 |
    |
 |
Vonaton ülök, Vasvárra utazom, emlékezem 1990. nov. 10. Czeglédy Gyula Szombathely, Balogh Gyula u. 15. 9700 Kedves Nusi és Árpi! Hullnak a falevelek, így most már nekem is kell hullatni a levelemet, amivel oly rég adósa vagyok Nektek. Az ősz elfecsérli a nyárnak és tavasznak minden ékét, színét, illatát, visszalopja a kertnek tündéri szépségét, de ez a körforgás már évmillióknak ismétlődése, és egyben ebben van az embernek is része. Hiszen az évgyűrűk sokaságában minden ami valamikor közel volt, az már ma messze van, ami valaha könnyű volt, az már ma nagyon nehéz és így folytathatnám továbbra is ok okozati összefüggéseket, de ezen változtatni úgysem tudunk, a természet örök "Koránjának" beteljesülése. A fogamzás pillanatában ott a halálnak is a csírája, ahol sötétség van ott lesz majd világosság, ahol van jóság ott van a gonoszság is, ahol van az Isten ott van a Lucifer is és bizony oly erővel jelentkeznek egymással szemben, hogy mindegyik megvívja a maga harcát és egymás felett győzedelmeskedik periodikus időközökben. Amikor megfogalmazódott, oly nehezen megszületett a leveled 1990 Aug. 2. azóta bizony úgy az egyén, a család, a baráti, nemzeti életben az eseményeknek dúsított folyamata játszódott le, amit sokszor oly nehéz is követni, mert a gyors életfolyamat, helyzeti alapállásban gyorsan követik a meglepő és nem várt eseményeknek bősége. Amit sokszor nem is tudunk megérteni, azaz követni, és így kirabolva érezzük magunkat, hogy mennyi energia és idő vesztességet okozott ezeknek a történelmi híreknek a megemésztése, azaz beültetni a mindennapi életünkbe. Ahogyan visszalapozok a naptáramba és kísérem az azóta eltelt napoknak, hónapoknak megesett eseményeknek sokaságát, nem is kívánok ezekre válaszolni, mert hiszen Ti éppen úgy értesültök mindenről, tán még jobban, hiszen fiatalságtok több időt, és türelmet, értelmi felfogást biztosít. De már részemről a háztájon kívüli, nemzetközi világban lezajlott színpadi történések tragédiák, komédiáknak megemésztéséhez már nincsen gyomorsavam és így nem is élek velük, hagyom őket elmenni a fülem mellett, nem találnak nálam termőtalajra, hiszen az idő eljárt felettem, minek is kergetnék "Délibáb" játékot, ahogyan jön a szivárvány az égre és tündököl, hiába is szeretnénk, ha tartós maradna, de eltűnik szemünk elől. Így talán nagyon leszűkítem a levelemet, de kísérve a naplómnak az eseményeit, ami szűkebb kis házunk táján lezajlottak, mert hiszen az a mi világunk, mind kisebb horizonttal rendelkezünk, és nem vagyunk a hegycsúcsánál csak a lábánál és innen messze látni fizikai lehetetlenség. Na akkor talán vegyük sorra a nagyvilág makrokozmoszában a mikrokozmoszét. Sorra a következők voltak, amik említésre méltók a napi küzdelmekben. Amit lehetett olvasni a napi sajtóban vagy a TV-ben, azokról nincs szándékomban írni. "Mindig így volt ez a világi élet, egyszer fázott másszor lánggal égett", de amit nem írtak meg az újságok, azaz voltak családi ünnepségek, amit ugyan a rádió is na meg a sajtó is közölt, legfeljebb Nem jutottak el Debrecenbe, tán majd ezekről zengedezek egy kicsikét. A nyári kánikulát magatok is éreztétek, ebben az időben, a fürdőben, Hévízben lubickoltam. A német ismerősök ismét itt voltak, nagyon kedvesek voltak, főleg az egyik nyugdíjas kolléga a Zoli, nagyon nagy segélyben részesített, mondván neki nincsen gyereke, így tudja enyhíteni napi gondjainkat. Ami talán legnagyobb esemény, családszaporulat lett, azt tudjátok, hogy család szemfénye, öröme, szórakoztatója az öreg "Szimat" elköltözött a Nihil örök csendjében, itt nyugszik a ciprus bokrok közt. E szeretett kis kutyánk nagy űrt hagyott maga után és most ezt pótolta ismét egy kicsi kis "Szimat", ismét tacskó, a maga kedvességével, hűségével, okosságával, mosolygós tekintetével szórakoztat bennünket. Erzsinek nagy boldogsága van, de nekem is óriási örömet tud okozni. Kár, hogy az emberek nem örökölnek ennyi szeretetet, ragaszkodást, hűséget, türelmet, mint ami egy kutyában elraktározódik. Közben mi is voltunk temetésen, szóval körülöttem fogynak a barátok, ismerősök osztálytársak, bizony gyérül a baráti kör, az ismerősöknek a tábora. Tán majd egyszer engem is utolér az örök törvényszerűségnek végzete, s bút, gondot Nektek hagyom! A kánikula biztosan nálatok is elfonnyasztotta a kertnek szépségeit, borzalmas nemzeti kár, egyéni vesztesség. Erzsi is volt Keszthelyen, fürdött a Balatonban, Hévízen. A hévíz kezdi visszakapni a régi hírnevét. Én általában a helybéli "Termálban" kerestem felüdülést, nekem igen jó ez a fürdő, szénsavas, kár hogy nem tudnak mélyebbre fúrni, melegebb is lehetne. Ami talán számomra szép és emlékezetes marad, hogy a "Vasvármegye" napilap majd 30 alkalommal hozta cikkemet, folytatólagosan főleg az orosz hadifogságnak mozgalmas élményeiről. Utólag is megborzadok, amikor olvasgatom ezeknek az időknek könyörtelen sanyarú napjait, amikor az emberi élet csak egy bogárral volt egyenlő értékű, most lehet és lehetett ezeket a volt orosz naplómnak kegyetlennapjait nyomdában kinyomtatni és újságban közölni. "....és még élek".... Most halt meg itt Szombathelyen az utolsó hadifogolytársam, akivel együtt voltam Szibériában. Öten voltunk és már csak én pislákolok ezen a golyóbison... meddig???? Sokan olvasták a cikkeket, számtalanszor jöttek elém az utcán... Olvastam a fogolycikket..., hogyan bírta ki?....stb. Mennyivel volnék szegényebb, ha mindazt, amit át kellett élnem, nem birtokolhatnám, fejtegettem egyszer egy összejövetelen. Mondom a nagyközönségnek: mennyivel volnék szegényebb, ha nem lettem volna katona, /most visszakaptam fhdgy. Rangomat, amit jogtalanul elvettek, ez csak erkölcsi elégtétel számomra... folytatom, ha nem lettem volna a Donnál, ha nem harcoltam volna végig ebben z országban... Ha nem lettem volna három évig Szibériában mint jóvátételi munkás..., ha nem lettem volna börtönben és internálótáborokban..., ha nem rúgtak volna ki az állásomból, ha nem lettem volna három évig üzemi munkás.... stb.... ennyi szenvedés után még van bennem élet és néha emlékezem és emlékeztetem a világot... Csak mellékesen írom, azóta koholt vádakra építve a szabadságveszteségemet hátrányos jogkövetkezmények alól mentesítettek, és nyugdíj emelésben részesítettek, visszamenőleg, ez is valami. Így a nyugdíjam egy morzsányival több lett, de ez is valami. Szóval így rendeződik a múltnak minden csökevényes határozatai. Más!!! Köszönjük a gyermekek felé kívánt üdvözléseteket, hála isten jól vannak, Endre kisebbik lánya az idén érettségizik, a nagyobbik pedig, mint jól növekedett hölgy tanul és dolgozik. Endréék a maguk kedves hangulatában morzsolgatják napjaikat, igyekeznek selejtmentes ifjúságot nevelni, a szabadosság hálójából kimenteni ezt a nemzedéket, ami katasztrofális állapotokat teremt országszerte. Nehéz ma pedagógusnak lenni, mert nem egyfelé húznak az erők, és szüli meg ezt a félelmetes napi eseményeket, rabolnak, gyilkolnak..., elszabadult a gonosz szellem a palackból és oda visszaszorítani majd lehetetlen. Attiláéknál a fiúk: Csaba most végzi az általánost, további sorsa ismeretlen, több irányba tapogatódznak: idegenforgalom, nyelvi tanulás, majd gimnázium és majd az idő felel rá, hogy hová és merre? Ma nem jó szülőnek sem lenni, óriási akadályok, helyzetek, tele van az élet örvényekkel és nem tudni melyik az erősebb, hová és merre sodorja a sors forgószele, de jó, hogy már nekünk nincsenek ilyen napi gondjaink, amivel úgysem tudnánk megbirkózni. Sokszor élvezzük a "Kukulló" a hétvégi háznak a vendéglátását, igen kellemes ott lenni, Attila ma, nagyobbította lehet fűteni, főzni... idegnyugtató hely, csend, béke, nyugalom a táj, megpihen itt az ember is, ha van ideje ide kijönni. Jómagam is többször kerekezem ki, felüdülés testnek és léleknek egy ilyen kiruccanás. Az üzemük bizony agyaglábakon biceg, sohasem lehet tudni, hogy mikor roggyan össze, és ki-ki indul a nagyvilágba új helyet keresni. Sok az elégedetlenség, helytelen vezérlés, szűk látókészség.... Más!!! Na következő családi élményt a rádió, a napi sajtó is vastag betűkkel ecsetelte és mi is lehetett ez a nagy esemény, ami bizony egy emberi életben csak egyszer, csak egyszer adódik meg és nincs tovább. Azt már tudjátok, hogy volt egy "Aranydiploma osztás" erről tanúskodik az akkori dísztáviratotok, most pedig szept. 8-án volt a "Gyémántdiploma" osztás. A győri rádió nálam járt egy párbeszédet vett fel velem, és ezt a győri rádió szept. 8-án le is közölte, sugározta, ami pedig talán a legnagyobb és a legkiemelkedőbb fénypontja volt az egész diplomaosztásnak, hogy ezen ünnepélyes alkalommal "Sportpalotában, ezer ember" a főiskola professzorainak, majd a friss "Gólyáknak" én mondjam a tanévnyitó beszedet, azaz útravalóként, hogyan is kell felkészülni egy ilyen életformára. Van róla fénykép, magnószalag stb... Végtelenül boldog voltam, de sok gondot és töprengést adott, hogy mit és hogyan mondjam el mindazt, ami fontos és életrevaló, ennyi okos fej előtt... toldozgattam, fércelgettem a gondolatoknak áradatában, majd sikerült egy kerek egészbe önteni, időben, tartalmában felrázzam ezt az alvó nemzedéket, hogy ezen a pályán elsősorban szeretni kell, tanulni, dolgozni, művelődni, nyelveket tudni.... Ez a pálya nem a meggazdagodásnak a forrása, szóval boldog érzés volt, amikor a főigazgató úr felkért, hogy mondjam el beszédemet. Ismered a Sportpalotának a belsőterét, van egy nagy színpad... emelvény, ott ültek a profok, vagy negyvenen, előttem vagy ezer hallgatók es szülők vegyesen... Na most mit is mondjak kedvest szépet nekik?... A sajtó írja: vastapssal köszönték meg a jövendő pedagógusok a szép útravalót, na aztán még mellette az a sok gratuláció, kézszorongatás.... Talán úgy mondhatnám ez volt életemnek a legutolsó állomása, de egyben a boldogságnak a szigete is, hogy ezt a kort megérhettem, és ilyen ünneplésben részesülhettem. Hogy a naptárnapi napokat kövessem, sok-sok világesemény csordogált le a politika síkján, ezt követni nem akarom, nincs szándékomban leltározni. Más: talán megint volt egy felejthetetlen nap számomra, ugye most nyílott lehetőség arra, hogy a II. világháborúnak áldozatairól, vértanúiról, hősi halottairól megemlékezzünk, és jelképesen eltemessük őket, jelképes sírhelyükre tegyük márványtáblára bevésett neveiket. Így volt részem hősi halottak márványtábla felavató beszédet tartani kettő faluban is. Rábakovácsiban, ahol ezelőtt hatvan éve kezdtem a tanítást és Balozsameggyes községben. "Nem sebeket ütni, hanem sebeket akarunk gyógyítani" volt a jelszóm..., és ha az élők el is akarnák hagyni ezt az országot, a halottak visszahoznák őket! Ismét újságcikkek, fényképek tanúskodnak ezekről az ünnepélyes percekről. Ez egymagában sok munkát adott, hiszen nem csak beszélnem kellett, kérték a tanácsomat, hogy hogyan tegyük emlékezetessé, ünnepélyessé ezt a márványtábla avatást. Teljes programot adtam a rendezőségnek a kezébe, amit teljes egyetértésben be is tartottak. A hősök, áldozatok közt sok tanítványom, leventém volt. Isteni csoda, hogy most engem is nem gyászolnak!!!!! Nekem ez éltető erő, hogy még használni tudnak és én pedig, tudok szolgálni. Az én generációm elindult már a sírok felé, magam is úgy érzem a halál útjára léptem, csak a végét nem tudom még, s főleg mikor érek oda? Közben barátok, rokonok jönnek, látogatnak, nagyokat kortyolgatunk, többször nyitódik és csukódik a vendégfogadó ajtó, így a barátság melege élteti az emberben a lelket, "mert csak azoknak virrad, akik ébren vannak!" Hát szóval és tettel valahogyan így vígad a magyar, a nyugdíjas ebben a hazában. Erzsivel együtt próbálunk talpunkon maradni, a napi terheket megoldani, hol ő gyengélkedik, hol én esek el a lábamról, de azért mindig talpra tudtunk állni. És nem az esik el, aki elesik, hanem aki nem tud felállni. Na persze ezzel még nem volna vége a levelemnek, de úgy gondolom mégsem szabad a türelmetekkel visszaélni és főleg ennyit untatni, mert bizony jó volna párbeszédet tartani, a nagy sötétségből egy világosságot nyerni. Pistáék gyakran jönnek, ilyenkor elmondjuk a véleményezésünket, hol összhangban hol nézetkülönbséggel nyugtázzuk egymást is folyik tovább az élet. Ja! a Pista üzeni, hogy Takács Pista meghalt.... Hát édeseim érjétek be ennyivel a beszámolómat, ugye nem felejtettünk el Benneteket, nem-nem, Debrecen általatok lett kedves városunk és sokszor hallunk az ott történtekről. Reméljük, az egészség nem mankón jár Nálatok, majd legközelebb küldök egy térképet amin rajta van Szombathely, mert úgy véljük, az ottani térképekről törölték Szombathely nevét, ha mégis valamiről elfeledkeztem volna, vagy tán nem említettem, akkor majd legközelebb írok róla. Pistáék is a legnagyobb szeretettel üdvözölnek Benneteket, várják a viszontlátást. Abban a reményben fejezem be a levelemet, hogy tán még lesz erőm és időm, hogy a továbbiakban elmélkedjem a mindennapiról is ha majd egyszer erős lesz a visszaemlékezés, ne sajnáljátok a levelet tőlünk. Sok-sok szeretettel csókolunk is ölelünk Benneteket: Szombathely, 1990. november 7. A vonaton ülök, emlékezem, 1990. nov. 10. Vasvárra megyek a temetőbe. 1990, november hava, milliók indulnak a temetőbe, a holtak városába. Színes virágpompa illatozik a sírok felett, hogy ki nyugszik ott, jobb, ha nem tudod. Mekkora pompa, cicoma külső szín, hogy aki erre jár, egy pillanatra megáll, te ismeretlen sírdomb kit takar? Van, akit betonba fektettek, tetemét hatalmas súllyal fedték, kérdem én lesz e valaki, aki elgörgeti egykor, ha feltámadás lesz? Ahogyan nézem a márványtömböt, ugyan az árát nem is kérdem, de a flanc, a parádé már a holtnak kijár. Volt e életedben virágcsokor? Égett-e gyertya, ha névnapod volt? Ha földi életedben is ennyi fény ragyogott körülötted, akkor ma méltán kijár a dicséret. Ex túlvilági élet, oszlásnak induló test, a földi életedben is így körülrajongtak? Kaptál-e szép szót, elismerést, nyugtatót? Babusgattak, ha fájdalom gyötört? Vagy betelt már a türelem minden csuporja? Körülállják most a sírodat, még egy kicsit mutatnak is bánatosat. Hadd lássák az erre járók, mily melegség a rád emlékezés. Tán csak most vagy kegyelt, megszánt, mert éltedben minden voltál, csak hallgatsz a rögök, beton alatt, melyen, veled pihen a sok szégyen. Gyertya erdő, mint tejút az égen, beragyogja sírod, s ahogyan ontják a kis gyertyák a fényüket, úgy elfogynak szépen. Egy-egy utolsó lobbanás, mintha az élet lobbanna, egyik másik már utolsót lobbant, kialszik a fény és uralkodik a sötétség. Visszaáll a temető csendje, ki tudja, hogy ma egy évre, kire gyújtanak gyertyát, indulnak az élők hazafelé, mintha minden rendben volna, egy évre lerótták a hálát. Néma marad a temető, néha egy-egy madár surran át felettük, ők is sietnek a holttér felett, nem szeretik a sok-sok fejfát, nincsen ága, sem lombja, nem lehet fészket rakni rájuk, miért is fejfa? Nincsen koronája? Sétálok a vasvári temetőben, arany, fekete nevek néznek rám, ahogyan olvasgatom őket, hiszen egykor ezek mind éltek, nem ismeretlen nekem ez a hely, csupa barát, tisztelet, szeretett van itt körülöttem, ifjúkorban ezekkel még sokat beszélgettem. Nem haltak meg, hiszen most is élnek, azaz csak nem válaszolnak, de igen is emlékeztetnek egykori vasvári életre. Itt vagyok én otthon a holtak városában, mert ha járom a várost, senkit sem ismerek, de itt vannak mindazok, akikkel hajdanin együtt éltem. Bámultan néztem Virág Endre kántortanító márványtábláját, óh csak a kezedet, a hangodat hagytad volna rám örökül. Te orgonaművész, mily csodálatos volt a hangod, bariton éneklésed csodálatos volt hallgatni. Most már csak mi ismerünk, mert sokaknak a neved nem mond semmit, de én tudom mily nagy értek fekszik itten a sírdomb alatt, örökre elnémultál a szép Domonkos templom bariton kántora. Fiad, Bandi orgonaművész lett, benne virágzott ki virágod bimbója. Tőled kapott indítást, a nemes oltvány szép termést hozott. Benne élsz tovább, orgonajátéka csodálni való, a nemes mag jó talajra szállt, apa, fia ebben egymásra talált. De ahogyan folytatom az utam sírról-sírra, jé!, ez is itt van..., az is itt van..., név szerint felsorolni milyen nehéz, de minden sírról tudnék írni, de a türelmem már egy kicsit fonnyad. Dr. Novák Béla ügyvéd. Hatalmas fekete márványtömb emelkedik felfelé, volt civil rangja felsorolva, emléklapos főhadnagy, egyh. k. elnök, stb.., mily emberszerető volt éltében, tudott szeretni, a fiatalokat magához ölelni, igazi úr volt, nemes lélek lakozott benne. Sohasem éreztette, hogy ki ő, kedves baráti mosollyal fogadott mindenkor, ha utunkban találkoztunk egymással. Az én korosztályom még tudja Béla bácsink emberszerető, baráti nagyságát, de mit is mond e nagy márványtábla, az azóta felnövekvő fiatalságnak. Tán csak azt látja, na ez a márványtábla ma is óriási pénzbe kerülne, és az árát értékeli, nem pedig, azt a nagy kincset és lelket, testet, amit e márvány takar. Édes párja volt a Laura néni, tanárnőm is volt, benne is burjánzott a szeretet, a fiatalság iránti megbecsülés, ha meglátogattuk a lakásán, vendégek voltunk, nem diákok. Egymást követve haltak meg. Béla bácsi előbb, Laura néni pedig, vágyott utána még abban az évben utána ment. Ekkor voltam én vagy valahány harminc éves, ifjú szemmel biz nekem idősek voltak, de lélekben és barátságban ifjúi szeretettel tudtak szeretni. 1930-as időkben ügyvédi pályát nagy tisztelet övezte, volt is dolguk az osztozkodó emberekkel. Visszatérve Virág Endre kántortanító, nézem, szül. 1897-1942 élt vagy 45 évet. Úgy vélem, hogy már valahol erről írtam. Végtelenül kedves, egyszerű, de szerető lélek volt Virág Endre. A vasvari lányok küzdöttek érte, voltak, akik epedtek érte, hiszen művészi értéke nagy volt. Jövedelme mekkora volt, azt nem tudom, de úgy hallottam, hogy a vasvári kántori állás jól megfizetett volt, az igaz, hogy templomi elfoglaltsága sok volt, így szabad idővel nem igen rendelkezett. Mint általában nagyon sokakat elvakít a szerelem, így őt is elvakította ifjúi értékítéletét. Volt Vasváron egy kávéház, jól menő kávéház, arra már nem emlékszem, hogy volt e benne örömlány, kaszírnő féle, de a helybeli zsidóknak találkahelye volt, ide gyülekeztek úgy ebéd utáni időkben. Maga a tulaj is zsidó volt. Hogy hogyan is miként nem tudtam ezt kísérni, hiszen én akkor lehettem 14 éves, vagy még annyi sem, a lényeg az, hogy Virág Endre, katolikus kántor, a zsidókávéház lányát vette feleségül. Ez a lépés bizony nem vált hasznára Virág Endrének, maga a papság is neheztelt rá, ezért is kellett az "arának katolikus vallásra térni", de maga a városnak az intellektueljei mellőzték, valahogyan nem pártfogolták, ellenszenvet mutattak az akkori urak, ezen házasságra. Úgy emlékészem Lola névre hallgatott a hölgy, akit később én is megismertem, nagyon kedves és jólelkű egyéniséget láttam benne. Állandóan kísérte az urát a templomba, és mindig az orgona mellett foglalt helyet. Érdekes, hogy Vasváron aránylag sok zsidó élt, hiszen a kereskedés, a boltok csak zsidók kezében volt, az ügyvédeknek több mint a fele zsidó volt, de ugyanilyen arányban voltak az orvosi pályán is. Szóval azt kell mondanom, hogy a zsidóság nagy létszámmal képviseltette magát a közéletben, s ennek dacára megvetették Virág Endrét. Három gyermeket szült az anya kettő fiút és egy lánykát. Ifjú Virág Endrével többször találkoztam, de a másik fiúval a Lalival, ez hegedűművész lett, sohasem. Most, hogy nézegettem a vasvári temetőben az emlékül állított síremléket, ismét felszínre került a múlt, soknak ez a név nem mond semmit, de nekem nagyon kedves emlékként vésődött belém az ő nevük. Endre, halála korán jött, egy könnyelmű ugrásból lett valami combnyak zúzódás, ebből gyulladás, majd sokáig húzatták a lábát, és tovább komplikálódott a baj. Úgy tudom tüdőgyulladás vetett véget az életének. Nagymester volt a mesterségében, azóta sincs ilyen kántor Vasváron, csak ilyen magamfajta fűzfa kántorok, akik csak nyekergetik ezt a csodálatos hangszert. Valóságosan én otthon vagyok a vasvári temetőben, nagyon sok sír felett látom a múltamnak elfelejthetetlen örökségét, a Kőris családot, ahová befészkelt a tüdőbaj és sorra vitte a meglett ifjakat és nőket. Bukovics bácsi, amikor a 133 napban mi gyerekek is burjánoztunk a szánandósságban, szedtük, loptuk a kertjében a pirosodó cseresznyét, mondván minden a miénk…, de bizony a Bukovics bácsiban nem összpontosult Kun Béláék rákos ideológiának a csökevényes burjánzása, erősebb volt a kezében hozott husángnak a félelme, mint az eszme. S talán sorolhatnám végig, s amint látom Fekete József sírkövét, te jó Isten ez a Józsi deli legénykoromban, vagy tán még csak pelyhedző időmben a Józsi a papi útra lépett. Szép és okos ifjú volt, hogy pap lett-e belőle vagy mi, de úgy tudom bejutott a papi rendbe, szép deli ifjú volt, de hamar magához szólította az Úr, és csak nézegetem a múltnak megelevenedő jelenét, nekem most ez a jelen, csendben járom a temetőt, és csak emlékezem. Olvasom a feliratokat: szívet tépő volt idehozni, elhantolni s itten hagyni! Mi nekik örök nyugalom, nekünk az örök fájdalom. Egy közös szent vigaszunk, a lélek él, találkozunk. Akiket a szeretet kötött az életben, a halálban sem válnak el. Elköltöztél, nem vagy többé, nekünk mégis élsz örökké! Mikor a lelkem roskadozva vittem, csendesen váratlanul átölelt az Isten! Éltetek nehéz volt, utatok kemény, nyugodjatok Jézus kebelén. Emlékük itt a ködben, otthon a szívekben. Porladó testünket közös sír takarja, örök álmaikat semmi sem zavarja. Nem haltak meg, csak eltemettek, azok halnak meg, akiket elfelejtenek! Szíved nem fáj többé, mienk vérzik mindörökké. Akik imát mondanak értünk, azok örök életet nyernek Jézusnál. Édesanyám, édesapám! Ahogyan ballagok, anyám sírjánál megállok. Olvasom: 1884-1927, mily kevés volt életetek olaja, hamar kioltották a lángot az angyalok, tán hiányoztál az angyali karból, hisz szép voltál itt a földön, fekete hajad, kék szemed mindig ránk ragyogott, nagy volt Benned az anyai érzés, remegtél és dolgoztál, hogy gyermekeid boldoguljon. Együtt vagytok ismét együtt, álmodjátok a jövőt, bút és gondot ránk hagytátok, szerettünk és szeretünk, míg élünk. A szomszédságban csupa ismerősök, igazi vasváriak, gyermekkorban mily nagyok voltatok, ha most úgy visszanézek. Őszi virágok, koszorúk vannak sírotok felett, hogy ki hozta, ki rakta ide nem fontos, de biztosan valamelyik testvér, húg, vagy nővér, vagy tán bátyánk? A dér megcsípte szépségüket, de emlékük megnyugtat, gyertya is égett felettetek, mert a csonk ezt bizonyítja. Magam is elhelyezem, fehér szegfűm, legyen párnatok a szeretetnek takarója, ilyenkor összezsugorodik a múltnak minden állomása. 71-es őrház...., Áncslik..., tehenek őrzése, gyermeki élet minden kicsisége, a jó kemence az udvaron, amely ontotta a finom kenyér szagot, illatot, mely dolgos kezed dagasztott hajnalon, ünnepi öröm volt a lángos sütése. Nagy kerek laska illata íze felért egy világgal, só, fokhagyma, tejfel rája, mohón ettük anyám keze áldását, a lángos illata, íze felért minden földi ízzel, hiszen ez volt nekünk a csokoládénk, banánunk, narancsunk, minden pótléka. Nem volt ennél jobb semmi a világon. A sírnál állva állok és mondom: Anyum itt a fiad jó anyám. Akit védtél, ápoltál. Szemeid könnye, ajkad mosolya hálózott be oly sokszor őrködtél éjjel, nappal mellettem. Betegségem alatt vigasztaltál. Ragyogó kék szemed, feketehajad, a márványnál is szebb volt tán. Hamar elhagytál bennünk. A könyörtelen nagy "Kaszás" hamarosan lekaszált. Elrabolta a szépséged, lelked ragyogását, mert ahol voltál, ott csak fény és derű volt. Alig voltál negyvenhárom éves, Kis fiad még csak akkor pelyhesedett, Tavaszi hajtások nőttek bennem, De se a virágát, se gyümölcsét nem láttad. Borzalmas volt 1927 éve, utolsó szavai így hangoztak: Nem buktál meg édes fiam? Nem édesanyám. Erre a feje balra fordult, szeméből a könny kicsordult, Kínzó test fájdalma mellett, lelkében most rózsák fakadtak. Pár napot még élt velünk, Nem bírta a beteg test a lelket hordani, Befejezte a földi vándorlást Péter-Pál napján. Bekopogott hozzá a halál, s indult a szent Mihály lován. Most itt vagyok a néma sírnál, Ha már nem is tudsz szólni, majd én szólok Hozzád. Hallgasd csak szómat, gondolatomat, Ragyogjon a fény sírod felett, Virág díszében élj, élj ott alant, Nem haltál meg nekem annyit tudok, alszol csak mélyen, mozdulatlan. Lehet, hogy nem tudom bevárni a virradat pirkadását, Mert magam is napról-napra homályosulok, Alig pislákol az élet kanóca bennem, mert fogytán az élet éltető olaja. Ha már magam is örök álomra térek, Együtt vándorlunk az örök honban, holtak birodalmában, édesanya és a fia. Vasvári temetőben, 1990. nov. 10-én. | |
