Ünnepi beszédem a szombathelyi Tanárképző Főiskola évnyitóján /1990. IX. 8./

Ezt a beszédet 1990. szept. 8-án mondottam el a szombathelyi Tanárképző Főiskola évnyitóján, a Sport palotában.
Czeglédy Gyula Szombathely, Balogh Gyula u. 15. 9700

Igen tisztelt Főigazgató Úr, Tanári kar!
Kedves hölgyeim és uraim!

Szép hagyománya a Tanárképző Főiskolának, hogy évről-évre ilyen ünnepélyes keretek között erősíti meg az 50-60 évvel ezelőtt szerzett diplomáinkat, nagyon köszönjük az elhangzott méltató szavakat, és hála mindazoknak, akik munkájukkal hozzájárultak a mai nap ünnepélyességéhez!
Tisztelt Tanár Urak, Hölgyeim és Uraim! Kedves Főiskolás Hallgatók!
Mert ahogy a költő mondja: „Kinek nincs messze az élet határa, nem előre szeret nézni, hanem hátra!”
Hát mivel is telítődött ez a sokat emlegetett Múlt?
Az én nemzedékem sok-sok vihart élt át, ki-ki, mint szemlélői, szenvedői, vámszedői, áldozatai, mártírjai, hősi halottai lettek ezen történelmi időszaknak.
A mi korosztályunk beleszületett egy négy éves első világháborúba, aztán jött az őszirózsás forradalom és a kommün, majd a fehér darutollas csapataival beköszöntött a Horthy-korszak.
A harmincas években, amikor állást kellett volna találnunk, a gazdasági válság közepette szinte lehetetlen volt. Így történhetett meg, hogy 1930-ban 54-en pályáztunk egy kis falusi tanítói állásra.
De sorkötelesek lévén hamarosan katonai mundért kellett húznunk, a háború szelét érezve aztán többször kellett katonai szolgálatra, továbbképzésre is bevonulnunk.
1940. aug. 31-én a bécsi döntés után magam is ott voltam az erdélyi bevonuláskor.
De a mámoros, örömteli napok után 1942-ben már a Don-kanyarban találtam magam, láttam a magyarság esztelen harcát, a „TÉL” tábornok rengeteg magyarnak oltotta ki az életét...

Saját sorsomat követve: 1944-ben a magyarországi harctereken, mint főhadnagy harcoltam, futottam végig az országot, Temesvártól a nyugati határig, a véres harcokat követte a három éves orosz hadifogság Szibériában, mint jóvátételi hadifogoly 42-kg-os súllyal, betegen érkeztem haza, majd hazatértem után „koholt vádak” alapján az ÁVÓ börtönében, internáló táboraiban /Buda-déli, Kistarcsa/ kerültem, hozzáteszem, nem egyedül, mert ez a sors sok-sok ezer magyarnak jutott osztályrészül...
Kérem, rengeteg szenvedés, megaláztatás és mellőztetés jutott ennek a korosztálynak, engem egy időre még a tanítói állásomból is menesztettek, a „kántortanítói” lakásból a családomat kirúgták, három éven át, mint zsákoló üzemi munkás dolgoztam a sárvári „Magtisztító” Üzemben. 1952-ban kerültem vissza a pedagógus pályára.
De hogyan is töltöttük be annak idején a pedagógiai hivatásunkat mi, akkori tanítók?
Tanítottunk osztatlan iskolában egyszerre négy osztályt, 50-60 gyermeklétszámmal, kántorizáltunk, énekkart vezettünk, évente 2-3 színdarabot tanítottunk be kicsinyeknek, felnőtteknek, különböző tanfolyamokat szerveztünk, leventeoktatók voltunk, részt vettünk a „KALOT” mozgalomban.
Volt amikor 86 gyermeket tanítottam /Alsószelestén/ hat osztályban, és csodák csodája, már az első osztályosok is tudtak karácsonyra olvasni, számolni, az előirt szinten. Vallottuk Mécs Lászlóval: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld”. Talán ebből is láthatják Önök, hogy teljes embert kíván a pedagógus pálya, teljes szívet, lelket, óriási elhivatottságot, szeretetet, elkötelezettséget, Gárdonyi G., aki maga is tanítóként kezdte, így mondotta

Miklós először lépsz az iskolába,
Legyen arcodon Jézus nyájassága,
Szólítsd köréd a kis gyermekeket,
És simogasd meg fejecskéjüket.
Ha látsz közöttük rútat, rongyosat,
Gyermeki arccal búbánatosat,
Ismerd meg benne a korán szenvedőt,
Öleld magadhoz és csókold meg őt!

Senki sem születik pedagógusnak, tán csak azzá válhat, ám ehhez nagy önfegyelemre, önképzésre, tanulásra, nyelvi tudásra, nagy akaratra van szükség s mondjuk ki: erényekre, mint erkölcsi feddhetetlenség, jellemesség emberi érzékenység és szakmai nyitottság.
A pedagógusnak önmagát kell nevelnie ahhoz, hogy másokat is nevelni tudjon, hatni tudjon a környezetére, s elsősorban szeretni kell a tanítványait.
Dióhéjban tán ennyi a mi múltunk, amiben volt sok napsütés, de árny is, magasztalás és öröm övezett bennünket és ne feledjük el sok-sok megpróbáltatás.
Tán meg is mosolyogják ezeknek az arany, gyémánt, vas rubin diplomás pedagógusoknak az emlékezéseit, „a boldogságra kevés csak a jelen, múlton épül fel és az emlékezeten”, de aki nem becsüli a múltat, nem építheti fel a jövőt sem, és amelyik nemzetnek nincsen történelme, nincsen jövője sem!
Tiszta szívből kívánom ÖNÖKNEK jelenlegi és a jövendő pedagógusoknak, hogy munkájukban legyen meg az örömük, megbecsülésük, azaz megbecsültetésük, és adja meg a SORS, hogy senkinek ne legyen öröme a mások könnye árán, hogy az életükben ne legyen se könny, se fájdalom, hogy tüske és tövismentes, szebb jövőbe vetett hittel érhessék meg ÖNÖK is az arany,
gyémánt,
vas,
rubin
DIPLOMÁT!!!
Adja ISTEN,
úgy legyen!!!!