 |
    |
 |
Komádi portyázás Tudnék -e itt gyökeret ereszteni ebben a pusztaságban? Ez már rejtély, mindenesetre itt is emberek élnek és nem is olyan rosszul. Ahogyan Petőfi megénekelte „Hej, most puszta ám igazán a puszta”... elképzelem, az esős ősznek, havas télnek a mostohaságát, amikor minden összeköttetés megszűnik a külvilággal, „még csak egy kis prücsök sem hegedül”... Czeglédy Gyuláné Szül:Kozák Erzsébet Ez a felvétel szintén Komádiban készült. Weis zsidóval egyetemben, akinél laktam, vegyeskereskedő, jól megy az üzlete, hadapródmesteri ruhában áll előttem. Távb. szakaszomnak katonái vesznek körül, magam pedig a szép piros lovamon ,mint zls.»i rangfokozatban -harminc évemmel örvendezünk a szép nyárutódnak. Hiszen ekkor lehetett kb. 1940. aug. 20. Mi baja letett volna az embernek, ifjú voltam, vőlegényjelölt, Böske már akkor felragyogott az életem berkében, szerettem az életet, szerettem az embereket-és viszont szerettek engem is. Bánki alezredes volt a zlj. pk. soványa aszkéta kinézésű ember, aki állandóan gyomorbajjal küszködött. Engem tartott a jó tiszti konyhának reklámjaként, mert bizony nem voltam zsíros, de telt volt a zubbonyom, jó takarmányértékesítő koca is lehettem volna. Gazdám büszkén simogatta volna a hájas husocskámat. Azlj. közben változtatta is a helyét, emlékezetem szerint mintha Sarkad irányában tolódtunk volna el később, talán a támadási. tervnek megfelelően. Még Mindig kétséges volt Erdélybe való bevonulás, símán-e, vagy puskaropogtatás közepette. Ebben az időben volt a politikusoknak a legnagyobb munkájuk, hiszen Hitlerrel való tárgyalási eredménytől függ. Teljesen bizonytalan állapotnak a fókuszában töltöttük a napokat, semmi támaszpont arra nézve békés, vagy fegyveres beavatkozással lesz ismét a mi birtokunkká Erdély. Soha nem kaptam semminemű eligazítást a felettes parancsnokságoktól, nem volt tájékoztatás a zöld asztal konyhai kotyvasztásából, valamiképpen teljes katonai életszemlélettel vártuk a bekövetkező napi eseményeket. Most, amikor harminchét év távlatában Kádár Gyula könyve, breviáriumi bonctani asztalra kifekteti a történeti évtizedek felvonásait, most értesülök olyan kulisszai összefüggésekről, ami teljesen függvényi, pro és kontra konklúziójaként. Ki hitte volna egy ilyen politikai engedményesség, amit az egyik fél igyekszik kölcsönképpen felajánlani, mekkora emberi, katonai, gazdasági visszatérítéssel párosul. Erdélynek némi területi visszautalásának kamatául később egy egész 2 hadsereget kellett kidobni a vérmezőre, de egyben hullahegyekben visszatéríteni. Nagy áldozatot kellett egy jogos, de mégis hatalmi tekintélytől vezéreltetve garanciát latba vetni. Lakodalmat rendezni, nagyot, de ki fizeti a mulatozás teljes költségét, de úgy, hogy hitelt kibocsátó pontos garanciát lásson a kezesség vállalására. Ez ekkor még nem volt a nyilvánosság előtt teljes ismeret birtokában, és bizony nem minden hitel folyósítása hozza meg a teljes egyensúlyt. Mindenesetre kaptunk területi hitelt, de ebben a mámorban jelentkeztek követel oldala is, ami nincsen arányban a propaganda jószívűséggel. Politikában nincsen szerelem, csak érdekviselet. Vártuk a Bécsi döntést Nincsen szándékomban történelmi mérleget állítani az akkori eseményekről, részben nem is volt semmi nemű politikai betekintés a nagyok színházába, mi teljesen, mint statiszták játszottuk a kiszabott szerepet, hol jól, hol rosszul. Nagyon vártuk az események homokórájának történeti pillanatát, amikorra végleg eldől, győz-e a politikai zöldasztal, vagy a fegyverek ereje teszi ki a végső pontot Erdély sorsára. Ahogyan visszaemlékszem, kellemes augusztusi napok voltak Komádi környékén. Naponta folytak a gyakorlatozások, mi persze csak távbeszélő síkon, míg a többi alakulatok a maguk fegyvernemüknek megfelelő hadgyakorlatokban fejlesztették katonai képességüket. Eléggé elszigetelten éltünk a nagyvilágtól, de nem is érdekelt bennünket a napi politika, valahogyan úgy éreztük, ez nem a mi asztalunk, majd megoldják a politikusok. Valami bécsi döntésről beszélgettek, akkor dől el a hadbalépésnek történelmi pillanata, s csak most nagyon sokára tudtam meg, bizony a tárgyalások, diplomáciai utazgatások egész sorozata, láncolata bonyolódott le ebben az időszakban. Most már, pontosan tudom, hogy 1940 augusztus harmincadikán volt a bécsi döntés, amelynek szellemében visszakapjuk békés úton Erdélynek nagy részét, most már arról is van tudomásom, több politikust fűtötte az a hév is, ne elégedjünk meg csak a visszajuttatott darabocska Erdéllyel, rohanjuk le egyből Erdélyt, s legyen úgy ahogyan az ezeréves történeti szent könyvben az törvényesen le van fektetve. De többen megriadtak ennek a gondolatnak a végrehajtásától, mondván, mit szól a nagy Führer, kihívjuk magunk ellen a haragját a hétfejű Sárkánynak és ki bír ellent állni. A döntési órák napjaiban állandóan riadókészültségben voltunk. nem sokat aludtunk közben, hiszen minden percben vártuk a mozgósításnak parancs szavát. Utolsó éjszakára jól emlékszem, valahol a Kőrösök vidékén, valami patakocska folydogált, ebben a patakocskában pedig, nagyon sok hal volt. Mivel szabadban voltunk, távol minden világ; zajtó1 és félelemtől, hogy jobban teljék el a nap, azaz az éjjel, mert hiszen hajnalra valaminek lenni kell, vagy masírozunk betöltött puskával, vagy énekszóval vesszük ismét birtokunkba az elrabolt hazánknak ezt a gazdag tárházát. Pattogott a tűz, és ahogyan megjátszotta a tündéreknek sok színes tarka-barkaságát, hamarosan finom halszag keringet a tábor környékén. Voltak közülünk halas vidéki emberek, akik jól értették ennek az ételnek az elkészítését, liszt, só, paprika, a pénzétől és a belétől megfosztott kis halacskákat jól megfürdették ebben a keverékben kis pálcákra tűzdelve, és már az izzó parázson sisteregve piroslott a fehér teste. Remek ízű kis halacskák úgy megsültek, nem kellett azokat a szálkáktól megszabadítani, maga a szálka is ropogós porhanyó volt, csak harapni kellett ezt az éjjeli finom falatocskát. Hogy mennyit ettem belőle, nem tudom, de úgy emlékszem, nem lehetett abbahagyni az evést, mert állandóan kínálgatta magát ez az ízes falat. Így bizony meg is született a bécsi döntés, futótűzként terjedt el a hír, lövés nélkül masérozhatunk Erdély kincses földjére. Leírhatatlan nagy öröm, lelkesedés „Édes Erdély itt vagyunk”... született meg az első dal is már, amit hamarosan megtanult a z1j., s mint a vasvári búcsúsok, teli torokból énekeltük szívünkből fakadó örömteli dallamot. Hát azért nem mindegy, dallal menetelni, vagy golyók süvítésének kínos dallamosságával számolni. Tényleg megtörtént a nagy riadó, menetelésre kész, ekkor írtak aug. 30-at (1940. év) indulás Erdélybe, mégpedig legeslegelső nagy helyre Nagyváradra. Ahogyan indulunk a határ felé, nagyon vártam a legelső falucskát, amit a románok béreltek hosszú éven át, azaz csak bitorolták, mert még csak lakbért sem fizettek, csak a nagy hasznot bányászták ki, na szóval vártam azt a pillanatot, amikor már a piros-fehér-zöld lobogó leng a házak homlokán. Hamarosan elértük a határt, sőt tovább is mentünk. Életemnek talán a legnagyobb élménye marad ez a bevonulás, hiszen nem maradt szem könny nélkül, amerre mentünk üdvrivalgás, virágszórás, csók, ölelés, örömbukfenc a gyermekek részéről. Egy történelmi korszaknak tettünk pontot a végére (gondoltuk mi ekkor). Nem sokáig maradt a pont, mert új mondatot szövegeztek később 1945-ben és máshova került a pont, de nekünk semmi esetre sem kedvezően megfogalmazott mondat végére. Többet láttam én, mert a szép piros lovam hátáról jó messzire lehetett a látóhatárt bevenni, lóháton Erdélybe menni, milyen nagy élmény volt akkor és mekkora emlék marad ez számomra. Nem találok szavakat, amikkel tudnám érzékelni is csak az akkor keletkezett gyönyörnek zamatát, nincsen az az életfűszeres készlet, ami tudná egy kicsikét is, visszaadni szívünk és lelkünk boldog hullámzásának szivárvány gazdagságát. Nem i s próbálom ecsetelni, e ünnepi processió üdv rivalgását, mert úgy sem tudnám leírni az ekkor érzett és látott embereknek lecsorgó könnycsillogásának tüneményét. | |
