 |
    |
 |
Levél Barasits Dezsőéknek Keszthelyre 1991. jan.3. Édes Erzsi és Dezső! A gyümölcs megérésének, a gyerek születésének, csillagszórós szép estének időbeli múlásnak kell lenni, hogy ismét csilingeljen a kis bóbitás hóvirág a bokor tövében, vagy egy jobb kedv szülessen meg az berkében valahogyan el kell telni egy kis időnek ahhoz is, hogy a vágyak a mondanivalók felgyülemlenek az agy tornácaiban és betűkben megszülessenek. Nem lehet siettetni a májusi gyöngyvirág kikeletét, nem várhatjuk éjfél tájt a hajnal pirkadatát, örök törvények uralkodnak a természet felett, ezeket markos kézzel nem lehet időbeni változásba hozni, mindent a maga idejében, és akkor a várakozásban megszületik a várva várt gyönyör, még a szerelemnek is vannak időbeni futtatásai, amikor eljön annak minden álma vágya, a teljes beteljesedés. Napok rakódnak a napokra, hetek-hetekre, naptárak naptárra, és most amikor ismét egy új naptár áll előttem, ami tele van titokzatossággal, ismeretlennel, amikor látom az utcán hogy kaparják a szerencse 20-as nyeremény kártyákat, remegő kézzel fejtegetik le a számokról a hártya papírt, s előbújik egy szám, majd jön a másik. Ez ideig nagyon jó, pirulnak az arcok, van remény..., na még csak egy szám lenne jó, és akkor markom üti vagy tíz, húszezer forint, és ez az érlelő mosoly, derűségnek a pirkadatában kaparják az utolsó számról is a fedezéket. S látom az arcredőkőn nincsen már derű, valami komorság, méregnek dús véráramlása ül ki a redőkre, mindhiába nem jött be a várva várt nyerő szám. Mennyi remény, mennyi számítgatás, ha nyerünk! És bizony legtöbbször csak egy nagyot nyelünk, és ezzel vége is van a földi vágyaknak minden reménysége. Ez az új naptár is ha ilyen fedőpapírral volna álcázva, minden napnak volna valamilyen programja, letakarva, és most kezdenénk sorjában mit is takar a február, vagy az augusztusnak minden napja, mi lesz az ami boldogító, vagy elszomorító titkot takar. Talán ekkor lennénk nagyon boldogok, vagy boldogtalanok, hiszen az a drága édesanya, aki szíve alatt hordja a jövő reménységnek üstökös csillagát, fényét, ragyogását, mennyi remény, mennyi jövő szépségének ragyogása jelenik meg előtte, mint a betlehemi csillag jelezte az emberiségnek a ragyogó megváltóját, mennyi tervezés, mi is lesz az én magzatomból? És várva vár, amíg nagy szenvedések közepette felsír a magzat, belevisít ebbe az ismeretlen nagyvilágba, szinte megbánta, hogy elhagyta a meleg fészkét, de már oda visszajutni képtelenség, keresi a maga világát, ami most minden új és szokatlan a számára, és ez az anyai álmokban megszépült kis emberpalánta, mit is rejteget a jövő számára? Ugye hogy nem is volna jó tudni, mily elszomorító vagy elrémisztő volna mindjárt az a tartalomjegyzék, ami együtt születne a gyermekkel, és olvashatnánk is annak elkövetkező évtizedeit. Mennyi napsugár, mennyi jégverés, fagy, vihar hullámozna a jövő távlatába. Ugyanígy nem volna jó, ha az új naptár mellé odarejtenék az újévben bekövetkező jó, rossz, borzalmas, vagy végzetes jövendölést, így az ember a jövőbe vetett hittel várja mindennapnak a megújulását, igyekszik távolt tartani a fájdalmasabb és megerőltető testi és lelki megrázkódtatásokat. Kelünk és fekszünk a nap reményének szivárványos hajnalában, mert ahol van reggel ott lesz est is, csak azt nem tudhatjuk, mivel kell majd megbirkózni a testnek vagy a léleknek, a homokórának pergésében. Ismét új naptár, ismét nagy kérdőjelek az ember horizontján, mi mit mivel és hogyan fogjuk az akadályokat átvészelni, vagy az örömöket átkuncogni. Születés, munka, halál, s amikor szent ünnepkörben beragyogja a szoba négy sarkát a színes karácsonyfának fénye, van benne fehér, piros, zöld, sárga, maga a reménykeltő zöldszínű fenyő, egy pillanatra megáll az emberben a lelket forgató gépezet. Vajon jövőre is így fog ragyogni az ünnepnek villogó fénye, vagy tán az örök fény, vagy a fájdalmaknak kínjai fogják vigyorogtatni a szenvedéseknek fátyolos fényét, de jó hogy nem lehet belelátni az élet forgatagába, nem lehet tudni a holnapnak rejtegető titkait, persze az élet nem áll meg. Minden éjszakára, gyászra, sötétségre jön bíborvörös hajnal, reményeknek özöne, ami betölti az ember szívének minden kis kamráját örömteljes boldogsággal, a gyertya is tud fényt adni, és ha betölti a szoba sötétségét, azaz a sötétséget elűzi, ez mindig örök törvény marad, nem fog változni évmilliók után sem. Szóval az Erzsi is már naponta mondogatja,... miért nem írsz Erzsiéknek???? Nem lehet ezt kierőszakolni, nem lehet. koraszülötté tenni az új jövevényt, ki kell várni a kiforrását a mustnak, de meg a füstölt kolbásznak is érlelődni kell, hogy az ember szájában földi gyönyört tudjon ingerelni.... Jó, jó, majd írok..., de mikor írsz????? Majd írok, de ha írok nem biztos, hogy az ízleni fog a ROKONYOKNAK mert elkalandozom az agy berkeiben, mint a mezei virágok közt is van amelyiket leszakítok, van amelyiket otthagyom. A gondolatoknak labirintusában is nagyon nehéz úgy elbarangolni, hogy csak a szépet, a jót, az ízletest vegyem gépsornak betűi alá, de ha már neki álltam, akkor igyekszem a csokrot úgy összeállítani, hogy abban legyen változatosság, legyen benne tarkabarkaság, mert a színgazdagság nemcsak a virágos réten van, van az agy világában is, csak válogatni kell. Na meg ahogyan a ül a kotlós a tojásokon, hogy ki keljen a pelyhes magzatja, úgy az agyban van is pihenő idő, keltető idő, amikorra is megérlelődik a gondolat, kiterebélyesedik annak titokzatossága, megszületik az élet. Ami aztán újra tovább adja magát az utódoknak, mert az élet nem más, mint stafétabot átadása, csak azt nem tudjuk, ki meddig fut vele, és mikor kell magát átadni a halálfiának. Szóval új naptár... "tabula ráza" kitöltetlenül áll itt előttem, napról-napra írom az eseményeket bele..., s ki tudja, meddig írhatom, és ki írhatja tovább?... Na nem vagyok elkeseredett, vagy tán félő. Az emberiség "Sátánja" ismét rátette a kezét az elsütő billentyűre, már be is görbítette, de a végső húzásra még vár, és ha begörbül az ujja kiszámíthatatlan emberi fájdalmak pokla szakad ismét az emberiségre, vakok, sánták, bénák telepítik be a földrészt, csak azért, mert a hatalom nem tűri el hogy életébe beavatkozzon egy kisebbségi nemzedék, hogy kinek van igaza ezt így eldönteni nem lehet. Káin és Ábel csak ketten voltak, mégis a gyilkos kést ragadt, mert nem tudta elviselni kisebbségi mivoltát. Talán most nagyon is elkalandozom a fantáziám és a valóság labirintusába, de Ti is erre kényszeríttettetek, mert a Gyuszi mostanában nem ír... Nem fejti ki mondanivalóját,... habár, az én horizontom nem tág, elég szűk körben él, de ha kiszabadul a kisördög, akkor bizony ficánkol és vergődik ebben a légtérben. Új naptár.... Igen a gondolataimnak halmaza most ekörül terjeng, még csak az első lépcsőre se tettük a lábunkat, még csak egy hónapot sem temettünk, és már vérszagtól, puskaporos kénszagtól bűzlik a világ, mert ugyan van pár Km tőlünk, a tűzfészektől. De mi már tudjuk, ha az egyik faluvégén tűz keletkezett, biz nem volt biztosítva a másik faluvég sem, pedig térben volt távolság, milyen széljárás uralkodott, ki tudja, hová és mikor lángol fel Európa eme vége is... Hiszen minden, de minden vicsorított fogakkal néz át a határon ránk is... Se időt, se percet nem tudjuk, mikorra vállunk majd martalékká az éhes "Moloch" gyomrában. De ne vánszorogjak ilyen messze, maradjak csak a mi kis horizontunk tájain, lépjünk más küszöbére, ne seperjünk mások haza előtt, tán nincsen semmi, ami a mi kis világunknak berkeiben érdekes és kedvező, vagy fájdalmas, és kibírható, vagy kibírhatatlan???? Szűkebbre fogom agyamnak légkörét, próbálok megmaradni a családi élet gyűrűjében, hiszen mindennap hoz valami újat, meglepőt, elviselhetőt, vagy elviselhetetlent. De engem ne okozzatok ha megeresztettem agyam gyeplőjét és vágtatva száguldoztam a gondolatomnak porondján, nem tehetek róla, vagy-vagy és most azért vettem nagyobb horizontot, mert időm és energiám volt rá, na meg miért ne untassalak Benneteket, legalább majd máskor nem fogtok hiányolni, jaj csak Isten mentsen meg a Gyulától, csak ne írjon... Mert akkor...., mert akkor elrabolja szent magánpercünket a sok zagyvaságával, és ma kit érdekel ilyen polemizálás, amikor életre szólóbb események vannak kikelő félben. Igen mindennap meghozza a maga termelvényét, akár édes ízű zamatost, vagy kesernyés, esetleg mérgező termékét, de ezt sem lehet megakadályozni, aki búzát vetett, az nem arat kölest, igen is fontos maga a napi rend, a beállítás, maga az, hogy milyen érzéssel telítjük meg perceinket, óráinkat, maga hozzáállás, érzésbeli ráhatás tesz valamit elviselhetővé, vagy kiveti magából. De mégis csak belvizekre kellene eveznem, hiszen tán az is érdekel Benneteket. Hát persze, ez az időszak, amikor világútlevélnyi szabadságot kap a gondolat a lélek és bejárba a rokonok, testvérek, ismerősök, közel és távol élők portréját, képzeletben a karácsonyfaköré telepíti le mindazokat, akikkel oly szívesen elbeszélgetne, de ez csak álom, messze van a valóságtól. Az évnek mindig kiemelkedő szelíd melegségével jön e szent ünnepkör, betölti a háznak minden zugát, fenyőillat lengi be a szobát..., valamit vár az ember..., nyugalmat, békét, ételt, italt, szeretetet, vagy valami megfoghatatlant, ami oly ritkán adódik az életben... jön az ünnep dalokban, népszokásokban, mennyire ismerős dalok, mily ismerős maga a történelem, de minden évben megszépül, szép lesz a lelkek birodalmában. Erzsi nagyon szép karácsonyfát varázsolt a szobába, magam pedig, karácsonyi dalokat hallgatva töltöttem perceimet. Jaj de szép a karácsonyfa... Dallam mellett álltunk egymás mellett, ki tudja még hányszor, hogy hány volt azt tudjuk, ez a nagy titok és ez nincs meg az új naptárban. A fa aljában nem volta valami nagy meglepetés, hiszen az ajándék már előbb jött, mint a szenteste, de azért volt egy-egy csekély kis melegség, a gyerekek is elküldték a maguk szeretetének morzsáit, de úgy érzem, az évek teltével, magunk is megtelünk évközben, így nem szorítkozunk csak erre az estére. Szép dalok hallgatásával telt a szent este, Erzsi lefeküdt, mondván neki aludni kell, nem bírja fennlétet, magam pedig, vártam Pécsről az éjféli misét, amikor ismét visszavarázslódik a "Glória"... Ha valamiben csalódtam, akkor most az éjféli misében csalódtam, mert bizony volt ott drága miseruha, volt ott nagy ceremónia, volt ott nagy püspöki ornátus, a celebráció, de ami legjobban lesújtott, volt ott ásító kis cserkész, düledező unalmas tömeg, mert nem engedték őket énekelni. Nem engedték a volt népi hagyományos szent dalokat zengedezni, kornyikáló kórus rikácsolta Liszt miséjének betétjeit, senki sem értette, nem melengette a szíveket, belefáradt az ájtatos lélek a neki idegen dallamok hallatán, kellett volna: Csorda pásztorok.... Óh boldog Betlehem.... Kis karácsony.... és még a többi, amit tud még az a kis cserkész is, aki már egy évvel ezelőtt azt dúdolta: Ez lesz a végső... Mint a mókus fenn a fán.... Miért nem engedték a népdallamokat szabadon, miért kellett erre az ismeretlen miserendre építeni karácsony éjszakájában, nem telítődött meg senki sem szent áhítattal, mert az a nagy papi, püspöki ornátus, nem adott melegséget, talán a betlehemi jászol, istálló után egy kicsit kérkedő is volt ez a fényűző, rideg fényűzés. Maga a püspök is a beszédében nem tudta a híveket felemelni, majdhogy nem dadogott, hol volt belőle a lelki örvendezés?, hol és miben szólt a mai világnak?... Szóval ez engem nagyon elkeserített, persze mit tesz ilyenkor ez a hülye Gyuszi: kifejtette véleményét erről az éjféli unalmas, fárasztó, kimerítő áhítatról és postáztam Pécsre. Még válasz nincsen, tán nem is lesz, habár nagyon finom voltam, nem volt sértő. De maga a püspök úr is tapasztalatlan, vagy erre nem is gondolt...., hogy itt van az alkalom, amikor a nagymama kíséri az úttörő unokáját, együtt van pár ezer ájtatos hívő, hallja meg, érezze meg az a kis eltévedt kis bárány, hogy az elmúlt negyven év nem tiporta ki az emberek többségéből az isteni hitet, él, dalol, csillog, és most a jelen a legalkalmasabb a múltnak minden varázsát megszólaltatni ebben az éjszakában. Nem..., nem..., helyette kornyikáló kórus nyekergette a maga érthetetlen cirádás torok nyekergését, mikor leszünk ott, hogy egy Liszt, Bartók a köznépnek is mond valamit. Szóval és tettel, ezt a gondolatomat fejtettem ki a nagyméltóságú püspök úrnak, hogy a dalban fonódik össze a hívősereg, ahol énekelnek, ott vígan letelepedhetsz.... Más: A családi körből is zengedezzek valamit, ami tán Titeket is érdekel, hát persze hogy érdekel, hiszen a mi családunk a Ti családotok, ami örömünk, a Ti örömötök. Endrééknél tán a jelenben a legnagyobb kérdés, Zsuzsi lányuk az idén érik, és hogyan tovább? Merre és mi is legyen. Nem jó ma szülőnek lenni, legalább is mi ezzel a korral már nem tudnánk egyensúlyban maradni ebben a tekervényes életpályán. Nem tudjuk a jövőnek az útját, a tanulás sok energiát kíván tőle, nem úgy megy a sí csuszás, simán és eredményesen. Nagyszerű kézügyessége van, van helyben főiskola is, hajrá!!! Semmi biztos, tapogatódzás a sötétben, a labirintus nagyon sokirányú, nem tudjuk hol fog kikötni. Endréék élik a maguk életét, mindig fáradtak, hogy mibe?, azt nem lehet tudni, de az tény, hogy sok az üres járat, a tere-fere, víg élet nagy élet, ez pedig sok fizikai munkát és időt rabol el, de mivel már nagykorúak és gondolkodó értelmes földi halandók, ők tudják, hogy nekik mi kell és mennyi az elég. Ebben mi nem korlátozzuk őket, zöld utat hagyunk maszek világukban, néha ugyan pirosat is jeleznek, de kell ez nekünk? Van nekünk is magunkkal elég reszelgetni való, nem kell mások háza elé menni seperni. Újabb hírek szerint Endrét szeretnék a nyugdíjba menő igazgatói székbe ültetni, de ő nagyon tiltakozik ellene, nem is volna jó igazgatónak, mert hiányzik belőle az apja katonás kiállása, erélye, túlságosan jó, elnéző, megbocsátó, leszerelhető, így valószínű nem vállalja a tantestület bizalmi jelöltségét. Különösebben mi sem bíztatjuk, habár én nagyon szerettem igazgató lenni, ja de voltam én zászlóaljparancsnok, segédtiszt, megtanultam engedelmeskedni, de tudtam parancsolni is. Endre engedékeny, lágyszívű, nagyszerű tanárnak, de nem biztos, hogy beválna igazgatónak. 70-90 beosztott, majd ezer tanuló..., rengeteg probléma, hajsza, jobb, ha közlegény marad a században, jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok!!! A nagyobbik lányuk a Kati tengeti az életét, dolgozik valahol, fiatalság, bolondság, élni, szórakozni, élvezni az életet, mert az élet úgyis tovaszáll..., s lehetséges, hogy őt igazolja majd az élet. "Kaszással, ki holnap elragad, csak úgy dacolhatsz, ha gyermeked marad!" A gyerekeink és unokáink bearanyozták a szent ünnepkörnek minden idejét, mily gyönyörrel néztek ránk az unokánk, kik csillogó szemmel ébredeznek, ifjúságuk hajnalán. Attiláék nagyon gavallérmódjára megajándékoztak bennünket, igazán nagy meglepetéseknek időszaka ez már. Így a Kaszásnak nem lesz nagy öröme, mert marad utánunk szép unokáink ragyogó szeme. Már régóta vallom, lehet szegényen is gazdagon ünnepelni, nem az ajándékok tömkelege adja meg a lélek nyugalmát, az otthon melegét, ez csak valami pótlás, de az igazi boldogság az a lélek mélyéről, mint ahogyan a forrás is a föld melyéből fakad, és mettől mélyebbről tör a felszínre, attól melegebb annak hőmérséklete. Egyébként Márti most nyitott egy ruhás üzletet, ugyanis a gyárak süllyedőben vannak, ki tudja, mikor kapja az utolsó léket, mikor már csak menekülni kell az üzemből. Jó előre tervez, persze ez csak kezdet, és minden kezdet nehéz, de a fiatalságban benne van az erő, a kitartás, engedje szabadon azt most kibontakozni. Gyönyörű árúi vannak. Vegyes a kollekc1ó, bámulatos a választéka. Így igazán teljesen telített volt a szünidő, program, tervezés, kivitelezésben nem volt fukarság, élni a jelenben és tervezni a jövőben. Csabi most 8.-as, jönnek itt is a problémák, de majd megoldják a maguk módján. Csabi jó tanuló, mehet tovább bármely szakon, habár van egy nagy hátránya, színtévesztő, így bizony korlátozódik a pályaválasztás. Magam is szeretném ólomba önteni a gondolatoknak asztagját, de sok pénz kell hozzá, így aztán csak álom marad, foszlány és egykor hulladék a szemét dombján. Pedig aki halál közelében dolgozik, megtanulja, a maga hátra lévőjét is kihasználni, beosztani, nem tudom még mennyire futja a szuszból, lesz e erőm mondanivalómat könyv alakjában is megírni, habár úgy érzem erre már sem erőm sem időm nincsen. Ha most ez év végen leltárt készítek az elmúlt 360 napról, bizony gazdagnak találom annak tartalmát, csak egyet a sok közül, hogy megértem a földi bolyongásban a gyémántdiplomát, ez nagy várakozás betölti a földi gyönyörnek minden álmát, mert úgy érzem ez volt az igazi búcsúztatás, amikor még érzékelhetem az érzékszerveimen át, érdemes volt élni, küzdeni, harcot harccal megvívni, a reményt sohasem feladni. Vihart álló tölgyfaként állok most a jelenben, persze nem kell feledni mily erős karóhoz voltam kikötve / A BÖSKE/. Ha már tépett is a vihar, dönteni látszott, az erős karó mindig, mindig egyenesre hágott. Ez magában véve isteni adomány, hogy valaki feláldozza magát, hogy párja sokáig éljen, osztogatja éltének napi falatját, s észre sem veszi, hogy lassan, lassan maga is elfárad. Így tudott csak sok vihart kiállni ez a tölgyfa, amelynek ágain sokan megpihentek, vigasztalást kerestek, árnyékában pedig, a fáradalmakat felejtve tovább mentek. Ma még csend honol a távoli keleten, de a ravaszon van a kéz, görbül is már befelé, s ki tudja mi lesz, ha egyik görcsöt kap és elsül a puska. Borzalmas világégés, pusztulás, újabb népvándorlás, áldozatok halmaza fogja a földet betakarni. Ez végtelenül nyugtalanítja a békés emberek millióit, farkas szemekkel, fogvicsorgatás közepette figyel a két tábor, vajon ki lesz, aki elsőben céloz, mily gyilkos fenevadak ontják ki ezrek és ezrek életét. Talán ez a mai napoknak legnagyobb kérdőjele, habár a kertek alatt játszódik le ez a dráma, de a tűz sem csak ott pusztít, ahol lángra lobbant, terjed, rohan a szomszédba. Na majd erre hamarosan választ kapunk, de azért én most már mégis csak pontot teszek a fecsegésemnek a végére, mert ha még volna is érdemi tartalma, akkor az olvasó örömet találna, de ha úgy vagyok, mint s az éjféli misén, nagyokat ásítozok, jaj mikor lesz már vége? Hát úgy gondolom, ahogyan a versben van... "kihörpintik boraikat, és haza mennek a legények!" Az Isten adjon békés és egészségben telített újesztendőt az egész családnak, találjátok meg napi örömötöket magatokban és a családtagjaiban, érvényesüljön a bibliai mondás, "szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, amit nem akarsz magadnak, ne csináld másoknak." Ezeknek a szent gondolatoknak jegyében dátumozom a levelem. Szomabathely,1991. jan. 3. Sok-sok puszi. Erzsi és Gyuszi Aztán ne szidjatok, hogy mertem szólni, látjátok, idehaza ezt nem tehetem, így írásban vagyok csak bátor. | |
