 |
    |
 |
Erdélyi bevonulás élménye (1940. szept. 4.) Talán minden időknek legnagyobb élménye és legmaradandóbb emlékek emléke marad Erdélybe való bevonulás. Ismeretes a történelmi gyászos végrendelet, amikor mindenki harapott egy-egy szeletet, ki nagyobbat, ki kisebbet hazánk testéből és így bizony csonka testtel, de teljes szívvel élt a magyar „megfogyva, bár törve nem é1 nemzet e hazán” költői jelszóval élve. Valami rossz politikai vezetés eredménye lett Trianon, amikor könyörtelenül ránk szabadították a kisebbségeket, na most haldoklik a második világháború után a magyar, nincsen szervezettsége, nincsen honvédelme, a puskákat eldobálták a frontról hazajövők -kit érdekel a háború, rossz lóra ültünk fel megint, vesztes mellé álltunk, nincs nagyobb szégyen és gyengültség, ha valaki alul marad, hiszen Néró is csak egy hüvelykujj tartásával mondta ki a halált, jajj a legyőzöttnek, mindenki rúg egyet rajta. Nem célom, hogy ezt a történeti szomorú tényt megmagyarázzam, de csodálatos hogy egy történelmileg egybeszabott Kárpátoktól szegélyezett, magyar vértől áztatott, magyar végváraktól szegélyezett „végek dicsérete” harci kedvtől dúsított, magyar szótól, hagyománytól egybeforrott testet darabokra tépték, a koncon mindenki osztozkodott, senkinek sem jutott eszébe, enyém, tied, övé fájdalmának tézise, rabolták, zúzták, tépték a magyar szent korona által szegélyezett magyar földet. „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” -hangoztatta az iredentizmus magam is készítettem egy szép szemléltetőképet, nagy kereszt, amelyre ráfestettem a csonka országot, iskolám dísze volt ez a kép. Minden szónoklatnak csattanója, vissza, ami a mienk volt ! ... Erdélyi székelyek történeti hivatottságuk, na meg a sok-sok székely írónk, Tamási Áron, akinek a sírját Farkaslak-on sikerült is látni (1975), nem tüskeként élt az Erdély a nemzet testén, csak a héján, hanem mint a tövis, valósággal egybeforrt a testtel, leszakíthatatlanul belenőtt, eggyé vált az óhazával. A számos történelmi harc, az erdélyi fejedelemségek, királyválasztások, hogy ezer éven át megtartotta nyelvét, szokását az erdélyi nép, a magyarság, a húsunkból és vérünkből fakadó székelység, na meg a természetes határkörvonalak a Kárpátok is egy teljes védelmi körvonalat adtak az országnak, ami mindenkor, mint védősánc övezte az itt lakókat. Testvér a testvért, sohasem tudja igazábul elfelejteni, így minket sem tudtak elfelejteni, Nagyváradon, kincses Kolozsváron, Brassóban, Segesváron, Aradon, hiszen magyar vértől, Petőfi vérétől áztatott magyar föld volt ez minidig, Hunyadi Jánosok védelmező harcaitól, elesett hőseink vérétől piroslott Vajdahunyad vára. A déli harangszó emléke mind-mind odakötnek bennünket, különösen minket, idősebbeket, akik sohasem felejtik, csak emlékeznek és főleg visszavárnak, visszakapni, ami a mienk volt, ami magyar volt és marad. Valóságos kincseskamra az egész Erdély, tele ásvánnyal, fával, ami feltétlen gazdagítja az ország gazdasági fejlődését. Szomorú látványban volt részem, amikor orosz hadifogságból hoztak vissza Máramarossziget vidékén lehetett látni azt a nagy barbarizmust, az ősi kárpáti fenyveseket derékban letarolva, mint rablók, mit sem törődve a nagy értékkel, hiszen érzik titkon, hogy nem az övék, kopár kiirtott hegycsúcsok meredeztek az ég felé. Mennyi fa, mennyi érték, maiért nekünk drágán kell most fizetni, sajátunkat vesszük Ukránok kérése meg, mennyivel jobb volna, ha magunk gazdálkodhatnánk a mienkéből. Karsztosodásnak vannak kitéve a hegyoldalak, mert nem láttam telepítést, pedig az eső kegyetlen, korrózió szikes, azaz karszttá fogja változtatni az Árpádkori hegyoldalakat. Nem is kívánom folytatni ezt a gondolatmenetet, de azért még valamit meg kell írnom, hiszen olyan nagylelkű, s hű barát, aki csak a békének a meggyökerezésének a meg testesítője, az orosz barátságunk megdönthetetlensége is kívánt egy kis szeletet vágni a Kárpát, Duna medencéjéből. Ezt sohasem tudom megérteni, hát neki nincs elegendő hektárja, amivel csak tudjon okosan bánni, és ha már akkora barát és hűséges békeszerető jóság, miért nem jár elő jó példával, legyen a mienk, ami a mienk volt. Mert hiszen a történet az nem csal, ott is vannak összefércelt területek, amik sohasem voltak orosz telekkönyben, a birtoklapon és mennyire fáj, ha a régi tulaj kéri az ősök tulajdonát. Ha pedig azon a címen, mint valaha a német vallotta, ahol egy német az már Németország, akkor az pár millió erdélyi székely, miért nem lehet földrajzilag egy test. Csak az egyik oldalról nézve van igazság, pedig az éremnek már három oldala is van. Soha nem felejtem el, amikor jött a hadifogoly vonatunk vissza felé, azaz hazafelé, az ukránok sokasága futott a szerelvényünkhöz, hallva, hogy magyarok vagyunk, sírva kértek bennünket ne feledjük el, hogy mindig visszavágynak hozzánk, nagyon szeretik és szerették a magyarokat. Titokban leveleket dobáltak fel a vagonba, hogy majd idehaza adjuk fel postára, mert itt hiába adnák fel, nem továbbítanák a rokonok felé. Kölcsey megfordul a sírjában, ha megtudja, hogy a bölcs kis epigrammában örök igazságát megéneklő „Huszt”, már nem magyar. De sorolhatnám sorjában a magyar történelmi igazságokat, amik magyar munkáskezek, magyar vér és acélos öklök tették magyarrá, szent korona testévé. Ami nem jó az egyiknek, miért legyen jó a másiknak. Csak addig jó barát a jó barát, amíg megengedem neki enni az én porciamat, de ha szólok érte, vagy követelem a részemet, akkor én már rossz barát leszek a szemében. Valahogyan így állunk, napjainkban is rengeteg ilyen területi imperiálista csapodárságok fordulnak elő és érdekes, hogy az egyik helyfoglalás az igazságos, mert haladó, mondják, míg a másik megvetetendő és elítélendő, mert valakinek nem jó. Nem bonyolódom bele ennek az igaságnak a boncolgatásába, de tudom, ha valami az enyém volt, még akkor is enyém marad, ha az erősebb azt kiragadja az én kezemből, nem felejtem és nem felejthetem el soha. Ha tizenkilencben okosabb politikát tudtunk volna folytatni a meglevő erőket nem gazdagok felé, azaz annak legyőzésére, megfékezésére összpontosítjuk, hanem győzött volna a nacionalista, területi visszaszerzés fontossága, korán hirdettük internacionalizmus általános győzelmét, amitől még abban az időben nagyon messze álltunk -de még ma is- amely szerint semmi jelentősége nincsen az országhatároknak, de azért nem közömbös a győzelem kivívásáig, hogy egy új társadalmi rendre áttért ország, mekkora területen fekszik, mennyi lakója van. Tizenkilencben, amikor a ludivika fiataljai könyörögtek, hogy hadd menjenek a cseheket kiverni a magyar földről, erősen megbénították a téves eszmék, hogy nem állunk a területi integritás alapján, cselekvésre, harcra hivatott erőket bomlasztotta, a fejeket meg zavarta és táplálta a mozgásban lendült ellenforradalmi propagandát. Valamiképpen most utólag Károlyi Mihály valamiképpen a sok jó újszerűsége mellett, mégis elvesztette a talajt a lába alól, mert elég lett volna egy jól felszerelt zászlóaljat szervezni és a román ismételten a Kárpátok túlsó feléről nézhette volna, a Fogarasi havasokat. Valamiképpen mindenki a bőrét féltette, a francia diktálásnak, Vyx-féle jegyzéknek senki sem mert ellenállni, nemet mondani. Az internacionalista ideológiával szemben feltétlenül nagyobb nacionalista szellemű tömegben a nemzeti érdek, a haza védelme nagyobb vonzóerőt jelentett volna. A „haza” szó mindig vonzó fogalom. 1941-ben, amikor Hitler megtámadta Szovjetuniót, a szovjet propaganda nagyszerű érzékkel és nagyszerű eredményekkel nemcsak azt hangoztatta, hogy a meglevő társadalmi rend védelméért kell harcolni, hanem azt is, hogy a hazáért, így találkozott a két érdek a társadalmi rend védelme, a haza földjének a védelmével. Ráértek volna hangoztatni, hogy a jövendő társadalmi formában sem országhatár, sem pénz, sem karhatalom, sem börtön, sem gazdag, sem szegény nem lesz, ...ez az ópiumos pódiumos beszéd elterelte a 1ényegtől a harcra készen álló, hazáját védelmezni kívánó magyar akarást. Az igaz, hogy az országot nem a Donnál és nem Doberdónál kell védelmezni, mindenki az utcaajtóba, a házának az ajtajába álljon, és úgy állja útját a betörőknek, a vérszopóknak. Eltelt, vagy ötven év ennek az áll propagandának a homokóráján és hol vannak a meghirdetett mézes hetek, de több millió sínylődik idegen uralom rabigájában, modern gyarmatosító politikai légkörben. SAS behívó Minden baj okát, hazánk megcsonkításában keresték, tán ezért is volt könnyebb a politikai vezetés, hiszen nem volt ünnepély, nem volt helyi és országos valami összejövetel, ahol nem adtunk volna kifejezést annak a gondolatnak: vissza, vissza mindent, vissza, úgy ahogy a mienk volt -hangzott a nóta szövege. Sűrűn lengtek már az országzászlók, falun és városokban egyaránt, aminek színei alatt ékesszólásokkal, könnyekig magható szónoklatokkal ünnepelt a magyar, hirdessék ezek a zászlók "csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!"... Tankönyvek, napi cikkek, fotók, mind táplálták bennünk hazánk megcsonkításával járó gazdasági csődnek alapját, nem is szólva azokról a hírekről, hogy az elcsatolt magyarság mennyit szenved idegen uralom alatt, s minden elcsatolt terület mellett legjobban Erdélynek elvesztése, s na meg a felvidéknek, Kassa stb., magyar városoknak elcsatolása hozta lázba a magyart. Biz, vagy húsz esztendő telt el a trianoni szerződés aláírásától, amikor kezdett beérni a magyarság régi óhaja. Igen is, ha nem is az egész Kárpátok koszorúzta területet, de annak nagy részét, főleg kimondottan magyarlakta területeit visszakapjuk, ha a politikusok nem tudnak megegyezni, akkor döntsön a fegyverek ereje. Ekkor írtak 1940-t, amikor jött a parancsolat, violaszínű pecsét alatt, a S A S behívó. Mozgósítás, háború lesz, megyünk a románok ellen, és visszavesszük Erdélyt. Megindult a mozgósítás teljes erejében, itt Szombathelyen megalakultak a menetszázadok Mozgósítás alkalmával nemcsak a katonáknak jött a behívó, behívót kaptak az autók, akiknek már akkor volt a birtokukban, behívták az én Méray-Puch motoromat is, na a lovakat, szekerekkel együtt, a munka ismételten az asszonyokra hárult, hiszen minden éppkézlábú magyar uniformist öltött. Majd egy millió embert mozgattak meg (1940 nyár), akik bizony nagy erőt képviseltek. Szombathelyen a Szily János (most Alkotmány utca) utcában levő távbeszélő laktanyába vonultam be, mint zászlós. Távbeszélő szakaszparancsnoki beosztásom volt, akinek a feladata, hogy összeköttetést kell tartani telefonon és rádión keresztül, a századoktól, zászlóaljon keresztül, az ezred parancsnokságig. Nagyon szép feladata ez a szakaszomnak. Szilágyi szds, Körmöczy Mihály fhdgy. (vagy hdgy.) voltak a parancsnokaim. A zászlóalj pk. pedig Bánki alezredes úr volt. A megalakult zászlóaljak nem is maradtak meg a város keretei közt, a szombathelyi zlj 5/ 1 zlj. Volt, hanem a szomszéd faluba, Nagygencsre telepedett ki, ott rendezkedett be indulásig. Egy zlj. Kb. ezerszáz emberből és több lófogatból, majd hátas lovakból tevődött össze, na meg gépkocsi is járt a zlj. és a távb.pk. nak. Bizony volt sírás-rívás, amikor a kenyérkeresőt kivonták a családi otthonból és most főleg a nyári munkáknak a dandárjából, na meg a lovat, szekerestül, de ilyenkor hiába való sírás-rívás, behívó az szigorú parancs, aminek engedelmeskedni kell. Felmentési lehetőség úgy emberre, mint állatra, szekérre, autóra, nagyon kicsi a százaléki lehetőség, mert hiszen nagy választék nem volt. Még kerékpárokat is besoroztak, mese nincsen. A honvédség részéről volt egy kötelezettség a behívott állat és szekér, autó stb., felett, amennyiben annak állaga, értéke, megsemmisülne, vagy nagy százalékban csökkenne, akkor anyagikár nagyságáig felelős a kincstár. De ez gyenge vigasz volt egyesek számára, hát hogyan és ki és mi szállítja haza a búzakereszteket, a szénát? Így p1. a motoromnak is megállapították a behívás napján levő százaléki értékét, amennyiben a használat folytán ez csökken, mint természetes is hogy csökken, akkor leszereléskor kapok térítési díjat. De ennek ellenkező esetében minden behívott valami után a honvédség havi térítési díjat, zsoldot fizetett ki, így a használati díjat, mint bért, pontosan fizette a honvédség. Magam is kaptam a motorom után minden hónapban valami bért, hogy mennyit azt már nem tudom, de úgy emlékszem rosszul nem jött ki senki sem, mert huzamosabb szolgálat után kapott majd annyi bért, aminek az összegéből majd új szekeret, vagy lovat vásárolhatott. Nem volt olcsó mulatság a kincstárnak egy ilyen háborúsdi előjáték, p1. magam jól jöttem ki, mert kaptam a tanítói és a zls. fizetést, akkoriban nagy reálértékkel bírt a pengő. Teljes zlj. megalakulásakor indultunk Nagygencsre (1940), de ezt megelőzte a szálláscsinálóknak teljes aktivitása. Papír a kézben, hány katona, altiszt, tiszt, ló számára kell szállást készíteni. Lehetőleg egy-egy egységet egy utcában, egy háztömb körletében kellett elhelyezni. Hol lesz a konyha? -a legnagyobb központi kérdés. A szálláscsinálóknak nem volt könnyű dolguk, mert a legénység nyári iccakáit a pajtákban kellemesen eltölti, de már gondot okozott az altisztek és főleg a tisztek elhelyezése. A zlj. Nagygencsre indul Nagyon kellet vigyázni a zlj. pk. Bánki alerz. úr elszállásolásakor, nagyon finom úri ember volt, de gyomorbajos vala, aki hamarosan ideges lesz, aminek ezer ember issza meg az árát. Magáért a szállásért is úgy a bakák, valamint a lovak, stb., részéről jó pénzt fizetett ki a honvédség annak, aki a szálláshelyet adta. Volt ház, ahol húsz, harminc baka aludt, felért egy jó havi fizetéssel, tehát nem minden csak fekete egy háború esetén, van abból haszon is kinek-kinek. Elérkezett a menetelés napja (1940 nyara). Szombathelytől kb. 5-6 Km-re van Nagygencs, tehát egy jó menetelés, nótaszóval tettük meg az utat. A gencsiek felcsigázott érdeklődéssel fogadtak bennünket, különösen a lányok, jó vérfelfrissítőt láttak a sok ifjonc katonában amiben nem is csalódtak. A magam szállása az iskolában történt meg, valamint a szakaszom is valahol ott helyezkedett el. A zls. úrnak már járt csicskás is, a legényem is ott a közelben székelt, hogy minden pillanatban rendelkezésemre álljon. Nagy rendet és fegyelmet kellett tartani, hiszen egy ilyen szétszórt laktanyai lehelyezkedésben több a lehetőség a kilengésre. De itt is volt szolgálati rend, szállásolási, körleti tisztaság, őrség, járőr szolgálat, ami nagyon szigorúan ítélkezett a rendetlenkedők felett. Pontos takarodó, este kilenckor megszólat zlj. kürtös kürtjének a takaródót fújó dallama, és amikor lefújta a takarodó dallamának az utolsó ütemét, attól kezdve már mindenkinek a körletében kellett lenni, vagy igazolásos engedélynek a zsebében, hogy kimaradása van. Harmincnyolc év távlatából nézve, nagyon romantikusnak találom a múltnak ezt a rendkívlüli mozgosítását, minden szép volt, Felsülök a lovammal harminc éves voltam, nagytőke, ez az emberi életben, semmi sem volt nehéz és fárasztó. Egy nap alatt mindenki helyre rázódott, elfoglalta a helyét, megtörtént a tiszti gyűlés-a z1j. pk. ismertette a zlj. programját, a századok teljes napi munkatervvel dolgoztak, felkészülés a háborúra. „A béke arra való, hogy felkészüljünk a háborúra.” Nagy meglepetésemre magam is kaptam egy hátaslovat, ami a gyakorlatokra, vagy a kivonulás alkalmával hordozgatott a hátán, ez szolgálatilag, részemre hivatalos volt. Magában véve nagy volt az öröm részemről, hiszen p1. a századnál, csak a szd. pk.-nak jár ló, a többi tiszt gyalogol a századdal, én meg már mint zls. lóháton vonulok ki a gyakorlótérre. Nagyon szerettem lovagolni, őseim lovas imádata belém szorult és bizony a lovaglás minden csínját-bínját kitanultam. Mégis nagyon nagy meglepetés ért. Az első napon, amikor a z1j. kivonult, reggel nekem is a lovászom, felnyergelve elém vezeti a lovacskát, persze ez is civil 1ó volt, még egy-két hete-igen jámborul nézett rám, és én őrá. Majd a lovászom megfogja a kengyel túlsó oldalát és én fiatalos rugalmassággal, felvetem magamat a lóra, egy kicsikét mintha nyögött is volna ez a paripa, szokatlan volt az állapot, de mindegy, ló és lovagolnom kell. Elindul a zlj. a távbeszélő szakaszom élére állva besorolom magamat, fessen kihúztam a zubbonyom alatt magamat, hiszen jóval kiemelkedettebben vagyok a földön járók mellett, csak jobban megnéznek engem, mint a sok bakát... mondogatom magamban. Jól állt az antantszíjnak a dísze is a vállamon átvetve, ami adott egy külcsínt a tisztnek. Ma is hordják. Dr. Bánsági Pistával lovat cserélünk… A gencsi kapukban, a palánk hézagjain kikukucskáló arcok villanásait lehetett látni, hiszen szép látvány ekkora katonai alakulatot, végig szemlélni, gyönyörködni a szépségben, a fiatal izmos ifikben. Amikor már minden rendjén volt, teljes biztonságban üldögélek a lovacskámon, majd indulásra sarkantyúzom, egy kis nádpálcával megcsiklandozom, meg is értette, rendje módja szerint, na indulni kell. A szakaszom tagjai, tisztesei, mosolyogva néztek fel rám, hiszen nekik sem volt mindegy, hogyan néz ki a parancsnokuk. Na jó indulás… amint lovagolgatok a szakaszom élén a zlj. közepén, az én lovam valamiképpen nem akarja tudomásul venni a mostani beosztását, menni megy, de nem úgy, ahogyan én akarom. Van egy mozgási ütemezése, sem lassú, sem gyors, hiába bíztatom zablarántással, sarkantyúval, hol balra, hol jobbra akar mindig kitérni a sorból, és hiába húzom a zablát, a lovam valami beidegződés folytán, csak hol az út egyik oldalára, majd hol a másik oldalára akar mindig letérni. Az első métereknél nagyon kellett vigyázni erre a szabadosságára, de észrevették a katonáim is, hogy valami üzemzavar van, mert bizony nagyon lefoglal és mérgesít a lovam akarnoksága. Nagyon beizzadtam, mire kiértünk a gyakorlótérre, amikor is leszálltunk a lóról és mindjárt panaszkodom a többi tisztnek, én nem tudom, mi lehet a lovammal, de ez hol balra, hol jobbra akar menni és mindig meg akar állni. Dr Bánsági Pista vasvári ügyvéd barátom meg arról panaszkodik, hogy az ő lova meg a gyöngyös hídjánál megkötötte magát, egy lépést sem akart menni, egyből átugrotta a hidat, Isten őrizte, hogy nem porban játszó gyereket csinált, belőle a lova. Na aztán szép dolog ám, ha egy tisztet ledobja a lova, van nevetés és kacagás, na persze tartalékos tiszt, hát hogyan is tudna lovagolni?... Másnapi kivonulásnál ugyancsak a tegnapi botrányt igyekezett a lovam megvalósítani, amire már nagyon nagy dühbe hozott, alig vártam a bevonulási időt, mentem a z1j. VMK-jába ahol mindent vezetnek és kimutatás alatt van. Kérdem a VMK-s őrmestert, legyen szíves, nézze meg honnan vonultatták be ezt a lovat és mi volt a civil foglalkozása. Hamarosan meg is találta, hiszen név szerint volt kimutatva, melyik tiszt, milyen lovat kapott és mi a neve, ha civil volt, ki a gazdája. Nézzük-nézzük, hát kiderül, hogy az egyik városi tejkihordó gazdának volt a lova, aki reggel korár elindult az utcákba és hol az egyik, hol a másik ház előtt állt meg, hogy kinek-kinek a megrendelt tejet kiossza. Szóval tejes ló? -igen válaszolta az őrmester. Hát én ezzel a lóval többet nem vonulok ki, nem teszem magamat csúffá, szereljék le azonnal. Így is lett, de most mit adjanak nekem, mert 1ó részemre jár. Amikor Bánsági Pista meghallotta, hogy nekem 1ó kell, azonnal felajánlotta az ő gyihes, telivérű lovát, amit én nagyon boldogan elfogadtam, Pistának pedig kerestek egy jámborabb vérű lovacskát.Na ez aztán igazi 1ó volt, vágtatni, ügetni, ugrani, mindent tudott, ugyanis ez eredeti katonai ló volt, tehát nem civil ló. Nagyokat lovagoltam szabadidőmben a gencsi réteken, többször látott engem lovagolni a pösei kolléga, Jóska, aki ahányszor találkozom vele mindig megemlegeti: pajtás, jobban lovagoltál, mint a tényleges tisztek. Valamiképpen a lovagláshoz, annak technikájához, nagyon nagy vonzalmat éreztem, valami rendkívüli, ritmizáló, ütemes mozgást élvezetté párosítani, valamint a ló és a lovas kettős játéka, ami nélkül nincsen lovaglás, nem lehet lóháton ülve, ezt nem érezni, bennem bámulatos gyorsasággal kifejlődött. Ha ezt mondanám, mint a zenéhez, volt érzékem, nem messze térnék el a megfogalmazástól. Gencsen a kihelyezés alkalmával, hiszen ilyenkor a tényleges laktanyában esetleg csak egy őrség foglalt helyet, kihelyezték a lovakat is és itt találkoztam egy gyönyörű, de borzalmas nagy vérmérséklettű fehér paripával, csendőr századosnak volt a lova, mai értelemben véve valóságos űrrakéta volt a földön. Egyik napon megtudtam, hogy a gazdája szabadságon van, és a ló naponta megkívánja a napi lovaglást, mert ellenkező esetben kólikát kaphat. Na jó, ha lehet, akkor majd én... Úgy is lett, másnap délelőttén a lovász, felnyergelve elém vezeti a remek kiállású földi mercit, külleme minden lónak ideálja lehetett volna. Felültem rá, persze előbb be kellett mutatkoznom, megveregettem a nyakát, majd a farát a fejét, ugyanis ilyenkor már e1őjönnek a rejtett hibák, ideges-e a ló, rúg-e, kapkod-e?… Mindenben jelesen vizsgázott a ló, s csakhamar egy ugrással már a nyeregben is voltam. Hát itt az utcán nem lehet lovagolgatni, gyerünk ki a kertek aljába, ki a rétre a szabadba. Bámulatos érzéssel, összhangban találkoztunk ügetésnél, együtt ritmizált a lovas és a ló, ilyenkor a 1ó is örül, hiszen a mozgásában nincsen akadályozva, tud menni, nincsen ellenkező mozgás a nyeregben, együtt mozog a nyerges a ló testi mozgásával. Lépés, majd ügetésben kiértem a kertek alá, ahol messze elnyúló szép rét húzódott koszorúként. de itt már nem lépés, sem ügetés, vágta lett a sebesség üteme. Nem volt a ló lábára felszerelve sebességmérő, nem is tudom megmondani hány km-es sebességgel rohantunk, de a 1ó teljes testével kinyúllott, majd a földet érte a hasa, fejét jó előre nyomta, szinte érezni lehetett mettől kisebb súrlódás legyen, nyúllott és vágtatott a rét birodalmában. Sohasem gondoltam ilyenkor egy bukfencre, ez végzetes is lehetne ilyenkor, csak a lovaglás minden földi gyönyörével vágtattam a szürke paripán. Na ha ilyenkor látott meg valaki, főleg olyan, aki még sohasem ült lovon, szinte megrémült a szokatlan látványosságtól, a gyorsaságtól, mert nem azt látta milyen gyönyör lehet így lovagolni, jaj, ha most leesik, vagy elesik, kész a tragédia. Lehetséges, hogy barátom a kolléga is ilyenkor láthatott egy alka1ommal, s csodálkozott a tartalékos tisztnek, ekkora lovaglási készségén. Nagyon szerettem lovagolni, mindig felüdített, a lóhátán megnőtt a látási horizont, amit a gyalogos nem birtokolhat szemével, azt a lovas láthatja, hiszen, ahhoz hogy a század pk. láthassa a századjának harci felállását, csak lóhátról tudta igazán irányítani, tehát megvolt a harci feladata a lovasításnak. A lovaglás sohasem volt olcsó szórakozás, volt olyan költségvetés, mint ma egy autóra. Istálló, ló vétel, annak etetése, lovász, nyereg, külön öltözet, hol volt egy falusi néptanító ahhoz, hogy ekkora luxusra futotta volna az a havi kevés? Még urasági szinten is nagy összeget emésztett fel egy-két hátasló tartása, hiszen az nem termelt már javakat, illetőleg igen, termelt élvezetet, forgótőkeként szerepelt a társadalomban. Így lett nekem lovászom, lóistállóm, hátaslovaim, tán ingyér, s bizony a civil életben sohasem jutottam volna el eddig, azért igyekeztem kihasználni, a soha vissza nem térő alkalmat. Mikor érhettem volna én meg azt, hogy a lovászom reggel, vagy délutáni időben ajtóm elé vezeti a gyönyörűen felszerelt hátaslovat, tessék lovagolni, és sohasem kellett nekem még csutakolni sem. Borzalmas nagy luxus, tán a mai urak ezt az üzemeknél, vállalatoknál, a mai társadalom egyes ágazataiban szintén élvezik, de nem lóban, csak lóerőben Merciben, Volgában... Nem a lovász jelenik meg, hanem a lóerőknek a sofőrje, és szolgálja a mai felsőbb tízezreket, csak azt nem tudom, ha bűnös volt ebben a régi rendszer, miért hős és természetes ez ma, miért nem tartja el mindenki önmagát, miért akar kiváltságosabb lenni az, akinek sikerült már a szájába csúsztatni a szociálizmus tőgyét, miért nem képes és törvényszerűen maga rendelkezzen a sajátja felett. Na ez is van, hogy a sajátját igényli, persze nem ártatlanul és igazi alázatosságból, mert a sajátja után nyer annyit a lefutott Km. után, hogy pár év alatt teljesen ingyenben van a következő Zsiguli. Persze ennek az igazságát meg is magyarázzák, sőt természetesnek is vélik. Miért a mai Tiborcok türelmesek és elnézőek. Nincsen bán, akinek elpanaszolhatnák keserveiket, érzik érveiknek kies sziklákra való hullását, amiből sem gyökér, sem virág nem fakadhat. A gencsi élet nagyon változatos és egyben kellemes volt. A napi katonai gyakorlati kiképzés, ami pontosan elő volt írva azt a napi programnak megfelelően mindig végrehajtottuk. Hiszen háborúra van kilátás, a béke a felkészülés... | |
