Szobámat átrendezem

Bizony az élet ekéje már maga alá temetett vagy hat-hét esztendőt tanítói működésem területéből, fogyott a parcella, sokasodtak a közművelődési és élettapasztalatoknak gyöngyszemei, amelyekre most igyekszem visszaemlékezni, ha nem is kronologikus sorrendben, mert erre már nem vállalkozhatom, de mégis némileg a sorrendiség nagyjából pozitív.
A jóságos pintéri gondoskodásból eredő betlehemi istálló egyszerűségében kopott kis legény lakásom mindjobban a nyomortanyának a képét reprezentálta, hiszen amint említettem ahányféle bútordarab volt benne, az minden időknek a stílusát képviselte, de ez nem is lett volna baj, de ha most ezeket a bútordarabokat kitenném az utcára, bizisten nem volna aki egyet is elvinne belőle, hacsak nem tennék melléje egy százast.
Na, ezen a nyomorképen igyekeztem változtatni. A szobám fala kívánta elsősorban a megújulást. Rumban lakott Gyöngyösi a szobafestő, aki akkoriban a szobákat piktorozta, varázsolta szebbé. Megegyeztem vele a festési díjban.
Nekem mindig az élénk színek, a felemelő, megnyugtató, de egyben hangulatot keltő pasztellkeverékek voltak a kedvemre való színezések. Meg is egyeztünk a munkabérben, hogy mennyibe került abban az időben egy szoba festése, már az emlékét is régen belepte a felejtés pora.
Lényeg, hogy nekem nagyon tetszett a kivitelezés, habár Pintér ismételten, amikor egyszer megleste az ablakon át a falam mintáját, valamiképpen nem tartotta a legsikerültebb választásnak.

Rézágyat vettem

Ízlések és pofonok azok különböznek, magam is ezen az állásponton voltam, de ami a legszomorúbb, nem jött fel az egyház hű szolgájában az a jó szándék, hát ezt pedig az egyházközség pénztárából kellene kifizetni a vékonypénzű tanítónak.
A harmincas évek derekán igen kevés szobát festett ki a festő, ez már magasabb ízlést és pénzt követelt a falusi embertől, erre pénzt csak a legritkább esetben adott, hiszen nem is volt szobalakó. Életének egy nagy részét a konyhában, vagy az istállóban, nyáron tán a pajtában élte le. Az a bizonyos első /első parádés szoba/ évenként egy-két alkalommal volt használatban /búcsú, lakodalom/, így csak a fehér meszelt falak, amik nagyon egészségesek voltak, dívott a legtöbb helyen.
Így bizony az én szobám kifestetése széles körben nagy feltűnést keltett, és bizony a járókelők kíváncsian nézegettek be a nyitott ablakon át, nahát milyen is lett a kistanító szobája. Tény, nagyon szép és kellemes színek harmóniája tükröződött vissza a falakról, melegebbé, otthonosabbá tette magányomat.
Mindez nem volt elég, igyekeztem megválni az ódon kikopott, rozoga bútordaraboktól is. Annak dacára, hogy évente utaztam, nem is mindig belföldre, határon kívülre, azért tudtam tervezni a józan élet folytán a kevés jövedelmemből is. Így következett be a bútorváltás.
Szombathelyen hirdettek rézágyakat, valamint sezlont. Az akkori Széll Kálmán utcában jómódú úri családnál meg is találtam a rézágyat. Borzalmasan megtetszett, hiszen teljesen réz, remek sodronya, matraca, na meg a kényelmessége nagyon

megnyerte a tetszésemet, most már csak a vételár ne legyen olyan magas, hogy kimeríti a pénzkészletemet. Megegyeztünk, sőt egy nagyon szép éjjeli szekrény is tartozott hozzá /márványlapokkal-ez lesz a sírtáblám/. /Kb. 1935-36/
Végtelen nagy öröm volt számomra ez a vétel, és még nagyobb, amikor elhelyeztem a szobámban, ragyogásával, fényével mindjárt eltűntette a proli összbenyomást, hiszen nagyon emelte az ágyat, a lábnál és a fejnél sötét bordó drapéria, ami a réz és bordó színek ötvözete ünnepi szint sugárzott szét a szobámban. Nagyon kényelmes fekvést, pihenést szolgált ez az ágy, hiszen méreteinél fogva jóval nagyobb volt az eddigi szalmazsákkal bélelt ócska nyoszolyámnál.
Bizony nem szívesen fogadta a volt ágyam az új úri jövevényt, de beletörődött a sorsába, hogy a szobámból a pajtába, majd valaki elvitte, hogy neki még ilyen sincsen. Jó lesz a hátsószobába vagy az istállóba.
Nagyon sokan megcsodálták a jövevényemet, főleg a Horváth néni, akinek nagyon kifinomult érzése volt mindenhez, mint egyszerű paraszt néninek, nagyon sokat csiszolgatta, szidolozta, magasfényűre sikerült simogatni, tetszett a résznek aranyos csillogása, a sok-sok fénytörése.
Az új jövevény így egymagában nem, mutathatott teljes egészében, ha van valakinek szép cipője, ahhoz ruha is kell, különben nem mutat a cipó szépsége. Így voltam magam is. Egymásután vettem a többi staférungot. Nappali pihenésre vásároltan sezlont, amire nagyon szép plüsstakarót terítettem, ma is nagyon divat már. Erdélyben is keresték a székelyek, amikor ott jártunk.

Szőnyegvásárlás, kanári madarak, pálmák

Még mindig nem volt teljes az összhang, hiszen a nagyon megkopott padlózatot is be kellett valamivel takarni. Ez természetes is, egy lakást összhangba kell hozni, harmonikusan rezonáljon a lakójára. Így is lett. Futószőnyeget, természetesen bordó domináló színekkel ellátva futtattam végig az ajtótól-ablakig.
Mint az elsőáldozó gyerek ünnepi arcával, mosolyával tükröződik a gyönyörűségben, úgy lett egyszerre az én szobám is a szürkeségből napfényes, szivárványtündöklésű. Hol volt még akkoriban ilyen szőnyeg? Nem volt ez napi szükséglet.
Többször kinyitottam a szobám ajtaját, úgy gyönyörködtem a menyasszonyi színben ragyogó legénylakásomban. Különösen, ha a nap besütött valami csodálatos melegség, derű övezte az egész otthonomat. Ehhez hozzájárultak a pálmáim szépsége, ugyanis volt kettő Latánia pálmám, amiknek eleganciájuk, na meg délszaki reprezentiájuk, bizony csak csodálatot váltottak ki a látogatókból. Ekkor még pálma? !- Hol volt a rumi grófnál- magam annak a kertészétől Disl bácsitól kaptam a harmincnégyes időszakban, Rumkastélyból. Különösen nagy kedvtelést találtam a kanári madaraimban, amikor füttyük színes dallamával betöltötték az otthon csöndjét. Több alkalommal kiengedtem a madarakat a szobában, egy kis trópusi paradicsomi színkép tárult elém, amikor a sárgatollú kis füttyösök a pálmákon ugrálva, maguk is éreztek hazájukból valami valódiságot. Sokáig megvoltak ezek a kis énekesek. Egyedül nyáron volt csak gond velük, mert akkor nem laktam a szobámban. Vasvárott éltem.

Ruhásszekrényt terveztem

Hogy mikor pusztultak el a madarak, már nem is igen emlékszem rája, de leírhatatlan öröm volt, élet a szobában, nem vagyok egyedül, mert bizony néha, amint a köd is ránehezedik a látóhatárra és az nagyon kellemetlen és sok baleset okozója lehet. Valahogyan magara is néha ilyen magányossági ködtengerében voltam, nem találtam a helyemet, nyomott-leloholt-letört az egyedüllétnek, a magánynak birtoklása, ezért kellett mindig keresnem valami újat, ami betölti és kitölti énemnek eltikkasztó perceit.
Szobám még nem teljesen felruházva, még hiányos volt, mint az a vőlegény, aki még a nyakkendőt nem kötötte fel, nem teljes az összkép.
Ezen idő alatt valamiképpen a rozoga szekrényem nem tudta már befogadni a ruháimat, ingeimet, állandóan gyömöszölni kellett szűk térfogatában, s bizony gondoskodni kellett újabb szekrényről. A legnagyobb baja az volt ennek a rozoga lábakon bicegő szekrénynek, hogy a nagykabát mélységét nem érte el, kabátok vállát betörte, meggyűrte, szóval a gyerek megnőtt és tavalyi cipőben nagyon fáj a serdülő lába. Valahogyan én is így jártam, de hát mit is csináljak.
Kezdtem tervezgetni szekrényt, milyen legyen, Rumban szintén volt asztalos, aki hajlandó lenne szekrényt csinálni, csak mondjam meg neki a nagyságát, alakját, szint…
Tervezgettem, méregettem a jelenlevőt, mit is kell másképpen csinálni? A legelső volt a nagykabát méretének a nagysága, olyan mélynek kell lenni az új szekrénynek, amelyben a télikabátok minden vállgyűrődés nélkül tárolhatók legyenek.

Legyen helye a szép ingeimnek, nyakkendőknek, legyen kényelmes és praktikus.
El is készítettem a tervrajzot, méreteivel együtt. Elmentem Rumba, az asztaloshoz. Amikor említettem a szekrénycsinálást, semmi akadályt nem tanúsított felém rendben van, csinál egy szekrényt, hiszen többet is csinált már életében, most is csinál a megszokott méretekben, formában.
De amikor elétárom a kívánságomat, főleg a nagyságát, bel és külméretét, ekkor lepődött meg az én asztalosmesterem, csak nézi-nézi a maga előtt látott papírt, főleg annak a méreteit, tanító úr, maga gyóntatószéket akar csináltatni? Hiszen ez a méret annak is megfelelne, mondta egy kicsit meglepődve, de tán egy kicsit hülyének is nézett, hiszen amióta ő asztalos, ilyen méretű szekrényt még nem készített sohasem.
Most nem arról van szó, hogy kicsi, vagy nagy, hajlandó e megcsinálni ezt a méretű szekrényt vagy sem? Üzlet-üzlet, ha ez a kívánságom, megcsinálja, megegyeztünk. A festés majd helyben lesz, mivel szállítás közben megsérülhet. Hát bizony, amikor kész volt a szekrény, mindenki csodálkozott a szekrény nagyságán, de rendkívülien kényelmes és gyűrődésmentesen tárolta be a ruháimat, minden kéznél volt, nem kellett turkálni az ingek közt, elfértek egymás mellett. Ismételten baj volt a festéssel. Gyöngyösi festőnél én láttam egy darab deszkát, ami majd a márványnak a szépségével vetekedett. Meg is egyeztem a festővel, ilyen színre, csontszínűre kell festeni, márványszerű ragyogással. A középső ajtóra egy tükröt is vágattam, majd magyaros szegéllyel kereteztettem be.

A festő, amikor elkészítette, azaz befestette a szekrényt, átvételkor nemtetszésemet fejeztem ki, uram, ez a festés nem az, amiben megállapodtunk, grízes, nem fényes- nem veszem át.... Erre mit volt kénytelen tenni a festő, lecsiszolta ismételten az eddigi munkáját, majd ismét festette, de bizony másodszorra sem tudta a kedvemre lefesteni a szekrényt, visszautasítottam a munkát, nem fizetek egy fillért sem…
Bizony, erre már maga a Gyöngyösi úr is kezdett paprikás hangulatú lenni, de a mintadarab a kezembe volt, maga is láthatta itt bizony a festés nem az, amiben megállapodtunk. Harmadszor is újra kezdte a festést, na harmadszorra már elfogadható volt a festés-lakkozás, kifizettem a munkadíjat, úgy gondolom ezen a munkán egy fillért sem keresett a festő, hiszen ennyi idő és
fárdozás több pénzt kívánt volna.
Ez a szekrény még a mai napig is /1978. máj. l4./ megvan és szolgálja a kezdeti hivatását. /Csak itt teszem zárójelbe a gyönyörű rézágyamat anyu könnyelműségéből Szelestére, de állítólag csak kölcsön, átmeneti időre adta Böndic Olgának, de én úgy szeretném visszahozni, de az anyu hiúsága és büszkesége nem akarja ezt a lépésemet. Pedig nagyon sajnálom, jó volna a szuterénben is, hiszen nagyon mutatna ott, na meg a kedves emlékem-legénykori álmok tavaszának fekhelye volt számomra.
Utolsó simítás is jött még a szobadíszítésébe, ahogyan a mennyasszony nem mutat fátyol nélkül, nem szoba a szoba függöny nélkül. Nagyon szép csipkefüggönyt vettem, amikor ez a gyönyörű darab is ékeskedett kis otthonomban, ahogyan a tavaszi virágoskert felüdíti a lelket-szemet,

A függöny sikere

valóságos kis tündérkerté varázsoltam már a hajdani kis kopott lakomat. Más lett még az illat is, más a hangulat, minden új darab berendezés örömet, boldogság telitettségét sugározta felém.
A hír hamar száll a faluban beszédtéma volt a beruházásom. Ha alapul veszem a sok-sok földes-szobát, ami még falun ebben az időben is nagyon sok volt, mégiscsak nekem ebben is többet, előbbre kellett lépnem, hiszen a példaadásnak ez is kultúrforradalma volt. Lakáskultusz – berendezés - otthon szépítése, szobák lakhatóságának a kihasználása...
Emlékszem az első vasárnapra, amikor jöttek a balozsai hívők a templomba, máskor is de most különösen a hírek hallatára, bizony bámulták az ablakomat és annak szépséges függönyét. Boldog mosollyal nyugtázták lelkük mélyén el a függöny remek kézimunkáját. Magam meg látva az arcok, szemek tekintetét, a függöny mögül örömtelitettséggel köszöntem meg nekik a figyelmet, majd visszagondoltam az indulási időszakomra és most már itt tarthatok. Kb. 1936-37-ben történt mindez.
A mai embernek talán már nem mondok semmi újat, sőt talán naivnak is tart, hogyan lehet ezt leírni, és főleg erről polemizálni. Hol tartunk ma már… igen ma már ez nem jelent semmit, mert sokkal nagyobbat léptünk előbbre, de ha visszatekintünk majd negyven évvel visszafelé, és az akkori helyzetnek megfelelő indulási helyzetet vesszük figyelembe, bizony-bizony az én beruházásom sem volt kisebb akkoriban, mint a mai időknek finis rohama. Ahogyan ma már nem megcsodálni való egy Mercédesz kocsi, hiszen már sok van belőle, úgy nem érthető a mai embernek az én akkori szobakultuszom.

Rádiót is kell venni

Ki csodál ma meg egy stereo rádiót, vagy színes TV-t… De kérdem, amikor elsőben Pápán hallottam megszólalni az első rádiót (1927-ben), szinte Lázár feltámasztásával felérő csodának tűnt fel, pillanatnyilag fel nem fogható technikai agyszülemény… s azóta ma az egykori technikai bébiből nagykorú lett és még hogy hová fejlődik az elektrotechnika. Napjaink is hozzák az én legénykoromban még csak Verne regényeiben meseszerűen olvasható valóságokat.
Dr. Gerbert ikervári főorvos DKV /csúfnéven dekár/ igazi német, elszaggathatatlan népautó volt, elérhetetlennek látszott egy ilyen gépkocsinak a beszegése abban az időben, és bizony falvakat kellett keresni, hol, kinek is van kocsija. Kivételt képeztek a falu uraságai, grófjai (1935).
Ma keresni kell azt a házat, amelyhez nem tartozik autó, mert nincsen családi leszármazott, akinek ne volna birtokában valamilyen kocsi. Ennyi a változás ebben az utolsó negyven esztendőben. Mikor én ezeket a sorokat gépelem 1978. máj. 14-et írnak, a mai fényűzés mellett naiv mese a leírt legénykori vallomásaim, de a maga korában felért a csodálattal és a bámulattal.
Még mindig nem volt teljes az örömem, mert hiányzott a szobámból egy rádió. A faluban tán ebben az időben (1934) három rádió szolgálta a kultúrát, nem merem hitelesen írni, volt e a papnak, nem tudom, de a Juszt zsidó boltosnak volt, Polgár Jenő kántoruk volt, és nincsen tovább. Mindent elkövettem, hogy valamiképpen nekem is legyen ilyen csodagépem. Szombathelyen találtam is egy szaküzletet, a Király utcában, tán ma magkereskedés van a helyén. Itt volt valami rádiós szaküzlet. Nagyon szimpatikus rádiósmérnökkel találkoztam, akinek, amikor elmondtam a szándékomat, persze csak szűken a pénzzel-

Újság olvasás, kerékpárvásárlás

Mindjárt ajánlott is egy telepes rádiót, négy darab szalmiáksós elem adta hozzá az energiát. Remekül szólt, na nem valami nagy hangerővel, de többet nem is lehetett tőle várni, most igazán nem emlékszem hangszóróval, vagy csak fülhallgatóval működött-e?
Tény, nagy volt a csodálat, főleg szegény Horváth néninél, aki nem merte elhinni, ez is létezhet, hallani Budapesti beszédet?...
Nagyon sok örömet adott ez az új kultúracsoda, hiszen egyedül szolgálta akkor a világgal való kapcsolatot, azonnal - továbbá legfrissebb hírektől, zenétől gazdagon szolgálta az énemet. Igen örültem e masinának, habár havonta adott nagy munkát, mert egy hónap multával a löklansé elemek szalmiáksólya teljesen kicsapódott az üvegekre, továbbá a kémiai folyamat köveztében vegyi folyamat folytán elektromosságot kaptam, teljesen megette a cinklemezeket, újra kellet tölteni, kaparni, ami nem kis munka volt, de aztán egy hónapig zavartalanul szolgáltatta a legjobb és legújabb közlenivalókat.
Amint mondottam, egy parasztnak sem volt még ekkor a faluban rádiója (1936), részben az igénytelenség, részben az állandó pénzgyűjtés, tán a fukarság nem érte fel a rádió szolgálatnak nagy élő tőkéjét. De mivel egész napját a lakáson kívül töltötte, a rádióhoz abban az időben le kellett ülni, helyhez volt a hallgató kötve, hogyan is lehetett volna a parasztnak leülni és hallgatózni, a család, de szomszédok is kiátkozták volna munkarenyheségéért, dologtalanságáért. Még a könyvolvasást valami istencsapásnak vélték, haszontalan időtöltés, munka alól kibújás. De érdekes, szívesen elhallgatta a Juszt boltban a rádiót vagy a Juszt úrnak Pesti Hírlapból olvasott híreit, de magát nehezen szánta rá újságolvasásra. Igaz az olvasás is

valami munkát jelentett számára, hiszen mint olvasási készség zöménél nagyon döcögött. Egy újság, ami abban az időben divatos volt, a Friss Újság, ami az összes gyilkosságokat képekkel közölte, Lédererné, mi van a kosárban?… kodelkának keze, meg a lába... még dal is keletkezett ebből a gyilkosságból. Egy-két ember járatta ez az újságot, és kézről-kézre járt.
Tanítok, néptanítók az igazi értelemben mi voltunk a falu hangszórói, faliújságjai, hirdetőtáblái, hiszen tőlünk elvárta a falu dolgozója, hogy mindenről értesülést nyerjünk, a híreket továbbítsuk, mert neki nincs ideje hírek olvasására. Pl. Horváth Károly bácsi, aki volt 19-es, mindig a politikának emlőjén csüggött, állandóan ellenzéki volt, ez járatta az újságot, Népszavát, az egyház piros posztójú újságát, bizony volt is tekintélye a faluban, Károly mondta. Károly tudja- csak az volt a hiba, hogy az ellenzék szócsövén szólt mindig bele a köztudatba, ezért a papok nem szerették, de nem volt szabad vele rosszban sem lenni...
Állítólag 19-ben, amikor a kommun, megbukott a faluból egy szekéren menekült ki, ami meg volt rakva kukoricaszárral, mert a fehérek már ácsolták szárára az akasztófát.
A hírek ólomlábakon jártak abban az időben, hiszen a hírközlőeszközök nagyon gyéren voltak az emberek birtokában. Még egy kerékpár is valami nagy luxusnak számított. Magam is kb., 1932-ben jutottam oda, hogy egy francia gyártmányú /ma is meg van a padláson/ kerékpárt tudjak venni. Rengeteget használtam, sokat utaztam vele. Bámulatos jó és megbízható kerékpár volt, a maiból öt sem ér annyit, mint az ez egy volt.