 |
    |
 |
Meddő harc, Terka hálója üresen marad ...borzalmas hátrányát, az imádott gyerek, akit minden hónapban más nevelő vesz a kezébe, helyettesít, de csak az órákat igazolja, mennyit is ült helyette a tanteremben, mert munka nem mehet a maga rendjén. Na, megint kitértem nagyon is a témámtól. Szóval mindig voltak tantestületeken belül valami súrlódások, nálunk kettős ok okozta a teljes nyugalmat, Jenőnek a borzalmas hatalmaskodása, uralkodása, továbbá a legnagyobb teher a nyakán édes testvére, aki már nagyon ideges, hogy pártába marad, nem sikerül partit fogni. Nagy hiba volt az akkori tanítóságnak egy nagy részénél, na jól van az akkori kornak még mások voltak ebbeli nézetei, de igen jó volt ha a feleségnek van valami iskola végzettsége, polgári, vagy gimnázium, na meg aztán kellem is legyen benne, tudjon lenni annyi értéknek, hogy a hivatását minden tekintetben be is tudja tartani. Nagyon sok pedagógus a nősülésével rontotta el az általános tekintélyét, hiszen az akkori közszemlélet nagyon is számon tartotta úgy a szellemi, valamint az anyagi többletet. A kettőnek ötvözete folytán válhatott ki az átlagból, versenyképes, azaz társasági karátja tudott lenni a falusi intelligencia előtt, jegyző, pap, bérlő, stb. ... Ellenkező esetben szakadékba esett szegény tanító és életét ingoványban találta magát, nem találta meg helyi értékét az akkori társadalmi összetételben. Ezen elvek alapján nem tudtam összeegyeztetni Jenő húgával való egyesülést, volt valami űr, valami szellemi hiány, valami szegénység, igyekezett olvasni, de nem volt szellemi tőkéje, nem volt vonzalma, kevés volt a karátja, így aztán az évek csak teltek, ami teljes letargiát hozott maga után. Terka utolsó szárnycsapkodásai A kényszer, az egymásra utaltság, hiszen igazán más nem igen volt, akivel el lehetett volna időzni, habár ha egy mód volt nagyon ritkán voltunk együtt, főleg kettesben, de semmi ambícióm nem volt a nősülésre. Meg is hozta aztán egy alkalommal a legnagyobb botrányt. A szomszéd Örzse néni, aki magnóra is rámondta a szöveget, egy alkalommal már vagy nyolc év elteltével, tehát sürgetni kellett volna engem valami incselkedésre, ha másképpen nem hát valami csókolódzásra, vagy még ennél is többre, csak meg kell fogni valahogyan. Kivetették az utolsó csapdát is, ha kell feláldozza magát, csak már lenne valami megfogható eredmény, még gyerek is jelentkezhetne, hiszen ez aztán már kötelező volna, erkölcsi törvény is megparancsolja, aki valakit megejtett, annak kutya kötelessége azt a lány elvenni. Ebben az időben szigorú törvényként élt ez a felfogás, nem voltak műtétek… nem voltak gátlószerek, az orvost is szigorú börtönbüntetésre ítélték angyalelhajtásért. Bizony nagyon kellet vigyázni örömpercek gyümölcsének kicsírázására. Na én ettől nem féltem, mert még gondolatban sem tudtam magamat a hugicával összehozni, de ők nem mondtak le a megfogásról. Ekkor történt, hogy a szomszéd Örzse néni urát elküldték Sárvárra, azaz a Terka küldte el nagy titokba, a patikába, hogy hozzon kancamarinát, férfiasságot, párzási hajlamot serkentő orvosságot. Ezt a csodaszert sütötte bele a pogácsába Terka, mondván, hogy engem majd csak megfog ezen úton. Készült is a vacsora, a finom pogácsa, a csodaszerrel fűszerezve, de az Örzse megsúgta, hogy Jenő Zrínyi kirohanása Terka meg akar hívni vacsorára, de a pogácsából ne egyek. Valamiképpen nekem úgy jött ki a lépés, hogy délután elmentem valahová és bizony nem is jöttem meg, csak késő éjjel. A Terka egész délután körözött utánam, érdeklődött az Örzsétől, merre mentem? Hová mentem? Így bizony a párzási serkentő pogácsát, ahogyan utólag megtudtam a tikok ették meg. Mindenképpen már erőszakkal is, ha kell, pontot kell tenni a hugi sorsára. Történt egy alkalommal, kb. úgy már nyolc év után, ezerkilencszázharmincnyolcas években, egy alkalommal a Jenő valami farsangi mulatságot rendezett az iskolában. Zene, tánc, jó hangulattal mindenki. Sohasem láttak engem táncolni a faluban, és hogy valamiképpen borsot törjek a Jenő orra alá, na meg a falut is megnyugtassam, nem lesz esküvő, csodák-csodája táncolni kezdtem, többel táncoltam, csak a Terkát nem kértem fel, az pedig nagy bánattal üldögélt egy darabig, majd eltűnt, mondván nagyon fáj a feje. Hát csak had fájjon, én meg táncoltam még párat és kb. éjfél után egy-két órakor, lefeküdtem a legényke lakásomban. Úgy hajnali négy óra tájban nagyon dörömböl valaki az ajtómon, felébredek, kiszólok: Ki az? Jenő volt a válasz. Mint a kiéhezett tigris, vicsorogva és ordítva rámtör, vérvörös pofával bömböli a mondanivalóját, kikéri magának, hogy a húgával csak játszani akarok, idegileg kikészítem, ezt nem tűri tovább, és követelem, mondja, hogy huszonnégy órán belül kérjem meg a kezét! De ordít és vicsorog rám, mint aki tehetne valamit. Borzalmas nagy nyugalommal hallgattam végig a kifakadását, és válaszoltam: Ha huszonnégy évet kérsz, akkor sem kérem Huszonnégy évet kérsz, akkor se kérem meg a húgod kezét, érted? Mint vesztes hadvezér, teljes feldúltsággal fujtatott a csatatéren, csatát veszetett, kárba, azaz csődbe jutott a vőlegényfogásban. Ismételten kitört belőle a vulkánikus kandüh, nemi játékszer a húga, követelt, hogy vegyem feleségül. Nagyon meglepett ez az agyalágyult vérszegénységgel párosuló hajnali párbeszéd, az ágyban maradtam, és tán ami legjobban dühbe hozta, állandóan mosolyogtam a vérbeboruló pofája felé, valahogyan nem értettem meg ezt a puffogó és ordító hangnemet, mert semmi okot nem szolgáltattam arra, hogy remélhessen vagy talán valami ígéretet tettem volna valaha is. Mint szárnyszegett madár, eltávozott a szobámból, tovább mosolyogtam ezen az aljas cselfogáson. Persze, amikor nem táncoltattam meg a húgát ebben az éjszakában, fejfájást mímelve lelépett a Terike, de amint Jenő ordította, egész éjjel sírt a szegény árva lányka, hiszen a falu volt rá tanú, hogy még egy táncra sem érdemesítettem, de ennek meg is volt az oka. Ugyanis jártam én Porpácra, Etel nénink mutatott be egy lánykának, és tényleg párszor tettem is tiszteletemet, de semmi más, és ismételten megismételte Jenő az aljas trükkét. Amikor erről is tudomása lett, hogy én Porpácra járok, valamiképpen megismerkedett ezzel a kis lánnyal, tényleg Kiss volt a neve, az ottani volt Gerencsér kollégát kérte meg a Jenő, hogy mutassa be neki ezt a lányt, s ugyanazzal a trükkel, mint a sógoránál házasságot ígért ennek a lánykának, ha velem felhagy mindennemű barátkozással- Nagynénémnek hamarosan a fülébe jutott ez az aljas aláaknázási hír, amit nekem sietett elmondani, persze nem zavart semmit sem, hiszen tényleg itt sem volt komoly a barátkozás, csak, mint szórakozás, és semmi. Később egy jegyző vette el ezt a kislányt. Na most jött a Jenő által rendezett mulatság, ennek a hírnek a tudatában álltam bosszút aljasságán, amiről persze ő semmit sem sejtett. Amikor én abba hagytam a járogatást Porpácra, Jenő sem ment el többet. Ez is csak arra volt jó, hogy visszatérítsen a húgához. Még színdarabi témának is jó ez a történet. Talán, ez a nap volt a leggyászosabb Jenőék életében, hiszen amit ez ideig felém felépítettek, romvárként hullott az ölükbe, összetörten állottak, mint a, sziklaomladék a völgyben, soha se kerülhet még egyszer a szirt tetejére. S tényt ettől a naptól kezdve minden baráti kötelék, csak kimondottan a szükséges kötelezettségi társalgás volt köztünk Jenő híve volt a kölcsönös házasságnak is, csak már lenne valami remény a húgának az eladásában. Szúnyog majorban volt egy kedves intéző, akinek szintén volt egy húga. A barátságot úgy formálta a bátyuska, ha az intéző elveszi Terkát, ő hajlandó elvenni az intéző húgát, intéző özvegyember volt, idősebb volt. Valamiképpen ez is dugába dőlt, tán észrevette a csapdát az intéző és leköszönt a Jenő tervétől. Ekkor már magam is komolyan kezdtem gondolkodni a házasságról, harminc felé közeledtem. Hogy befejezzem és lezárjam ezt a Jenő féle ügyet, Jenő szívesen elvette volna a csényei esperes húgát is, de ott is valami csinobli volt, az esperes nem sietett elfogadni Jenő udvarlását. Amikor már nős voltam, sőt el is kerültem Rábakovácsiból- Jenő színlelései a hírek valamiképpen eljutottak hozzám, Vasvárott találtak férjet Terkának, Balogh nevezetű özvegyembert, tüdős volt, de mégis csak elvette, család is lett, úgy tudom az egyik fia a Terinek orvos Szhelyen, Balogh Tuta, Csehiből származik, az apja itt volt tanító. A Tuta felesége valami Horváth pékék lányát vette el, de korán meghalt, így lett özvegy a Józsi, Janival, a bátyámmal voltak kb. egy idősek, barátok. Na ezzel tán le is zártam a Terka aktát, de még befejezésképpen a Jenőt folytatni kell, mert hiszen az élete nagyon nagy kanyarokkal, és még több aljassággal folytatódott. Későbbi hírek folytán, orosz fogságomnak letelte után kaptam a híreket a Jenőről, aki rettenetes nagy nyilas lett, katonai rangban elérte az őrmesteri rangot, hiszen ez akkoriban borzalmas nagy hátrányt okozott számára, ebben nem tudott velem lépést tartani, ekkor már én kb. hadnagy voltam. Az ismerősök szerint nyilas karszalaggal felékesítve látták Jenőt, aki nagy karlendítéssel éltette Szálasit… most jutott ismételten olyan politikai síkra, ahol lehetőséget látott a karrierjének kibontakoztatására. Kiszolgálta teljes egészében e beteg, kóros politikai érát, de minden gátlástól mentesen hátat fordított az eddigi szent álarcának, de esztelenül, meggondolatlanul, ha kellett mások hátán keresztül, csak élre jusson, szerepkört kapjon bármi áron. Egész életének ez volt a fundamentuma, csak az önző „ego" csak én, és megint én... Na aztán teljesen kitombolhatta magát negyvenöt után, amikor sietett a zöld színt pirosra befesteni, mert csak ezzel a színnel tudta megint magát a felszínen tartani. A visszaemlékezés napjai a jelenben Csehimindszenten történik, 1978. jún. 26-án a Mesterházi kastélynak manzarti emeleti szobájában. A látóhatár nem nagy, mert a csehi dombok szegélyezik ennek a környéknek a határait, de a lankás, majd ereszkedő és ismételten ellaposodó határnak színgazdagsága teszi szebbé, betelhetetlenebbé ezt a környéket. Majd mindennap új ruhát ölt fel a határ, a smaragd zöldből áttér az aranysárgának minden árnyalatára, hiszen közeledik az aratásnak az ideje, amikorra beérik a mindennapi kenyér gabonája. Jelenleg ismételten van időm, pár órám, amikor tovább szövögetem a múltamnak a pókhálóját, ki tudja, mikor szakad meg annak függő szála és magam is csak egy marék földdé válok. Valaki azt is mondhatja majd, minek volt ez jó? Minek kellett mindezt összefércelni, hiszen sem történeti, sem irodalmi kvalitása nulla, de ami másnak értéktelen számomra emlék, egy szál hervadó virág az imakönyvben, másnak szemét, nekem drága kincs, amit naponta megcsodálok, megcsókolok. Ami tegnap, ami egy perccel történt az már múltnak, a történetnek tárházában való, ahogyan egy múzeumban sem csak az arany tárgyak a kincsek, lehet egy csontmaradvány, vagy egy fogsor, a tudománynak tán több mondanivalója lesz e maradványból, mint egy aranykarperecből. A mai társadalmi, falusi élet keresztmetszete teljesen elütő a múltnak életformájától, de aki nem ismeri a történelmet, nem tudja értékelni a mai javait, aki feljutott a hegy csúcsára, és most visszanéz a hegy lába felé, csak akkor tudja értékelni izmainak teljesítését. Jenő hurokba kerül A nagy személyi harc, ami a Jenő és köztem lezajlott, csak érdekharc volt, sajnos, ami sokszor hozott úgy a magunk valamint a közérdek szent egére gomolyfelhőket, és sokára tudott csak ismételten egy kis napsugár beragyogni a munkánk folyamtára. Sok mindent megírtam már, lehetséges, hogy nem is tudom már úgy leírni annak teljes tudatában, ahogyan akkor éreztem, hiszen az én naplóim is elvesztek, ami napra-napra íródott. Tán, onnan írom, amikor megjöttem orosz hadifogságból, bizony szükségem lett volna Polgár Jenő némi kollegális szimpátiájára, ugyanis amiben ő teljes egészében benne volt, a helyi zsidókat és főleg annak gyerekeit kigúnyoltatta, ellenük bosszút forraltatott. /a bolt ajtaját leszereltette, horogkeresztet rajzol saját kezűleg a Rozumberger Gyuszi homlokára, és még lehetne folytatni, igen ám ahogyan a béka látja a maga veszélyét a vízparton, a közeledő gólya elől azonnal a vízbe ugrik, befúrja magát az iszapba és csendesen kivárja a gólya eltűntét, majd napvilágra kisétál, mint hős, megmentette az életét egy ugrással. Amikor megjöttem, ismétlem Karácsonyi Laci rumi kolléga, Pavlics Károly, balozsai kolléga, és még nagyon sokan mások, Vasvárott a Bán Klári, Puskás Sanyi. De maga a falu is szájról-szájra adta a Polgár jellemtelen magatartását, amikor érezte, hogy szűkül a hurok a nyaka körűl, amikor egy alkalommal elvitték Sárvárra, volt bűnének számadására, itt a veszély, hol a tó, a mocsár, gyerünk azonnal cselekedni kell, ilyenkor nincsen jellem, nincsen barát- | |
