 |
    |
 |
Arz grófról anekdoták Amíg Rábakovácsiban laktam, minden hétnek ez volt a programja, soha ki nem maradhatott egy szerda sem. Ennyi barátkozásra szükség is volt, hiszen mindenki hozott magával valami újat, friss híreket a nagyvilágból, hiszen ekkor még a hír mankóval járta be a világot. Soha sem maradtam el, általában a kora estékben hazaindultam, de jött velem a Pavlics is, meg a Polgár is. A többiek ott maradtak, előkerült a kártya, a tarokk, most aztán sokszor csak a hajnal kergette szét a játékosokat. Ezt soha se tudtam volna megtenni, valamiképpen nem találtam örömömet ebben a játékban. Nem is tanultam meg soha is kártyázni. Ne maradjon ki a memoárból a helybeli gróf sem, aki Arz Nándor névre hallgatott. Na aztán igazán kevés dolgom volt ezzel az arisztokratával, tán semmi. Majd tizenkettő év alatt nem emlékszem, hogy egy szót is váltottunk volna köszönésen kívül. Szorgalmasan járt a templomba, a régi templomban a szentélyben kapott helyet, de Pintér az új templomban nem találta méltónak és főleg nem szolgálta Isten dicsőségét ez az elhelyezkedés, azért a új templomban már a hajó részen kapott helyet, egy széket, a gyerekek közt. Ez a helyzet nem valami méltóságos volt ínyére, de más nincsen, ezt kellett neki szeretni. Ugyanakkor Tulok, a kegyúr gyönyörű tölgyfa, oldalt zárható padot csináltatott tiszteletére, ma is megvan. Ennek a grófnak, ekkor már volt autója, nagy csodaszámba ment ez a tulajdon, hiszen ekkor még autó nagy luxus volt a földi embernek. Idejének nagy részét Rábakovácsiban töltötte, de a telet vagy a pesti villájában, vagy melegebb országok klímája alatt. Erről is maradt fenn pár anekdota, pl. ha utazni indultak. Előkereste a tavalyi poggyász számlákat és amennyi súly volt tavaly, úgy egy dekával sem lehetett több a csomag súlya, mert volt rá példa, hogy darabszám csak hét csomag lehetett, mert ha nyolc volt, bármi is volt benne visszadobta, ha pedig Sárváron lemérték a csomagot ott kellett kiszedni, a tavalyihoz egalizálni a csomag súlyát. És ebből nem engedett. De nem engedett még másból sem. Amikor autóval indult, pontosan indult hazulról pl. négy óra. Egy perccel sem előbb, sem utóbb. Ilyenkor vele szokott menni az anyja is, de neki sem volt szabad késnie. Megtörtént, hogy az idősebb hölgy egy perccel később érkezett le a földszintre már csak a benzin szagát szívhatta, mert a méltóságos gróf fia már elszáguldott az útjára. Vagy az a hír is járta, hogy a speizuk /éléskamra/ északi oldalon helyezkedett el. Amikor télen nem voltak itthon a zord téli napokon majd mindig elfagytak a befőttek és azért tettek javaslatot az inasok, helyezzék át a kamrát déli oldalra. Nem! Az apja idejében is ott volt a kamra, továbbra is ott marad, ha elfagy, elfagy... Egyébként hamar kapott a vadászpuskájához, hogy ezzel is kifejezze nagyúri pallosjogát, hamar ráfogta az emberre, de azért sohasem sütötte el, arra vigyázott. Kétkerekű kis küllőn járt ki a határba, egy rossz gebén. Na erről sohasem lehetett volna megállapítani grófi címét, de ezt meg élvezte, hogy ő ezen a szegényes rozoga taligán is méltóságos gróf úr. Förster családról Mindennap eljárt a határba munka szemlére. Jaj volt az intézőnek, ha pl. vetettek és a vetőgép véletlenül eldugult, nem adogatta a magot és a gróf éppen ezt észrevette. Borzalmas, mosatlan szájjal fejezte ki magát, majd üldözni kezdte az intézőt, pláne aki, még félt is tőle /egyszer pórul járt, erős fizikumú intéző nem futott el előle és ekkor a gróf dühében majd szétpukkant, mi az már nem is félnek tőle?/ Egyébként övé volt a Rábán átvezető fahíd. Na több gazdának volt birtoka a hídon túl, de csak ezen a hídon át tudta megközelíteni a földjét, amiért hídpénzt kért, azaz robotot. Aki a hídon átment fogattal, az tartozott a grófnak, meg volt szabva, robottal hány napi ingyen munkával. Legtöbbször aratáskor, vagy kaszáláskor kellett leróni a robotdíját. A híd mellett élt egy hídőr bácsi, akinek csak az volt a dolga, ha valaki fogattal akart átmenni a gróf hídján, annak nevét, címét felírta, és ha kellett tartozott robotba jönni. Felszabadulás utánról hallottam, hogy valahol a másik birtokán Vasegerszegen húzódott meg valami kis proli lakban, és igen örült, amikor azok, akiket valaha puskával kergetett, most egy kenyérrel hálálják meg a gróf jóságát. Ha már így visszaemlékszem a volt uraságokra, nem szabad kihagyni a Balozsai Förszter uraságot sem, aki nagy szerénységben élte le az életét már ekkor. Volt akkoriban egy mondás: úgy hajt, mint a Förster... Ugyanis ennek a försternek a testvére nagy lábon élő uraság volt /Vagy apja volt?- nem tudom-, aki arról volt híres, hogy Jenő felsül a viziteléssel nagyszerű kocsifutó lovai voltak. Fogadásból együtt indult el lovaival Szombathelyről a rumi vonattal, Förster előbb ért Rumba a lovaival, mint maga a vonat... Azt is feljegyezték erről a halandóról, hogy a gyermekeket sokszor megtréfálta, amin aztán végtelenül tudott kacagni. Mikor kocsijával ment keresztül a falun, legtöbbször cukrot dobál le a gyerekeknek, de nem ám egyszerűen csak ledobta, hanem kinézte azt a helyet, hol van egy nagy kupac tehénszar, s látott ilyen halmot, akkor annak a közepébe dobta a cukrot. Mit sem törődve a gyerekek nagy verekedés közepette hogy kapkodták ki a tehénszarból a cukrot, sőt még verekedtek is rajta, hogy szaros volt a cukor, de azért cukor volt. Förster Ottó, akiről most van szó, akit ismertem, bizony nagyon puritán módra élt. A hajdani birtokból, ami Rumtól vezetett Balozsáig, már csak töredékben volt meg, de azért a rangot tartották, főleg az asszony. Erről is szólt a monda, hogy Förster kártyán nyerte ezt a feleségét, ami abban az időben nem is volt lehetetlen. Egyébként az asszony sohasem jött templomba, csak az Ottó, aki a templom végében egy kis padban fészkelte be magát mise alatt. Volt egy fia a Pisti, aki valamivel puritánabb volt a többinél, ez még volt a lakásomban is. Később megnősült és disszidált. Na mikor Kovácsiba jutottam, Polgár mindjárt arra figyelmeztet, hogy nehogy eszembe jussom Försteréknél a vizitelés, mert ő bizony nagyon megjárta. Annak idején, felöltözött, kobakot tett a fejére és a büszke Polgár Jenő ment vizitelni az urasághoz. | |
