 |
    |
 |
Ünnepi beszédet mondja Czeglédy Gyula tanító, aki itt 12 évig tanított Rábakovácsi, 1990. szept. 23. Akikért a harang nem szólt! 1939. szept. 1. /51 évvel ezelőtt/ a II. világháború kitörésének a napja. Értelemszerű, hogy a vérveszteségben is benne van, benne rejtőzködik a győzelem, tudjuk, hogy az áldozat a holnap ígérete. Hajtsuk meg fejünket a nemzet mártírjai, áldozatai és hősei előtt. Emeljük is fel rájuk szemünket abban a biztos tudatban, hogy nem a történelem kiszolgáltatott áldozatai voltak csupán, de egyúttal cselekvői, a nagy eszmékért küzdő harcosok, akik a történelmet halálukkal is formálták. A magyar nép tiszteletétől övezve nyugodjanak békében idegen és magyar földben, amelyet valamennyien magunkénak vallottunk. Tudván, hogy minden halottal szegényebb lett a nemzet, úgy gondoljuk érezzük, hogy az I.-II. világháborúban elesett, bármi úton meghalt, színre, vallásra, fajra való tekintett nélkül megilleti a kegyelet, a megbékélés. Nem sokon múlott, hogy az én nevem is nem került fel e táblára, aki megjárta a Dont, majd Temesvártól kezdve végigharcolta az Alföldön át balatoni, Dunántúli harcokban, mint főhadnagy, majd háború után jött a három éves orosz szibériai hadifogság betetőzésként 17 havi internálás. Csoda, hogy még élek! Ünnepi beszéde Rábakovácsiban, Balozsameggyesben, színes felvételekkel gazdagítva (Ezt a beszédet Rábakovácsi és Balozsameggyes hősi halottak, a II. világháborúban meghaltak emléktáblája előtt mondtam el 1990. szept. 23-án) Nem először állok itt ezen a helyen, az I világháborúban elesetteket már elsirattuk és méltattam azoknak hősiességét kb.1930 és 1940 között… Ha most a testi szemeinket egy kis időre jelképesen becsukjuk, akkor láthatjuk magunk előtt a véres harcmezőket, ahol elesett katonák feküsznek elszórtan a csatatereken, megmerevedett üveges szemmel néznek az ég felé, Istenem! Hát csak ennyi az élet? Nincs több szenvedés, izgalom, riadó, harczörej... és most válogassuk ki sok-sok ezerből a mi falunkbelieket, képzeletben, ha testüket nem is, de a nevüket rávésték erre a gránit táblára és ez az emléktábla egy nagy közös sír felett állva emlékeztet rájuk, emlékük most itt együtt vannak, ismét velünk élnek, ismét hazajöttek a faluba, ahol születtek, ahonnan elszólította őket a haza parancsa, mert csak azok halnak meg, akiket elfelejtenek. Nem vagyok hivatott arra, hogy én most ezen gyászos emlékezésű percekben azon elmélkedjem, hogy miért kellett ennyi áldozat, hogy ez a világháború mennyire volt igazságos, vagy igazságtalan, ezt majd a történészek megvitatják, megfogalmazzák. | |
