 |
    |
 |
Vadócba rózsát oltok... Vasvármegye cikke ,,Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld” ,,Senki sem születik pedagógusnak, tán csak azzá válhat, ám ehhez nagy önfegyelemre, önképzésre, tanulásra, nyelvi tudásra, nagy akaratra van szükség, s mondjuk ki: erényekre, úgy mint erkölcsi feddhetetlenség, jellemesség, emberi érzékenység és szakmai nyitottság. A pedagógusnak önmagát kell nevelnie ahhoz, hogy másokat is nevelhessen, hogy hatni tudjon környezetére, de elsősorban szeretni kell tanítványait.” Elgondolkodtatók Czeglédy Gyula gyémántdiplomás-pedagógus szavai, amelyeket a tanárképző főiskola tanévnyitó ünnepségen hatvan év minden örömével, bánatával, megpróbáltatásával a háta mögött e szép hivatásra most készülőknek mondott. A modern technika korszakában sem kellene megfeledkeznünk arról, hogy meghallgassuk azokat, akik szinte egy városnyi gyereket tanítottak, neveltek, hiszen az életnél aligha lehet jobb iskola. Czeglédy Gyula négygyerekes vasvári vasutas családban látta meg a napvilágot 1910-ben. Életéről regényt lehetne írni, ám itt hely hiányában csak néhány epizódot tudunk bemutatni. -A polgári iskola után a pápai tanítóképzőbe kerültem. Jó édesanyámnak csak egyetlen kívánsága volt: hadd halljon engem egyszer majd a vasvári templomban orgonálni. Ezt sajnos nem érhette meg, másodéves koromban meghalt, pedig a rákövetkező évben már ott orgonáltam. Isten tudja hallotta-e... Taníttatásomra a rokonok adták össze a pénzt, amit visszafizettem, amint munkába álltam. Pápán megtanítottak mindent, ami a tanítói hivatáshoz kellett. Én minden évben igyekeztem utazni. Később bejártam Európát, mert éreztem, hogy amit ott tanultunk az csak egy alap, de állandóan képeznie kell magát az embernek. Rábakovácsiban kezdtem tanítani 1930-ban, később Szelestén, Söptén és Sorokmajorban. Tanítottam osztatlan iskolában, egyszerre négy osztályt 50-60 gyerekkel, kántorizáltam, énekkart vezettem, évente 2-3 színdarabot tanítottam kicsiknek-nagyoknak, különböző tanfolyamokat szerveztem, leventeoktató voltam, részt vettem a KALOT mozgalomban. Mondhatni, hogy a falu „ütőerén” tartotta az ember a kezét. Tudtam, melyik házban mit sütnek-főznek, hívtak adás-vételhez, végrendelethez, még szerelmes levelet is írtam a leventéim kérésére. Nem volt nap, hogy végig ne menjek a falun. Sok főiskoláról kikerült pedagógus ott hibázza el, hogy azt hiszi, ő a hatalom, ő a főnök. Nem nyerik el az emberek bizalmát, ez pedig nagyon fontos. Ezen a pályán nem lehet meggazdagodni, de tisztességesen meg lehet élni. A pedagógusnak különbnek kell lennie másnál. Ha én olyan öltözékben jelentem volna meg a faluban, mint sokan ma, szóba sem álltak volna velem. Nem szabad lerongyolódni, még külsőségekben is példának kell lenni. Rengeteg szenvedés és megaláztatás jutott a korosztályomnak. Engem egy időre még tanítói állasomból is menesztettek, a lakásból pedig kirúgták családomat. Három éven át, mint zsákoló üzemi munkás dolgoztam a sárvari magtisztító üzemben. De ezek is hozzátartoztak ahhoz, hogy az ember olyan lett, amilyen. Megtanultuk, hogy mindenért meg kell dolgozni, és megtanultuk a nehézségeket átvészelni. Ha újra kezdenem az életemet, akkor is csak ezt a pályát választanám, mert ennél csodálatosabb nincs. Hálás vagyok a sorsnak azért is, hogy, olyan jó feleséget kaptam, aki mindig segített lelki egyensúlyomat megtartani. - bandi Kosztolánczy Tibornak írom a levelem Czeglédy Gyula Szombathely, Balogh Gyula u. 15. 9700 Kedves Tibor! „Czeglédy Gyula életére, pályájára visszaemlékező, magával ragadó szavait vastapssal köszönték meg az elsősök. Szép útravalót kaptak.” E sorokkal zárolta a sajtó a gyémántdiploma adományozása alkalmával elmondott beszédemet. Persze ebben azaz ebből a vastapsból Neked is jár egy rész, sőt talán a legtöbb Neked köszönhető, mert a megszövegezés, a mondanivalónak ünnepi köntösbe való átültetése teljesen a Te magasan szárnyaló irodalmi érzékednek a terméke, nekem csak az jutott osztályrészül, hogy kiállásommal, egész küllememmel úgy vigyem a hallgatóság elé, hogy az fészket találjon a hallgatóságnak a szívében, megtapadjon annak pitvarában. Úgy érzem és az utólagos gratulációk ezt fémjelezik, igen nagy hatású és húsból és vérből ötvözött beszéd volt, amit ma hasonlót ritkán lehet hallani, vagy ahogyan a főisklola egyik dr. docense fogalmazta, így értekezett az elmondottak felett: „Amióta Szombathelyen vagyok, én ilyen beszédet nem hallottam!” ezt tanítani kellene a főiskolán, kérdem: de mi az a akadálya annak?... Szóval Tibor, majd ha ismét legyőzzük az idő múlását, az elfoglaltságunkat tudunk időt szakítani a párbeszédre, akkor majd még kitárgyaljuk az elmúlt időnek beérett gyümölcsét, amit majd fényképekkel is újságcikkekkel is fémjelezni tudok. Ismételten csak köszönetet tudok mondani az önzetlen és baráti segítségedért, szakmai irányjelzésekért, amivel a mondanivalót oly fényes glória övezte be. Magam is örültem, hogy majd ezer ember előtt vagy talán több is volt, és főleg docensek, dr-ok xy-ok is nagy figyelemmel kisérték mondanivalómat, találtak benne valami szépet és követnivalót, amit a mai főiskola nem tudja zömével a végzetteknek útravalóul adni. De nem is a mennyiségre gondolok, amit a beszédben is kifejeztem, de arra igen is rá kell döbbeni minden egyetemi és főiskolai végzettnek, hogy még nagyon sok az, amit pótolni kell, de a készséget megadta a tanulmányi idő, hogy begyűjtse később a szürkeállományába. Talán ebben az a legnagyobb bukás, hogy a kikerült pedagógusok megállnak, a megszerzett ismeretek halmazával megelégednek, nem veszik észre a hiányosságukat és nem is törekednek azoknak a pótlására /olvasottság, tanulás, nyelvi tudás, utazás stb…/ Ismételten köszönöm a segítséget. Egyébként most kaptam kézhez, Kovács Dávid iparművésznek azt az értesítését, hogy a tárlatot 1989-ben ápr. 27-én Kosztolánczy Tibor nyitotta meg, gratulálok!!!!! Ha a szekered rúdja beér Szombathelyre, fordítsd majd felénk is és folyatjuk a múlt feletti örömöknek ízlelgetését. Várom a jelentkezésedet! Szombathely, 1990. okt. 11. Szeretettel ölel: (Kosztolánczy Tibor egyetemi hallgató, bölcsességi koponya, segített a beszéd összeállításában.) | |
