 |
    |
 |
Erdély földjén masérozunk Az első nagy állomásunk Nagyvárad volt. A püspökvár melletti nagy téren gyülekezett a zlj.-nak egy része, mert kaptuk a parancsot, hogy nagy szemle lesz a főtéren, Horthy, a legfőbb hadúr lesz a szemlélő. Az ország első nagyurát még úgysem láttam személyesen, most legalább életvalóságában fogom látni. A püspökségtől hamarosan kigurítottak egy hordó bort ajándékképpen, hogy örömüknek a püspökvár is valamiképpen adjon kifejezést. „Csinom Palkó..." módjára csurgott is a hordó vére, ki kulacsát, ki csajkáját tartotta a csap alá. A hosszú menetelésnek a fáradalmát bizony el is űzte a püspöki misebor, mert hogy jó volt, ehhez semmi kétség nem férhetett. De hamarosan indulni kell, mindenki kapkodja össze magát, csipkedje jól meg ruházatát, fegyverét, a lovamat is lecsutakolta a lovászom, hiszen nagy vendég fogadásra kell menni. Magam is megmártóztam pár korty vízben, az út porát lemostam magamról és már jött is zlj. kürtösnek sorakozót fúvó hangja, sorakozó. Érdekes ennyi menetelés után senki, sem fáradt, nem panaszkodik a fáradalmakra, bakancsra, izzadt gatyára, meg már adtam is ki a parancsot, távbeszélo szakasz vigyázz! -utánam, indulj!... Piros pozsgás arccal, boldog mosollyal, nótával az élen. „Édes Erdély itt vagyunk.... érted élünk és halunk” - harsogott Nagyvárad utcája.... A város lakói ezrei kísértek bennünket, csókolgatták a lovamat, szórták a virágot a katonáknak, lelkesedő örömujjongás szüntelenül, zokogó és síró magyarokat lehetett látni, akik imára kulcsolták a kezüket, rózsafüzért morzsoltak, így fejezték ki örömüknek, vágyuknak teljes boldogságát. A város főutcáján kellett menetelni. A ház oldalainak ablakai a magyar zászlóknak ezreivel volt dekorálva, szőnyegek, drapériák lebegtek az ablakokból ki, virágerdő, virágeső hullásával éltettek bennünket. Leírhatatlan lelkesedés, mosoly, minden ember részéről. Ez a fogadtatás felülmúlta a római császárok bevonulását, nem rendezte ezt meg előre senki sem, és mégis fegyelmezett, ünnepélyes elragadtató volt. Ezer és ezer puszit küldözgettek felénk, bizony kihúztam magamat egy kissé jobban, mint máskor, hiszen éreztem én egymagam is egy kis édes haza vagyok a szemükben. Ebben az ünnepi, olimpiai mámorban bizony hamarosan elérkeztünk valami térre, ahol magas emelvényt látok, az emelvényen, pedig civilek és tisztek tarka-barkaságát, de mindebből nem következtettem semmire sem, csak ámultam-bámultam, lovam pedig rótta a métereket, csak arra leszek figyelmes, hogy az ünnepi emelvényről valaki integet felém, valamiféle szalutálási gesztusokat mutogat, na mondom magamban ez meg mit is akar tőlem? - és egy pillanat, megdöbbenve veszem észre a kormányzót, a legfőbb hadúrt, piros csíkos nadrágú tábornokok karát. Hű ..., hiszen itt ilyenkor tisztelegni illik, mi az hogy illik, kötelező, bizony kaptam magamat és már vagy tíz centit ismét megnőttem a lovam hátán és feszes tisztelgéssel vonultam el a dísztribün nagyméltóságai előtt. Ekkor láttam először és utóljára is Horthyt, ja igaz láttam már egyszer korábban Budapesten az eucharistikai ünnepen. Ahogy elvonult a hadnép, elvegyültünk a civilek sokaságában, hogy mennyi ölelést, csókot kaptam és kapott itt minden katona. Nincs az a számítógép, ami meg tudta volna számolni. Tényleg itthon vagyunk...hát miért kellett eldarabolni ezt a magyar testet, hiszen egy szív dobogtatta Erdélyt is a nagyhazával. Ezt a kirándulást, maszek alapon, lóháton megszervezve sohasem érhettem volna el, mint néptanító, felmérhetetlen élmény gazdagságot adott ez az út, földrajzi és történelmi leckékkel vegyesen. Többen hívtak magukhoz, hogy töltsük együtt az estét, találkoztunk Szombathelyről elszakadt hazánkfiával is, mérnök volt itt, aki zokogott e napnak a telített boldogságától. Ahogyan nem lehet letagadni, hogy a világosság a naptól van, úgy nem lehet letagadni, hogy Erdély anyatestnek egy szerves része, nem választható el e kettő egymástól, mert ha az operáció sikerül is, nem biztos hogy a beteg kibírja az operáció súlyos sebeit. Sokan voltak Erdélyben, akik úgy vélték a történeti, pillanatot, mintha csak álmodnának és nem hittek a valóság nagyságágának, hiszen a történelem folyamán sokszor bosszút állt a változó uralmi rendszer. Egy alkalommal Bánfihunyadon járkáltam az utcán, pár néni ünneplőben, egymáshoz simulva ballagtak az útközépen és igen elfoglalták magukat valami, beszédtémával, lehetséges, hogy valamelyik anyós a drága jó gyerekét dicsérte, vagy szidta, szóval lehetet látni rajtuk valami ünnepi ruhát, igen, a kezükben imakönyv pihent, tehát az esti vecsernyéről ballagtak haza. Csendben közelítettem meg őket, minden szándékosság nélkül és számítás nélkül, csak amikor már teljesen a nyomokba értem, hirtelen megfordult az egyik mama, katonát lát maga előtt, felkiált -jaj!, magyarul beszéltünk!- és nagyon elpirultak. Megnyugtattam őket, ezután csak magyarul beszéljenek, hiszen a románok már nem uralják őket többé. És ekkor, ahogyan felocsúdtak hirtelen meglepetésükből, hát persze, hiszen én magyar katona vagyok, nem kell félni, továbbra is magyarul folytatták a séta témáját. Ekkora volt a félsz szegénykékben, még magyarul sem szabadott nekik beszélgetni, hátrányos helyzetbe kerülhettek magyarságuk miatt. Új írógépet vettem Mielőtt folytatnám az erdélyi bevonulásnak a felejthetetlen történelmi, de egyben nekem az emlékeim közül talán a leggyönyörűbb napjaimat, csak egy kis kitérővel folytatom a sorokat. A jelenben írunk 1978. okt. 17-ét ami pedig a legérdekesebb, hogy e sorokat már az új írógépemen írom. A rend és az emlékezet szempontjából itt kell elmondanom a változás történetét. A háború befejeztével kettő írógépem is volt, egy kisebb táskaírógép, amit úgy szereztem, mint elhagyott javat, továbbá amikor Kőszegen szolgáltam Dr. Dreiszker orvosnál vontam elszállásolva, s barátságból nekem adta az egyik nagy írógépjét. Így kettő írógépet hagytam idehaza. A háború és a felszabadulás forgatagában mindkettő írógépem valahová elkerült, idegen gazdát talált. Nagyon sajnáltam őket, hiszen mindkettő jó szolgálatot tett nekem. Amikor orosz hadifogságból megjöttem, bizony nagyon hiányzott nekem az írógép. Nagyapa Sztgyörgyön látta rajtam a vágyakozást az írógép iránt, -ne búsulj, majd szerzünk egyet. Igen ám, háború után nem volt az olyan könnyű dolog, de mégis csak jelentkezett valaki Szombathelyről, hogy ö majd hoz egy kis táskaírógépet, svájci bébi kis gép, de nyolcvan ki1ós disznót kell érte adni. Nagyapa, a maga gavallérságából kihúzta a nyolcvankilós süldőt a hidasból, nekem pedig, odaadta a szép írógépet. Nagyszerűen szolgált is a kis gépem, róttam vele a sorokat, ahogyan az élet rendjében már természetes, az anyag nem vész el, csak átalakul, azaz elvásik, a gépem gumihengere nagyon kiszáradt, kemény lett, mivel régi gyártmányú, azért hozzá alkatrészt nem lehet venni, bizony a betűk, a kemény gumit nem szerették, hamar leugráltak róla, jött a gondolat, újat kellene venni. Ezen elmélkedések közepette találtam is a papírboltban egy új írógépet, bulgár gyártmányút 2650 Ft árban. Külsőleg nagyon behízelgő ábrázatot mutatott, megnézegettem, irogattam rajta, tetszett is. Mégis csak meg kellene kérdezni a szakértőt, aki ezekkel a masinákkal foglalkozik, hogyan vélekedik róla? Bizony, nagyon elmarasztaló kritikát kaptam a gépről, így elvetettem a megvételét. Teltek a napok, majd okt. 14-én a biziben járok, a Főző sógor hívja fel a figyelmemet, van ám egy helyes, német, Erika névre hallgató kis írógép. Nagyon tetszett küllemileg, majd teljesen új, egy éve vették, ára is elfogadható 1800 Ft. Ismételten a szakértőmmel konzultáltam meg a vételt, aki nyomban állást foglalt, de azonnal megvenni, hiszen az új ára kb. 2800 - 3600Ft közt van. Egy percig sem tétováztam, megvettem az új masinát. Most ezzel irogatom az emlékeimet tovább. Hogy mi lesz a sorsa a „Bäbinek”? -valószínű Endre kapja meg karácsonyi ajándéknak, így szolgálja tovább a családi kultúrát. Kádár Gyula írja "A ludivikától Sopronkőhidáig" c. könyvének 352. oldalán: „Hazugság lenne, ha, azt mondanám, hogy nem örömtől dobogó szívvel mentünk. Magyar voltam, hittem, hogy olyan területre lépünk, amelynek küzdelmes múltja a mi múltunk, amelynek többsége magyar, amelyet saját elveit megcsúfoló erőszakos békeparanccsal vettek el tőlünk. A túlnyomó többség azonban az ünnepi órákban nem gondolt egyébre.” Leírhatatlan lelkesedés, tűzijáték csodálatos színpompája, mosolya kísért bennünket mindenhol, csillogó örömkönnyek, ragyogásának csillogása sugárzott az Erdély lakóinak a szeméből. Harminc éves voltam, kevés történeti betekintéssel a politikai kulisszák mögé, magam sem tudtam lemérni teljes egészében, ennek a nagy árát, és főleg a későbbi nagy csalódásét. Éreztem a történelem nagy órája ütött, igazságot kapott a magyar hon, és főleg otthonhoz jutott a több millió erdélyi magyar. Milliók szíve egy szívvé vált, egyet dobogott, a magyar test leamputált, Trianonban igazságtalanul megcsonkított magyar test visszakapta az elveszettnek vélt, magyar vértől áztatott, Petőfi vérétől piroslott szent rögét. Nem kívánok most történeti igazságokkal foglalkozni, hiszen területi megoszlást, egy testnek a feldarabolását, egy egységes ezeréves történelmi sorsközösségben élt, egy nyelvet beszélő, azonos népszokásokkal élő, majd minden kilométerre csak magyar nagyjainknak szobra, neve, emléke, Arad, Vajdahunyad, csak magyar jajtól hangos és hangos is lesz, amíg nem jön megint egy időszak, amikor ismételten igazságot próbál adni a magyarságnak, a jogos tulajdonának a visszaadásában. Minden nemzet, akik körülvesznek bennünket, valamennyi megcsúfolta a történelmi jogfolytonosságát, mindegyik harapott egy-egy szeletet a magyar testből és igyekszik elhitetni a világgal, ez neki jogos és törvényes. Miért csak nekünk nincsen területi érdekpolitikánk?, és miért van minden más nemzetnek, lehet az kicsi, vagy nagy nemzet. Érthetetlenül állok ezzel a szemlélettel szemben, soha nem tudom mások részéről ezt bocsánatos bűnként elfogadni. A történelem talán majd egyszer ad rá választ, s kell is hogy adjon igazságszolgáltatást. Az erőszakot nem lehet csak fegyverek erejére bízni, van, amikor a nép ereje több a fegyverek hatalmánál. Ugyanis ezt azért is merem elmondani, mert azóta jártam Erdélyben (1975-ben) autóval bejártuk anyuval a szép Erdélynek gyönyörű panorámáját, s amerre jártunk, akikkel csak beszélgettünk, nagyon várják azt az órát, amikor ismét egy szív és test lehet az ÓHAZÁVAL. Valósággal sírtak az idősebbek, amikor beszélgettünk velük. Magyarságuk miatt nagyon sok kellemetlenségben kell itt élniük, hátrányos helyzetben vannak a románokkal szemben. Amikor a gyerekek meglátták a kocsin a " H " betűt, valósággal csattogtattak, puszit küldtek, integettek nagy-nagy szeretettel. Mi pedig cukrot dobáltunk nekik. Voltak városok és falvak, ahol nem is hallottunk román beszélgetést, csak magyart, habár ez nem előnyös számukra. Mindjobban jönnek a szigorítások a turizmusban is. Pl. nem szállhatok meg bárhol, csak vérszerinti rokonnál, ellenkező esetben csak szállodában vehetek ki magamnak szobát, borsos árban, duplája a rendes árnak, főleg ha magyar, este tíz óránál tovább nem lehet egy családnál, mert jön a megbízott, lesipuskás, spicli és már be is zörget az ablakon, távozásra szólítja fel a látogatót. Ha véletlenül több magyar kocsi megy el egymás után, már híre megy, jönnek a magyarok!-hurrá! Bizony nagy a lemaradás hozzánk képest is. Jó pár évvel kullognak utánunk, nálunk is volt még hasonló időszak kb. az 1950-60-as időszakban, amikor megcsodáltuk a külföldi kocsikat, örültünk a mosópornak, szappannak, mert bizony még ők ott tartanak, nagyon boldogok a kapott mosópornak, cukorkának, egy darab ruhának, cipőnek, összecsukható ernyőnek, ágyterítőnek, vietnami kenőcsnek, és még sorolhatnám tovább a lemaradásukat. Nagybaconban egy építőmesternél voltunk beszállásolva, hát bizony elámultunk a primitív szegénységük felett. Komáékkal voltunk, négyünket akartak két ágyba fektetni például. Ételük a legpocsékabb. Este, amikor megérkeztünk, szalonnát adtak étkül, bort is a magunkét ittuk, na a pálinkánkat is. Még normális ivópoharuk sem volt, amiben mi pálinkát szoktunk inni, akkora volt a boros poharuk. Na meg az a nagy piszok, a legyek milliói, borzalmas napokat éltünk át, bizony van mit bepótolni nekik, hogy legalább a mi nívónkat megközelíthessék. Az ukránokról is van egy emlékem. Amikor hadifogságból hoztak haza már bennünket, nyitott vagonajtó mellett, valahol megálltunk ukrán földön. A vagonunkhoz hamarosan több ukrán ember nagy félelemmel közeledett, hallván, hogy mi magyarok vagyunk, sírva kértek bennünket, ne felejtsük el őket, mindig nagyon szerették a magyarokat, nekik most nagyon rossz sorsuk van, nagyon szegényen élnek, és sok üldözésnek vannak kitéve. Több levelet adtak át, azzal a kéréssel, hogy adjuk fel majd itthon, mert különben az itteni posta nem továbbítaná levelüket Magyarországba. Hát így néz ki a politikai nagy konyhában a recept, amit bizony rosszul főztek meg, és nincsen aki megegye a kozmás politikának a főztjét. Nem is ezzel akarom a gondolataimat folytatni, legyen a nagy történet hivatása mellettem vagy ellenem tanúskodni, de én már láttam beton alól is kihajtani a csírázó magot, volt ereje áttörni a nagy ellenállást, csak idő kérdése, mikorra válik az végrehajtásra. Nekünk idősebbeknek nagyon fáj hazánk feldarabolása, gazdasági, főleg ipari, ásványi, de kulturális hagyatékainkat sohasem tudjuk a másik fél tulajdonlapján elbirtokolva látni. Találkoztam a motorommal… De folytassuk a lovaglást Erdély, országunk legszebb panorámájában, ahol az Isten is csak a legszebbet igyekezett festeni a természet nagy-nagy vásznán. Nincs festő, aki szebbet tudna álmodni a Királyhágó szerpentinjein át, amikor kígyóvonalban tekergünk mindjobban felfelé és mettől magasabbra érünk, attól fenségesebb a látóhatár. Nóta is van: átmegyek a Királyhágón....bizony soha az életben nem adatott volna meg ez a nagy luxus, hogy lóháton járjam be kincses Erdély földjét. Most kell megemlékeznem valamiről, ami a csodával egyenlő. Amint menetel a zlj. "Csillag" pej paripám szedegeti a métereket egymás után, több motorkerékpár halad el a menet mellett. Mondom a katonáimnak: nem tudom, hogy merre járhat az én "Méray-Puch" 200-as, ikerhengeres, préselt vázas motorom, mert azt is bevonultatták, ki járhat rajta? -amint így elmélkedek, egy pillanat és mellettem hirtelen elrobog az én motorom....nagyot kiáltok a motoros után, -hé, álljon meg!... a Motoros meghallotta az én suttogó ordításomat, hirtelen lefékezett és csodálkozva várakozott, amíg a lovammal odaértem hozzá. Tényleg az én motorom, a rendszáma ugyanaz, gyártmánya... tehát semmi kétség a tulajdonos felől. Szakaszvezetői rangban ül rajta egy katona, és feszesen tiszteleg, akkor én zászlósi rangban voltam, kérdőleg néz fel rám, várja a kérdést. Kérdem: tudja-e, hogy kié ez a motorkerékpár? -Nem tudom, volt a válasz. Jól megy a Méray? –Igen jól szedi a km-eket. Ez a motor az enyém, nagyon vigyázzon rá, baja ne történjék! Igéretet tett a szakaszvezető úr, hogy úgy bánik vele, mintha sajátja lenne. Szememmel végig simogattam a szeretett jószágomat, majd sok szerencsével útnak indítottam a motorost, aki Kolozsvárra igyekezett valami küldetéssel. Futáros volt a beosztása. Még sokáig néztem az országutat, amint nagy gyorsasággal mind távolabb került hozzám, csak egy kis porfelhőcsík jelezte, hogy igen itt volt, de csak volt. Na ez nagy csoda, hogy ekkora forgalomban és ekkora útban pont az én motorom szalad el mellettem. Végtelenül boldog voltam a viszontlátásnak, hiszen ekkor még egy ilyen motor nagyon ritkaszámban volt a forgalomban. Nekem volt elsőben a faluban ekkora motorom, a grófnak volt autója, és mindjárt én következtem nagysági sorrendben a gépjármüvekben. Nagyon sok kedves utat bejártam és bejártunk vele anyujával egyetemben, hiszen ez a kis masina tette lehetővé az udvarlást is, Rábakovácsi és R.szentgyögy között. Csak befejezésül, már talán említettem, ekkora mozgósítás idején nemcsak az embereket sorozzák be, de besorozták a szekereket, lovakat, kerékpárokat, autókat, ez teljes mozgósítás. Napidíjat fizetett a kincstár a bevonultak után, úgy emlékszem amikor leszerelték a motoromat, megjavítva minden hibát kiküszöbölve, kedvező összegű pénzt is kaptam utána. Végeredményben nem volt rossz üzlet. Leszerelés után még sokáig motoroztunk, és véglegesen 45-ben szabadult fel, állítólag nem gyújtott az orosznak és egy teherautóra feldobták, a további sorsa ismeretlen. Ezzel véglegesen megszabadítottak a motoromtól. Királyerdő, Királyhágó, a Meszes hegység köveit koptatva nótaszóval mene- Bánfihunyadon vagyunk telt az örömtől, a lelkesedéstől duzzadva a baka sereg, mindenfelé csak csók, ölelés virág volt a fogadtatás. Közeledett Csucsa, Ady szerelmi világának eldorádója, majd Kalotaszeg és hamarosan Bánfihunyad. Minden magyar szív hangosabban dobogott a megszokottnál, nincsen szebb látvány a mosolygástól és szeretettől dúsított vendéglátásnál, többet és szebbet nem adhattak már az erdélyi lakók, mint amit nekünk adtak ebben az útban. Ha maradt fenn film, mert kell, hogy maradjon, s ha valaha egyszer még dönteni kell Erdély hovatartozása felől, forgassák le ezt az ünnepi bevonulást, fogadtatást, amikor nem kellett semmit sem plakátolni, nem kellett szervezni, tömeget mozgósítani, minden jött a szívből, éjszakákat nem aludtak sokan, hogy az első magyar katonát ünnepélyesen tudják fogadni, szeretetükkel elhalmozni. Ez egymagában népszavazás volt és marad mindenkor a történelem számára, amit ugyan azóta, igyekeztek átfesteni, elrománosítani, a magyarságot felszámolni. Magyar nő, ha román (Regát) férfihez megy nőül és elköltözik a magyar faluból, azonnal kap állást, fizetést és lakást. Ugyanakkor a megüresedett magyar házba betelepítenek vad román kádert, aki uralja a falu felett az uralmat és rettegésben tartja a magyarságuk mellett kitartókat. 1975-nyarán jártam ismét Erdélyben, Nagybaconban járva mesélték, hogy bizony sok hátrányos helyzetet kell kibírni a magyarságnak a románokkal szemben. Innen Nagybaconból férjhez ment egy igazi székely család lánya egy regát románhoz, el is költöztek a faluból, az egyik nyáron itt jártak nálunk, eljöttek Magyarországba, sok mindenen csodálkoztak, itt van a Kánaán földje és ami a legcsodálatosabb és egyben a legszomorúbb, magukkal hozták kb. 10 éves fiukat is, aki még csak köszönteni sem tudott magyarul. A férfi vad román, majdhogynem gyűlöli a magyarokat, nem engedi meg a feleségének, hogy fiát magyar szóra tanítsa. Egyébként az asszony is jó állásban van, de egyben le kellett mondania a magyarságához való érzelmekről, nem szabad neki magyar szót váltani fiával sem. Szomorú ez a történet, de ez csak egy a sok ezer hasonló tragikus sorsról. Az egész erdélyi utunk most is könnyes volt, de nem az örömtől, -a fájdalomtól, mennyire elnyomják a magyarságot az új nemzedékben, mennyire függőviszonyban kell élnie a románosítás imperializmusától. Kell, hogy egyszer a történelem igazság mérlegén lemérjék ezt a sok szenvedést, hazugságot és ismét magyar lehet a székely is hazájában. Bánffyhunyadon volt beszállásolás. Bánffyhunyad, az útikönyv szerint kb.8000 ezer lakosú település. Fafeldolgozásból élnek. Református temploma történeti élményt nyújt a látogatónak. A legényem, egy igazi kalotaszegi otthonban keresett szállást. Mindenütt remek ízlésű tányérok a falon, szőttesek, csipkék, na meg az a nagy tisztaság és tisztesség, amivel fogadott a ház népe. Szintén nagy élményben volt itt részem, hiszen itt ittam életemben először és utoljára "fekete bivaly" tejet. A háziakat kérte, hogy forralják fel, Pisztolyom tragédiája majd lehűtve nagyon vastag föl kerekedett rajta. A bivalytej nagyon zsíros tej, 5-6%-os zsírtartalommal bír. Nagyon ízlett nekem ez a kövér tej, amíg ott éltem, bizony sok jó tejet fogyasztottam el. Ami aztán szintén nagy meglepetés volt, az alváshoz való állapot. Ugyanis amikor bementem az "éső" az első szobába, a parádés szobába, amit csak nagy vendégfogadáskor használnak, láttam a plafonig megvetett ágyat, dunyhán dunyha, vánkoson vánkos, úgy bizony, amikor belefeküdtem elvésztem a sok dunyha között. Hü, ez így nem lesz jó, ebben én nem tudok aludni, hiszen ez borzalmas puha elsősorban, másodszor meg nagyon meleg lesz, ez nem fiatal embernek való, itt bajt okozna ez a puhányság az iccakában. Kéretem a háziakat, szedjék ki a sok dunyhát az ágyból, mert a sok toll közt nem tudnék aludni. Bizony azok csodálkoztak a kérésem felett, hiszen náluk az a divat sőt státuszszimbólum, a magasan megvetett ágy. Erdélyi kirándulásunknak végeztével indultunk haza. A közigazgatást átvette a magyarság, megindult az új élet, de már tudjuk a történelemből erre az új világra csak alig öt évig sütött a nap és ismételten jött a régi, tán a még szenvedélyesebb román uralom. Egy utolsó, de nem valami kedvező élménnyel zárult a hazajövetelünk. Szily János laktanyába vonultunk be, ez volt a távbeszélő laktanya, Szilágyi Imre volt a távb. pk. fdgy. rangban. Mindenkit már a leszerelés gondolta foglalkoztatta, hiszen ha nincsen háború, akkor béke van, ha pedig béke van, minek a katona, menjen haza a munkahelyre és termeljen javakat. A legénység hátul az udvari részben tisztogatta a szerelvényét, majd én is megszabadulva a pisztolyomtól leteszem az asztalra, a legényemet figyelmeztettem, vigyázz, mert töltve van és ezzel én indultam valahová a városba. Egyszer csak jön a futár értem és lihegve szól -zászlós úr, tessék azonnal jönni a laktanyába, mert a pisztolyommal egy embert-katonát meglőttek. Hát ez nem bolondság, egy lövés nélkül megúsztuk Erdélyt és most itthon kell valakinek elpusztulnia és pont az én pisztolyom által? -morfondéroztam magamban, amíg a laktanyába vissza nem tértem. Amint a tett helyére érek, a legényem nagyon megilletődve, majd remegve jelenti a következőket: Zászlós úr, alázatosan jelentem, a pisztolyt felemelte X Y, de én figyelmeztettem, vigyázz, mert töltve van, de mit sem törődve a figyelmeztetéssel, meghúzta a ravaszt és durr...ebben a pillanatban az előtte álló katonabajtársát érte a golyó... Lett a nagy riadalom, mentők, azonnal műtét, s milyen szerencsés volt a lövés… a katonának a mellcsontja felett surrant keresztül, semmi nagyobb baj, bekötözték a sérültet, és mint háborús sebesült hagyta el a kórházat. Így bizony nagyon megnyugodtunk, nem lett nagyobb baj, valami feddést kapott a legényem és kezdődhetett a leszerelési ceremónia. | |
