 |
    |
 |
Volt családi politika, függés a szülőktől Ez volt a családi politika, ezért koplaltak, ha kellett éheztek, böjtöltek, zsíros kenyéren éltek, vagy a hétfőn megfőzött káposztát még pénteken is ették. Nagyon megszólták azt, aki a konyháján nagyobb pazarlást engedett meg magának. Bizony a legény, ha felserkent, szőrösödni kezdett, dolgozott, de minden kereset a családi pénzes zacskóba került, olvasgatván néha, még mennyi kell a földvásárláshoz... Na meg tudva, hogy az apa, mint örökhagyó, nem mindegy, hogy a melyik dűlőben melyik parcellát hagyja rám, hiszen ez szabja meg a többi életem sorsfordulatát. Föld a földdel házasodott össze, ritka eset volt, amikor a szerelem győzött, csak a holdak szerették egymást, hiszen a szomszéd gazda lánya földje, meg a mienk, már kitesz vagy tíz holdat, ez a szám pedig már egy kis domínium, hatalom, tekintély. Legtöbbször a szülők ügyeskedtek abban, hogy fiuk, vagy lányuk kinek adja oda a kezét, azaz holdjait. Bizony szerelem ez már csak ráadás volt, majd összeszoknak, mondták. Így is kezdődött az élet, a fészekrakás, egy-egy jó házasodás nagy irigységet is váltott ki, a legénynek is van tíz holdja, a lány is kap majd tíz holdat, mindjárt nagygazda lesz a fiatal párból. Legtöbbször meg kellett várni az öregek kimúlását, csak akkor lehetett igazán örökségről beszélgetni. A legények nagyon szűkmarkúan járták a kocsmákat, kevésnek volt költőpénze, teljes függés a szülőktől, vagy a házasságtól. Érdekes családalapítási politika volt ez, vagy csak azért volt egy gyerek, ne aprózzon el a birtok több testvér között, jobban kapós lesz a fiú, vagy a lány. Lenézték a többgyerekes családokat. Teljes anyagi függés a szülőktől, nem lehetett ellenfél a gyerek. A jó zsidók busás kamata a szülővel, hiszen nemcsak a napi koszton keresztül volt függő viszonyban, de pénzbeli, juss helyzeti függésben élt a gyerek a családi fészekben. Borzalmas volt sok kis menyecskének egy gonosz anyóssal szemben, azért lett olyan ellenszenves az „anyós” szó. Az anyós is csak a földben jó, járta a közmondás... Hát bizony ilyen előzmények között jött a búcsú, a legénynek csak kellett pénz, hiszen a mulatsághoz pénz is kell. Nem számíthatott a húsz éves fiú valami gazdag zsebpénzre, hát kellet csinálni, de hogyan? -na ebben nagyon találékony volt a legény, masináláskor nem minden zsák került fel a padlásra, jutott abból a pelyvakutyába is, csak az kérdés mikorra lesz belőle pénz. A búcsút megelőzőleg majd minden legény rejtett el már egy-egy zsák gabonát, tojást, hogy abból pénzt szerezzen. De hogyan? -na most jött a falu jószívű zsidója, aki már fel volt készülve a begyűjtésre, mert bizony ahogyan, a cserebogarak megindulnak a tavaszi friss levélre, úgy indultak meg a legények egy-egy zsákkal a zsidó kocsmába. Nem kellet sokat alkudozni, amit adott a zsidó, jó volt, hiszen más úgysem adott volna érte pénzt, így mégis kapott valamit érte. Nem kellet pontosam mérni sem, fele ár sem számított, csak pénz legyen a zsák búzából. Megmozdultak a pelyvakutyában, a padláson, szalmakazalban, a héban elrejtett zsákok és úgy alkonyat után, előre kitervezett útvonalon, esetleg ha kellett palánk kitöréssel is, mert ajtón nem lehetett elhagyni a portát, indultak a zsidó csűrébe a zsákok. Szülők nem tudtak erről? Dehogy is nem, hiszen ők ezt tették legénykorukban, csak nem volt idejük kikémlelni az ifik cselvetését, és ha sikerült a vásár, ám sikerüljön. Így tettek szert valami búcsúi költőpénzre az akkori falu legényei, habár minden tisztességes háznál adtak ilyen nagy napra valami költeni valót, de az nem volt elég. Hogy néz ki ma a helyzet? -minden fiatal keresetképes, havi fizetéses, kinek jut eszébe, hogy búcsúra, vagy zsigulira pár zsák búzát kell elrejteni a pajta mélyébe. Nincs ma anyagi függés a szülőktől, de nincs is tisztelet sem, főleg nincsen megbecsülés, hamar szárnyra kel a fiatal nemzedék és sok-sok bukfenc után próbálgatnak mindig lábra állni. Nincsen anyagi függés a szülőktől, teljesen külön él, de nem csak zsebileg, sokszor eszmeileg is és ma már csak emlék a múltak ezen időszaka, tán nem is volt igaz? A mai fiatalok előtt ez az időszak nevetséges és fura meseként hat, hiszen aki ma alig harminc éves immár teljes összkomforttal, autóval, tán balatoni telekkel is bír, míg nekünk a múlt emlőin felnövekvőknek csak élet hosszas küzdésével tudtuk valamiképpen az életet berendezni. Nagyot fordult az élet szögállása, mert ha mi éltünk valami kis hegyesszögállásban, a mai fiatalok legalább tompa, vagy homorúszögben élik már le az életüket. Nem kell esengve várni a szülők halálát, ami lehetővé teszi az örökösödést, ami feltétlen besegít a földi javak ingóság, vagy ingatlan megszerzéshez. Hogy melyik korosztály boldogabb? Erre majd az elkövetkező évtizedek adnak majd választ. A foglalkozásom állandóan emberekkel volt összekötve, így lassan megszoktam a tömegek visszanézését, mert sokszor ez a legnagyobb akadálya annak, hogy valaki tudjon beszélni, még akkor is, ha igazábul felkészül. Erzsi néni mesélte el nekem a következőket. Volt egy koma asszonya, aki valahol Rábamolnáriban élt, jó barátságban voltak egymással, mindig valami vendégségi megleptésben részesítették egymást, főleg ha tudtak egymás találkozásáról. A komaasszony férje göbemetsző volt, a munkája abból állott, hogy egy kis kocsikán, egy gebével járta a falvakat és ahol ki kellett herélni malacot, disznót, borjút, ezt a műtétet a komauram végezte el nagy szakértelemmel. Mindig tudták, mikorra várható a göbemetsző és bizony jó pénzt lehetett keresni ebből az elfoglaltságból. Történt egyszer, hogy a falu temploma új harangot kapott, amit fel is kell ám szentelni és ki szentelhetné fel igazán, csak maga a püspök. De ha már jön a püspök, akkor valami nagy ünnepséget is kell rendezni Isten földi szolgájának, ami dukál, az dukál. A plebános a komaasszonyt kérte fel, majd ír neki egy beszédet és azt majd szépen a fogadtatáskor elmondja a püspök úrnak. Így is történt. Nem volt hosszú a beszéd, a komaasszony értelmi skálájához mérten kellett a sorokat kiszabni, de hangzatos volt, főleg már maga a megszólítás, méltóságos, főtisztelendő püspök atyánk… kezdődött a beszéd fonala. Amikor megkapta a beszédet a komaasszony, bizony nem volt nyugta sem reggel, sem délben, főleg éjjel, mindig csak a püspök urat látta maga előtt és már betéve mondotta a szép mondatokat. Erzsi néni komaasszony köszönti Mikest Amikor már teljes biztonsággal ment a köszöntő szövege, úgy gondolta, na ezt az Örzse néninek is el kellene mondani, hiszen nem mindennapi esemény lesz, a püspökkel közvetlen szembe kerülni. Ahogy megérkezett Vasvárra, a beszéd fonalát mindjárt a harangszentelésre fordította a komaasszony, sőt egyben meg is hívta a nagy ünnepségre -és képzed Örzsénk, én fogom köszönteni a püspök urat- Erzsi néni nagyon büszke volt erre a megbízatásra és ha megengeded el is mondom a köszöntőmet, mondja a kománé. Hát halljuk ...Feláll a kománéasszony, meghajtja magát, úgy mintha Erzsi néni lenne a püspök úr és kezdi szép hangsúlyra ügyelve... Méltóságos.... stb., amint befejezi a szívből fakadó köszöntőnek sorait, ismét meghajtja magát a kománé és ámul-bámul Erzsi nénire, na mit szólsz hozza Örzsénk?... Hátha a püspök úrnak is ilyen szépen el tudod mondani, mondja Erzsi néni, akkor nagyon szép lesz... mondja Erzsi néni... csak bízd majd rám, ott még szebben fogom elmondani, biztatja magát a kománéasszony... Na jól van, harangszenteléskor ott leszünk és elbúcsúztak egymástól... Gyönyörű vasárnapra ébredt a falu, ragyogó tisztaság mindenütt, érezni lehetett a falunak a levegőjében, nem mindennapi esemény zajlik ma itt le... a házak elejét lemeszelték az utcákat kétszer is felseperték, a poros utakat vízzel portalanították, a lovas bandérium már vágtatott is egy kis előlovaglásra, a kerékpárosok szalagdíszbe öltöztették a biciklijüket. Az egyházfitagok ragyogó csizmájukat vették fel… Az iskolás gyerekek virágcsokrokkal vonultak fel, szóval ünnepi láztól égett az egész falu. A falu plebánosa is többször kinézett a falura, hogy minden rendben folyik-e az előkészületben… A komámasszony mindezt látva, szinte kipirosodott, mint aki kifestette magát, úgy égett az ünnepiláztól, főleg a köszöntőnek előre érzett sikerétől, mindenki őtet nézi majd, tapsolnak -és ezen a délelőttön is állandóan mondta a köszöntőnek a szép sorait. Úgy érezte nagy lesz a siker... Erre az alkalomra külön varratott magának egy szép, nem is olcsó ruhát, hiszen ha valaha megnézték, most az egész falu szeme, na meg az a sok a pap, rokon és ismerős mind őtet nézik, hát ilyenkor kell az új ruha... Közeledett az idő, amikor minden már rendben volt, na induljunk, szól a kománé, Erzsi néni büszkén lépkedett a nap hősével. Elérkeztek a templom azon részére, ahol már nagy volt a tömeg, rengeteg ember, ünneplőben, papok fehér cingulusban, minisztrálók tarkasága, díszkapu, virághintó, koszorús lányok,... A kománé büszkén nézegetett körül, de valahogyan nem sokat látott, mert csak a beszéden járt az esze, valamiképpen nézett, de nem látott semmit. Erzsi néni észrevette a kománé izgalmát, egy kicsit bátorította, majd megszólalt az öreg harang, jelezvén, hogy gróf Mikes János püspök úr megérkezett a falu határába. Bizony, hamarosan előre vágtattak a lovasok, majd a kerekesek... és nagy éljenzéssel virágszirmú esőben már ott is termett a piros sipkás pásztorbotos püspök úr... Mindenki letérdepel, élen a falu plebánosa és megszépült földi, emberi, jóságos, derűt sugárzó arccal, áldással teríti be a térdeplő hívők sokaságát. Amikor az áldás már megtörtént, felemelkedtek a roggyantó térdek is, megkezdődött az első üdvözlés, majd így sorjában. Örzse néni állandóan a kománét leste, mikorra int neki a plebános úr, de amint nézi a kománé arcát, valami színváltozásnak fokozatait veszi észre, csak nincsen baj?... Ebben a pillanatban komámasszonyon a sor, odaáll a püspök úr elé, térdre erszkedik, majd kézcsókkal illeti meg szentséges gyürűjét, feláll és már kezdi is szép fennhangon. –Méltóságos és főtisztelendő püspök atyánk, de olyan magabiztosan, na mondom magamban, -mondja az Örzse néni- bizony lesz ám siker, de amint figyel, továbbra is, ismételten csak a címet kezdi el ismételni a kománé, tán az előbb rosszul mondta volna, kihagyott belőle valamit? -de ahogyan ismét elmondja a megszólítást, már remegő ajakkal ismét csak a megszólítást kezdi, itt valami baj van -mondom magamban- és bizony nem jutott tovább a megszólításnál, sírni kezdett. Majd a püspök úr kegyesen odalépett hozzá, úgyis tudom mit akart mondani és ismét a kománé könnyeket hullatott ama szentséges kézre és nagy szégyenében hamarosan el is ment haza...Örzse néni Vigasztalta, ne sírj, más is van így, de a kománé csak mondogatta, te Örzse úgy megtanultam, de úgy tudtam, de amikor elkezdtem a torkom összeszűkült és egy szó sem jutott eszembe. Na így is lehet szónokolni, maga nemében itt jó volt, habár a falu sokáig emlegette a bennsülést, de ahogyan mást is elfelejtenek, de közmondássá vált: ne ám úgy járj, mint harangszenteléskor a göbemetsző felesége... Az biztos, hogy tömeg előtt megjelenni és ott szerepelni, az külön adottsággal jár. Hiszen a szónoklat az külön tantárgyként szerepelt és szerepel ma is, mert érzelmi, értelmi és akarati tartalmú szónoklatot elmondani nagyon nehéz. Magam részéről nagyon készültem akkoriban egy-egy ünnepélyen levő elhangzó beszédemre. Olvastam hozzá, majd leírtam, és főleg nagyon betanultam. Magam is többször, ha kellett tükör előtt elmondtam hangosan, bár akkor lett volna magnó, és így készültem a nyilvános beszédeimre. Egy alkalommal, tán majd az első volt, amikor május elsején, a hősök táblája előtt fezsorakozott közönség előtt elmondtam a beszédemet. Még most is emlékszem a bekezdő sorokra, ami latinul hangzott el „mors tua. vitam mea” lehet hogy rosszul írom de a magyar szövege: a te életed az én halálom. az én életem a te halálod. Nagy elismeréssel gratulált Szombath Jóska is, (1938) na meg a hallgatóság részéről jött vissza a kritika, ez beszéd volt, nagyon felemelő és ünnepélyes volt. De mindig készültem a mondanivalómra, tán aztán így szoktam meg, hogy később már csak vázlat kellett és tartalmában kerek egészet tudtam adni a hallgatóságnak. Mettől nagyobb a tömeg, a hallgatósság száma, attól jobban tudok beszélni, állandóan figyelem az arcok játékát, a szemeket és igaz az a mondás, amit egy nagy hitszónok mondott, „ha valaki elásította magát, abban a pillanatban kimondom: amen”, nem érdemes egy mondatot sem mondani többet. Nagyon sok ünnepélyen, előadáson vettem részt, felszólalásokon mindig megtaláltam a hangnemet, a mondanivalónak a magját. | |
