 |
    |
 |
Ifjú házas élet ragyogása Az illemtan szabályival egyetértve meg van írva a nagykönyvben, illik a fiatal házaspárnak levizitelni a közvetlen baráti kötelékben élő családoknál, már házasoknál, mert hiszen az új asszonyra mindenki kíváncsi -hát kit is vett el a Gyuszi? Helyben nem kellett máshová menni, mint a plébániára Szombath Jóskához, aki már ugyan ismerte az anyut, de mégis illik, mint új asszonyt elhozni a paróchiára, úgy emlékszem voltunk Polgáréknál –Jenőnél, de ebben nem vagyok biztos, hiszen örök ellenségem volt, és ha valaki megvetett a házasságom miatt, akkor ő megvetett, hiszen a Terka pártában maradt. Helyben másnál nem is voltunk, hiszen nem volt senki hasonló szőrű család. Ellenben kellett menni a szomszéd falukba, Rumba és Ikervárra. Egy vizitnek megvoltak a protokoll külső formái és időszakai. Vizitelni csak du., esetleg délelőtt lehetett. Ha délelőtt volt a vizitelés, akkor 11-óra tájban, ha pedig délutánra esett, akkor 5 óra tájban szabadott vizitelni. A Vizitelésre lehetőleg sötét ruhát kell hordani, fehér kesztyű és kobak, kampósbot. Az asszony rézéről szintén előírt ruhakollekciót kellett felvenni, kalap, ridikül, kesztyű, cipő, minden a legnagyobb összhangban, harmóniában, mert ha valakit megkritizálnak, akkor ilyenkor nagy dioptriával nézik az új asszonyi jövevényt, maguk közé vegyék-e? -kellőképpen rendelkezik úriasszonyi tényezők zömével, persze ez csak vizit után lesz kiértékelve, esetleg egy másik asszonnyal, akinél már voltunk. Egy rosszul vett vizit mindent elronthat, vagy borzalmasan felemelhet, attól függ, hogyan és miként tudja tálalni az új asszonyka magát a kíváncsiskodó asszonyi reflektorban. Mindezeknek tudtával és előzetes ismeretével kellett a viziteket megindítani. Na már előre tudtam, hogy nem kell félni semmitől sem, mert Böske remekül fog tetszeni a sok vénasszonyka mellett, a sikkje, a bája minden várakozást elnyer. Most még csak a közlekedési formulát kell kitalálni, mert bizony egy csinos vizitelő házaspár nem mehet biciklivel, vagy tán gyalog. Ez mindent lerontana, illúzióromboló lenne, hát ezt a nyomort? -mondanák többen. Na nem kell félni ez is remekül kialakult, hiszen a téma a földön van, csak le kell érte hajolni. Abban az időben, tehát a negyvenes években, amikor megjöttünk Erdélyből, a katonaság igyekezett megszabadulni a felszaporodott lóállományától, hiszen a szükséges szolgálati szabályban előírt tiszti lovakon kívül több volt istállói készletben, mint amit naponta gyakorlatra vagy egyéb célra a honvédségnek szüksége volt. A honvédség szívesen kiadta a, lovat falura, gazdákhoz, a gazda dolgozhatott a lóval, de el kellett tartani megfelelő kondícióban tartani. Na így került arra a gondolatra Antal, aki már akkor nagyon haladó gondolkodású magyar volt, lovakkal kétszer, vagy még tán háromszor is többet tud termeltetni, fuvarozni, egyszóval keresni, mint az ökrökkel, ismerve azoknak lassú járásukat, bizony az Antal is kért engem, van ismeretségem a honvédségnél 5/1. zlj.-ná1 igényeljek számára kettő szép lovat. Együttesben be is mentünk a kitűzött napon a laktanyában, kettő szép gyönyörű állású lovat választottunk ki, remek hátaslovak voltak, ismretem is őket korábbi időkből, az egyik pej, a másik pedig, szürke volt. Antal nagyon boldog volt a lovakkal, nagy örömmel hozta haza, részben lóhátán is ült útközben. Idehaza nagy kíváncsisággal fogadta a család, na milyenek lesznek a lovak. Rajzolni sem lehetett volna szebbeket, remek művek voltak. Hamarosan szerezett szügyhámszerszámokat mindkettőre és kezdte őket tanítgatni, szekérben. Persze egész életükben sohasem húztak még szekeret, bizony az első lépések nem tetszettek nekik. Antal állatszeretete, csakhamar megtanította őket munkavégzésre. Nem volt büszkébb ember a faluban, mint az Antal, amikor elsőben vezette a szép állatokat a falun keresztül. Hogyne lehetne büszke, amikor a 1ó ekkor még csak a módosabb gazdák tulajdona lehetett. Nagyon jól beváltak a hátaslovak munkára is, Antal nem sajnálta az abrakot, bizony fényes szőrrel, domború farral élték napjaikat a katonai lovak. Magam is alig vártam, mikor lovagolhatok egyet. Szereztünk valami eldobott nyerget és a pejlovat, fogtam elsőben magam alá, bizony nagy állat volt, magasan voltam rajta, majd létra kellett, hogy fel tudjak rá ülni. Remekül lovagoltam, bámulatos szépen ment a piros, elvágtattam egészen Gutatöttösig Riezner Elemérékhez, nem tudták hirtelen honnan jött ez a lovas? -majd egy vágtában onnan vissza, bizony bele is izzadt, szegény pára. Tán Antalnak nem is tetszett ez a nagy vágta, hiszen ezt majd csutakolni és jól abrakolni kell. Na most már vannak lovak is, hát akkor jöhet a vizitelés is. Nagyapa odaadta a szép eszterházi futó kocsiját, szép dió színű volt. Lett ám nagy csodálkozás, amikor Antal befogta a sárkányokat, mi pedig ünnepi köntösben indultunk Rumba, főjegyzőékhez, Dr. Krenner Bélához orvoshoz, majd Doroszlay János kántorhoz és így tovább, akihez illett elmenni. Nagyon meglepődtek a vendéglátók a szép fogatnak, hiszen ilyen szép fogatja, csak intézőnek van. Mikor megtudták, hogy mienk, mindjárt ugrott a meglepetés hőmérője. Ugyanúgy kerültünk el Ikervárra is, itt is nagy tetszést arattunk, mint új házasok, Böske mindenütt nagyon tetszett a családi körben, és főleg a vizitelés protokollja, a kocsi, a lovak. A vizitek rövidek voltak, tán csak tíz percesek, ez volt előírva, ez a regula, azaz öt perc után fel kell állni, jelezve hogy megyünk és ha igen marasztalnak a vendégfogadók, akkor már maradhatunk hosszabb időre is. De a hivatalos vizit idő csak öt perc lehetett. Aki csak számításba jöhetett ekkor, mindenhol megjelentünk, persze maradtak olyanok, akik esetleg remélték a vizitelést, de hát nem mehetünk el mindenhová. Sem a helybeli uraságoknál, sem gróféknál nem voltunk, hiszen ezek kiestek a mi horizontunkból. Persze a protokoll előírja, hogy vissza is kell adni a vizitet kettő héten belül. Utánpótlás Valóságos úttörők voltunk az új házasok frontján, hiszen ilyen még nem volt a környéken, ilyen nagyvonalúságot egy kolléga sem tudott felmutatni, saját kocsiján, parádés lovakkal induljon a vizitelés ceremóniájának a lebonyolítására. Nagy tetszést arattunk pl., Dr Krenner Béla körorvoséknál, akik végtelen nagy kedvességgel fogadtak bennünket és érezték a pluszt, amit egy tantó akkoriban adni tudott. Úgy a saját falumban, valamint a környéken nagyon megtetszett az új asszony, hiszen a maga bájával, fellépésével nem tudott vetekedni egy lány sem, mindenben a mintaasszony képét tükrözte házon belül és házon kívül. Igen a vizitelések visszaadása is elérkezett, ki így ki úgy, csak az orvosék jöttek kocsival, mások csak biciklin közeledtek hozzánk, mondván nekik nincsen más járgányuk. Nem is nagy baj ez, hiszen nem kell mindenkinek eszterházi kocsi, parádés 1ó. A tél elmúltával az előkertet, ami bevezetett a lakásba nagyon nagy gonddal parkosítottuk, anyunak külön érzéke van erre virág-virág-rózsa, tényleg valóságos kis paradicsomi édenkert alakult ki körünkben. Maguk a falusiak is lopva be-be néztek az udvarunkba, gyönyörködtek a sok virág tarkaságában, na és ami legnagyobb érdem volt, szebb volt mint Polgárék házatája, ez pedig ismételten valami tekintély rombolást jelentett. Párszor eljöttek Szt.györgyről édes szülék, akik boldogan látták lányuk ragyogását, örömmel nyugtázták el vőjük jóságát, kedvességét. Mindig mondogatta nagyapa, gyerekek nagyon messze van ez a falu szegény "Culi" már a lovacska, ami vontatta a szekeret idáig, vagy harminc kilométeren keresztül, bizony csak elfáradt, nem is szólva az időbeni nagyságról. Ilyenkor mindig nagyon megpakolva jött nagyapa, volt a rakományban minden konyhai élelem, tojóstól kezdve, vajig, sütemény, bor, egész frissen sült házi kenyér... és még ki tudja elsorolni a földi javaknak halmazát, ami szolgálta a mi jólétünket. Egyébként sem kellett sohasem sütni, vagy venni kenyeret nekünk, mindig hazulról kaptuk, a motorral hamarosan megtettük az utat és jól felpakolva indultunk ismételten vissza a családi fészekbe. Napi életünkben, ebben az időben nem volt semmi zavaró körülmény, minden a legnagyobb összhangban telt el, meg volt a napi munkám, iskolában, oskolán kívüli munkakörben. Egymagában a levente élet, az ifjúsági nevelés, ami sok szép feladatot adott. Ekkor volt már külön irodalmi és számtankör, amikor az ifik esténként eljöttek az iskolába, az elfelejtett, vagy meg nem tanult napi életnek fontos számtani, irományi dolgait, -pl. nyugták írása, kérvények szerkesztése, nem utolsó sorban, hogyan kell szerelmes levelet írni, mert talán ebben voltak a leggyengébb felkészültségűek. Valóságos esti iskolának voltak ezek az elöljárói, persze minden dotáció nélkül, ekkoriban ilyen plusz kereset teljesen ismeretlen volt. Nagyon szívesen jöttek az ifik ezekre a továbbképzési estékre, hiszen a legtöbb istállóban feküdt le, az iskola valóságosan szalon volt számára Rengeteg ismereti, történeti, földrajzi élményekkel gazdagodva telítődtek ezeken az estéken. Ha most ezeket elmondanám (l978-ban) a mai népművelőknek, hogy mi már akkor megelőztük a klub, a dolgozók iskoláját, a művészet szakköröket, amit ma akarnak nagy erővel megvalósítani és erőltetni, el sem hinnék, talán az volt a baj, hogy nem volt irodalma ennek a szakágazatnak, nem látott sajtót a napi hírek között, valahogyan ezt mi természetesnek vettük, nem újat, nem valami nagyot akartunk csinálni, csak műveltebb nemzedéket, intelligensebb ifiket akartunk nevelni. Bizony még azt is megtanítottam, hogyan kell egy hivatalos helyre bemenni, hogyan kell ott viselkedni, ki nyújthatja elsőben a kezét kézfogásra... stb.. Hihetetlen mindez, ha most látom a nagy erőltetést a mai népművelők tanszékén. Igen nagy kár volt, nem adtunk a sajtóban erősebben hangot az ilyenféle kulturális megmozdulásnak, jó lett volna belőle módszertani értekezést írni, habár itt-ott jelentkezett valami. P1. a M.Kir. főtanfelügyelő, akinek könyve megvan, autóba ültetett pár gyereket, és ismerd meg hazánk mozgalmának első nagy úttörője lett. A népművelésnek egyáltalán nem volt irodalma, de nem is volt, aki erről írjon, nem volt tapasztalatcsere. Napjainkban jött egy-két ügyes prókátor, aki felismerte a homokban az aranyszemcséket, kezdte a homokot rostálni, és az értékes drága kincset összegyűjteni. Jól is jövedelmezett ez a felfedezés, előbb ért a célba, előbb felébredt, mint aki csinálta, mert van aki csinálja, de nem írja le, és van aki leírja, de nem csinálja. Ezek közé tartozott Kuntár Lajos barátom, aki jó pénzeket vágott zsebre a népművelés homokjának kiszitálása közben. Okosan tette, más volt a felfedező és más volt az értékesítő. Míg magunk a faluban mértük le munkánknak gazdagságát és szépségét, addig ezt a rejtett magot ellopva betűkbe öntve kamatoztatta, mint feltaláló. Ki gondolt volna 1930-as időkben arra, hogy a napi munkám sajtóban éljen. Na aztán volt még egy nagy kerékfék is a közszellemben, az a bizonyos szemellenző, amit a lovakra szoktak tenni, hogy csak előre lásson, semminemű más irányú látást megakadályozott. A papság, aki teljes egészében uralta az iskolát, az ifjúsági szervezeteket, csak a túlvilági életnek fókuszát látta egyedül üdvözítőnek. Mit érdekelte p1. Pintér plebánost, hogy nem tud a Miklós levelet írni, levelet megcímezni, nem tud nyugtát írni, vagy nem tudja a köbméterszámítást. Azt ellenben, hogy ki mikor gyónt és áldozott, főleg hányszor, az volt az igazi legény az ő szemükben, teljes ferde nevelésnek az örvényének a burka hályogosította el a szemüket. A társadalmi és tudományi élet felé fordulni, az bűnnek számított, mindent Isten palástja alá kell bújtatni, teljes függés és rettegés, ha nem szolgálod az isteni törvényeket, főleg az egyház, a papok szemléleti távlatát. A mérce: templomba járás, legalább húsvéti és karácsonyi gyónás, amit nagyon is nyilván tartott a papság, főleg Pintér plebános, borzalmasan őrködött, nehogy valamiképpen betörjünk a tudomány, az észszerűség horizontjába. Csak az egyház szűklátókörében lehetett mozogni és nem tovább. Az ifjúságot abban az időben is sok minden érdekelte, miért és hogyan kérdéseknek az egész halmazát rakta elém. Magam is ifi voltam még, hiszen nem voltam teljesen felvértezve minden kérdésre, de amit tudtam, azt közkincsé adtam, amire most is emlékeznek a volt tanítványaim, leventéim. Kezdő házaséletünk teljes harmóniáját nem zavarta meg különösen semmi sem, egyik nyáron Kozák Feri bácsiék nyaraltak nálunk, hiszen nagyon kedves volt az udvarunk, teljesen védett volt a kíváncsiskodó szemek elől, így bizony egész nap fürdőköntösben lehetett járkálni. Villanyunk nem volt, ellenben volt Maxim lámpánk, ami kb. 300-as gyertyafényt adott, na meg aztán a nagyon szép Aladin asztali lámpám, ami úgy eltűnt, mint a kámfor háború után. Ikerváron volt a villanytelep, de annak elhozatala borzalmas pénzt kívánt, kb. házanként egy tehenet, azaz annak az árát kellett volna befektetni. Ezt nem tudtam végrehajtani, magam is sokallottam ekkora áldozatot. Még akkor nem érett meg a népben a villanynak a sokoldalúsága, kimondottan csak világítást szolgált, esetleg rádiót, de még más irányban nem volt kihasználva a villany energia. Ma el sem képzelhető egy háztartás villany nélkül. Még a petrollal is takarékoskodott a jó nép, legtöbb helyen a kis nyolcas petrol lámpát használták, de azt is csak teljes besötétítéskor és hamar eloltották, hiszen pénzbe kerül a petrol. Luszter lámpák, az álló lámpák voltak a díszesek gazdagabb helyen az éső szobákban, az körégős volt, jaj, de mikor szabadott azt meggyújtani, tán karácsonykor, máskor nem. Az istállókban pedig disznóöléskor visszamaradt zsiradék, egy kis kanóc segítségével pislákolt, nem is kellett nagyobb fény, hiszen az állatok nem voltak fényigényesek. Persze a nyugati államok már túl voltak ezen az ősi világítási módszeren, mert én már 1934-es időkben, osztrákban csak villanyt találtam széles országban. | |
