 |
    |
 |
Az Alföldre, Komádiban telepszünk le ...az időszaka. A napok gyorsan teltek, ekkor már a Kozák Erzsébet, mint menyasszonyka néha meg is látogatott. Nagyon boldog volt, hiszen a fiatalságunk teljes pompájában díszelegtünk és nagyon tudtunk egymásnak örülni. Járai Jóska volt operaénekesnek a szülei nagy kocsmát vezettek, ide járogattunk el közben iddogálni, szórakozni. Ha jól tudom itt volt a tiszti étkezde is. Nagy vérkeringést okozott a katonai alakulat, hiszen megnőtt a turisztika, sok volt a látogatás, feléledt a falu, megindult a pénz vérkeringés. Ahol pedig a pénz, ott jólét, ahol a jólét, ott boldogság, ahol a boldogság, ott szükség nincsen. A dátumokat hamar felejtem, nem is tudom az indulás idejét, Szombathelyen rakodtunk be, a teherpályaudvaron.(kb. 1940 jún.-jul.) Robogott a vonat velünk, egészen a kőrösök vidékére, ismételten a kirakodás, ami részemre nem volt semmi rossz, a hátaslovakat felnyergelve hozták a tisztek részére és már ügettünk is az Alföld szép tájain. Komádi lett a beszállásolás helye. Komádi alföldi település, és ezzel mindent el is mondtam, szegénység, ivóvízhiány, úttalan utak, sáros utcák, vagy homokos utak, vályogházak és a tanyák világa. Egy boltisnál, Weis zsidónál szállásoltak be, aki nagyon kedves és készséges ember volt. Ő maga is hadapród őrmesteri rangot kapott. Nagyon jó helyem volt itt, rengeteg pálinkát ittunk meg Weis úrnál, errefelé nincsen bor, szőlő, azért a pálinka volt a divatosabb ital, na meg hatásában is előbb jelentkezik a földi élettől való elszakadás, a gyönyör izgalmai előbb jelentkeznek. A sok tanyasi embernek ez a jószívű zsidó volt a begyüjtő hely, ki nagy szeretettel fogadta el a csereberét, pénz helyett tyúkot, tojást, A rónaság szépsége amit aztán pálinkában kapott vissza a jó tanyasi paraszt. Jókedvvel taposta hazafelé a tengernyi síkságot. Magam is gyönyörködtem az alföldi szép rónaságban, a tanyák lakóinak végtelenül vendéglátó, szíves és kedves jószívűségükben. Több alkalommal lovagoltam a tanyák birodalmába, hol keletre, hol nyugatra. Kilőttem magamnak kb. három-négy km-re levő tanyát, végtelenül kellemes ügetésben nyelte el lovam a métereket. Ez itt más világ, valami szűzies, ártatlan légkör veszi birodalmába ez a tájat, a lakók itt nyugodtak, nem ideges természetűek. Nem hódította be őket a civilizációnak mérges és bosszantó alkotásai, nem füttyentett be a vonat, nem lett poros a szoba a forgalamtól, rövidzárlat sem volt soha, hiszen majdhogynem ecet égett a lámpában, a szomszédokkal sem kellett veszekedni, mindenki a maga birodalmán volt az úr, a szomszédot még csak kívánva sem igen látta. A gyerekeknek szabad kifutása volt a síkság messze elnyúló rónaságán. Majd egyben mind megegyeztek, hogy pár akácfa jelezte a települést, majd a fehér falak, a zsupptetők jelezték a tanyát. Kerítés sem kellett, mert ha a disznót legeltetni akarták, ne kóboroljon el messze, kipányvázták, hosszú kötelet kötöttek a nyakába és a kötelet egy karóhoz erősítették, amit a kötél hosszúsága engedett, csak annyi volt a birodalma az állatnak. Ha már elfogyott ebben a körben a fű, tovább vitték a rudat. Nem lehetett csendben megközelíteni a tanyákat, mert már nagy távolságban lehetett hallani a kutyák hangos ugatását. De ahogyan az énekkarban van szoprán, és basszus, úgy itt is volt különböző hangú kutya. Általában hárman voltak, feltétlen volt egy kicsi és Tanyasi élet szépsége egy-két nagy, aminek a látványossága nem volt behízelgő. Elől támadt mindig a kicsi és csak utána mozgott lomhán a nagy kutya. Kérdeztem is egykor, miért vannak ilyen nagyságrendbeli elosztásban a kutyák? -igen kérem, az öreg és nagy kutyák nem éberek, jobban elalusznak, nem veszik észre időben a közelgőt, de a kicsi az éberebb és már csahol is, a sok csaholásával felingerli a nagyobb ebet is és így együttesben támadnak az érkező idegenre. Remek elgondolás és biztonságos is így a tanyasi ember élete. Út nincsen, azaz, nincs makadám út, felkavicsozott út, s főleg nincsen portalanított út, hát akkor mi van? Valahol a nagy síkságon, úgy torony-iránt nekivágnak, majd ahol párszor már elmentek marad vissza valami lábnyom, vagy lovas nyom, vagy esetleg szekérnyom. Ha ez a kisajátított útvonal elromlik, vagy igen sáros találna lenni, nyomban mellette szűz területre teszik át nyomvonalát, és addig tiporják, amíg ismét mellette nem kezdenek frisset. Itt a közlekedés legtöbbször csak apostolok lován, gyalog, na majd minden tanyának van kis szekere, nagyobb ünnep, vagy vásár alkalmával, ezzel a kis szekérrel közlekednek, kerékpárt nem is igen láttam, hiszen itt nem igen tud az úttalan utakon megélni ez a közlekedési jószág. Aztán lehet látni szabadon legelésző lovakat, ami szükségszerűen utazásra is jó, minden nyereg nélkül, meztelen lábszárral a sörényét elkapva, már vágtat is kis lovas. Általában itt már kicsi korban kezdik a lovaglást, mint a városi gyerek a biciklizést, azért is teremnek a pusztán nagyszerű lovasok. A nagy kutyacsaholásra csak kinéz a gazda, vagy annak az asszonya, ha pedig azok nincsenek otthon, hát akad még gyerek, vagy egy öregember. Hát hogyne nézne ki, amikor lovast lát és nem is tanyai embert, hanem élő katonát, akinek mindig nagy tisztelete volt a civilek előtt. Kíváncsi szemek, csakhamar lecsitítják a felborzadt szőrű kutyákat, s amikor már ők is belátják, nem tolvaj, vagy betyár ért a portára, mert hiszen nem uszítják őket, ebből meg is értik a jó szándékkal érkező idegent. Adj Isten jó napot! -kiáltom hangosan, amire, ugyancsak nagy tisztelettel visszaköszönnek. Pár barátságos szó után, mind közelebb jönnek, dicséri a szép lovat, a nyerget, a kengyelt, a gyerek sereg meg csodálja a pisztolyom táskáját, sejtve, hogy abban van a gyilkos eszköz, ami adja a hatalmat a katonának. Kérdésekre válaszok, majd hamarosan a magyaros vendéglátói szeretettel szólnak, hát tessék már beljebb jönni, nézze meg a mi kis tanyánkat. Nem célom, hogy most leírjam a tiszta takaros házikónak a belsejét, ahol ott díszeleg a búboskemence, amit fahiányában szárított trágyával, jobb esetben napraforgószárral, vagy szalmával etetnek télen, mellé, a padkára üldögélve mesélgetnek, míg a gyerekek felkuporognak a hátára, s bizony az esti mese mellett észrevétlenül térnek az álmok hazájába. Ha nem veti meg szegénységünket, mondogatja a ház asszonya, megkínáljuk „gomolyával”. Hát, az meg mi? -mondom én. Nagyon jó birkasajt, annál jobb, minél jobban megérett. Hamarosan hozzák a hűvös kamarából az érdekes illatú és különösen jóizű sajtot, amiből jócskán falatoztam. Örültek a tanyasiak, hogy olyan jóízűen tudok belőle enni, nem utálom az ők mindennapi eledelüket. Kínáltak birka tejjel is, de jellegzetességénél fogva bizony nem kívántam inni belőle. Elbeszélgettünk mindennapi életükről, miből élnek, mit dolgoznak, nem unalmas-e itt élni, főleg télen? ... Semmi panaszuk nem volt, minden természetes volt, ahogyan volt-még szikrájában sem élt bennük az elégedetlenség, habár sok hátrányos helyzetet kell nekik legyőzni, főleg télen, na meg nagyobb esős időszakokban. Vendég ritkán jár errefelé, maguk is nagyon nehezen szánják el magukat, hogy tanyázzanak a szomszédokkal. Nem mennek sehová sem. Nagy vásárok idején, akkor az egész család felpakolva indul a vásárba, és akkor szerzik be az esetleges szükséges dolgokat. Komádi nincs messze a tanyáktól, azért a boltba a Weisz úrhoz, többször bemennek és megveszik a konyhára valót. Teljesen elégedetten élnek, nem kívánkoznak a városi életre. Megköszönten a vendéglátást, -máskor is tessék erre lovagolni, kértek nagy szeretettel, majd ismételten lóra pattantam, csak egy nagy porfelhő maradt utánam, jelezvén merre vágtat az én pej lovam. Más táj, más vidék, ez tanyasi világ, de nekem nagyon tetszett. Magán hordta a nyugalmat, a békét, a rónaság kinyújtott bőre, mint az állat, irhája, elfáradt a szem, mire elért a távoli horizontra. Majd mindennap ki-ki lovagoltam valamelyik tanyára, mind egyformának nézett ki, de mégis mind, mind más-más volt. Amikor e sorokat írom, 1978. szept. 29-ét írnak a naptárban. A tanyasi nép több szeretetet, ragaszkodást és főleg vendégszeretetet őrzött meg a szívében, mint a városi magyarság. Leírhatatlan nagy megtiszteltetésnek vette a tanyasi egyszerű kinézésű, de szívében és lelkében töretlen igaz szeretetnek a gyémántja csillog, aki nemcsak a külsőségekben, hogy megkínál valamiféleséggel, amije éppen van. Tud mosolyogni, derülni a vendégnek, de azért meg kell jegyeznem, hogy ahogyan a páncél szekrénynek is van különleges kulcsa, csak azzal és nem mással lehet kinyitni, úgy a tanyasi ember is egyébként mélyen begombolódzik, mint az esti virág, amikor egymásra hajtja szirmainak pártáit, begubódzik, csak a reggelt harmatos napsugár bírandja ismét színpompás kinyílásra, illatozásra. Nem szereti az egyszerű szalmatetős, fehérre meszelt, tömés házban lakó, lassúbb járású, társasághoz nem szokott tanyai ember, ha esetleg értékcsökkenésben akarnak vele beszélgetni, ha észreveszi a lenézést. Jó szót kell kitalálni ahhoz, hogy szóba elegyedjen velem vagy mással, különben szófukar lesz az itteni lakó. Valami szűzies ártatlanság é1 és uralkodik az emberek szívében, vigyázni kell, ne hogy a látogató valamiképpen meglopja ezt a nagy lelki, kincset. Ahányszor kilovagoltam, mindig kellemes és jó élményekkel vágtattam vissza, a szálláshelyemre. Természetesen, hogy a katonának mindig volt valami előnye, valami varázsa a civilekkel szemben, talán ez is besegített a tanyasi lelkek megnyeréséhez. Mindenestre nem lehet párhuzamba állítani egy volt városi, de még csak egy falusi emberi életet kiszolgáló kultúráltsággal, de nem is kellett sajnálni az itt lakókat. | |
