 |
    |
 |
Katonai élet szépsége Hiszen egy-egy tanfolyamon 20-25-en voltak, továbbá mellém tiszteseket osztottak be, akik végezték a csoportos kiképzést, nekem csak felügyelni, és esetleg oktatni kellett vitás kérdések alkalmával. Talán a legnehezebb munka a távírásznak a vonalvezeték kiépítése, amikor úttalan utakon át, sínek alatt, vízen, sárban, fákra, árokba kellett több km, hosszú vezetéket hevenyészve vagy állandós vonalat kiépíteni. Maga a saroglya, amin kb., ötszáz méter drót volt feltekerve, több dobbal a villa, ami kb. 3-4 m hosszú volt, aminek a segítségével a fákra kellett a vezetéket felcsapni, ezek a munkálatok bizony engem is kiképzési idő alatt nagyon kifeszített, mert hiszen sokszor időre kellett biztosítani az összeköttetést a parancsnoksághoz. Mint hadapród és zászlós, már csak lóháton vonultam ki, a lovászom annak rendje módja szerint szépen felnyergelte a számomra kijelölt lovat, és bizony könnyedség volt akkoriban a lóra felpattanni, ma már létra kellene, ha egy lóra kellene felülnöm. Több lovam volt, hol jobb, hol rosszabb tulajdonságú. Nagyon szerettem lovagolni, majd erre még úgyis visszatérek. Hadapródoknak is járt már a tisztkonyha, tiszti étkezdén való evés, ami akkoriban a nagy laktanyában volt. Valamiképpen úgy éreztem ez a katonai szolgálat mindaz, amivel jár, felér egy főiskolával, hiszen a légkör, amiben élni kellett amihez igazítani kellett énünk skáláját, az mind magasabb szintet követelt és bizony a társadalmi helyzeti állapotból kifolyólag, úgy testi mint szellemi pluszt kaptam a falusi egyhangúbb tanítói szakmámhoz. Ez a plusz több oldalról megnyilvánult. Utólag is őszintén elmondom, nagyon szerettem katonának lenni. Nekem tetszett a regula, a fegyelem, a kemény nevelés, a bátor fellépés, s nem utolsó sorban az a megbecsülés és tisztelet, amit a társadalom annak idején megadott a katonának. Éppen mivel szerettem a katonai életet, mivel vonzódtam több oldalról ehhez a pályához, még majdnem hivatásomnak is mondhatnám, nem volt olyan nehéz az újonci kiképzés, semmint annak, aki tohonya, lusta kényelmet szerető ember volt. A tisztek is nagyon szerettek, hamar felismerték bennem a vezetésre alkalmas egyént, aki megtanult engedelmeskedni, s tud is parancsolni. Ez alapszabály mindenkorra. Sikeres tiszti vizsga után kb. 1940-ben, már mint zászlós vonultam be Erdélybe, amiről majd később írok. Ez a katonás fellépésem végigkísért az életemen, talán még sokszor a családon belül is, de ha nem lettem volna katona, akkor sem tudtam volna elnézőbb lenni a hibák felett. A katonaság kifejlesztette bennem azt a törvényszerű igazságot, ha a hordónak az abroncsa, ami összetartja a hordó dongáit, és így nem engedi a kiváló nedűt elfolyni, ami a pataknak, folyónak a part, ami rendet és törvényszerűséget diktál, fegyelem nélkül nincs család, társadalom, nincsen állam. Mivel a katonáskodásom idejének legnagyobb része és talán a legszebb része Rábakovácsiba esik, ott lehetett érezni a nevelésemben a katonás szigort, iskolán belül és kívül, amire bizony még ma is visszaemlékeznek a papák, egyik másik már nagyapa, bár a mi unokáinkat is ilyen fegyelmezettségre tanítanánk a jelenben. Ez ma már teljesen ismeretlen, laza minden, szétfolyó, Polgár Jenő megszerzi a jövendőbeli sógort szertelen, a mi szemünkben fegyelmezetlen, laza és egy kicsit léha is a mai korkép. Bár mindig mondom, azt nem tudom, hogy a mi időnk szelleme volt haladó, vagy maradi, vagy a mai az igazi jövendőnek fundamentuma. Majd az évtizedek, századok erre is megadják a történeti számadást, feletet. Amint már megemlékeztem katonai szereplésemnek szeretetéről, vagy úgy is mondhatnám tetszéséről, ezzel egy időben nőtt a társadalmi névértékem is egyben. Ami jó is volt, hiszen más terepen nem igen akadt szereplésem, mert ahogyan szokták mondani, „egy csárdában két dudás nem szerepelhet". Itt pedig Polgár Jenő kántor, tanító és hiúsági nagysága mellett nekem csak árnyékos munkaterep jutott, napfényes részét mindig magának igyekezett bekebelezni, ami talán némileg érthető is volt. Polgár Jenő nagyon hiú ember volt, mindig talált valami szálkát mivel úgy érezte most ismét megszúrtak, nem szerette, ha részemről is van valami közéleti munka, vagy tán siker, hiszen ez mindig nézeteltérésre adott okot. Talán az elődöm is bűnrészes volt ebbeni állapot kitermelésben, hiszen a húgát feleségül vette, ez az udvarlási és a jövendőbeli sógorság nem volt alkalmas valami iskolán kívüli szereplésre, mert minden idejét az "Édes”, a Rózsika lefoglalta, számon kérte, ellenőrizte. Ugyanis Jenő nemcsak az országos politikának kívánt egyik kimagasló személyisége lenni, de nagyon kifinomult érzéke volt a húgának a férjhez adásához, mert abban nagyon éber volt, csak a húgának szabadott Horváth Józsinak /elődömnek/ udvarolni. A következőket mesélték nekem. A faluban volt egy fiatal, nagyon szép tanítónő, akihez többször eljárogatott Horváth Józsi kollégám. Ezt a barátkozást bizony nem könyvelte el Jenő valami megelégedéssel, de hát hogyan is lehetne visszatéríteni a hűtlen bárányt a falkába? Csak egy mód van erre, ha a Józsi a jövendő sógort valamiképpen háttérbe szorítja Horváth Mariska szívében, hiszen Jenőnek nagyobb fajsúlya volt küllemileg a lányok előtt, mint Horváth Józsinak. Bizony-bizony a Mariska mind jobban gyulladozott a Férfiideálhoz, Jenőhöz, mint a Józsihoz, hogy egy szép nap már csak, mint a szekérben az ötödik kerék játszott csak szerepet az udvarlásnál, mert teljesen kitöltötte Mariska dobogó szívét Jenőnek a szerelmi vallomásai. Kettő udvarlóra meg nincsen szükség, hiszen csak egy kell a szerelemhez. Józsit teljesen leszorította a Mariska szívének az útpadkájára, sőt az árokba taszította szegény Józsit és hát mit volt tenni a szegény hitehagyottnak, nagy bűnbánattal visszasodródott a Rózsi szoknyája mellé, de nem is csak mellé, egy kicsit alá is, mert a figyelmes asszonyok valamiképpen kiszámították, na ugye milyen hamar megszületett az első gyerek. A Barnák, aki a jelenben Csehimindszenten tanít, szülei, mint nyugdíjasok ott laknak, az ősi faluban (1930). Amikor pedig már a Jenő teljesen biztosítva látta a jövendőbeli sógorát, már visszakozni ebből az együttlétből nem lehet, hiszen akkoriban egy lányt másállapotba hozni az csak házassággal végződhetett, angyalcsinálás szigorú börtönbüntetést vont maga után, na meg az akkor erkölcsi normák erre kötelezték is a fiatalembert... A szerelem máglyalángja mind jobban gyengült Jenő szívében, a lángok heve majd kihűlt és szegény Mariska csak Jenőről álmodhatott, de vele nem élhetett, mert Jenő teljesen otthagyta sikeres manőverezése után. Pedig tudom és több esetben panaszkodott Mariska, nagyon szerette Jenőt, de a családi politikából csak ennyire tellett. Mariska később Csipkerekre került, ott férjhez ment. Úgy hallottam, valami jegyző vette volna el, aki politikai téveszméinek gyümölcseként akasztófán végezte be földi életét /ezt nem állítom, csak úgy hallottam/ Mariska lánya a jelenben itt Szombathelyen óvónő, Novátius Auguszta néven, Mariska pedig mint nyugdíjas, az öregek házában lakik, ahogyan a lánya egy alkalommal telefonon közölte velem. (Mariska meghalt kb. 1989-90-ben) Nincs az a kár, amiből haszon ne lenne, amikor Horváth Józsi megesküdött, jobbnak látták az elköltözést a faluból és Csörötnekre mentek, így lett üresedés Rábakovácsiban, a nyertes pedig személyem lett (1930). Egy alkalommal velem szemben is ugyanezt próbálta megcsinálni, hogy udvarlásával engem kiszorítson a nyeregből, de mivel magamat sem éreztem annyira elkötelezettnek, az udvarolgatást is beszüntettem, mire föl Jenő is erősen lefékezett. Erről pedig ugyancsak később majd még visszatérek, amikor teljes erővel, lóerővel a hurkot, a hálót kifeszítették halfogásra, azaz vőlegényfogásra, velem szemben… Mindig elkanyarodok a főtémától, ugyanis annyi epizód kíséri az akkor napjaimat, éveimet, hogy bizony nagyon kell szelektálnom gondolataimat, hogy egy témánál maradjak, habár akkor sem egyenként sorakoztak és jelentkeztek a témák, zömmel és tömítetten akarom, Ifjúsági nevelés hanem telitetten, többlettel. Ezért nem tudok egy gondolatkörben maradni, mert egy időben több támadást, vagy problémát hozott a napnak órái, aminek a megoldása, azaz kiegyensúlyozása sokszor heteket vett igénybe. De most már rátérek egy nagy fejezetre, ami bizony a Jenő szemében, mint tekintélyhóbort, nem igen tudott megemészteni. Minden politikai, társadalmi, állami gépezetnek meg vannak a maga nézetei, módszerei, hogy a hatalmát mettől jobban megalapozza, azaz biztosítsa. Ebben az időben a legnagyobb szervezet és szervezettség a faluban a Levente mozgalom volt, ami magába foglalta a hat osztályt elvégzett gyermeket, fiút egészen a katonasorig. Egy héten, egy délutánt teljes egészében a leventeszolgálatnak kellett szentelni, ha akarta a magyar, ha nem. Úgy emlékszem minden csütörtök délutánján, egytől öt óráig volt az együttlét. Jó idő esetén kinn a szabadban, erre külön fenntartott levente gyakorlótér szolgált, a falun kívül, a „Mogyorós” réten, ahol egyben volt a lövölde is, hiszen lövészetet is gyakoroltak a leventék, igen jó kispuskákkal. A leventekiképzésben humán és reáltárgyak is szerepeltek, de a központi kérdés mégis a katonai kiképzés előkészítő óvodájának tartották, ahol megkapta a levente az alapvető kiképzést, előképzést, amire a laktanya már tudott építeni. Országos szervezettségben élt a levente mozgalom, aminek legfőbb, legmagasabb fóruma a honvédelmi miniszter és országos levente parancsnokság, majd megyei, járási és végül a falu, azaz körzeti tagozottság jellemezte a felépítettségét. Mivel magas hivatali méltóságok képviselték a mozgalmat, nagy tekintélyt vívott ki a mozgalom, úgy civil, valamint egyházi méltóságok pártfogolták, támogatták a levente mozgalmat. Külsőben is egységet nyert a mozgalom, habár kezdeti szegénységben élt, de mégis volt egyenruha, leventeing, sapka, jelvénnyel, díszkivonulás esetén szép pulykatollal ékesítve, ha lehetséges volt fekete nadrág, így az egyenruha is erősítette az együvétartozást, de az ifjúnak is adott valami kötelezettséget a ruha viselethez. Hiszen a levente törvények, amik megegyeztek az általános emberi erkölcsi normákkal, az uniformis az kötelez bárkit, de kötelez valamire. Amikor Rábakovácsiba kerültem, akkor, ha jól emlékszem Polgár nem volt levente parancsnok, vagy igen?...csak vitéz Sütő Ágostonra emlékszem, aki az első világháborúban szerzett katonai bátorságáért vitézséget és a vele járó vitézi földet kapta. Ez bizony nagy tisztelet, főleg megbízhatóságot, elkötelezettséget a jelenlegi kormány melletti hűséget kívánta meg, így mint az akkori legmagasabb katonai ranggal bíró honpolgár törzsőrmester volt, vitte a levente főparancsnokságát. Derék kemény becsületes magyar munkát végzett, ahogyan egy világháborút végigharcoló magyartól elvárható volt. | |
