 |
    |
 |
Vasvár, Zöldfa vendéglőben 1990. nov. 10. Vasvár, 1990 nov. 10. Zöldfa vendéglőben.... De sokszor jöttem ide el, ifjúságom delében megpihenni, kuglizni, barátságot barátsággal ápolni. Kellemes volt akkor itt minden, hiszen a naptárban írtak 1930-1940-et. Amikor még legény volt az ember, remény és öröm semmi bánat. E vendéglő volt nyáron jobb, mint otthon... Hiszen járt ide ügyvéd, orvos, pedagógus. Egymásra találtunk úgy estefelé, mikor már a nap is elfáradt az égen. A kuglizás adta a szórakozásnak a felét. Nagyokat kacagtunk ha néha-néha kilencet dobtunk. Kedves család volt a tulaj, Zsilinszky márkás név. Volt neki egy szép kis lánya, Stefi névre hallgatott. Gyuszika neki gurított, ha úgy hozta a sors. Igen ám minden jó lett volna, örült is volna papa, mama. De mégis úgy jártam, mint Vörösmarty, szép a legény, de a név egy kicsit hiányos, mily szép volna ha a név előtt dr. állna. Így sima a név, a szépség és a vagyon többre vágy, hiszen a Stefi elbírna egy orvost is, vagy tán ügyvédet is tán. Ahogyan megszállja a köd a rétet hajnaltájban Eloszlik az úgy dél tájban, a fellobbanásból lett eltájolás. Az ifjúi láng mind kisebbre zsugorodott, kevés volt a fény, majd egy szép napon már nem is lobogott. Orvos lett a Stefi párja, laktak a volt Eckstein házban... A sors nagy csapást mért rája, mert szegény orvos valahol hősi halott lett, így jutott Stefi özvegységre, gyerekeik árvaságra. Most ismét itt ülök a Zöldfában, ha Vasvárra megyek, ide mindig betérek, hiszen ifjúi álmok itt pihennek, a volt szerető barátok felélednek. Mester bácsi, Víg bácsi, Keserű Miklós, Varga Kálmán, Mester Imre a volt jó barátom, de ki tudná mindezt felsorolni, ők már mind elfáradtak, pihennek az örök honban. A jelenben Gerencsér Laci, Feri fia, a főpincér... Kedves fiú, rokonszerető. Megpihenve falatozok is valamit, legtöbbször valami jó gulyást, hozzá két deci bort, s a közben ködszerűen jelentkezik a múlt, de hiába várok valakit is, mindenki ismeretlen e tájon, egy nemzedék ment el azóta és egy nemzedék nőtt fel azóta. A múlt már múlt, csak emlék, az új pedig teljesen ismeretlen, tán apjuk, anyjuk még él bennem. Mily jó volna egy kicsikét ismét kuglizni, mosolyt mosolyra tapétázni, de e földi pályán ez már sohasem jön elő, marad az emlék, de ez is csak addig, amíg élek. Mindig örülök, ha idejöhetek, nem beszélek, némán hallgatom a múlt szelének a suhogását, ha más nem is, de én értem és tudom, mit suhognak ők nekem. | |
