BALOZSAMEGGYES - 1990. szept. 23.

A II. világháborúban elesettek emléktábla avatása, emlékezés a hősökre. A község lakóssága közép és kisbirtokosokból és zsellérekből ill. szorgalmas, józan életű, hazafias érzelmű nép, amely szerény viszonyok közt él. Az első világháborúban huszonnégy hősi halottja lett. A II. világháborúban n 11 fő halt meg a fronton, 9 fő vesztette életét a faluban.
Németh József elöljáró köszönti az egybegyűlteket.
Megható, de egyben fájdalmas volt ez a második jelképes temetés.
Deák Ferenc mondotta: „Mert amit az erő és a hatalom elvesz, azt az idő és a kedvező szerencse visszahozhatja.”
Negyven év után minden település természetes igénye, hogy hőseinek, áldozatainak, mártírjainak a háború és a fasizmus áldozatainak emléket állítson. Mostanában kezdjük megtanulni, hogy becsülni kell mindazokat, akiknek életét az első és a második világháború vérözönében kioltották. A falu lakossága, kezdve az iskolás gyerekektől az öregekig, virággal és égő gyertyával áldoztak a hősök emlékére.
Felemelő és könnyfakasztó ünnep volt, de bármi úton is haltak meg, megilleti őket a főhajtás, a tisztelet és a számbavétel. Az elesetteknek jó része, volt leventéim voltak.
Legyen oltár a hősök táblája!

A halál kaszája folyamatosan suhogott, kit talált, kit nem talált... Majd megindultam láttam a bunkerokban kitett fényképeket, feleség, édesanya, gyermek fényképek vagy ott láttam egy-egy rózsafűzért, szent medáliát, amit a feleség vagy az édesanya adott a harctérre indulónak, hogy legyen oltalmazója, segítsen a fájdalmak elviselésében.
Csak a test volt ott, messzi a határtól vagy 1500 km-re légvonalban, de a lélek itthon járt... Kettő „Moháccsal” is felér a doni katasztrófa, veszteség és pontos adatok nem ismeretesek.
A szovjettámadás 1943. jan. 13-án indult meg, a 200.000 magyarból 30.000 ezer maradt meg.
A háború nemcsak az orosz földön szedte az áldozatait, itt a hazai földön, a faluba is volt háborús áldozat. Nem szabadott nyíltan gyászolni a csatamezőkön elesetteket, a hősi halottakat, mártírokat... De a mély emberi érzéseket nem lehet tartósan visszaszorítani. Szerencse, hogy a politikusok lehántolták hazánkról a „bűnös” jelszót, megváltozott a háborúban részvetteknek a megítélése, nem lettek háborús bűnösök, ma már nem tilos az általános gyászos emlékezés.

Végre szabad a háború minden áldozatának emléket állítani. Márványba vésni mindazoknak a neveit, akik a legdrágábbat, az életet adták a haza oltárára.
Még a hadifoglyokról sem lehetett beszélni, magam is majd 3 évet, mint jóvátételi orosz hadifogoly dolgoztam Szibériában, 42 kg súllyal betegen érkeztem haza... mint jóvátételi számlán szerepeltünk, pedig 600.000 ezer orosz hadifogoly volt és ebből kb. 250 ezer sohasem tért haza...
Ma már tudatosan valljuk, hogy a háborúnak mártírjai, áldozatai és hősei vannak.
Amint mondottam már különböző időszakokban 70 millióan harcoltak a háborúban…
közülük 17 millióan életüket vesztették.
De azt is tudni kell, hogy több polgári személy halt meg, mint katona.
Európa 9 millió zaidójib6l 5-6 millió zsidó vesztette az életét.
A székesfehérvári polgárok terveztek a Don-kanyarba a 2. hadsereg régi temetőjének a meglátogatására, de a szovjet hatóság nem járult hozzá.

Vesztességek, pl. 1943-ban:
105085 személy
16497 sebesült
2514 hadifogoly lett
75844 személy sorsáról nincsen adatunk, őket eltűnteknek nyilvánították, az biztos, hogy 31300 katona meghalt. A gyors visszavonuláskor nem tudták őket eltemetni, 1 m-es volt a föld fagya, tavasszal dózerekkel húztak rajuk némi földet. Sírjuk örökre nyoma veszett...
A legnagyobb veszteségek 1944-ben voltak.
A „Tél tábornok” 16-42 fok hideg okozott sok-sok halált. Senki sem tud bizonyosat még ma sem...
A halottakat nem gyűjtötték össze. Mit is csinálhattak volna velük, méteresnél is mélyebben fagyott földben.
A lövészárkokba, bombatölcsérekbe, majd a tavasz folyamán hatalmas dózerek nyomtak rájuk kevés földet, számolatlanul temették el őket, oszlásnak induld tetemeket.
Ki vette volna őket nyilvántartásba az eltemetteket? Nem találna senki sem szeretett sírjára, ne is kutassuk, ne keressük az emléküket. Kár felszakítani a megbékélt lelkeket.

Nem sebeket szabdalni jöttünk ma ide, hanem gyógyítani...
Itthon állnak az emlékhelyük, itt mondjuk el értük imáinkat, itt vegyük le a süvegünket, itt hajtson fejet minden mai élő.
Emlékezzünk és emlékeztessünk rájuk.
A legnagyobb veszteség Lengyelországot érte:
300000 katona halt meg, 5,8 millió polgári személy, a teljes vesztesség 15 %-ra rúgott.
Szu-nak 10 %-a 6 millió katona polgári személy lett áldozat.
Nem sokon múlott, hogy most engem is nem gyászolnak, katona szerencse, ahogyan szokták mondani. Ott voltam a Don kanyarban, a magyarországi harcokban Temeavártól kezdve, Ald, B.pest, Balatoni harcok egészen a nyugati határszélig, sokszor perzsel a háborúnak harci tüze, majd ezt követte a 3 éves szibériai hadifogság, alig hogy megérkeztem, koholt vádak alapján az ÁVÓ börtönében, különböző internáló táboraiban sínylődtem 17 hónapot.
Kérdezheti valaki, hogy miért? Erre nem lehet választ adni.

Nincsen eszme, amiért a népet szabad lenne megnyomorítani. Századunk rendkívül mozgalmas és változatos magyar történelme sajnálatosan telitett sorsforduló eseményekkel, küzdelmes vívódásokkal a szélsőséges erők harcaival leszámolással a nemzeti tragédiák sorozatával.
Legyen oltár a hősök táblája:
A templom utáni oltár legyen ez az emléktábla a falunak nemzeti szent hősi oltára, ahogyan meggyújtják a templomi oltáron a gyertyákat a szent mise kezdetén, úgy majd gyújtsák meg a falunak apraja nagyja a hősök oltára előtt is az emlékezés, a kegyelet, a szeretet, a megbecsülés gyertyáját, idézzük fel a lelkünkben a hon szeretett mártírok, áldozatok, hősök szent emlékét.
Nem tudjuk hol nyugosznak, de ezentúl ennél az emléktáblánál koszorúzhatunk, virágot hozhatunk, gyertyákat égethetünk, imát mondhatunk a lelki üdvösségükért, és méltán imádkozhatunk a következőképpen
Imádkozzatok érettünk, kik már mennybe tértetek.
Kik pedig még szenvednétek, mi könyörgünk értetek. A falu áldozatainak tekintjük azokat is, akik bár túlélték a világháborút, de testükben, tekintetükben, lelkükben ha a hatalom nem pompázhat tévedhetetlenség és a felelőség vonhatatlanság palástjában, akkor képesek vagyunk, leszünk más útra lelni, az eddigi járatok helyett?
Le tudjuk bontani azt az öröknek gondolt barikádot, amelynek két oldaláról hol ádáz dühvel, hol gyanakvással, hol kiátkozó szózatokkal, hol fegyverekkel fenyegettük egymást.
Lesz e, van e erőnk, hitünk, önbecsülésünk, türelmünk, tudásunk, kultúránk és bölcsességünk, hogy véget vessünk pokoljárattatásunknak?
Mit üzennek a hősök?
Összetartó erőre van szükség a világban, de nekünk magyaroknak különösképpen, mert jól véssük emlékezetünkbe, hogy mi kis állam vagyunk és kis nemzet vagyunk a Kárpátok medencéjében.
Barátokra van szükségünk, ha át akarunk evezni a következő évszázadokba. Mindenekelőtt szomszédaink barátságát kell elérnünk, de szükség van nagy barátokra is, Európai Unió szövetségeseire, barátságára, a tengerentúliakra és európaiakra, német és orosz ukrán szomszédainkra is.
A kegyelet diktálta összetartásban kell együttműködni, de nem pártok szerint, hanem a szent magyar korona gondolata szerint, hogyha nem vagyunk erősek, nem tudjuk ellentéteinket/ellenfeleinket enyhíteni.
Bennünk idősebbekben még él a magyar imádság, amire annak idején megtanítottam a tanítványaimat:
Hiszek egy Istenben...
Hiszek egy hazában....
Hiszek egy isteni örök igazságban....
Hiszek Magyarország feltámadásában!!!!
Ámen!!!!!