Bagoly Kálmán, osztálytársamhoz írt levelem 1990. nov. 16.

Kedves Erzsi és Kálmán!

Kedves Erzsi !
„Adja meg az Isten, mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett sok víg hétköznapot,
Agja meg az Isten.”

Talán az évadnak legszebb napja, amikor névnapodnak itt van ünnepélyes napja. Jöjjön mosoly, lelki üdv öröme, betöltse éltetek óráit, fény és derű ragyogja be annak minden zugát, két szív egyet dobbanjon, élj nagyon soká!!!!!
Kedves Kálmán! Ismételten ünnepi hangulatot keltett a küldött fényképek láttán, igen ez volt életemnek befejező akkordja, mert hiszen mit is várhatna a földi szimfónia. Élménydús a kép, mindenről mesél, csak a homokóráján nagyon fogy a raktár, tán ez volt a földi élet üstököse, ami akkor úgy ragyogott éltünk hétköznapján. Úgy érzem utólagosan is, igen mindnyájunknak ez volt éltünk, alkonyunk szivárványa, de ahogyan szokott lenni, ahogyan jött dicsfénnyel, úgy el is tűnt a nagy világűrben. De, ha ismét a képet nézem, egy pillanatra magam ismét beleélem, mily boldogság és felemelő mások szívében és lelkében az élet tavaszát elhinteni, ragyogó életpirkadást, a szív szerető húrjait gyönyörű akkordba harmonizálni.
Köszönöm a képeket, édes lányodnak szíveskedjél tolmácsolni, felejtem a múltnak minden tövisét, amikor e képet szemrevételezem, ünnepi forró melegség áramlik minden zsigeremben, hogy ezt a napot megérhettük együttesben. Az utókornak nem fog mondani semmit, a feledés burokba rejti, de ha mi egy pillanatra behunyjuk a szemünket, mégis csak temettünk vagy nyolcvan évet, amiben nemcsak tüske és tövis övezte, termett az nekünk tarka-barka élményeket, s hogy mi még élünk, ha rágondolok hány puskatorkolatból céloztak meg a fronton, na meg a civil életben, akkor csodálkozom még mindig hogy „élek!”. Tán ez lett a legszebb szemfedél, amikor oly nagy volt a taps, mosoly, velünk rezonált sok-sok érző szív, és ezután aztán mi is jöhetne, ahol van hajnal, ott van alkony is, ez volt az élet örök törvényszerűsége, hol fény, ott az árnyék, hol az Isten, ott a „sátán”, hol a melegség, ott a hidegség, egymással birkóznak az élet örök vívódása.
Kedves Kálmán úgy érzem, hogy egy kicsit magasabb mércével is mered képességeimet, hidd el sok tekintetben Te vagy a győztes.
Köszönöm a kedves meghívásodat, majd egyszer tán odaérek- hogy mikor ezt nem tudom. Édes Pároddal egyetemben társátok meg lelketek pitvarában nagy melegséggel, ünnepeljetek szívetek örömével, Erzsikém mosoly, derű üljön kis arcodra, ezt kívánjuk mi újra, és ha erre jártok mindenkor örömmel várunk!!!!
1990, nov. 16.
Ezer csók: Gyuszi és Erzsi


Bagoly Kálmán, osztálytársamhoz írt levelem 1990. nov. 16.

Czeglédy Gyula Szombathely, Balogh Gyula u. 15. 1990. okt.12.

Kedves Kálmán!

Tán görcsben van a kezed, mert hiába is lesem a postaládámat, de biz abban nem találom a Kálmán levelét, és valahogyan nem értem, tán kifogyott a lelkesedés, az örömnek szentelt olaja, ami úgy fűtött az aranydiploma előtt. Mi is van Veletek? Erzsi miért nem injekciózod édes Párodat, hogy talán mégis csak kellene valahogyan visszhangozni alig egy hónapja lezajlott oly csodálatos és felemelő ünnepi hangulat pompájának emléke, vagy talán már rozsdával beoxidálódott annak minden tündöklése. Oly szép és emlékezetes volt ennek a napnak a gyönyöre, amire úgy vágyódtunk mindketten, csak még ezt érhessük meg és aztán jöhet a hétköznapoknak özönvize, már betetőzött a földi örömöknek legnagyobb ünnepélyessége, amikor még élve és érezve, csillogó szemekkel ülhettünk az ünnepi szentélyben, kiemelkedően és megtisztelve a sok-sok ismerős és ismeretlentől körülövezve, várva azt a pillanatot, amikor megkapjuk az életnek legszebb koszorúját, a „Gyémánt plakettot” és talán egyben úgy éreztem ez tán a temetésem is, hiszen mit érne a virágok és koszorúk özöne, ha már sem látni sem érezni nem tudom a koporsómnak lezárt falai közt, most legalább megkaptuk a végbúcsúnak minden szeretetét, felejtve a hétköznapoknak könnyeit, fajdalmait, gyötrődéseit, kereszthordozását, felejtetett minden földi gyötrelmet, igazán úgy éreztem magamat, tán nem is a földön járva, valahol túl a földi pályán keringek valahol, ahol minden nagyon szép és csodálatos.
Kedves Erzsi és Kálmán, nem tudom bennetek mekkora élményt jelentett e napnak lelki gyönyöre, feltornyosuló magasztos áhítata, de bennem még a mai napig is rezonál és visszhangozik az ünnepségnek ünnepi fénye, hiszen igazán a városban nagyon sokan gratulálnak azóta is, akik vagy rádión vagy személyesen, vagy az újság cikkein keresztül olvasták e kornak szépséges mozzanatát, de nem hittem volna, hogy ennyire felfigyeltek ránk, és az elmondott pedagógiai igazságokat ismételten csak örömmel tudják nyugtázni és szeretnék ha ez az elvetett mag valahol termő talajba is jutnának, és az eljövendő pedagógiások lelkéből ez az elhivatottság méltó formát is öltene.
Tán mivel én itt majd naponta találkozom azokkal akik valahogyan értesültek a boldog és ünnepélyes aktusról, azért tudok még mindig a percek és órák felejthetetlen szépségéről beszélni és ennek az ünnepi körgyűrűjében élni, mert valaki mindig visszaemlékeztet rá, vagy egy kézszorítással, vagy valami kedves távirattal, levéllel, na meg közben azért a magnószalagró1 is újra és újra hallgathatom a „győri rádiónak” reggel megemlékezését, amit Ti nem igen tudtatok meghallgatni, azaz mintha az autóbuszban valamit hallottatok róla.
Magam részéről úgy könyvelem el e megért és ünnepélyességnek gyönyörét, hogy hála Isten megértem a jelképes temetésemet, amikor még szemmel, füllel és minden érzékemmel átérezhettem a földi pályám futásának a célba való elérését, a befutást, amikor az ember beér egy olyan közegbe, amit igazán kevés embernek adatik meg, azaz a sors megrabolja idő előtt. Nekem ez valóságos temetés volt, amikor nem sírni kell a bánat miatt, hanem örömkönnyek hullatásával együttlehettem mindazokkal, akik körülálltak, és velem együtt dobogott szívüknek minden kis izomzata, amikor az öröm kiül az arcredők simulatára, felejt minden tövist és tüskét, amit sokszor el kellett szenvednem az életem folyamán.
Ezért vagyok megdöbbenve, sem nem írtál sem nem jelentkeztetek, hogy még egyszer tort ülhettünk volna az élő eleven tetem felett, mert én csak már így értékelem ennek a napnak az összes gyönyörét, mert most legalább együtt volt a temetésemnek mindazon tagja, akik majd amikor utolsót lobban éltemnek a lángja, kihűlt tetemem mellett állva, néznek rám és én már akkor sem sírni, sem mosolyogni nem tudok vissza rájuk, azt sem tudom érzékelni ki örül a kihűlt tetemem mellett, vagy kiben facsarodtak össze a könnyeknek mirigyei, ki mondja felettem el bűneimet, vagy talál-e bennem valami jóra való lelki értéket, érez e valami negatívot, vagy megbecsülendőt, amiben nyolcvan éven át hordoztam magamban. Nem kívánok senkitől sem hálát, sem dicséretet, sem magasztalást, sem kiszidolozott csiszolt magasztaló szavakat, mert már én akkor úgysem tudom megérteni, nincs is rá szükségem, ha volna is amiért valaki érezne is irántam valami emberiességet, földi jót, az pedig úgyis mint a kicsöppentett parfüm elillan, egy darabig érezni annak kellemes illatát és örökre elvegyül a nagy nihilben.
Látod, a Péter barátunk erre a legnagyobb bizonyíték már itt a földön, eltűnt mint a kámfor, se szó se beszéd, a maga gőgjében forrva lelépett, semmi kötelék, semmi osztálytársi kötelék, semmi barátság, kérdem hát csak ennyi a barátság, csak ennyi az egymás iránti szeretetnek a vonzódása?... Eddig sem volt egymásnak mondanivalónk, de úgy látom az idő folyamán pedig még az is elpárolgott, ami tán egykor még halvány foltként létezett a lélek mélyén. Őt besegítette a megtébolyodott volt eszmei légkör, felemelte mint színes luftballont, volt ő színes szappanbuborék, felfújták elvtársai, saját malmukra hajtatták vele az éltető hamis és bűzös ideológiai árt, és most veszi észre tán, mily bűzt, és bűnt hagyott maga után, mert senki sem szereti nézni a maga okádékát, igyekszik tőle szabadulni, ő pedig tudja és érzi, hogy mi tudunk vele igazbarátként ölelkezni, mert hiszen és főleg a szemében mindig megvetett voltam, főleg abba az időben, amikor a párt Jákob létráján igyekezett az ideológiai zónának mind magasabb fokára eljutni, ha kellett mások könnyek árán is, de ő fennmaradjon.

Hiszen mily kegyetlen sors, amíg az egyiket kitűntetik a másikat temetik. Most kaptam egy gyászlevet, amely tudatja velem, hogy a volt és egyben az utolsó ismerős jó barát, szibériai hadifogolytársam, itt Szombathelyen, volt repülős fhdgy. igen kedves, jó hangulatú katonatársam is eltávozott 78 éves korában az örök titokzatos holtak birodalmába. Borzalmasan megdöbbentett a váratlan hír, hiszen amikor még beszélgettem vele, akkor a kisebb fájdalmak mellett még nem lehetett érezni éltének olajmécsese utolsókat lángolja, ha halványabban is, de még a derűnek halványabb fénye ragyogott a szemén, arcán, s gondolta volna, hogy már faragják, ácsolják a fejfát. Igen ez a korosztály megindult a sírok felé, mert beértünk, kiérdemeltük az elmúlásnak örökségét, ez bizonyítja az ismerősöknek barátoknak az eltűnése a földgolyóbisról. Végtelenül letört a hír, de egyben mégis találtam valami vigaszt, hogy nem kell keresni Szibéria rideg hómezejében, idegen földben a lakhelyét, megadta neki a sors, hogy annyi szenvedés lelki gyötrelem, kínzatásoknak özöne után még neki is adatott a jó Isten annyi erőt, hogy hazatérhessen szerettei köze, és most hazai föld lett a párnája, szerettei virágainak illatában álmodhatja azt, amit még ezidáig nem tudott megálmodni. Végtelenül nagy kegy ez, tudjuk a sírját, tudunk hozz szőni, habár már ő nem érti, azaz mi nem tudunk a holtaknak a nyelvén beszélni, csak érzik, nézik a koporsót és ekkor filmszerűen végig fut előttem is a megpróbáltatásnak minden kínja, szenvedése, a szibériai „Tél tábornoknak” teljes kegyetlensége, és ebből a katasztrofális helyzetből volt hazatérés, már akinek volt. Nagyon letört ez a gyászos hír, így egymagam maradtam azon hadifoglyok közül, akikkel együtt voltunk jóvátétel, a többi ismerőseim már eltávoztak, már csak magam várok és várom a végleges behívót, mert biztosan ők is várnak rám, ahogyan nekem hiányoznak itt a földön, tán én is hiányzom nekik valahol, ha hiányozhatom egyáltalán. Mégis magyar föld lett a nyugvóhelye, nem dózer hömpölygette a tömegsírba, nem lakmároztak testéből a dögevő sasok. Magyar rög hullott, dübörgött rája, aminek zenéjét a legborzalmasabb hallgatni, egy örök disszonancia az életből, de ez van Ende, vége!!!!
Tán egy kicsit tovább is mentem a levél megszokott tartalmában, de mivel nem jöttél, elhallgattatok és némák lettetek, tán majd így megszólatok.
Úgy gondoltam, most majd pontosan megérdeklődöm, hogy is tudnék hozzátok eljutni és akkor el szeretnék menni, amíg az ősz ily kegyes hozzánk.
Abban maradjunk, hogy okt. 19-én pénteken, ha tudok jó összeköttetést kapni, akkor elmegyek hozzátok, és ha van hazafelé is lehetőség, mert éjszakára nem vállalkozom már. Ez csak terv, lehetséges, hogy meg is valósulhat, ha valami nem zavarja meg. Busszal mennék és azzal szeretnék jönni vissza.
Erzsi, ugye most sokat zavartalak benneteket, ne haragudjatok a soraimért, majd szóban még többet, Van újságcikk, fénykép… mi van Neked?… írd meg és akkor viszek valamit.
Csók: Gyuszi