 |
    |
 |
PROLÓGUS Szombathely, 1991. febr. 28. Iraki háború fegyverszüneti napján PROLÓGUS „Írhatsz bármi ökörséget, csak hagyj ránk valami örökséget!” E prológus a tizedik kötetemnek a beharangozója és egyben tanúvallomása az elmúlt évadnak eseményei felett. S ilyenkor elgondolkodtató rám nézve, ha látok egy exhumálást, mi is marad meg az emberből? Koponya, csont, s mi lesz a sorsa? A csontok nem beszélnek, némán lesnek, várják a további sorsukat, hová is kerülnek, mennyi földi tisztelet övezi körül őket, vagy visszakerülnek a sírgödörbe, „porból lettél és porrá válsz” örök tanok szerint. Divatos volt egykor, ha találtak egy-egy koponyát azt megtisztítva majd kifőzve könyvszekrény polcára került, íme az ember! El lehet tűnődni milyen is lehetett földi élete, amikor még a földön járt, küzdött, harcolt, vagy élvezte az életnek minden adottságát. Ki tudja mindezt már? A sorsát senki sem tudta kikerülni, mindenkit elér a vég, csak az órát, a napot nem tudjuk, de egyszer eljön a pillanat, amikor már a vérnek óceánja sem tudja többet megdobbantani a dobogó szívet. Az írásaim nem örökségek, csak valami az életemből, amikor még dobogott a szív, gondolkodott a lélek, amikor még ember élt a bőrköntösében, nem volt utálat az élőknek útjában. E könyvek, amíg nem válnak porrá, tűz martalékává, hirdetni fogják, hogy élt egyszer egy ember, akinek volt mit mondani, üzenni. Az ember élete rövid, de nem az évek száma adják, határozzák meg az értekét, hiszen vannak, akik sok karácsonyt értek meg, de nem éltek az utókor számára, pl. Pet6fi S. rövid földi élete folyamán többet alkotott, mint más sok-sok éven át. No nem mintha írásaim az utókornak valami nagy érték volna, de engem szórakoztattak, sok-sok örömet adtak. Azt magamról is elmondhatom, hogy majd háromszor annyit éltem át, mint sok-sok más, ezért volt mindig valami mondanivalóm. E kötetem a tizedik, s egyben úgy érzem az utolsó is, mert ahogyan rám rakódott az évgyűrűk sokasága /vagy nyolcvanegy gyűrűzik rajtam/ úgy fogy az erőm, szürke állományom. Úgy érzem, hogy ezek a kötetek bárhová is kerülnek, sorsuk ismeretlen, de akkor is beszélnek, amikor már engem mindenki elfelejtett, senki sem ismer, nevem ismeretlen az új világban, ezek a kötetek megelevenednek, beszélnek az olvasó kezében, tanúskodnak egy emberről, egy földön járt, járó hús és csont, vér gyurma volt, aki született, élt, dolgozott, szenvedett és meghalt. Hogy mily változatos volt földi bolyongásom, tanú legyen rá az írásom. Remélve, bízva abban, hogy hamvam, koponyám helyett e könyveim kerülnek egy csendes zugba. Ha pedig még valaki kézbe is veszi és olvasni kezdi őket, akkor pedig tovább élek az olvasó szívében. Az utolsó kötetem legyem a legszebb hagyatékom, hagyom az utókorra, boldog vagyok, hogy e sorok megszülethettek, mert amikor én már nem leszek, e sorok még akkor is élnek. Talán „Hattyúdalnak” is címezhettem volna e kötetet, mert úgy érzem nincs tovább, itt van a búcsú ideje, búcsúznak az élők évmilliók óta. Mert ha arra gondolok, hogy itt 1991. febr. 17-én éjjel huszonhárom óra tizenöt perckor írom e sorokat, ki tudja, hogy mennyi van még hátra, okosan és bölcsen kell beosztani azt az időt, akinek oly kevés van már előtte. Ha végig gondolom földi bolyongásom, nagyon változatos és telitett volt. Nagyon szeretném, ha az egyik fiam venné e köteteket örökségül, tán ők nem dobnák sutba, mondanák magukban, nem a pacsirta a fontos, csak a dala. Nem valutát érők a soraim, de mégis csak egy édesapának életfolyamata, hullámzása, küzdése, öröme, fájdalma, csalódása kerül a felszínre. Éppen most zajlik a harmadik világháború Irak terén, lángba borult e keleti táj- ezrek és ezrek halnak meg, rokkantak, bénák, hajléktalanok, özvegyek és árvák jaja hullámzik e tájon, mindig akad egy agynélküli „Rém” aki lángba borítja a keleti tájat, úgy érzi, hogy el tudja nyelni a világot. Amerika a szövetséges erők összefogásával igyekszik jobb belátásra bírni Szaddam Husszeint iraki megtébolyodott iszlám, Mohamed hitbe belegomolyodott megszállott örült, felelőtlen emberét, nem fogadta el a Kuvaitból való feltétel nélküli kivonulását, maradt a vérontás emlékezetül. Fanatizálta az arab népet, Mekka felé fordulva, földre térdepelten várta az ég megnyílását, hogy „Allah” jön a maga hatalmával, mint ahogyan a székelyek várták Csaba vezért jönni vélték védelmezésre, valahogyan még a fronton is, a pusztai homokra hajtották fejüket és várták a megsegítésüket Allahtól. Szaddam Husszeintől kellett volna nekik szabadulni, mint minden megrögzött diktátortól szabadult a népe /Néró, Hitler, Mussolini stb./ Láttam a TV-ben, amikor az amerikai katonák szavára kibújtak a homokba vájt bunkereikből, az arabok térdre rogytak a katonák előtt, csókolgatták a kezüket-lábukat, és boldogok voltak az irakiak, hogy megmenekültek a gyilkos golyóktól, a további szenvedésektől. Óriási légi majd legvégül földi haderővel támadták a szövetségesek, az irakiak hadereje meggyengült, és ma, 1991. febr. 28-án az irakiak kitették a fehér zászlót, a megadást. Nekem ez a kötetem igen kedves és emlékezetes élményekről tanúskodik, ahogyan a szikláról lepattan egy-egy darab, de ez a darab része az egész hegynek, így egy-egy könyv az életemnek egységéből kipattant emlék, emlékezés, ami az egész földi pályámnak egy-egy mozaikja, de része az egésznek. Az év legkimagaslóbb eseménye, amit a cím is rejt magában: Gyémántdiploma ez a diplomaosztásnak a hatvanadik évét jelzi, emlékeztet rája, egy életben csak egyszer bukkan fel, és nincsen tovább. A jelzett nap szépsége ragyogó volt számomra, tanúskodnak a fényképek, magammal örült a családom: édes Párom- Endre és Attila fiam, valamint a feleségeik: Aranka, Márta, unokáim: Endre lánya: Zsuzsi, a másik lánya a Kati nem tartotta érdemesnek az eljövetelt, távol maradt, majd jöttek a fiú unokák: Csaba és Péter. Fénytől, boldogságtól telitett nap volt számomra és számunkra. Nagy csillagok művei is idővel fényüket vesztik, majd elfelejtik az élet rohan, születnek és halnak nemzedékek, mégis nekem amíg e sorokat írtam, szívemben, lelkemben illatozó virágok nyíltak. A legszebb pompázó, illatozó virágcsokornak is tudjuk a végzetét, mi is marad meg belőle? Semmi sem örök, átmenetben vagyunk és élünk. De amíg élünk: „Megfogni egymás kezét jó, elengedni vétek, egymásra boruló kezek tartják fenn a világot!” „Mindennap megszűnik valami, Miért az ember szomorkodik, De mindig születik valami, Amiért érdemes élni!” | |
