 |
    |
 |
A vonaton Vasvár felé 1990. dec. 15-én Az ember nagyon szívesen keresi fel a gyermekkori, ifjúi hely és időbeli emlékhelyeket, amik ugyan térben és időben nagyon sokat változtak és változtam, éppen ezért az emlékek azok maradtak a maguk szépségükben. Ragyogásukban ifjak maradtak az ifjak és öregekként élnek bennem az öregek, persze ez aztán nagyon részkérdés, mikor ifjú az ifjú és mikor öreg az öreg?... Mert bizony most rettenek meg, amikor a 80. évet is átugrottam, s nem akarom tudomásul venni az időknek őszbe fordulását, sőt alkonyát, búját és baját, mert emlékszem Vasváron a volt ismerőseim, amikor én még 25 éves sem voltam, a körülöttem lévők közt pedig már volt 50-60 esztendős "öreg úr".. Mily öreg volt a szememben, de csak az életévükben gondolkodtam, mert egyébként életkedv, mosoly, szeretet nem hiányzott a pár évtized felett, tudtak kacagni, játszani, viccelődni. Varga Kálmán bácsi, tanító volt, megjárta az orosz hadifogságot, az első világháborúban esett orosz hadifogságba, mily eltátott szájjal hallgattuk a fogságnak gyötrelmes kínjait, és ez az ember még él..., és íme a hallgatóból szintén hadifogoly lett, most ő mesél, azaz én mesélek, és ki majd a hallgatókból ki lesz egykor hadifogoly? Ez a Kálmán bácsi csupa derű, mosoly volt élete folyamán, tele volt életritmussal, bölcsességgel, hivatás szeretettel..., de sorolhatnám így a többi öreg urakat is..., de akkor egy külön könyvet kellene írni, ehhez pedig, már sem erőm, energiám, se időm nincsen. Csengetnek, várom a percet, mert bizony úgy érzem, hamarosan becsengetnek, mint ahogyan az iskolában a játékos tízperc után szól a csengő, a becsengetés. Csak e becsengetés után kezdődik egy új óra, egy új ismeretközlés, egy új ismeretlennek a megismerése, az én becsengetésem után már nem lesz semmi, nem történik semmi, új nem kezdődik, hanem végződik egy élet, jön a feledés, az elmúlás. "Míg lelkem roskadozva vittem, váratlanul csendben átkarolt az Isten"... A halálból egy új élet fakad, a mag is a földben elpusztul, de belőle új élet fakad, minden halálból egy új feltámadás fakad. Hát szóval, amikor "én még legény voltam..." most így utólag visszagondolva mily rövid volt, virágos mezőben jártunk, mindig egy csokor mezei virágot szedtünk, mindig új és szebb virág nőtt helyébe. Most amikor ismét vonatra ültem, indulok az ifjúságom emlékének táborába, ahol minden fa, ház, út, kereszt /Piros kereszt/ csak nekem mesél már, mert akikkel annak idején ott éltem, meg az árnyékuk sem maradt, csak a képzeletnek látomásán jelennek meg bennem, de ez is szép. Itt hagytak engem, de én nem felejtem, mert nekem ez mind, míg élek emlék marad, amik bennem soha el nem hervadnak. Nem voltak csodadolgok, hétköznapi életről regélnek, tán csak nekem ilyen szép, mert a mai időknek ezek már mind penészesek, értéküket vesztették, ma más a fiatalság, más az élet. l930-1940-ig Megy a vonat, megy a vonat, Az ablakon át, futnak a fák, Pedig ez csak csalfa játék, Ők állnak, a vonatom szalad. Sorba jönnek az állomások, Noha a nevük nem mind a régi. De azért Németh Mária állomása Nem Dömörir, Sorkifaludra keresztelték. Ha név változott is, De az emlék, az emlék maradt, Az új idegen nekem, A régi maradt az emlékezeten. Röppen-zökög a kerék, Száguld a vonat Vasvár felé, Itt a Rába hídja, De sokszor úsztam át alatta, Bizony egyszer egy örvény elkapott, Majd hogy másvilágra ugratott. Zenei ritmus hallik alulról, Valami túlvilági dübörgés a híd felett, Régi nagy folyót szelei át, Nézem a Rába hömpölygő sodrát... Őszbe csavarodott fiú néz most le rád, Öregember mosolyog le rád, Hej, pedig /1930-1940/ pár évtizeddel ezelőtt, Mily deli legény mártogatta sodrában magát, Mennyi örömteli napok sorakoznak a naptárban. Nem volt messze Vasvártól, Négy-öt Km. nyújtózkodott el tőle, Imrével /Mester/ kerékpáron naponta, Indultunk a Rába partjára. Az élet májusa, ifjúsága, Sütkérezett a homokban, Volt itt kacagás, sikoltás A jelenben már minden más. Ha most kinézzek a vonat ablakából, Rád emlékezem drága ifjúságom. Egy röpke kis pillanat a vasúti hídról, Mintha megállt volna az idő, mert a folyó éppen úgy rohan, Mint egykor hajdanán. Öregfiú, mit ábrándozol még? Jó álom, ha csak álom, Dübörög a Rába hídja, emlékeztet a múltra, Szerelmek rügyeztek a meleg homokban, Itt fonódott örök hűségre Kovács Bözsi és Bánsági Pista, Született szerelmük, frigyük, Böske lett Pista menyasszonya Hol van már Rába vize? Mely akkor úgy ringatott? Elnyelte a nagy Óceán Békével él a tenger hátán. Napról-napra idejártunk, Ifjús szívek csalétekre talál, Szép lányok gömbölyded keble, Harangozott vágyat keltve. Lágyék szűzi harmata, Mily titkok a bűn birodalma, Csak álmodozva gondolt rája, Mikor lehet majd birodalma. Ősi törvény kőtábláján, Írva vagyon, parancsolón, Ne élj paráznán te bohém, Győzd le a vágyat, a vágyak ölén. Itt van az a kis sziget, Melyen naponta pihent a test, Tán több lett a hordalék, Sziget-szigetre rakódik. Öregfiú nézem-nézem, Hát tényleg itt telt az ifjúságom, Elreppent azóta ötven-hatvan év, De a Rába ifjús maradt. Ahogyan elfolyt a Rába vize, Úgy parázslott el az évek tüze, Most amikor már csak emlék, Öregfiú, mit ábrándozol még? Jó az álom, ha csak álom, A múltat megszépítve látom, Szép a hajnal, a dél, S mily fájó az alkony, A napsugarak minden ragyogása, Sötétbe borul a nyugati tájon. Veszti ékét ifjúságom, Volt benne sok-sok boldogságom. Ily gondolatoknak merengésében ülve, jönnek a gyermekkori tájak a 14-es híd, mely mindig oly titokzatos volt előttünk, mert egy tó felett nyújtózkodott át, vize mélye mérhetetlen, biz volt is benne néha hulla, amiért nekünk félelmetes volt. De biz gazdag volt a hal állománya, főleg amikor a Rába elöntötte a határt, hozta magával a sódert, deszkát, halat, főleg a csukát, s amikor már visszahúzódott a medrébe, a rengeteg csuka itt maradt a mély tóba, csak a kosarat kellett meríteni és tele volt tátogató csukákkal. Főleg innen kezdve a vasúti töltés mentén sok volt a nádas, gyékényes, zsombékos meder, ami szintén vízözön után szintén, gazdagon kínálta a szebb és nagyobb halat. Belementünk a tavakba, iszapos alját jól megtapostuk, kevés lett az oxigén a csukáknak, jöttek fel a víz tetejére, hápogó szájjal néztek felfelé, ilyenkor kellett a nagy kosár, csak merítettünk a csukák alá, s tellett-tellett a nagy kosár. Jakab szomszéddal egyetemben, Pista és Ferkó fiaikkal hordtuk haza a sok-sok csukát, sütöttük, főztük kettő, négy, öt kilós halakat. S most a vonat ablakából kitekintek erre a tájra, gyermeki hévvel nézem a nádas vonulatát, úristen most is van e benne ennyi élet? Majd minden tavasszal jött az árvíz, eljött egészen az Egresi utca végéig, tovább már nem merészelt jönni, mert a dimbes-dombos vasvári táj féket rakott a rakoncátlan áramlásra. Sokáig ott hullámzott a falu végén, egy szép nap minden kincsét lerakva, mint vesztes vezér visszasompolygott a megszokott medrébe. Hogy jönnek vissza a gyermekkori élmények, minden fa, utca, ház egy regét mesél. A 14-es hídnál nem szívesen fürödtünk, sőt ha lehetett el is kerültük, valamiképpen féltünk tőle, hiszen oly sokan belefulladtak. Ugyanis, aki nem ismerte annak a medrét, úszni sem igen tudott, belement a mederbe, mit sem sejtve, majd hirtelen egy nagy melység következett, elég volt egy pillanat, elbukás, vízzel megtelt a tüdője, hiába is keresték kapacsokkal, majd harmadnapra dobta magát fel a vízfelszínére, de akkora már teljesen megpuffadva nézett vissza. Jön már a fürdő "Banya" Ritka év, hogy nem volt halottja, Gazdag volt halakban, főleg csukában A kiöntött Rába táplálta, Itt van a Csörnöc patak, Mocsaras nádas világa, Horgászok hada pecázott itt, Fogtak is biz itt néha nagy halat. A "Szentkút" dombja Köszönt rám ismerősen, Hány éjszakát imádkoztunk itt, A búcsúsok ájtatos hangján. Érdekes az akkori felfogás, valahogyan a pecázást, horgászást csak a szegénységnek egyik válfajának néztük, így bizony a volt vasvári cigányok, de nem teknős, vályog cigányok, hanem a zenészek, így pl. a Pilig Lajcsi, aki engem akkoriban tanított hegedülni, ez a társaság járt ki horgászni, és így próbálta a vacsoráját megszerezni. Szegénység, volt általában, mégsem vállalkoztunk, úgy magam sem arra, hogy pecázzak, csináljak horgot, habár egyszer kétszer gombostűből kunkorítottam horgot, mert ha volt is valahol a boltba, nem volt rá pénzem. Így a gombostűt tűzbe tettem, valahogyan a hegyesebb végénél bekunkorítottam, majd erős cérnára kötöttem, csalétkül a réten szökdelő szöcskét tettem, vagy esetleg földi kukacot, a bokor adta a nyelet, ha jól emlékszem stuplidugó /parafa dugót/ húztam a cérnára és kész volt a horgász felszerelés. De halat sohasem fogtam, kivéve egy alkalommal, amikor Pilik Lajcsi horgászott a Csörnök hídján, de reménytelenül, majd én arra megyek és mondom neki, add ide a horgot, majd én fogok neked mindjárt vacsorára valót. Mit tesz Isten, alig lógatom a horgot, egyszer csak rángatja ám valami a madzagot.... Kirántom a horgot a vízből, hát egy szép csuka ficánkol a horgon. Lajcsi siet levenni a fickándozó halacskát, és csodálattal néz rám... Mióta akar ő már halat fogni és neki nem sikerült ez ideig. Már a por belepte ennek az időnek a krónikáját, és most ilyenkor, ha ismét ezen a tájon járok, csak le kell fújni a rárakódó időnek a porát, és eleven élménnyel jönnek elő az elmúlt évtizedeknek eseményei, hiszen ez a halászás is valamikor 1930-as időközben játszódott le, elraktározódott és most mint a filmkazetták porosodnak a raktári térben, de ha kell újra lehet őket kézbe venni, képernyőre vetíteni. Nekem ez nagy boldogság, nagy élmény, nem győzöm a gyermekkori étemnek berkeiben lejátszódó élményeit emészteni, de olyan jó és kedves, még az is ami tán egykor fájó volt. Ó de jó volt meg nem álmodni a jövőt... Ami oly sok rejtelmeset, titokzatosat, verejtékezőt tartogatott számomra. A vonat megállt, Vasvár. Az állomás teljesen átépült, nem a régi képe néz felém, hiába nézek felfelé, nem látom az emeletes szintet, ahol oly kedves állomásfőnökök laktak. Bugvicsék, aranypaszomántos ranggal, f. intéző. A lánya nővéremmel majd egyidős, keresztnevét most felejtem, de szép lány volt, és ami nagyon kedves volt, a főnök és a váltókezelő lánya jó barátságban voltak. Úgy emlékszem Ella volt a neve. A szülők már rég elhaltak. Él e a lányuk vagy sem, nem tudom. Hiába keresem a váltókezelő és jelzőkezelő kis bódécskát, ahonnan vezéreltem magam is sokszor az érkező vonatnak a jelzőt, szabad állasba helyeztem, ugyanis ha vízszintesben volt a jelző egykarú karja, akkor az tilosat jelentett, azaz, akkor a vonatnak meg kellett állni a jelzőnél, és ilyenkor nagyot sípolt, jelezte érkezesét és kérdezte hangos füttyel, miért van tilosra állítva a jelző? Volt, amikor feledékenységből maradt tilos állásba de legtöbbször valami okkal kellett a vonatot megállítani. Pl. ha véletlenül Molnári felől is várható volt valamilyen szerelvény, akkor egyszerre nem futhatott be a vonat az állomásra, várnia kellett az egyiknek és hasonló esetek voltak még. Nem sokat tépelődtem az állomás körül. Indultam a megszokott utam felé. Sokáig nézelődtem a Németh János volt örökös vasvári bíró kertje alatt, ahol még élnek a gyümölcsfák. Mily rég volt, és mégis mintha csak a jelen volna, pedig azóta, eltelt vagy hatvan esztendő. Vasvár képét változatossá teszi a kis domboknak a sokasága, nem egyhangú a terep, domb határa domb borul, amelyen gazdag zöldövezet tenyerel el. Így érek ki volt "Zsidóföldi" utcára, most mi a neve nem tudom... S látom már a Gottlieb házat, ahol egykor a szódavizet gyártották. Élnek? Elhaltak? Nem tudom. Majd jön a Morosits Pista háza, ahol most a szobrász fia lakik, az udvar is árulkodik pár szoborról. Igen itt művész lakik, Pista is meghalt, ők valaha az újlaki úton laktak, szülei cséplőgép tulajdonosok voltak. Nagyon kedves család volt, három, négy gyermek is volt, lakatos szakmában dolgoztak, Pista rőfös kereskedő lett. Egykor az internáló táborban találkoztam vele, Buda-déliben. Majd minden házról tudnék valamit regélni, de hamarosan elérem a temetőbe vezető legmagasabb dombot. Erre veszem az irányt, lépesben lelassulok, habár egykor itt futva le és fel volt norma, de azóta, öreg lett a kis Gyuszika, még jó hogy a lépést tudom folytatni, tüdőm, szívem összhangban van, s mire is emlékeztet ez a domb? Zsidóföldi utca gyerekei a Szentmihályi utca gyerekei itt vívták meg a közelharcot egymással. Ez volt a verekedő grund, a győzelem váltakozott, sokszor a futás volt a hasznosabb, mert bizony a kövek repültek, kit talált, ki ordított, edződött az ifjúság, s kérdem, igaz volt? Ezek közül már nagy részben itt pihennek a temetőben, nem kell már egymást dobálni, nem kell szamárfüleket mutogatni, békesség, nyugalom, megbékélés lett a tanyájuk. Nagy kőháborúzás verte fel a temető csendjét, s ilyenkor a "Diós templom tornyában lakó galambok" is szárnyra keltek, mert ők is kaptak közben egy-egy követ. Lassan lépkedek, magammal beszélek, de jó itt most ez a csend, csak a rég, a régi emlékek szárnyán lépkedek, mintha nem is jelenben volnék. Ismét az utcai harcban élek. Egy-egy csatározás után kiértékeltük a háborúnak győzelmét, vagy a vesztességnek az okát, majd pedig legközelebb hogyan is kell szervezni, új harcászati terveket készíteni, mert csak győzelemben élhettünk, Zsidóföldi gyerekek. Én nem tudom, de valahogyan úgy voltunk, mint ma nyugat és kelet fogalma alatt vagyunk, mi zsidóföldiek éreztük magunkat nyugatinak, valahogyan többnek tartottuk magunkat, mint az ellenünk álló más utcaiak. Hogy mitől volt ez a magasabbrendűség akkor bennünk? Nem, is tudom, de volt egy ilyen választófal utcák és utcák közt. Amint így beszélgetek magammal, már a temetőkapujában is vagyok, ez már a holtak városa, birodalma, nem kell tartanom, hogy egy volt ellenség kővel fogadna. Csend, béke honol itt általában, ilyenkor nem igen járnak a temetőben, egy-egy madárka szárnyal el a sírok felett, az is siet a maga útjára. Ahogy járok a sírok utcájában, nem győzöm az ismerősöket köszönteni, meg-megállok egy pillanatra, s ekkor csodálkozom rajta, hát te is, hát maga is? Az emlékmű hirdeti a nevét, de szótlanul néz csak felém, ő nem tudja, miért bámulok e sírhalomra, pedig mily kedves jó barátom nyugszik alatta. Nincs válasz, csak hallgatás, emlékezés, évtizedek reppennek el most el bennem, nem idős öregembert látom itt a sírban, ifjú arcok, csillogó szemek, játékos kedves pajtás van sírban, hogy aztán mikor, öregedett meg, vagy mikor szólalt meg a lélekharangja, azt nem keresem, csak azon csodálkozom, hogy így eljárt az idő felettünk. Foghíjas lett az ismerőskörünk, kinek mikorra ég el az élet gyertyája, sem napot, sem órát nem tudja. Jól van ez így, maradjon örök titok, azért úgy élj, hogy minden perc tán az utolsó. "Míg lelkem roskadozva vittem, váratlanul átkarolt az Isten" olvasom az egyik sírkövön. Igen váratlanul, de van amikor már nagyon is várjuk, epedezünk a halál jöttére, vagy tán örökre itt maradnánk a földi életben. Állomásomnak egyik főhelye, "Édesanyám és apám" sírhelye, megállok, imádkozom, gyertyát gyújtok, elbeszélgetek velük, emlékezem, s mennyi emlék gyülemlik itt belém. Olvasom édesanyám dátumát, élt: 43 évet... Borzadalmas mily kevés olaj jutott az élet lámpásába, hamar kialudt az életének mécsese, de emléke hűen él a gyermek szívében. Csak áldani tudom e rövid élete útján áldott simogató kezének jósága és szigora még most is él bennem. Legkiemelkedőbb, amire emlékszem, amikor két pofonnal leszoktatott a cigarettázásról úgy tíz éves koromban. Erről már úgyis írtam korábban. Na az sem volt valami kedves fogadtatás, amikor mint pápai képzős diák majd egy hónap elteltével megszöktem az iskolából, irány a vonat, s este 10 órakor érkezem nagy szeretettel, de jó anyám két pofonnal a korai vonatra segített fel és ismét Pápára érkeztem a tanítóképzőbe. Egyik keze az anya simogató, javító kéz volt a másik, pedig a szigorú, pedantéria, munkára való nevelés. Remek pedagógiai érzése volt, mindig tudta mikor, mi jár az embernek.... Mindez íródik: Szombathely, 1991, jan.20. Irak elleni háború első hetében. Ahogyan járom temetőt, megdöbbenve olvasom, meghalt, a doni harcokban, majd 23 éves...., s most utólag, ismetelten meg kell néznem ezt a fejfát, ha az oroszhonban halt meg, hogyan került ide a temetőbe. Ismételten átderengett bennem a doni életem, amikor meneteltem a hetedik hadosztályhoz, 1942 nov.-dec. telén. Erről már részletesen írtam a korábbi visszaemlékezésemben. De hogyan került ide ez a hősi halott??? Legközelebb pontos adatokkal tudok majd szolgálni. Hol vannak a doni harcosok? De kevesen élünk még belőlük, mi is elmegyünk és lezárult egy évszázad, amely kettő világháborút is kibírt, talpra állt, éledezik. Csakhamar elhagyom a holtak varosát, indulok az élők honába... Itt vagyok már annál az iskolánál, hová öt éven átjárogattam, palatáblával, palavesszővel, és egy kis rongytáskába pakolva. Igaz volt ez? Amint nézegetek köröskörül, betérek az iskola udvarába, emlékszem, volt itt egy hársfa, az udvar közepén, játszódás közepette, lovas katonás játék közben leejtettek, hát persze, hogy emlékezetes maradjon, úgy ejtettek le, hogy a hársfatörzse végig smirglizte az arcomat. Folyt a vér... nagy ijedelem, sebmosás, sokáig maradt meg a seb helye, de végleg eltűnt a sebheg, de az emlék maradt elmúlt hatvan-hetven év alatt. Ez lehetett, úgy 1919-körül. A hársfa megvan, áll még az udvar közepén, csodálkozva néztem én, de ő nem ismert fel, hiszen hogyan is emlékezne rám, amikor nem a gyermek nézi, hanem egy öregember áll előtte, nem is ismerne rá, de én a fát nem felejtettem tán egy kicsit délcegebb lett, vaskosabb, de egyébként minden a régi rajta. Az udvar szögletében állt a WC, majd mellette a mosókonyha, ahol az akkori tanítók szennyesei tisztultak meg a konyhában. Egy kolléga sem él már közülük, Barabás István, Varga Kálmán, Tir Róbert, Kiss Imre..., és a többi, csak a lelkük és szellemük van még itt, na és az emlékük. Utolsó nagycsalád volt a Bán igazgató család, Bán Géza, aki nagyon kedves, meleg szívű jámbor lélek volt. Csak a lányuk él még a Klára, szemben az iskolával laknak, a kislányból öregasszony lett, unokák hangjától hangos nagyanyai ház. Hangulatos volt a családi életük, Klári is tanítónő lett, sokszor elcsevegtünk, kellemesen elszórakoztunk, de ez már mind csak emlék, a múltnak egy kis szeletecskéje, ami még él, addig, amíg mi is élünk. Majd rálepek arra dombra, amelyik az iskolához nyújtózkodott, mily csodálatos volt a téli világ, lefelé mindig csúszva csúsztunk. A domb derekán már nagy sebességet értünk el és ez volt a veszélyes állapot, mert a csúszda vége beletorkollott Oszkó felé vezető postaútba és bizony jól kellett kormányozni a csúszda végén, nehogy egy lovas szekérnek menjünk. Mai szemmel nézve ezt a veszélyes csúszdát nézve, megborzadnék, ha az utókor ezt művelné, de egyébként is a nagyvárosi átrendezés folytan megváltozott a belváros képe, így a csúszda is áldozata lett a nagy városfejlesztésnek. Csak az én korosztályom emlékszik még erre világra, tán egy régi képeslap tudna még emlékeztetni erre a világra. Az idő mindent megemészt, elnyel, mi is maradhatna tán belőle, csak az emlékezet. Na ezeken a helyeken egy kicsit megállok, elmerengek, a földről elszállok, a múltnak emlékeibe kapaszkodom, tán azt hiszik, akik látnak, na ez is meghibbant, mit mereng itt ezen a dombon? A mai nemzedék nem lát itt semmit a múltból, de én és mi, akik itt voltunk gyerekek, azokban most is elevenen él az akkori élmény, s egy kicsit meg is részegülök a merengésben, mily csodálatos visszaemlékezni. Visszatérve az iskolához, bizony van nekem egy nagyon kellemetlen emlékezésem, hiszen amint mondtam, messze laktunk az iskolától, bizony reggelenként korábban érkeztem, kapunyitás még nem volt. Ezen várakozási időben volt biológiai szükségletem, igen ám, de hogyan és hová menjek e teher megszabadítására? Hideg volt, tél volt, próbáltam ellenállni a szükségleti ingereknek, de biz nem tudtam ellenállni, mit is tehettem volna, Szalai borbélyék házának kapujának lábánál könnyítettem magamon. Ez rendben is volna, de közben a ház ura asszonya észrevette az én ténykedésemet, látva az ürülékemet, felpaprikázta magát, szidott, kiabált, te-te... hogy mit is mondott, azt már nem tudom..., de rábírt arra, hogy eltakarítsam a bélsaramat, hogy hogyan is csináltam, már nem emlékszem rád, kézzel, tenyérrel szedtem fel az ürüléket, szóval, ez is előfordult, és mit tesz Isten... ahogyan teltek az évek... az idő mindent felejtet, tán már nem is emlékszik a nagysága rá, Gyulusból jóképű fiú lett, tanító úr lett, lánya Micike pedig eladóvá serdült, milyen jó volna egybekelni, tervezgette magában, az anyuka. Persze, hogy elfelejtette, hogy ez a kis másodikas gyerkőce szart egykor a kapujába... Hiszen most nagyobb reményekkel él, hogy Micike ily fess legényt kapjon. Hát igen, Erzsi néném, aki Feri bácsinak volt a felesége, mint asszonyok szőtték a legényfogónak a hálóját, s engem találtak ki fogásnak. Szalainé mindenben kedvére járt az én aranyos Erzsi nénimnél, kedveskedett, hízelgett, ajándékozott, engem dicsért..., ilyen előzmények után párszor voltam Szalai borbélyéknál, és a mama mindent elkövetett, hogy Micike, a lánya iránt valami szex érzelmeket keltsen, nem volt rest mutogatni a staférungot, hálóinget, sőt legintimebb lány holmit, a kis bugyit is mutogatta nekem az anyuka, mily édes benne a Micike. Én mint mafla ember néztem-néztem bólogattam, majd rátért a kis fehér leányágyacskára, itt alszik a drága, csupa báj és kellem a Micike kis lánya. Jó-jó..., de nekem ez nem hozott lázba, nem gerjedtem be, nem kaptam szerelmi mámort, akkor talán nem is tudtam felfogni a mama politikai legényfogását. Most hogy erre is visszaemlékezem, mily jókat kacagok rajta, de a mamának bizony nem, jött be a csábítása, mert bizony én Micikét szűzen hagytam, jó pár évvel később hallottam, hogy Micikének egy vasutas, mozdonyvezető lett a férje, akik elkerültek Zalaegerszegre, de aztán sohasem találkoztunk egymással, azt se tudom élnek-e? Vagy haltak? Az idő pora belepte ezt az emléket is...de ahogyan ismét a tett helyén mentem el, önkénytelenül jutott a múltnak ez a kis epizódja, ami már ma nem számít semmit, az emlékek polcára kerül, az évek pora ráhull, és ha nem lesz aki egyszer leveszi a polcról e múltnak könyvét, örökre elnémul, a feledésnek nagy honába kerül. Hiszen oly kicsi ez az élmény, hogyan is maradhatna meg a mai korra, de ilyenkor mégis csak előkerül az emlékezetnek polcáról, s olyan jó rá visszagondolni, s ha van akivel ezt a múltat meg lehet osztani, oly kedves óráknak ad tartalmat, életet, csak már nincsen akivel így meg lehetne beszélni. Az akkori élők már nem beszélnek, akik pedig nem ismerték e kornak szépséges szerelmi történetét, mit is mondana ma nekik, amikor a reumák, csúzok, izületek fájdalma alatt görnyedeznek. Bennem meg élnek ezek az emlékek, és nem engedem őket elhalni bennem. 1991. január 17. Úgy vélem hogy ez a dátum ismét bekerül a világtörténelemnek gyászos soraiba, talán úgy is jellemezhetném, ez a dátum a harmadik világháborúnak a napja, s egy évszázadban három világégés ez már súlyos vér, gazdasági vesztesség az emberiség történelmében. Úgy is mondhatom, hogy e három világháborúnak élő szemtanúja is vagyok, hiszen az elsőt, mint gyermek éltem át, a másodiknak személyes szenvedő és elviselő szereplője voltam, tényleges aktív fegyverhordozója, e harmadiknak pedig, ami most indult el, csak borzadva figyelem a TV-n képekben, majd az újságokban. Irak ez a köztársaság, területileg 438 000 km2 / 1973-as adatok alapján /. Magyarországnál 4,70-szer nagyobb terület. Lakóinak a száma 10 000000 ebben majdnem egyezünk. Fővárosa Bagdad 2 000000 lakossal, hivatalos nyelve arab / a kurd, hivatalos pénzneme a dinár. Ázsia délnyugati részén fekszik. Népességének kb. 75%-a arab, 20 %-a kurd, a többi része főként türkmén, perzsa és örmény. A lakosság zöme mohamedán. Földrajzi adottsága sok-sok veszélyt foglal magában, pl. a nyári hónapokban 42-47 C fok meleg is van a sivatagi részeke, ez már elviselhetetlen. Csapadékban szegényes. Történelmileg is nagyon változatos a múltja. Perzsák, mongolok, törökök osztozkodtak sokszor ezen a területen 1932-ben az angol kormány kénytelen volt megadni a függetlenségét. Politikai helyzete sokszor változott. Irakban jobbára állattenyésztés a központi ágazat, aztán amivel nagy lett, a kőolaj kitermelése, ezzel lett gazdag és világhatalom. Nagy a kereskedelmi foglalkozottság állattenyésztés, gabona, datolya, búza, árpa, füge, az országból származik a világexport 80 %-a. Nagyon gazdag ország és a mi legkielégítőbb, hogy a nemzeti olajbevételből az állam levonta a maga részét, a megmaradt nagy hányadot pedig, elosztotta lakósság javára. Ez az óriási politikai fogás a nép és a kormányközti kapcsolatban. Kurdok: iráni nyelvű, feudális viszonyok közt élő, nomád állattenyésztő nép. Lélekszám: 6-7 millió mohamedánok. Élnek még Törökországban, Iránban, Irakban, Szíriában, Afganisztánban, Pakisztánban és a SZU-ban is. Na most a mohamedánok ebben az esetben a vallási elkötelezettségük folytán most egyesülnek, és ez ami ijesztő, a háború további sorsára. Kuvait: Területe 18 400 Km2, Lakosainak a száma: 910 000 Fővárosa: Kuvait: 500 000 lakosa van. Népességének 90 %-a arab, még élnek: perzsák, indiaiak. Az ország túlnyomó része síkság, homokdűnék, sivatag. Óriási olajkészlete van. Anglia fennhatósága alatt volt, majd 1961 óta független állam lett. 0lajtermelést nézve Kuvait elsők közé tartozik a tőkés világban. Mi adott okot arra, hogy meginduljon a harmadik világháború, azaz hogy Amerika megtámadja Irakot? Szaddam Husszein Irak államelnöke mindenképpen erősen fejlesztette a katonai erejét, hogy majd a nagy katonai erő segítségével megszerezze az öböl környék olajkincseit, és így válhat majd belőle szuperhatalom, gazdaságilag, politikailag diktálni fog elsősorban a szomszédoknak, majd utána az egész világnak. A háborút megelőző tárgyalások megindultak, jöttek és mentek a politikusok, igyekeztek Irakot meggyőzni, hogy a megszállt Kuvaitból vonja ki a csapatát, mert ez a térfoglalás háborúhoz vezet. Mivel Kuvaitban van az olajforrásnak a fészke, bőséges bevételeiből Irak igen jó gazdasági jólétre jutott. Szaddam Husszein "Szent háborúra" készítette fel a nemzetet, a tárgyalások nem vezettek megbékéléshez, így aztán Amerika majd 28 szövetséges állam támogatása mellett 1991. jan. 17-én virradóra megtámadta Irakot. Mi is támogattuk vagy 16 orvos segítségével, egyéb más támogatásról nem tudok. Hogyan szereztem tudomást a háború elindulásáról? Ismeretes, hogy milyen rossz alvó vagyok. 17-én csütörtök hajnalán úgy 04 óra körül bekapcsoltam a rádiót, megdöbbenve hallgatom a háború eseményeit, majd felhívja a figyelmet, hogy a TV is közvetíti a háborút. Azonnal bekapcsoltam a TV-t, hát bizony valóságos csatatér tárult elém, katonák, repülőgépek..., mozgósítása, körkapcsolások ide, oda, mondják a bombázásoknak a számát,... Háború..., háború.... Nekem nem kell képzelődnöm, bennem eleven valósággal él a háborúnak minden golgotája, tövise, roppant nagy és rossz hatással volt rám nézve, habar tudva, hogy nem a fejem felett roboggatnak, a falu túlsó végén ég a ház..., csak azt is tudom, ha jön egy olyan szél, ami a szempárokat a falu felé sodorja, akkor pedig veszélybe kerülhet az egész falu. A háború az olyan, mint a fing, terjed és büdös. Mindjárt szóltam is az anyunak, kitört a háború....!!!! Most is megjelentek a jóslások, rövid lesz, pár napos, később jött a hír: pár hetes..., most meg már olyan hírek keringenek hat nap után, tán hónapok, vagy talán évek kellenek a végső győzelemhez. Ugyanis most, amikor próbálják kifüstölni az ürgéket a lyukából, kisül, hogy bizony nagyon sok lyuk van, és nagyon sok ürge van elrejtve a sivatagban. Hát kérdem én: ezt nem tudták előre? Hol volt a felderítés? Hol voltak a kémek? Hol vannak a partizánok? Jó-jó jönnek a hírek, hogy ennyi és ennyi iraki repülőt lelőttek, elektronikus rövidzárlatot keltettek az iraki műszerekben, de ami nagyon meglepő és gondolkodóba ejti az amerikaiakat is, hogyhogy nem támad vissza olyan erővel Irak, mint ahogyan azt elvárták volna, egyelőre csak légtérből és levegőben folyik a háború, de az irakiak nem vonulnak ki feltűnő erővel, miért hallgatnak az ágyúik, miért nem szállnak fel a repülőik teljes hada? Elsőben jöttek a USA hírei, hogy ennyi és ennyi repülő támaszpontot semmisítettek meg, de nem tudják pontosan, hogy mennyi van és főleg, hogy hol vannak, legalábbis erre lehet következtetni az angol BBC televízió adásából. Január 21-én éjféli BBC Tv adását figyeltem, hát bizony elrémisztő képeket sugároztak a világ felé. Bemutattak pár USA elfogott pilótákat, akik letörő, kimerítő, sápadt arccal szólaltak meg a TV kamerájának. Így nyilatkoztak: Nagy hiba, hogy Bush háborúba vitte őket, nem kívánjuk a háborút... Üzenjük haza, hogy imádkozzanak a békéért... stb. Na meg jönnek a hírek mily kegyetlenséget követnek el az irakiak a hadifoglyokon. Kiteszik őket az utcára, közszemlére... Engem is köpködtek az orosz gyerekek Szibériában, de csak a kezdetén, mondván, fúj "nyemci".... Mint volt hadifogoly átérzem az USA pilótáinak a megaláztatását, kínzását, vallatását, mivel is itatják át őket, hogy szidja saját elnökét..., országát, politikáját. Fájdalmas és megrendítően néztem a meleg ágyban, ezeket szenvedő pilótákat. Vannak már hadifoglyok? Igen ezek szerint már vannak, és igen is nem szabad elkendőzni a vesztességeknek a nagyságát, mert akkor hamis az egész kép. Nem volt felkészülve USA a háborúra? De igen fel volt, de mégis úgy látom nem számolt mindazzal, ami most a meginduláskor tapasztalható. Pl. Ismeretes mekkora úr volt az orosz háborúban a "TÉL TÁBORNOK" megbénult az élet... A hóviharban befagytak a puskák, a motorok..., lefagyott a katona lába, a bakancs nem védett meg mínusz 20-30 fokos hidegben... oda pufajka és valenki kell..., na meg fagyálló olaj.... Itt pedig arra döbbentek rá az USA katonái, hogy a homok, a hósivatag lesz a legnagyobb ellenség, ugyanis az ágyú és puska csövekbe homok kerül, akkor a lövés pillanatában felrobban a puska és ágyúcső... Főleg ha nem vont csövű a puskacsöve. Erre most kapkodják a fejüket a szövetséges vezetők,... hát ezt nem tudták..., ahogyan rengeteg katonának oltotta ki az életét a fagy, na és ha elhúzódik a háború a nyári hónapokra, amikor itt meg lesz 30-50 fok meleg.... Ez egymagában befagyassza a háborúnak a további folytatását.... Mert már villámháborúra nincsen kilátás, hiszen még csak ezek után jönnek Iraknak szomszédos országai, vagy mint semleges, vagy védő, vagy támadó szándékkal, ahogyan már küldtek csomagot Izraelnek az irakiak... És ha visszalőnek az Izraeliek is? Jönnek a törökök. Hogyan viselkedik Irán, a maga 31 millió lakosságával? Szóval Bush-nak feltették a harci lemezt, az egész világon milliók tüntetnek a háború ellen még a Bush palotája előtt is, a szent háború jelszava alá akarjak sorakoztatni a mohamedánokat. Mohamed arab próféta volt, mohamedán vallás alapítója. Mekkában született. A Korán a mohamedán vallás tanait tartalmazza, szent könyv. Mohamedán vallás, muzulmán vallás, iszlám, a 7. században, Arábiában keletkezett. A Mohamed vallás az arab néphitből, a zsidó és a keresztény vallás tanaiból keletkezett. Istenalakja: ALLAH Híveinek a száma 330 millió. A katonai térítést "Szent háborúnak" vallják, és ebben van a nagy titok. 1991. jan. 26. Ismét lángba borult Ázsia tája. A szövetséges államok nem tudták tovább nézni az "arab diktátor" Szaddam Husszein iraki vezérnek a világhatalomra való törekvését. Miről is van itt szó? Tudva, hogy az olaj mennyiség, világi szempontból is figyelve majd 80-90%-ban erről a vidékről csordogált a világpiacra, Irak, Kuvait, Szaud Arábia, Egyiptom, Irán... stb., és itt mind nagy százalékban arabok élnek, Mohamedán vallásúak, Korán a szentkönyvük, minden más vallást gyűlölnek, ellenségnek tekintik. Naponta hallgatom a TV adásait, amelyek beszámolnak a napnak véres eseményeiről, öldökléséről, főleg légi csatározásairól. Idegmegrázó jelenetek jelennek meg a képernyőn. És bizony bennem, akinek volt élménye a háborúnak mindenfajta tőrdöféséről, földi, légi bombázásoknak különböző változatairól, utólag is megborzadok a látványon. Átérzem a légiriadóknak pokoli sivítását, jajgatását, jön a veszély, meneküljünk, főleg ez a hátországban volt rémisztő, mert magában a fronton semmi sem jelezte a légitámadást, legfeljebb a közeledő röpcsiknek a moraja, ami mindjobban felerősödött, ahogyan közeledtek felénk, ez parancsolta az embernek, fedezékbe, mert jaj annak, akit védtelenül talál ez a támadás. 1991. jan. 15. figyelmeztetésnek határideje, hogy Irak vonuljon vissza Kuvaitból, amit megszállt Irak 1990. aug. 2-án. Irak hajthatatlan maradt, nem ürítette ki Kuvaitot. A Biztonsági Tanácsa 1991.jan. 15.-öt jelölte meg Iraknak Kuvaitból való kivonulására. Ez nem történt meg, így az ENSZ a 28 állam légiereje, cirkáló rakéták, repülőerődök B 52-esek, elsősorban az amerikai, a brit, a szaudi és a kuvaiti gépek olyan meglepetésszerű éjszakai légitámadást intéztek január 17-re virradóra Irak katonai célpontjai ellen, mint amilyen még nem volt a világtörténelemben a háborúk folyamán. Mintegy 18 ezer tonna robbanóanyag zúdult a műholdak elektronikája által pontosan jelzett célpontokra. Ez a tűzerő megfelel másfél hirosimai atombombának, vagy a második világháború vége felé Drezdára ledobott bombamennyiség kétszeresének. Husszein szavajárása: "Csaták csatája" Lehet akár 3-6 millió halottam is kibírom. De mennyit bírnak ki az amerikaiak? Mire is megy a játék? Ismét egy nagy diktátor lépett a világ színpadjára, Husszein, aki magának akarja az olajkutakat birtokba venni, ezáltal a maga hatalma alá szeretné vonni a világ olajkészletének a diktálását. Hiszen a világ kőolajtermelésének 80%-n itt fészkel. Ez a fanatikus arab, bízva az araboknak a vallásából fakadó hittételéből, "Szent Háború" feláldozzák életüket, mert halálukkal megváltják az örök "Nirvánát", ami pedig dicső és óhajtott vágy. Na meg bízva, hogy a világ Mohamed hitűek ebben a harcban vallási és faji összetartozásnak rokon vonásai egy táborba szólítja a világ összes arabjait, ami pedig több mint 300 százmilliónyi. Óriási szám és erőt jelent az arabok számára. Ez lelki rokonszenv bizony. Nagyon sok helyen a különböző országokban az arabok mellet, azaz a háború ellen tüntetnek. Szombathely, 1991. jan. 28. Az újságok olvasása, valamint a Tv. nézése közben az ember megborzad, hát ez a háború nagyságra és veszedelemre nézve mindjobban terjed, előre nem látható karokat hömpölyget maga előtt. Pl. most, hogy már felrobbantottak több olajkutat Kuvaitban, az olaj ömlik a tengerbe, a biológiai élet egyszerűen megszűnik, "holt-tengerré válik", na meg a rengeteg olajat most pedig meggyújtják, lángoló tenger, pokoli tűz lebeg a tenger felett. A partra való kikötést, szinte lehetetlené teszi. Pedig még hátra van a legborzalmasabb fegyver: vegyi és bakteriológiai harci eszközök, és mindezt a németek jeleskedtek kimunkálni. Most derült ki, hogy Husszein 1800 négyzetméter alapterületű atom biztos luxusbunkert liftestül, pezsgősfürdőstül, szintén a német cégek tervezték, építették Irán és Irak háború közepette. Szóval a nemetek adták az újabb holocaustnak az eszközét, ha netán beveti szegény ember atombombáját, ahogyan a harmadik világrészben ezt nevezik. Most jött napvilágra, hogy a németek hat vegyi katonai célú vegyi üzemet épített az iraki sivatagba. Itt szerepel a "Tabun" nevű ideggáz, mustárgáz, és a kéksav, melynek alkotóelemével több zsidót pusztítottak el Auschwitzben. Élnek majd az Irakiak ezekkel a gyilkos gázokkal? Érzésem szerint, ha szorul a hurok Husszein nyakán, nem riad vissza ezektől a gyilkos vegyi támadásoktól, és akkor láncreakció folytán beláthatatlan pusztulás vár az élővilágra. Az egészből egyet nem értek. Most amikor a háborúnak puskaporos hangulatában vagyunk, a repülőknek özöne rajzik a katonai célpontok, erődítmények fölé, napról-napra jönnek elő a meglepetések, hogy ez is van, meg az is van az iraki csapatoknak, hát kérdem, mielőtt megkezdték az első repülőbevetést, nem tudták a Szövetségesek, hogy mi rejlik az iraki hadászat mögött? Hiszen Német, francia, tán angol mérnökök agyszüleménye telepítette be az iraki sivatagot gyilkos támaszpontokkal, és meg ma is élnek azok a tervezők és kivitelezők, akik ezen hadászati erődítményen dolgoztak. Felmérték a Szövetségesek, hogy mily ellentámadásra kell felkészülni, ha Irakot támadni fogja? Műholdas komputeres számító mikrohullámú műszerekkel tapogatják le az iraki hadiközpontokat, hát kérdem, előzetesen nem csináltak valami térképet, ahová négyzetméterenként bejelölték volna, hol vannak elásva ezek a földalatti veszélyes hadi fegyverzetek? Ha én támadok, tudnom kell, hogy az ellen mivel fog védekezni, vagy mivel fog ellenem fölénybe kerülni. Bottal védekezni a páncélos tankokkal szemben nevetséges agyrém, Szaddam Husszein fölényeskedik a birtokában lévő ismeretlen támadó felszerelésével. Gyávának nevezi ma a Szövetségesek támadásait, mivel ez ideig csak légi támadásokra központosította erejét Amerika, szeretné Irak a földi harcok terére kicsalogatni a szövetségeseknek a támadásait. A szövetségeseknek tudni kellett, hogy évekkel ezelőtt milyen nagy arányú hadiépítkezések voltak Irakban, nyolc szuperbunkeron kívül kb. 300 kisebb nagyobb beton óvóhely épült, 1981-ben, amit több belga és NSZK szakértők nagy tapasztalattal építettek ki Irakban A háborúnak több féle formája van, lehet ember-ember ellen, azaz mint az első világháborúban szuronyt szegezz és "roham"..., de ez már múzeumba került, helyette jöttek a különböző újszínezetű és fajtájú támadási formák. Kialakult a légitámadásoknak, lokátoroknak legpontosabb célzása, majd a kilőtt bombáknak a légtérben való felrobbantása, a mágneses rövidhullám által a műszereknek való elkábítása... Ennek a háborúnak talán a legnagyobb hatása az idegekre való hatás, na meg a terrorakcióknak váratlan pusztítása, ennek pedig, bő területe van... Ebben az idegháborúban lehet aztán kimerülni, amikor az emberek nem alusznak, megindul a vándorlás, nyugtalanság uralkodik a lakókban, és erre Irak, azaz az arab világ nagyon felkészült, hiszen elszórtan az egész világban élnek és rettegésben tartják a világot, mert az arab, arab marad, Iszlám, Iszlám marad bárhol él a földkerekségében. A bakteriológiai háború százszorta veszélyesebb, mint a vegyi fegyverek. Nyugtalanságot érzünk még mi is ebben a szűk hazában, a családi körben, amikor naponta látjuk és halljuk, a világot pusztító embertelenséget, látni a páncélosokat, az éjszakai villanásokat, az olajban fürdő madárkákat, romba dőlt városrészeket..., hogy mit hoz a holnap? Azt csak sejtjük, óriási erőt kell kifejteni a szövetséges államoknak, hogy megvívják harcukat, fegyverletételre, térdre tudják kényszeríteni ezt a megvadult arab világot. Talán le is értékelték Iraknak a hadierejét, vagy nagyon bíztak a nyugati haditechnika szupernagyságában, mindenesetre az első és főleg a második hétnek háborús értesítései mindenképpen nyugtalanítja a civilizációnak békés polgárait, mi lesz itt és meddig fog ez tartani? Ismétlem, ha bekövetkezik a forró nyárnak az ideje, akkor a sivatagi homok teljesen úrrá lesz a haderők felett, megbénítja úgy a támadási, valamint védekezési szempontokat, erőket. Ez lenne a legnagyobb csapás nyugat számara, mert a sivatagi homok úgy az embert, valamint a harci tevékenységet halálra kárhoztatja. Nagyon félő, hogy ez a harc nem fejeződik be a nyárra... Egy biztos, minden harcnak, háborúnak csak a kezdetét ismerjük, a finálé a vég ismeretlen. Most különösen, ha a sajtót figyeli az ember, ilyen műholdak, olyan lokátorok, számítógépek, csupa elektronika..., és ebben ki lesz a győztes, na aztán amint olvasom a vegyi harckészültséget, a mustárgáztól kezdve, foszgén, foszfor, triklorid, amiből foszforsavésztereket állítanak elő, felfedezték a tiol-foszforsav észtereket, borzalmas idegmérgek, a bőrön át felszívódva nagyon kis mennyiségben halálos hatásúak. Milyen csodálatos fejlődésen ment át a világháborúknak, csatamezőknek a történelme, az igaz, hogy ember maradt az ősi, kapzsi, irigy, zsugori, önző, hatalomra vágyó, maradt gyilkosnak, betörőnek, ádáz gyűlölőnek, tehát az ember megmaradt a maga ősi állapotában. Ami változás állott be, az a körülötte lévő tapasztalható változásoknak rohamos fejlődése, de az ember nem változott, maradt az ősi ösztöneiben, amitől nem tudott szabadulni ebben nagy felfedezések, találmányok fizikai és kémiai új találmányinak berkeiben. Az ősi harcokban szemtől-szembe kellett állni és úgy megbirkózni az ellennel. Pl. amikor Dávid legyőzi Góliátot, vagy a Toldi átsegíti a csehet a másvilágra, amikor szuronyok vagy husángoknak a közvetlen ütlegelésével utazhatott a másvilágra..., majd a modern háborúban mindjobban eltűnőben volt az ember, a szemtől-szemben állasával. Pl. már a második világháborúban, amiben nekem is főszerep jutott, nem is láttam az ellent, csak azt vettem észre, hogy egy óriási loccsanás a pocsolyába, és engem pedig, arcul csapott a sáros tónak a vize. Mi is volt ez? Igen már az aknavetők olyan állásokba tudtak elrejtőzni a domb túlsó oldalában, hogy a domb teljesen védelmet adott számukra, de az akna parabola útjával átrepülte a dombot és bizony veszélyes volt annak minden kis repesz darabkája. Ha nem pocsolyába esik az akna, én a pocsolyának a szegélyén dekkoltam, feküdtem, ha szilárd lett volna a becsapódásnak a helye, akkor már csak a csontvázam volna meg valahol az ősi honnak földjében. Most pedig ennél magasabb kulturáltabb harci támadó fegyverzetek születtek az emberi agyak megszülték a mai kornak a leghatásosabb pusztító fegyverzetét, nem kell látni sem az embert, sem a célpontot, ezt elvégzik a műszerek, csak lőni kell, a talált pedig, majd mindig teljes érdemű Az ősi harcműveletek során még az is divatba volt, hogy a két ellenfél kiállította a maga legerősebb vitézét, és e kettő vitéznek a győzelme döntötte el, hogy melyik csapat a győztes. Tehát most Bush és Husszeint kellene kiállítani a sivatagba, és több millió ember csaholna mellettük, gyerünk.... Ki lesz a győztes? Persze ez már álomnak is rossz tréfa, de a történelem adott erre is példát, hogy naponta olvasom, majd a TV-ben nézem a nagy harci csattogásokat, a csatateret, a menekülőknek ezreit, a száguldó acél, lánctalpas páncélosokat, az olajban megfertőzött tengereket, a biológiai életnek a megszűnését elszomorító a kép. Egy ami igazolódott a történelem folyamán, hogy amióta világ a világ, amióta ember az embernek a farkasa, ha jöttek is Nérók, császárok, akik vérfürdőt tudtak rendezni a legyőzöttek felett, az idő rajtuk is győzedelmeskedett, megsárgult pergament papíron vannak már elkönyvelve, tehát minden elmúlik egyszer.... Csak addig is ki, kit talál, ki éli túl ennek a Szodoma és Gomorra földi pokloknak véres napjait. Várjuk napról napra a jobb híreket, s reméljük kevés véráldozatot kíván, e harmadik világháború. | |
