk tovább a lajstromot elmenne vele a drága idő. El kellene mondani Németország Nyugati Afrika ügyeit, aztán, hogy a franciák hogyan foglalták el Észak-Afrika után a mai Laosz, Kambodzsa, Vietnam teljes területét. Beszélhetnénk a többiekről is, a végeredmény azonban, az első világháborút kiváltó ok, csak maradna az, hogy Oroszország ebből az osztozkodásból kimaradt. Pedig kívánságai neki is voltak. Ahogy létezett a németeknél a Derang nach Osten, létezett az oroszoknál a Drang nach Westen. Volt ugyan még egy távolkeleti orosz elképzelés is, erről azonban tudjuk miként végződött a Port Arturnál, az oroszok vereségével. Maradt a nyugati lehetőség és a cél, a meleg tengeri kikötő. Lássuk mi volt az európai helyzet. Németország ipari ereje, szervezettsége akkor is félelmetes erő volt. Ráadásul építette a flottát, és a Bismark féle védvámpolitika révén az angolokat és a franciákat kezdte kiszorítani a piacokról. A franciákkal egyébként is konfliktus helyzet alakult ki az 1870-71-es porosz francia háború nemet győzelme miatt, ami Elzász Lotaringiát elvette a franciáktól. Igaz, hogy ebben a helyzetben sem az angolok, sem a franciák nem gondoltak arra, hogy Németországot megtámadják, de a háború alapanyaga, a hozzá szükséges irigység, féltékenység már ott ült a szívekben. Az orosz terv aránylag egyszerű volt. Provokációkkal háborús okot teremteni a Monarchia és Szerbia között, aztán már csak Németország viselkedését kell figyelemmel kísérni. Kiáll-e egyetlen szövetséges a Monarchia mellett, vagy nem. Ha nem, a Monarchia katonailag nem ellenfél az oroszok számára, Németország körül pedig, bezárul a gyűrű, és magára marad Európa közepén. Ha igen, ebben az esetben, mint szövetségesekre, a franciákra bizton számíthat, akik már jó előre biztosították a cárt fegyveres támogatásukról a németek ellen, de tudták az oroszok azt is, hogy az angolokban nincsen túl nagy szimpátia a németek iránt. Hogy pedig ez így következzék be, a cár már a Monarchia hadüzenete előtt elrendelte a mozgósítást. Sikertelen az angol-német kezdeményezés is, ami Oroszországot a mozgósításról le akarta beszélni. Így az a helyzet alakult ki, hogy Németországnak ölbe tett kezekkel kellett volna nézni, míg az orosz csapatok határaira érkeznek. Erre a világon egyetlen hadügyminiszter sem vállalkozott volna. Így indították el a háborút az orosz mozgósítás. A többit ismerjük. Egy pillanatra azonban meg kell állnunk. Amint tudjuk, az orosz vágyálmok az orosz katonai vereség és Lenin megjelenése következtében újra nem teljesültek. De előjönnek majd 20 év múlva, a II. világégés küszöbén. És most néhány szót Versailles, Trianon tényéről. Ennek a szerencsétlen politikai tákolmánynak semmi egyéb mozgató rugója, mint népet és kivált vezetőjét Clemenceaut eltöltötte. A cél, Németország koldusbotra juttatása volt. Azonfelül a Monarchia teljes szétrombolása úgy, hogy Európában Németországnak egyetlen szövetségese se maradjon. Úgy, hogy a Monarchiából ne maradjon több, mint két törpe ország egy ellensége Kis Antant gyűrűjében. Lebeszélek mindenkit arról, hogy Trianon körül bármi logikát keressen. Kárba veszett idő. Nincs mögötte etnikai elv, nincs gazdasági egységteremtési készség, kulturális közösségi elv, vagy történelmi államhatárok tisztelete. Nem szívesen használom a kifejezést, de Magyarországot egyszerűen "haveri alapon" osztották szét szomszédai között. Mint afféle hebehurgyaságnak, a versailles-i, trianoni békének is szörnyű következményei lettek. Aki egy kicsit is gondolkozott, rá kellett hogy jöjjön, egy 80 milliós, tehetséges szorgalmas nép nem élhet úgy Európa közepén, hogy a feneke kilógjon a nadrágjából. A Weimari Köztársaság kér, könyörög, hogy ne alázzák meg, ne döntsék nyomorba Németországot. Akkoriban már 10 millió munkanélküli járta német városok aszfaltját. Hitler felszínre kerülését Versaillesnak és Clemanceaunak lehet köszönni. Trianonban ez a melléfogás még nagyobb volt. Clemanceau ebben már mérhetetlen butaságot árult el. Addig ugyanis, amíg Németország tekintetében az Elszász-Lotaringiai határ megváltoztatása kultúrköri változást nem jelen tett /ez a terület változatlanul megmaradt a 2000 éves európai közösségben/, addig Trianonban az idegen uralom alá került 5 milliós magyarság olyan népek uralma alá került, akik már több, mint 1500 éve egy egészen más kultúrkör tagjai voltak. Ez volt az alapvető és jóvátehetetlen ostobaság, az így létrehozott különbséget jóvátenni semmivel sem lehet. Arra ellenben alkalmas lesz, hogy évszázadokra feszültség maradjon fenn a Kárpátok medencéjében. Bennünk, akik az egész Hitler, Sztálini érát átéltünk, már Hitler uralomra jutásakor szorongást éreztünk, mi lesz ebből a megalázottságból lábra kapó népből? Hol áll meg a túltengő nacionalizmus. Aggodalmunk csak fokozódott Ausztria sorsával. De még pislákolt valami remény bennünk München után is. Talán ezzel már beéri, gondoltuk és békesség lesz. Most pedig gondoljunk vissza Oroszország első világháborús szerepére, ahogy mozgósításával kényszerhelyzetet teremtett. Mit tett most? Sztálin valószínűleg már akkor tisztában volt Hitler nyugat elleni háborús terveivel, amikor felajánlották neki a Molotov-Ribbentropp paktum megkötését. Tudnia kellett, hogy ez a paktum Hitlernek azt a szándékát takarja, hogy háborújához a hátát biztosítsa. Ez a pillanat lett volna az utolsó lehetőség a világháború elkerülésére: nemet mondani Hitlernek. De a Sztálinnak más tervei voltak, visszatért a régi ábránd, Kelet-Európa megszerzése. Úgy gondolta Hitler gyanúját eloszlathatja azzal, ha beéri fél Lengyelországgal. Persze egyelőre. Majd aztán, ha Hitler elindítja a háborúját Franciaország és Anglia ellen, eljön az ideje, hogy többi követeléseivel is előálljon. Németország akkor már kényszerhelyzetben lesz és vagy átengedi Kelet-Európát önként, vagy Sztálin csatlakozik a Nyugati Szövetséghez, és akkor tőlük kapja meg ugyanezt. A többi benne volt az újságokban. Jaltát, ha a matematikai szemmel nézzük, majdnem hibátlan munkának látszik. Adva van egy egyenlőtlenségi rendszer, ami úgy szól, hogy Oroszország + Európa erősebb, mint Amerika, Amerika + Európa erősebb, mint Oroszország. Az egyensúly úgy lesz tökéletes, ha Európa felét megkapja Oroszország, a másik felét Amerika. Ez annál is inkább így helyes, mert egy erős és önálló Európa végső soron sem Oroszországnak, sem Amerikának nem volt érdeke. Ez az állapot negyven évig állóképesnek is bizonyult. Nem is történt volna semmi baj, ha történetesen Oroszország beéri a II. világháborúból származó területi nyereséggel, a háború után hozzáfog megtépázott gazdasága helyrehozatalához, valószínűleg még Marshal segélyt is kapott volna. De mint tudjuk nem ez történt. Minthogy megvolt a sok, kellett a több, és végül a Minden. Visszatért a Földközi tengeri ábránd és még jószerével meg sem száradt a tinta a békeszerződéseken, máris elkezdődött Görögországgal a perifériális háborúk véget nem érő sora. Utána Korea következett, majd Kuba, Vietnam Afrika szarva Dél Jemen, Angolna, Afganisztán, stb. Ezek a háborúk jelzik az orosz világhatalmi törekvésének az útját, de jelzik azt a fékevesztett fegyverkezési versenyt is, ami végül nagyban hozzájárult Oroszország politikai, gazdasági összeomlásához. Magának gazdasági rendszernek a tarthatatlansága mellett. De hamarosan jelentkeztek azok a bajok, amik abból származtak, hogy a jaltai döntéshozók az évezredes kultúrkörök határait figyelmen kívül hagyták. Egyszer már elmondtam, hogyan hatottak ezzel az erők a negyvenéves elnyomás alatt. Napjaink történelme igazolja, hogy a Balti államok, Horvátország, Szlavónia hogyan igyekeznek vissza eredeti európai környezetükbe, a keresztény államiságba, az európai tudományos életbe. A magyarság ugyanezt a harcot vívja az 1500 éve elszakadt keleti kultúrkörrel szemben a szerbséggel és a reménységgel szemben. Ugyanígy el akarnak szakadni a Szovjetunió mohamedán kultúrtöltésű népei és akarnak csatlakozni a maguk világához. A józan értelem számára érthetetlen, hogy a politika miért ügyeskedik azon, hogy megakadályozza a természetes hová tartozandóságot, hogy miért gyárt nemzetiségeket, ahelyett, hogy megszüntetné őket. Mindez azonban már a következő évtized, ha nem évszázad kérdése, és ezek a tények, kell, hogy kijelöljék a magyar kül és belpolitika jövőbeni irányait. Íródott: Szombathely, 1991. Mindszenty hercegprímás hazahozatalának napján, május 3-án Teheráni : 1943. nov. 28-dec. 1. Jaltai : 1945. febr. 4-11. Posdami: 1945. júl. 17-aug.2. A jegyzőkönyvek tanúságai szerint a viták azt jelezték, hogy minden legyőzöttektől megkaparintható zsákmány megszerzésére irányul. A jóvátétel, a másik területének a bekebelezése, a hadifoglyok sorsa a legnagyobb cinizmussal szerepelt a konferenciák napirendjén. A posdami konferencián Truman megkérdezte: "Mi történik a helyi lakossággal? Ha jól tudom, mintegy három millió emberről van szó" Lecsapoljuk a tavat, de mi történik a békákkal? Majd elmenekülnek... | |
