 |
    |
 |
Mayer Mihály Pécsi püspöknek írt levelem és a kapott válasz Czeglédy Gyula Szombathely Balogh Gyula u. 15. 9700 1990. dec. 27. Nagyméltóságú és Főtisztelendő Püspök Úr! Pécs Nem mentegetőzni akarok, sem elnézést, sem bocsánatot nem akarok kérni, hiszen az éhes gyermek is felkiált az édesanyjához, avagy a bibliai szegény felkiáltott: Dávid Fia segíts rajtam... Valahogy így vagyok, én is felkiáltok: Püspök Úr valami baj van a kréta körül azaz az éjféli mise körül. Nagyon kérem, legyen türelme ezt a levelet elolvasni, csak elolvasni, nem kívánom, hogy igazat adjon, de mint tények engem sok mindenben igazolnak, és erre hozok fel egypár példát. 1947-ben Szibériában, karácsony előtti napon is mínusz 30-40 fok körül dolgoztunk vagy négyszázan, éhesen és dideregve fejtettük a hatalmas kőhegyet, hogy elkészüljön a szverdlovszki vízmű. A "davajok" mondogatták "szivodny apráznyik"... igen ünnep előestéjén vagyunk, itt van karácsony. Nehezen telt az idő. És munka végeztével vártuk a tehergépkocsikat, amik majd visszaszállítanak bennünket a barakkokba, a szállásra, ahol majd vacsorázunk, és már előre örültünk a vacsorának, mert itt a kőbányában nem adtak ebédet, ebéd és vacsora együttesen lesz a szálláshelyen. A "Tél tábornok" vicsorgatta a fogait ránk, toporogtunk, szerencse, hogy szőrcsizmában és pufajkában voltunk, mert az öltözet némileg ellenáll a kemény hidegnek. Vártunk, vártunk, már a sötétség vette át a birodalmat, a davajok is dühöngtek, nem jönnek a teherautók, vagy 15 Km- t kell menni a barakkokig...., ez pedig ebben a dermesztő hidegben nem valami mulatságos dolog... Csak nem jöttek a gépkocsik.... hangzik: strojka... ötösével sorakoztunk létszámolvasás.... davaj....!!! hangzik és megindult a hadifogoly uszály a végtelen mezőségben. Dülöngve döcögtünk nyírfás erdőkön át, itt ott egy fenyő. Jé, karácsonyfa..., ahogyan eldöcögtem mellette, egy kis ágacskát 1e-1e törtünk róla, valami emlék és emlékezés... Órák hosszat is menetelhettünk a hósivatagban, sírt velünk is a hó, mert amikor léptünk egyet a valaki alatt feljajdult a fagyos hó, ő hangosan sírt fel lábunk nyoma alatt, de mi csak némán sírtunk a kínok fájdalma alatt. A nagy hidegben orrunk és szemünk állandóan befagyott, mert a belőlünk kijövő pára jéggé fagyott arcunkon, négy ötszáz fő lépegetése folytán borzalmas Bartók szimfóniák zengtek, de ez már túlvilági zene, nincs hangszer, ami ezt a disszonanciát meg tudná harmonizálni... Néma ajkak, elfáradt testtel, otthonjáró fantáziával lépegettünk, ráncokba szedtük a kilométereket, a nagy orosz Szibériában... A lélek otthon járt, de talán nem is járt, hiszen hatezer Km-t még a léleknek is nagy távolság, talán most csengetnek az ajtókon a pásztorok, szabad e betlehemezni? De jó volna most itt meghalni, szűz fehér hó a koporsóm, szemfödelem. S hallom: pásztorok keljünk fel... a test kidőlt, de a lélek még erősít. S hallom: davaj!!! Davaj!!! Az angyalok kiszidolozták a csillagokat, melyik lehetett a betlehemi csillag? Az idő megállt felettünk, óránk nem volt, de még a davajnak sem..., de a Göncöl szekere mutatta, tán már éjfél is lehet... Hogy mikorra érkeztünk a barakkokba? Ki tudja? Vacsora „nyet”... Hideg földbe vájt barakk volt a szállásunk, lehelet fagyasztó volt a hőfok, ridegség, hidegség, na meg az éhes poloskák, tetűk várakoztak ránk. Emeletes priccsek voltak a fekhelyek, némi takaróval, nagy nehezen felkúsztam magam az emeleti helyre... Mindenki igyekszik a maga vackát elkészíteni, semmi szitok, átkozódás. Befelé élt mindenki, csend honol a barakkban, de mégsem, egyszer csak a barakk egyik sarkából dal hangzik felém, majd erősebben hangzott, s az egész barakk lakói daloltak, énekeltek, „Csendes éj”... Minden nemzet fiának ez a dal ismerős, daloltunk és sírtunk... Majd mindjobban elcsendesült ismét a barakk, itt-ott valaki felkiáltott: édesanyám, feleségem... fiam..., de elnyelte a hangokat a sötétség. Magam is a kis fenyőágat a fejem alá tettem, s a kis fenyőágnak illatával, a dal magasztosságával megtelve igyekeztem álmot lopni a szememre, s engedtem az éhező poloskáknak egy jót szívni fonnyadó testem véréből. Szóval a dal, az ének élt még akkor is, amikor már fogytán a testnek ereje, a dal fonta egybe az éhező tábor lakóit, az ének hozta le közénk a kis Jézuskát... A dal tette testvérré a magyart, a románt, az olaszt, németet stb., hiszen ez a dal nemzetközivé vált, ismeretes az egész világon. Éhes, korgó gyomorral vártuk a reggelt, de vártunk egy szép álmot is, ha a valóság ily kegyetlen hozzánk. Hogy miért írtam ilyen részletesen le e szomorú élményeket, mert csak hangsúlyozni szeretném, hogy a dal, az ének, a lélek tápláléka, még akkor is, amikor a test szenved. A vértanúk dalolva mentek a bitófához, a gilotin alá... Vagy: 1948-ban koholt vádak alapján a börtönbe zártak Szombathelyen, egy reggeli sétánál a börtönőr parancsnok azt kérdezi tőlünk, ki tud harmóniumozni? Azonnal jelentkeztem, jó, rendben, parancsot adott a börtönőrnek, hogy a nap bármely szakában, ha akarok gyakorolni a börtön kápolnájában, engedjen ki. Fenséges érzés, megnyílik a cellaajtó és mehetek szabadon a kápolnába. Ugyanis ekkor még szabadott ünnepnaponként szent misét mondani a börtön épületében. Nagyon készültem a szent misére, a vasárnapra. A cellaajtók nyíltak, délelőtt 10 órakor kezdődött a szent mise. Egy Ferences barát jött misézni. A kis kápolna kicsinek bizonyult, tódult a nép, szomjazta az ünnepnek szent harmatát. Nem volt kötelező az eljövetel, nem is kellett senkit sem agitálni a jövetelre... Püspök Úr! Igyekeztem ismerős énekeket elővenni: Boldogasszony anyánk... Bús magyarok imádkoznak égi Atyánk hozzád... Ez nagy szentség valóban... stb. a hangorkánban repedeztek a falak, szem nem maradt szárazon, valami fény áramlott le a bebörtönzöttek arcáról, szívből és hittel hittek, nem fogunk elvészni, van akibe kapaszkodhatunk, a hit fundamentumába. A szent mise és a dalok új erőt adtak a rácsmögöttieknek, kipirult arccal, megtisztult lélekkel indultak mise végeztével a cellákba az elesettek. Leírhatatlan örömteli, lelkesítő érzések sokaságával várták a következő vasárnapot. „Vígan letelepedhetsz ott, ahol vígan énekelnek!” Vagy: Amikor volt érsekkel Bersztóczy plébános úrral a Buda-déli /volt Károly laktanya, most Petőfi laktanya/ és még vagy 20 ezer internált élte tengődő, igazságtalanul rágalmazott vádak alatt, vasárnaponként kezdetben itt is engedélyeztek szent misét egy óriási pincesorban... Ezrével mentünk a szent misére, habár az oltárt nem is láttuk, hiszen ezer és ezer ember szorongott a pincehelységben, mellettem lévő Bersztóczy plébános úr és vagy 30 pap, ezenkívül több ezer megrágalmazott hívő az ének szárnyán felemelkedett a földről, a leggyönyörűbb orgona a férfi hang, esedeztünk az égiekhez, Istenünk, Szűzanyánk... és a többi szentek fogadjátok el könyörgésünket, szűnjön meg a szenvedések kálváriás útja... Ismét az ének, a dal fonta egybe az ezres tömeget, éneken keresztül találkozott szent hitünk titkaival, ismétlem az oltárt nem is láthattuk, csak a csengő hangja után ítélve következtethettünk, hogy hol is tart a szent mise. Ezt csak az tudja, aki maga is részese volt, szenvedője volt egy kálváriás embertelenség áradatának, amikor az ember farkasa, az embernek. Nem akarom sorolni az éneknek felemelő, gazdagító lelki vitaminját, csak gondoljunk „Titanic” utolsó óráira. Boldogan vártam az éjfélt, jön a sok-sok örömteli énekkel megspékelve a gyermekkori emlékek, jönnek azok a dalok, amelyeknek dallamában nőttünk mi fel, de nagyapáink is. S mi is történt? Tényleg kezdetben ősi volt az ének, amíg a püspök urat kísérték a szentélybe... Zengett a nagy székesegyház... a hívők könnyes szemmel zengték a dalt, valóságos diadalmenet volt ez a pár perc, gyönyörű látvány, püspök, papi ornátus, gyönyörű aláfestés az ünnep méltóságához... A TV-ben lehetett látni a hívők arcán valami leírhatatlan gyönyört, szabadon, együtt lehetnek, énekelhetnek, ifjak és öregek. Soha jobb alkalom nem lehetett volna, ha ez a mai ifjúság, akik az elmúlt 40-50 évnek megvetettjei voltak, akiknek az énekük: ez volt a rend ezer évig... Vörös Csepel... Mint a mókus fenn a fán... stb. Most hallja meg, nem aludt el a parázs a lelkekben él a hit, isteni szeretet, él a hitünk dalainkban. Mikor és hol hallotta volna a piros nyakkendős kis magyar: A kis Jézus megszületett... Oh boldog Betlehem... Óh gyönyörű szép... stb. Örök élmény a vasvári templomból, amikor így kezdte a kántor: Pásztortársak mit jelent e csillag fenn az égen... című gyönyörű éneket. De minek is folytassam, csak kérdem a Püspök Urat, miért maradtak el ezek a nép szívében élő, hitigazságot rejtegető gyönyörű dalok? Mi nem Liszt Oratóriumán nőttünk fel, nekünk van egy dalunk: Pásztorok keljünk fel... Egyszer szegény öreganyámnak kapcsoltam be a rádiót amikor valami Liszt mise gyönyörű kompozícióját zengedezte a kórus... öreganyám csak hallgatott, hallgatta s majd így szól: Édes fiam miért rikogatnak ezek a nők, egy szavukat sem értem, minek ez?... Sajnálom, hogy ilyen gazdag karácsonyi dalkészlet mellett, miért kellett valami ismeretlen dallamra szökkenni, és nem is csodálkozom rajta, amikor a TV kamerája egy ásítozó kis cserkészt örökítette meg, de meg a többit is. Ki értette meg? Lehet, hogy előkelő, de ebben a helyzetben elmondhatjuk, „jobb nekünk a fekete kenyér itthon, mint máshol a fehér”. Ez a lerongyolódott mai ifjúság, már lelkiekre gondolok, hadd hallotta volna meg és láthatta volna meg, igen is elevenen él a hit, látta volna a kipirult időseknek az arcát, fűtötte volna a lelküket. Nagyon sajnálom az ásítozókat, a düledező eluntaknak a sokaságát, mert aki még csak láthatott valamit a ceremóniából, az még csak talált valami megfoghatót, de aki sem nem látott, az éneket pedig, nem értette, pedig a pásztorok, pásztorok dalt még a volt kiszesek is tudják. Annyi üresjárat alatt csak vártam a dalokat, de valahol elaludt. Maga a papi celebrálás főpapi volt, fegyelem, begyakorlás, pontosság... csak hiányzott hozzá a fűszer, a dal. Igen sajnálom, hogy amit már szabad, azzal sem tudunk élni egy ilyen országos szereplésen, mert biztosra veszem, milliók nézték az éjféli misét. Elnézést kérek a Püspök Úrtól, de én, mint öreg kántor ezt jobban tudom, mint az aki ilyen szegényes ének repertoárt állított össze erre a gyönyörű szent és megható áhítatra. Még nem tartunk ott, hogy ilyen magas ének-zene kultúránk lenne, hogy csak Liszt, Mozart stb. oratóriumokban tudjunk gondolkodni, tán nem is fogjuk ezt elérni soha, legalábbis munkástömeg, de igenis éneklik utca hosszat: Kis karácsony, nagy karácsony... Ez az ünnep elsősorban a gyerekeké, és rajtuk keresztül mi is örvendezünk, és mit kaptak itt a gyerekek? Úgy érzem 50 év távlatában, amit kiraboltak a gyermek / most már felnőttek / lelkéből, adjuk vissza énekben hitünk szent igéit, hallja meg ez a lelki szegénységben tévelygő társadalom, hogy igen is élt itt egykor nagy hit, amit elsősorban énekekben tudunk megmutatni, kifejezni. Ránk hagyott örökséget adjuk most mi is át az utókornak. Mennyivel vérdúsabb volt a rádióban közvetített Jánoshalmi éjféli mise. Valóban éneket ének követett, akik énekelték és akik hallgatták együtt rezonált a szívüknek minden kis porcikája. Nem tudom ki állította össze az éjféli mise programját, de ha osztályozni kellene bizony nem kapna ötöst, de még csak egy szentképet sem. Tán fiatal, tán tapasztalatlan, remélem okulni fog a jövőben, amikor minden előzetes próba né1kül, minden karnagyi integetés nélkül, csak be kell játszani az első ütemet és már szól is a legszebb orgona, van benne szoprán, tenor, basszus, principál, ahogyan a léghajó száll a magasba és viszi az utasait, ugyanígy emeli fel a híveket az énekhangja, a lélek tápláléka a szép dal. Én úgy érzem, hiába volt nagy papi celebrálás, ami egymagában gyönyörű volt, de azt az ünnepélyes ragyogást kellett volna dalokkal megspékelni. A mai helyzetben pótolni kell mindazt, amit ki akartak irtani a szívekből, a hitet, reményt, szeretetet „ahol dalolnak, ott vígan letelepedhetsz!”, de nem rikogatnak, mondaná öreganyám. Sajnálattal néztem azt a sok becsukott szájat, meredező szemeket, a kis Jézuska nem vette volna zokon, ha egy kicsit zárolták volna a megszokott liturgiát ezen az éjszaka, zengett volna a gyönyörű pécsi dóm! Ha csak magam vagyok ebben az országban, hogy magamnak lett ilyen lelki hiánya, éhsége, szomja, akkor jól van, de úgy vélem nem egyedül állok ebben a helyzetben. Nem a párttitkárok, tanácselnökök, ÁVÓ-sok voltak hivatva, hogy őrködjenek azon, hogy ne engedjék kialudni a szent tüzet, hanem nekünk a nemzet napszámosainak, papjainak, hívőinek kellett őrködni a lelkek mezején, hogy a bárányoknak legyen mindig üde zöld legelőjük. A nép szívébe újra el kell ültetni a „hitnek isteni szent magvát”, hogy ott tápdús talajba jutva terebélyes fává nőjön. Nem volt szándékomban senkit sem megbántani, nem is áll jogomban, de igenis kell őrködnünk, építő kritikát gyakorolni, pozitív kritikát, én nem csak mutattam az utat, a helyes utat, hanem magam is kéz a kézbe fogva együtt mentem mindazokkal, akik a szebbet, a nemesebbet, az igazabbat keresték. Négy püspöknek is orgonáltam: gróf Mikes, Kovács, Grősz, és Szakos Gyula annak idején, mint püspöki titkár... Mindegyik iránt nagy tisztelet és szeretet van bennem. Még Szakos Gyula él, sajnos nagyon beteg, végtelenül sajnálom és imádkozom érte. Püspök Úr! Elnézését kérem, ha levelem esetleg egy kicsit itt-ott tüskés volt, de a szándék az szent bennem és csak ezt szeretném továbbra is szolgálni, habár az életem már alkonyba jár. Szombathely, 1990. december 28. Dicsértessék a Jézus Krisztus! Czeglédy Gyula nyugalmazott tanító Czeglédy Gyula Szombathely, Balogh Gyula u. 15. 9700 Dicsértessek a Jézus Krisztus! Nagyméltóságú és Főtisztelendő Mayer Mihály Megyéspüspök úr Őexellenciája Pécs Sajnálattal kell tudomásul venni, hogy 1990. dec. 27-en írt, önhöz címzett levelem a mai napig még válaszadásra sem érdemesült. Remélem, hogy a Titkárság nem juttatta a levelemet a selejtek sorsára, azaz Püspök Úrral tán meg sem konzultálták levelem tartalmát, pozitív kritikáját. Ez a csalódás annál inkább is érzékenyebb nálam, mert a Honvédelmi Miniszter úrhoz írt levelemben felsorolt panaszaim majd egy hónap elteltével elégtételt nyertek, rendezték a nyugdíjamat, börtön és internálás után, valamint visszakaptam a jogtalanul elvett tiszti rangomat. Lehetséges, hogy egy minisztériumba kevesebb levél árad, mint egy püspöki hivatalba? Vagy ott jobban érvényesül a bibliai történet, hogy a Jó Pásztor elhagyja a 99-et és keresi az egy elvesztettet?, mint bárányt. Utólagosan is amit levelemben leírtam, hogy aktívan szerepeltem a doni, hazai harctereken, majd három évi szibériai fogság, ezt betetőzve tizenhét hónapi börtön és internáló tábor embertelen szenvedéseinek voltam szenvedő alanya, úgy érzem "megér egy misét" azaz egy levélválaszt. "Megfogni egymás kezét jó, de elengedni vétek, egymásra boruló kezek tartják fenn a világot!" Szombathely, 1991. márc. l. Mély tisztelettel: Czeglédy Gyula Nyugalmazott tanító A pécsi püspöktől Pécs, Pf.: 113 Tel.: 72/14-224 7601 Czeglédy Gyula úrnak gyémántdiplomás pedagógus SZOMBATHELY Tisztelt Czeglédy Úr 1991 március 01.-én kelt levelét, február 28.-án megkaptam, sőt, Ön szerint "válaszadásra sem érdemesült" dec.27.-én írt levelét is megkaptam és el is olvastam. S mi több, válaszoltam is rá. Talán utána kellene nézni, hogy hol is tűnt el a levél. Sajnálom, hogy arról a 1evé1rő1 nem készült az irodában másolat, mert akkor most azt is tudnám csatolni ehhez a levélhez. Az éjféli misével kapcsolatban akkor azt válaszoltam az Ön levelére, hogy köszönöm a kritikát, hiszen a sok vélemény között ez is egy, amit érdemes figyelembe venni. Mindenkinek meg van az egyéni elképzelése, amit emberileg képtelenség teljesíteni. De abban azért bízom, hogy maga a liturgia énekeivel, szent szövegeivel közelebb vitte az embereket Istenhez, különösen azoknak adott nagy élményt, akik betegségük, vagy öregségük miatt nem tudtak templomba elmenni azon a szent éjszakán. Észrevételeit megköszönve maradok tisztelettel; Pécs, 1991. évi február 28.-án Mayer Mihály Pécsi megyéspüspök Szombathely város Tanácsa VB. Művelődésügyi Osztálya 9701 Szombathely, Kőszegi u. 23. Telefon: 13-550/12-599 32.228/1980. szám Előadó: Borosné/ GM. Czeglédy Gyula Szombathely Balogh Gy. u. 15. Kedves Czeglédy Kartárs! Örömmel vettem tudomásul, hogy Aranyoklevél iránti kérelemmel fordult Osztályunkhoz. Kérem, hogy szíveskedjek az 1930-ban szerzett tanítói diplomáját / eredetit vagy a másolatát / megküldeni. Nyugdíjas éveihez nagyon jó egészséget kívánok. Szombathely, 1980. február 2. Kartársi üdvözlettel: Milkó István osztályvezető 1980, szept. 8-án "Aranydiploma" adományának a napjára. Ötven éve íródott ez az oklevél, Azóta magyarosított, úgy hívják, hogy diploma. Tán rangosabban hangzik az utóbbi, Értékében nem csökken az előbbi. Halványodik a tinta színe rajta, Nem csoda, hiszen öt X telt el azóta, Aki kapta se az ma, aki akkor vala, Deli legényből lett biz nagyapa. Kemény, változatos volt az elmúlt 50 év, Hol csendesen folyt a munka az élet tengerén, Voltak bizony nagy viharok is közben, Erős izom kellett, hogy az élet hajója léket ne kapjon. Nem célom, de hasztalan is volna Ha most a fájdalmakat szedném sorba, Fenn és lenn volt az élet vitorlája Hogy jól fogtam ki a szelet 70 év ezt bizonyítja. Kívánom az új nemzedéknek, Könnyebb legyen nekik az élet, Csak sikerek legyenek ne bukások, Ezt kívánják a 70 éves arany diplomások. | |
