 |
    |
 |
Nősülni kellene Bizony észrevétlenül eltelt életemben három évtized, mint legényéletben, ami olyan szép és kellemes volt, hiszen az élet teljes tavaszában vagyok, amikor még semmi sincs elveszve, minden reményteljes, vágyaktól telített időszak, amikor még nagytőke a harminc év, ifjúsági tőke, amely lehetőség és a lehetőség teljes megvalósulását rejti a jövőjében, vagy a teljes elbukást. Tíz éves ifjúságom sok-sok élményt adott, hiszen a kezdő életpályán nagyon sok babér, de tövis is jelentkezett, mindig volt erőm az akadály legyőzésére és csak a szebb, a nemesebb magasba vágyakoztam. Korábban már írtam a legényéletemnek főbb állomásairól, élményeiről és most bizony majd negyven év távlatából ismételten visszaidézem ennek az időszaknak a múló napjait, éveit, nagy büszkeséggel kell megvallani, nincsen azaz nincsen semmi okom szégyenleni valóm, mert mindig igyekeztem a normális emberek morális, szabványának a vágányán maradni. Nem vádolhat senki sem jellemtelenséggel, vagy szélhámossággal, hűtlenséggel, talán csak annyit, volt rá eset hogy nem szálltam fel arra a vonatra, amelyen már valaki ott ült és szerette volna, ha útitárs, jobban mondva élettársként utazhattunk volna. Ilyen szituációk mindenkinek az életében ismétlődhettek, de nem adtam rá olyan nagy okot, hogy abból rám nézve megvetés szülemlett volna. Talán nem vettem komolyan, azaz nem tartottam még ott, hogy a nősülésnek teljes vágyával nehezedjek valakinek a vállára, tudtam kellemes szórakoztató, mamák, lányok kedvence lenni, de sohasem váltottam ki a számítást, a feltétlenül való kötődést. Az élet berkeiben nagyon sok ismerősre tettem szert, nagyon sok kedves barátom volt, akikkel szívesen eltöltöttem pár órát, nagyon sok lányismerősöm is akadt a lénység berkeiben, de sohasem léptem át az erkölcs, a jó ízlés és főleg az udvariasság határát, talán a mai szemmel nézve nem voltam bátor és merész, azaz nem voltam érett arra, hogy mások hiszékenységét kihasználva, magam részére előnyöket kovácsoljak ki. Az életem tartalmát mindig megtaláltam, tudtam magamat úgy irányítani, legyen valami az érdeklődésem központjában, akár tanulás, tanulmányozás, rádiózás, utazás, motorozás, vagy szórakozás, és így nem volt üresjárat az eltelt tíz esztendőben, mindenben a dolgok helyes irányban való torkolását láttam. Így bizony az a bizonyos nősülés, ami már ekkor, azaz ilyen korban nagyon is aktuális, nem jelentkezett olyan nagy igénnyel, mint ahogyan egyeseknél, oly árvízszerűen jön. Az öreg Horváth néni, aki anyai szeretettel vett a családjába, mindig és mindenben kereste a napi gondtalan életemnek az alapját, nagyszerűen főzött, ha kellett takarított, ha beteg voltam ápolt, ha későn jöttem haza, akkor a rózsafüzért morzsolgatva virrasztott, amíg csak nem jelentkeztem a kis konyhájában. Ekkor megnyugodva, látva szerencsés megjövetelemet, valamivel még meg is kínált, és aztán csendesen nyugovóra tértünk, ki-ki a maga otthonába. Na ilyenkor néha úgy éreztem már, nagy a csend a kis legénylakásomban, valamiképpen mégis csak jó volna egy oldalborda, vagy legalább egy jó feleség, akivel ketten egyek lennénk gondolatban, testben és lélekben. Ez az érzés, mint az éretlen gyümölcs, lassan érett be, de az érzést fokozta Horváth néninek a kezdődő betegsége, nagyon remegett a keze, nem tudott aludni, terhes lett körülötte minden, mert az élet kezdte visszalopni az élet javait, egészséget, kitartást, mozgékonyságot, talán még az érzelmeket is megfossza az élet őszi lombhullás. Ilyenkor mondogatta többször, -jó volna megnősülni tanító úr, mert maholnap már nagyon fáradt asszony leszek. A családi gondjai is nagyon megnőttek, beteg Laci fia, hiszen hat gyermeket felnevelni, talpán legyen az az édesanya, aki ezt a harcot meg tudja vívni. Ő megvívta, annak dacára, hogy az ura Elek bácsi, hamar elköltözött az élők sorából, így a bút és gondot az özvegyre hagyta. Hát igen kellene nősülni, de ha végigjárom gondolatban az ismerős családi és lányismerőseimet, bizony mindenhol van valami olyan negatívum, ami nem tudja akaratomat befolyásolni a végleges elhatározásra. Már most utólag tudtam meg a kulisszatitkokat, hogy hányan lesték a jövetelem, mikor fogom megkérni a kezét önagyságának. Falusi kántorok helyzete Valamiképpen a fiatalos meggondolatlan mámoros ifjúságon már túl voltam, amikor nem nézik sokan hogy hová és hogyan, csak fejest ugranak bele a házasságba, s nem veszik észre ezen vakságukban azokat a tényezőket, amikből később ellentétek születhetnek. Szív, érzelem és a tudat valamiképpen teljes szinkronban kell hogy legyen, ennél a lépésnél, hiszen száz éves nagyapám Porpácon a következő szavakkal fogalmazta meg a nősülést: tudod fiam, ha a nősülést elhibázod ezen a világon is, de a másik világon is elvesztél. Talán úgy akarta kifejezni, hogy boldogtalan leszel mindörökre. Ez szent igazság örök és elvásíthatatlanul igaz ma is, és marad az utókorra nézve is. Minden házasság zsákbamacska. A házasság olyan, mint az elvarázsolt kastély, ahol kezdődnek a tündérek szépséges ragyogása, mézes hetek időszaka, majd jönnek szivárványos mesés tájak, de jönnek a vadállatok, a szörnyek, a sárkányok, borzalmas szemvillogtatással, jönnek a boszorkányok, vad sátánjainak dúlása, és jönnek a Luciferek, a csábításoknak sok-sok válfaja, de végig kell nézni minden színváltozást. Hiszen a jegyet megvettem, beszálltam a mese csónakjába és a beütemezett program szerint kell az egyes állomásokat végig szemlélni, ha tetszik, ha nem tetszik. Végre jön a világosság, vége van az elvarázsolt világ szemlélődésének, jön a valóság, az igazi élet. A házasságban is vannak tündérnapok, mesés tájak, eldorádók, de vannak megpróbáltatásoknak időszakai is, amikor kell, hogy felvérteződve viseljük el az élet nagyobb terhét is, de együtt és nem kacsingatva a mások portájára, ott még ragyogó napsugár van, menjünk oda, hagyjuk a múltat, váljunk el. Hát természetesen ekkora előrelátás és megfontoltság közepette nehezebb is a betörés, a házasságra való belépés, de mégis nagyon sok szempontot kell alapul venni, amikor az ember meg akarja osztani énjét egy teljesen idegennel, akit majd úgy hívunk hogy édes "feleség". A jövendő gyerekeim meg édesanyjuknak kívánják szólítani, ha jön valaki vendégül hozzánk, akkor pedig, tudjon nagyszerű házasszonya lenni. Már jelentkezett is a három nagy szempont, aminek a fókuszában kell, hogy legyen ez a három tényező. De hol található meg az a jövendő édes nejnek való, aki fel van vértezve ennyi szép tulajdonsággal, összetettséggel, akiben egyesülnek ezek a szép jellembeli tulajdonságok. Hát így kellett nézni a világot, ahogyan mondogatták az idősebbek: szép is, okos is, na meg legyen is neki valamije, hiszen az új kerítés mellé is jó egy támaszték. Talán gyermekkoromban átélt szegénységből kifolyólag igyekeztem elkerülni a rongyos szűrt, a „nincset”. Ami talán a legszomorúbb emlékeim közé kell, hogy soroljam, saját brancsomban, tehát a pedagógusok körében, bizony nem igen találtam példás családi harmóniát, ahol feltétlenül dominál a korábban hangoztatott szempontjaim. Egyben találtam meg főleg az okot, az akkori társadalmi fejlődésben a gazdasági szint meghatározója is volt egyben a társadalmi beilleszkedésnek, a ranglétrán való helyfoglalásnak, hiszen amelyik tanító küszködött a napi életnek javainak a megszerzésében és nem tudott felülemelkedni a hétköznapok szürkeségén, annak a tekintélye sem volt már meg úgy, mint abban a házasságban, ahol bizony a gazdasági alap szilárdan állott a családi fundamentumon. Ez magában tekintélyt diktált a falu előtt és főleg az akkor vezető réteg gondolkodásában. Talán ezért voltak előnyben a volt falusi főjegyzők, nemcsak hivatali tekintélyük volt nagyobb a tanítóéknál, vagy p1. a falusi plebánosok tekintélye főleg, teljesen a szellemi produktum mellett a jól megalapozottság, már anyagiakra gondolok, ez egyben nagyobb kifutást engedett a közösségben. Ezt a jelenséget hamarosan felismertem, mert ahogyan szoktam mondani, a szegénység az még csak szép, de a nyomor, az már borzalmas látvány. A tanítónak csak a fizetése nagyon kevés volt ahhoz, hogy komoly családi bázist lehessen kialakítani, gondolok lakáskultúrára, szórakozásra, családi összejövetelekre, így bizony azoknál a kollégáknál, ahol egy volt csak a kereső, bizony szoros nadrágszíjjal kellett járni, ha csak nem váltotta fel az iskolát istállóval, gazdálkodással, mint ahogyan több akkori kolléga csinálta. Szemenye: Németh Jóska bácsi, Riezner bácsi Gutattötosön, de ekkor meg trágyaszagú lett a mester, p1. a Pórládonyi Fazekas Sándor bácsi, Erzsi néni bátyja, aki teljes paraszti életet élt, szántott, vetett, kapált, aratott feleségével egyetemben. De ezt nagyon szépen kö- Köszönöm ebből nem kérek, hiszen, mit szólna a beteg, az operáló orvos nem ér rá operálni, mert a kukoricát kell a főorvos úrnak kapálni. Nem volna egészséges állapot, ha az orvosok ezúton igyekeznének konyhai pénzüket valamiképpen pótolni. Legény fejjel is elítéltem, azaz nem szimpatizáltam olyan falusi tanítókkal, akik az iskolát másodállásnak tekintették, az iskolai munkákat, a hivatásukat megelőzte az istállói gondok, na meg a mezei munkáknak mindenkor zaklatott menetrendje. Emlékszem a Fazekas Sándor bátyánkra, aki Nemesládonyban (Pórládony hajdanában) utolsó csepp véréig izzó paraszt volt, termelt, állatokat nevelt, s bizony felült a ganéjszekér tetejére és úgy emlékszem, mintha lovai lettek volna. Na ennek is volt valami nevelő hatása, mert mint mintagazda példával és főleg gyakorlati példával mutatta be az agronómia legújabb fejleményeit, gyomirtást, gépesítést, műtrágyát, stb., ami még akkoriban teljesen idegen volt a mindennapi paraszti gazdálkodásból. Az igazi mesterek az ilyen típusú tanítókból lettek, akik teljesen elvegyültek a falu gazdálkodói közé, és ha csak valamiben tudott szebbet és jobbat produkálni, p1. a tehene pár literrel többet adott szakszerű takarmányozás mellett, ez magában véve adott a többi paraszt előtt tekintélyt. Annyi kántori föld nem volt, ugyanis csak a kántorok kényszerültek gazdálkodni, mert nagyon érdekes fizetés alakult ki akkoriban. A kántortanító nem kapta meg pénzben a teljes fizetését, mivel kapott illetményföldet és karcot szedhetett. Hogy mi az a karc, ez már teljesen elfelejtett fogalom, de még magam is kaptam karcot Szelestén. A fizetésem meg volt állapítva úgy, mint a többi köztisztviselőnek, be voltam sorolva valamelyik fizetési osztályba. Akkoriban volt a XI., X., IX., VIII.,VII., VI. fizetési osztály, ami pl. már a hetedikben nagyságos cím illette meg azt, akit besoroltak ebbe a kategóriába. Nem is adott sovány megélhetést ez a fizetési osztály, mi tanítók elmehettünk a VII. esetleg valami kiváltságos adottság mellett a VI. fizetési osztályba, de ez már ritka volt, mint a fehér holló. Tanári, azaz akkoriban a gimnáziumi tanárok előtt volt nyitva ez a kapu, ők lehettek birtokosai ennek a nagy fizetési osztálynak. Visszatérve az elmondottakra. Nekem, mint kántortanítónak járt pár hold szántó, esetleg rét, lege1ő, vagy hegyes vidékeken erdő, szőlő, vagy gyümölcsös. Ismeretes, hogy a földeket valaha megkóstolták és besorozták őket arany koronába. A jó földek holdja után kapott egy hold kb. 20-24 aranykoronát, a rossz földek kaptak 5-10 aranykoronát. Na már most ezt a besorolást felhasználta az adóhivatal is adóalapul, de meg az eladásnál is főszempont volt az aranykoronai besorolása a földnek. Így a kántori földek aranykorona értékben voltak nyilvántartva és most valami kulcs alapján, de még a mai napig sem tudom, hogy hogyan és miképpen és főleg hány pengőben tudták be az aranykoronát, azaz a földek összjövedelmét, mindenesetre mivel plébánosok kezében volt a hatalmi pálca, többször kellett szomorúan elviselnem a rosszindulatot -legénylakás például bebútorozva és ekkor már nem jár lakbérpótlék. Na, a felértékelt kántori javadalmaknak megfelelően kiszabott pénzbeli összeg, ez mínuszban jelentkezett a kántortanítói fizetésnél, azaz annyival kevesebb összeget utalt ki az illetményhivatal. Ha például nekem a szelestei kántori földek után havonta kihoztak száz pengő jövedelmet, akkor nekem a száz pengő mínuszban érkezett minden hó elsején. Most ha a kántori földek olyan jók voltak, és az illető kántor paraszti gyerek volt, aki szerette a földet, vagy a mezei munkát, feltétlen jobban járt, ha maga vette kezébe a kántori földek megmunkálást, hiszen saját gazdálkodása keretén belül, jóval több jövedelemre tehetett szert, saját gazdálkodása révén. Így lettek a falusi kántorok univezzumok, tanítók, muzsikusok, gazdák, kupecek, agronómusok, tanácsadók, ütemtervezők és még sorolhatnám tovább, természetesen így teljesen egy testté vált a falu lakóival az a kántor. Hiszen ha a szomszéd szaladt a rétre, hogy a szanaszét álló szénáját a közelgő vihar elől betakarítsa, látva a kántor úr is ezt a gondoskodást, ám nem volt rest, ha kellett még a tanítási idő alatt is az ha kellett, mozgósította a családtagjait, gyerünk a rétre gyűjteni, és ugyanekkor magával vitt, pár hatodikas jó erőben lévő tanulót is, akik már idejében beleszoktak a villanyelébe. Soha nem volt senki a faluban, aki valaha is ezt a túlbuzgalmat jelentette volna, a tanfelügyelőségnek. Közös volt a termelés, közös volt a veszteség, buzgóbban ment az ima, ha száraságtól, szenvedett a kántor kukoricája is, vagy együtt lesték aggodalommal a közeledő nyári vihar gomolyfelhőket, lesz e jég? -hiszen a kántor búzája is veszélyben állott a határ közepén, egy érzéssel, aggodalommal élt közösségben a kántor és a hívok, tán még az énekek is vasárnap szebben, dallamosabban zengettek az Úr felé, hiszen az ima által nyert természeti adottság együtt volt áldás vagy verés a mindennapi kenyér megszerzésében. És azt kell mondani, voltak is nagyon jó gazda-kántorok, akik mindenben élén jártak a falu gazdái előtt. A kántor tehenei nem lehettek szarosak, vagy okások, hiszen akkor az egész falunépe előtt vesztve lett volna a tekintély -nézd meg a kántor úr teheneit, azok szépek, tiszták, jó tejelők, azoknak a teheneknek a borjúját kell megvenni továbbtenyésztésre, volt a közhangulatnak a méltatása. Nem volt közömbös a háztáji rend sem, minta trágyatelepet, amit már akkor a kisgazdák körében terjesztettek, cement aljazattal, fallal körülvéve, trágyalével locsolni, majd érett korában földelni, ez a kántor úr udvarán mind látható volt. A legjobb népművelő ekkor csak a tanító lehetett, aki példájával, minden duma nélkül csak élen járt a gazdatársak előtt. Volt is szava a gazdakörben, hallgattak rá, mint a falu legjobb gazdájára, hiszen örömmel vették a tanácsait, elméleti tudását, gyakorlati életben is kamatoztatni tudta. Hol vannak az ilyen kántortanítók, vagy népművelők? -hol van már a tavalyi hó? -szokták mondani. Na nekem nem volt kedvem gazdálkodásra, mert annyi földet nem adtak, hogy esetleg egy mezőgazdasági cselédet is tudtam volna fogadni -p1 Gutatöttösön a Riezner bácsinak volt valami házi szolgája, cselédje, aki elvégezte a mezei munkát is. A földeket kiadtam árendába, kb. holdanként kettő mázsa búzáért és az adót is a bérlő fizette. Ekkoriban (1942) még kapós volt a föld, nem volt nehéz árendába adni. Emlékezetem szerint összejött vagy harminc mázsa búza, hogy most ebben benne volt e karc, vagy anélkül, már nem emlékszem erre pontosan. Tehát a földek után kiszámított jövödelemmel kevesebb volt a készpénz, pedig dupla állást töltöttünk be. Elsősorban mint tanító voltam, másodsorban kántor. voltam, ami nem is kevés munkával járt. Két állásért kaptam egy állásnak megfelelő fizetést. Állandóan harcoltunk ennek az igazságtalan felértékelés ellen, válasszák külön a tanítói és a kántori jövedelmet, adják meg a rendes tanítói fizetést, és azonkívül adják meg a kántori teendőkért járó különdíjat. Na mivel az egyház drága gyerekei voltunk, papok csinálták ezt a törvényt, bizony nem változtatták meg ezt az igazságtalan javadalmazást, hallani sem akartak róla. Mégis azt kell mondanom, hogy valamivel jobb körülmények közt élt egy kántortanító, mint vele paralel egy osztálytanító. Ugyanis a kántortanítónak legtöbbször, mivel ő volt első az egyenlők közt, neki volt megfelelő lakása, kertje, udvara, mivel a többi tanerő, mint kistanító, vagy segédtanító működött mellette. Szóval valamivel rangosabb állás volt a kántortanítói állás, mint egy szimpla tanítói állás. Azért idővel mindazok a tanítók, akik kántori képesítéssel is bírtak, idővel legtöbb kántori állást igyekeztek megpályázni. Ez az állás a köztudatban is már tekintélyesebb volt a faluban, családalapításra jobban beágyazott állás. Akadt kántori állás, pl. vasvári kántori állás, ahol több volt a jövedelem, több föld volt, vagy napi misék voltak, fizetettek, jóval több jövedelmet adtak, mint a tanítói állások. Egy-egy ilyen jó kántori állás elnyeréséhez bizonyítani is kellett zenében, hangban stb. Szelestén az öreg Matócza bácsi volt az egyházi gondnok, aki szedte az egyházi adót a hívektől, a pap állapította meg, hogy kinek mennyi a jövödelme és mennyi egyházi adót köteles fizetni, nagy szégyen volt arra, aki ezt az isteni szolgálatot megszegte volna. Matócza bácsi negyedévenként szokta a kántori különbözetet nekem megfizetni készpénzben. Akkor még volt karc is. Ugyancsak családokra volt kivetve, ki mennyi gabonát köteles ősszel a kántornak és papnak, kanásznak leadni. Dobszóval adták tudtul a nagyérdemű egyházközség tagjainak, hogy az iskolában karcszedés lesz, mindenki hozza el a kiszabott kilókat Ekkor külön öntötték a papnak járó gabonát, külön öntötték a kántornak járó gabonát. A papi halom persze jóval nagyobb volt a kántor gabona halomjánál, ez már természetes is volt. Minden gazda már otthon nagyjában megmérte az elhozandó dézsmáját, legtöbbször valamivel több is volt a kiszabott mennyiségnél. Az iskolában is volt egy mérleg, ott megméretett a gabona mennyisége, és ha bizony p1. nyolc kiló volt a leadandó mennyiség és a zsákban egy-két kilóval több volt, sohasem vitték vissza ezt a kis többletet, a kántortanító úr megérdemli, hozzáöntötték a többlethez. Talán ez volt már akkor a kántornak járó borravalója szégyen is lett volna a gazdára, ha dekázgatja a karcát. Így bizony egy-két mázsával is megnőtt a kivetett mennyiség, amit aztán nekem jelentettek, hogy hová vigyék a telt zsákokat? Na persze ilyenkor viszont kellett gavallérnak lenni, a János bácsinak, a zsákolóknak is kijárt a pintes üveg borocska, ami természetes is volt a fáradozásért. Ebből az összehordott gabonából aztán mi is hizlaltunk disznót, anyu több tyúkot, libát kacsát tartott, és így bizony a konyha nem szűkölködött sohasem finom falatokban. Aztán volt rá eset, amikor semminemű természetbeni járandóság nem volt, mindent átszámítottak pengőre és csak pénzt fizettek a kántornak. Magáról a járandóságokról nem akarok hosszadalmasan beszélni, de nagyon sok fajtája volt ennek a hagyományosságnak. P1., hegyes, gyümölcsös vidékeken az volt a szokás, és fizetség, hogy egy rázás, két rázás. Mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy a szilvaéréskor p1. a kántor egyszer megrázhatja a fákat, amennyi leesik az az ő tulajdona. Ilyenkor bizony az erősebb kántorok több szilvához juthattak. Aztán p1. szőlős vidékeken meg volt szabva hány liter must, vagy szőlő jár a kántornak. Vagy hány csirke az évi fizetség. Továbbá volt erdei fa kiutalás is. Voltak helyek, ahol uradalmak voltak és az uraság a maga rangjának megfelelően a kántornak évente több öl fát vitetett az udvarára, teljes ingyért, nem fizetség fejébe, csak gavallérságból. Kevés ilyen uraság volt, de akadt ilyen kántori hely is. Ezekben a járandóságokban is érdekeltség volt a falu és a kántor között, mert nem volt az közömbös, hogy a falu parasztjai szívesen vagy duzzogva tesznek eleget a fizetési kötelezettségüknek. A Jó viszonyban való élés itt is kamatozott. Majd még úgyis visszatérek a kántori jövedelmekhez, hiszen később magam is kántor lettem, élveztem a kántori állás minden rózsaillatát, de tövisét is, amit a paptól kellet elviselni. Visszatérek a 458. oldalra, amikor elkezdtem a nősülési problémáimat aprópénzre váltani. Nem volt könnyű feladat. Öregapámnak volt egy igen kedves nótája, a mi úgy szólt, hogy „azt hittem, hogy szelíd galambot fogtam... stb. Mivel az eltelt éveim, na meg a körülmények is már valamiképpen ezt sugallták, legényéletnek vége, nősülni kell, otthont kell teremteni, hát gyerünk és cselekedjünk. Nem tetszett még akkoriban az sem, ha a tanítónak a felesége tanított, ugyanis mindig azt vallottam, elég, ha egy bolond van a házban minek kettőnek is lenni. Akkoriban az volt a divat, hogy egy férfi el tud tartani egy asszonyt és a családját, mert úgy kell alakítani az élet útját, hogy ez a terv megvalósulhasson. Tehát tanítónő feleség sem volt ideális, már olyaténképpen, hogy tanítson. Ha pedig nem tanít, akkor meg egy fizetés valahogyan kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a háztartás ne sínylené meg. Na itt volt a kutya elásva, tehát hogyan és miképpen tovább? -ezt volt a kérdés. Szegény Horváth néni nagy figyelemmel kísérte a szárnycsapkodásaimat a nősülés terén, szemmel tartotta útjaimat, számon tartotta mindazokat a lányokat, akik egyáltalán szóba is jöhettek volna, de soha egyiket sem ajánlotta volna. Egy az tény, és ennek igen örültek, hogy a Terka végleg kiesett az esélyesek közül. Igen így is volt, teljesen a játéktéren kívül volt már a játékban. Na aztán amint a posta hozogatta szorgalmasan a leveleket Répceszentgyörgyről, így aztán már nagyon érdekessé és feszültté vált a kíváncsiság. Igen, úgy látszott, hajóm kikötött Répceszentgyörgyön, Kozákéknál. Végtelenül kedves és barátságos család, jó gazdák, nagyon helyes kislányuk van az Erzsike, aki Sopronban az orsolyai apáca zárdában tanulgatott gimnaziumi évei alatt. Nem kell dicsérni, dicsérte a helyes kiállása, sokoldalúsága, szellemi és testi alkata, akiben egyesült az ideális feleség, háziasszony, és anyai odaadás összes tényezői. Nagyon érdekesen jött ez az ismerkedés. Sárvárott é1t a Kozák Feri bácsi, aki az akkori kath. iskolának volt az igazgatója. Esperesi tanítói gyűléseken megismerkedtünk, majd a barátságot tartottuk. A barátság folytán egy alkalommal kérdezték, hát Gyula mikor akarsz nősülni? Mikor? -amikor arra érdemes alanyt találok. Na majd én bemutatlak egy csinos leányzónak, mondta a Feri bácsi, elmegyünk Répceszentgyörgyre és akkor, majd gondolkodhatsz is felette. Így is lett. l939-tájban üzent Répceszentgyörgyre, valakit szeretne bemutatni az Erzsikének. Volt nagy izgalom a ház körül, mert hiszen nem én voltam az egyedüli, aki már halászott a Kozákék portáján, csak horogra nem akadt fenn senki sem. A jelzett napon kocsi várt az állomáson, szép eszterházi kocsi és már sok-sok kíváncsiskodással vágattak is a lovak Erzsikéhez. A találkozás nagyon kedves és szívélyes volt, remek uzsonna, italok, helyes após jelölt és igazi anyós a maga helyén. Nagyon kedélyes telt el a találkozásunk ideje, amit úgy pecsételtünk meg, hogy majd máskor is jövök, azaz hívtak is. Hamarosan ismét a kocsi állt meg az ajtóban, indulhatunk az állomásra. A rövid, de kellemes találkozás örömének élményeivel érkeztünk meg Mickó nénihez, Feri bácsi felesége, aki nagyon érdeklődött az ismerkedésnek minden részletéről, mit ettünk, mit ittunk, miről beszélgettünk? -Csak a legjobbakról, na és mikor megyünk el ismételten? Ekkor vettem észre, hogy a kampós botom meg ottmaradt, ez annyit jelent, hogy bizony ismét el kell menni, na meg azt tartotta a nép hite, ha egy legénynek a lányos háznál marad a botja, abból csak már házasság lehet. Igaz ez az idő még nagyon távol volt, de nincs az a magas hegycsúcs, aminek a tetejére el ne juthatnának, előbb, vagy utóbb. Hamarosan levélváltás kezdődött meg, ami mindenkor nagyon kellemes volt, hiszen a gondolatok özöne mellett sok-sok kedvesség, érzelem, gyöngyfüzérré alakul ki. Ma is megvannak ezek a levelek, amelyek vitték és hozták a szeretetnek szent érzelmeit, vágyait. Margóra kívánkozik, nagyon kapós kislányka volt az Erzsi, bizony többen is esdekeltek kegyeiért, a szép kacsójáért. Volt is köztük szimpátia. Különösen a Kucsera Pali, aki nagyvonalú, vagányabb... | |
