 |
    |
 |
Rábakovácsi - 1990. szept. 23. a II, világháború Hőseinek emléktábla avatása Mostanában kezdjük megtanulni, hogy becsülnünk kell mindazokat, akiknek életet az első és a második világháború vérözönében kioltották. A faluból velem voltak egykori tanítványaim, leventéim pl. Kiss Ferenc, Farkas Miklós, Németh János /pék Jancsi/ és még többen. Ezek a fiúk itthon haltak meg, de a fronton szerzett betegségeik előbbre hozták a halálukat. A rábakovácsi temetőben kilenc fő, idegen katona fekszik. Senkinek ne legyen öröme mások könnye árán, senki se merészeljen szabad embert rabszolgává vetni. Bízzunk a jövőben, nemzeti múlt nagyságából kell hitet meríteni. Összetartó erőre van szükség, barátokat kell szerezni a szomszédnépeknél, valamint a nagyvilágban. Ma már nem háborús bűnösként kezelnek bennünket, akiket SAS behívó parancsára menni kellett, ma már nem tilos az általános gyászos megemlékezés. Az I. és a II. világháború vérözönében kioltották. Nekik országszerte emlékművet szándékoznak állítani az utókornak, hogy emlékezzenek és emlékeztessenek. Tudván, hogy minden halottal szegényebb lett az ország, úgy gondoljuk, hogy az I-II. világháborúban elesett bármi úton meghalt, színre, vallásra, fajra való tekintet nélkül megilleti a kegyelet, a megbékélés. Az a véleményem, hogy nem önként ment a háborúba, koncentrációs táborokba, internáló táborokba, sem az orosz, sem a német, sem a magyar katona. Vittek bennünket /szerencsétleneket./ Egy népnek el kell viselni a történelmét. Bármi úton is halt meg, megilleti a főhajtás, a tisztelgés és a számbavétel. A II. világháború súlyos sebet ejtett a nemzet testén, amelyről most kezdjük levenni a kötést, és az erőre kapó friss, tiszta gyógyító légáramlásnak tesszük ki a sérüléseinket. Szerte az országban a mostani ünneplések gyógyulást hozhatnak a sebekre, de a tragikus eseményből általános, örökérvényű tanításként mindenki levonhatja azt, hogy a szellemi és fizikai erőszakkal nem szabad és nem lehet sem a népek közötti sem az országon belül politikai problémákat megoldani. Nem sebeket ütni, hanem sebeket akarunk gyógyítani, osztozkodni akarunk a gyászolók fájdalmaiban, veszteségeikben. Pedig ezeket az embereket, hősöket, áldozatokat, mártírokat egyszer el kell siratni, mert zömében, áldozatok, mártírok, hősök voltak. A 2. magyar hadsereg utolsókent hagyta el a Don-i állásokat, 150000 embert vesztett két hét alatt, hogy a németek nyugodtan kiüríthessék Voronyest, háborítatlanul visszavonulhassanak. A 2. magyar hadsereg halottjainak a megsiratása sokáig elmaradt. 1500 km légvonalban B.pest és a Don... Idáig jutott az a magyar hadsereg 1942. szept.-ben. Itt álltunk 1943. jan. 12-én. Ilyen távol a magyar katona sohasem harcolt, hacsak II. András királyunk keresztes hadainak kalandjait nem számítjuk. A fegyverre fogható férfilakosság I/3-a állt a Szu. földjén. | |
