 |
    |
 |
Szelestére kellene menni… Nagyon jól éreztem magamat Rábakovácsiban, anyu is már, mint ismerős élt a faluban, nagy tisztelet és megbecsülés kísérte amerre csak ment. Mégis megérlelődött egy gondolat nagyapáék agyában, milyen jó volna, ha közelebb tudnátok jönni Szentgyörgy felé, akkor ők is többször meglátogathatnának bennünket. Kezdetben ez a gondolat még teljesen idegen volt számomra, mégis csak tizenkettő évet már leszolgáltam ebben a faluban, ismerős minden ház, annak lakói, gyerekek, öregek, nagyon sok kötelék tart itt ebben a faluban, lakásunk is szép, tehát ezt a gondolatot még nem nagyon ápoltuk. 1942 év nyárelején jött ám nagyapa, gyerekek üresedés lesz Szelestén, kántori állás, szép lakás, közel leszünk, milyen jó volna odakerülni. Magam részéről még sohasem jártam Szelestén, ismeretlen volt annak földrajzi, gazdasági és főleg állási helyzete, de apáék csak jót tudtak mondani a falu tekintélyéről, próbáljuk meg a pályázást, ha sikerül jó, ha nem az is jó. Mindjobban érlelődött az elvetett gondolat, egy alkalommal, körül is néztem ebben a faluban, mit is lehet majd itt kezdeni, érdemes lesz-e helyet cserélni, mi az amit ott hagyok és mi lesz az amit itt kapok, ezt mind mérlegelni kell, mielőtt az ember állást azaz helyet cserél. Apáék nagyon biztattak az új hely megpályázására, nekik sok jó barátjuk is van Szelestén, jó gazdák, szorgalmas nép lakja, stb. Tényleg megérlelődött bennünk a pályázati gondolat, anyunak is tetszett Szeleste, hát akkor mi van hátra? -adjuk be a pályázatot. A következő kötetem majd arról szól hogyan is lettem én Szelestén kántortanító és milyen élmények sokasága zúdult rám és ránk a követ kező évtizedben. „Hosszú hervadás emészti azt a fát, amely nagykorában ültetnek más földbe át” írja Tompa Mihály. Bizony nekem is sok gondot okozott az új helynek való gondolata, de amikor lemértem a kettő helynek a karátját, előnyét és hátrányát, feltétlen Szeleste mellett kellett döntenem, hiszen nagyon sok érdembeli előny, nem is szólva anyagi előny, nagyobb mércét mutatott a jelenlegi állásomhoz képest. Bizony volt meglepetés a faluban, amikor már a hírek befutottak a házakba, új helyre megyek, kántor leszek, stb.. Azt nem mondom, hogy mindenkinek majd meghasadt a szíve ennek a hírnek hallatára, hiszen ez nem is volna jó, csak akkor tudtam lemérni a falunak hozzám való ragaszkodását és szeretetét, amikor a búcsúzásnak a napján könnyes, síró szemekkel álltam szemben. Nem maradt szárazon senkinek a sem a szeme, tán még az is könnyezett, aki talán velem szemben valami ellenszenvet érzett. A búcsúztatásomon ott volt az egész falu apraja és nagyja, az iskolások, leventék, az egyházközségi tagok, élükön a Szombath József plébános, asszonyok és férfiak, nem voltak könnyű percek, A köszönet és hála szavak mellet tárgyi emlékkel is igyekeztek hálájukat kifejezni a búcsúztató szervek. A mai napig őrzöm ezeket a kedves tárgyi emlékeket, gyönyörű Krisztus bronzfej, ami mindenkor emlékeztet a példamutatásra, emberségre, szerencsére nem került illetéktelenek kezében annak idején. Filmszerűen emlékezek arra a pillanatra, amikor Jóska ennek a remek emberi ideálnak az emlékével ölelt magához, ha elfáradok, legyen hová menekülhetek, ha szenvedek, kapjak erőt az elviselésére, majd a leventék búcsúztatása következett, akik megköszönték a sok-sok szellemi értéket, amit magukba akkumulálhattak sok-sok esztendőn keresztül. Nehéz bolt a búcsúzás, hiszen mégiscsak tizenkettő évet szolgáltam itt. Nem is valami behízelgő időben, és nem is valami könnyű helyzetben. Pedagógusi időm szakának, tán a legszebb, gyémánt ragyogású éveit pergettem itt le, a munka órájában, hogy pedig ez így van azaz volt, sok-sok példa igazolja, feltevésemet. Hiszen majd minden évben ide visszajárok egy- egy volt tanítványomhoz búcsúkor, amikor élő elevenségben emlékeznek vissza, a kemény, de igazságos és szívós munkámra, ami bennük maradt még, mint apákban is, és ezt nem látják az unokáikban, nem látják folytatását a mostani iskolák nevelésében. Hogy hogyan zajlott le a végleges elköszönés, mint és hogyan költöztünk el az új állomásra, azt majd a következő kötetben írom le, hiszen 1942-őszi időszak egy teljesen új életnek a kapujába értem, amiről sokat akarok írni, dokumentálni. Ismételten itt karok elbúcsúzni az első falumtól, itt akarok örök emléket állítani a volt tizenkettő évi munkámnak, szeretetemnek, a község minden dolgozójának, főleg a volt lakóknak és tanítványoknak, akik bennem élnek addig, amíg az élet hanyatló sugara végleg lebukik éltem alkonyán. (ezeket a sorokat befejeztem 1978. nov. 14-én) | |
