Eladtam az órámat

Csodálatos mekkora érték volt az orosz szemében az óra, de egyben az teljesen ismeretlen szerkentyű is volt a szemében. Magam szemével láttam olyan orosz katonát, akinek a karján, de mindkettő karján 5-6 db óra volt, de volt rajta ébresztő óra is. Ezeket hallgatta, mint ketyegnek. Azt nem tudta hogyan kell felhúzni, mert ha húzta-húzta, akkor pedig elszabta a rugót és amikor nem hallotta a ketyegését, mérgében szétharapdálta. Nem értettem, miért ekkora érték a szemükben az óra, miért azt keresik elsősorban, falukban, elfogottaknál... házaknál ura jesz?....csak ezt mondogatták, sokan elsősorban nem értették meg mit akarnak, mondta nekem egy asszony, amikor kérdezték tőle ura jesz?...úgy értette hogy adja oda az urát, mint férje...van, van mondogatta vissza és az orosz követelte, hogy adja oda Ekkor lett a baj.
Az asszony nem értette, hogyan adja oda az urát... hát azt nem lehet oda adni… de az orosz követelte, ha van adja oda neki, mert lelövi. Bizony volt kényes helyzet, amíg végre az asszony megtudta értetni vele, nem óra, hanem ura, már mint a férje. Az orosz nagy dirrel durral, joppposu mattyozva hagyta el a sikertelen zabráló helyet.
Rengeteg órát szedtek össze a megfélemlített lakosságtól. Sokan készenlétben tartogatta óráját, hogy így megmentheti az életét, vagy mint nő az érintetlenségét. Valóságos legendák születtek az órák körüli körvadászatról. Csak amikor fogságba kerültem, akkor láttam az órának a nagy értékét és láttam az órahiányt, ohó itt nincsen óra, azért olyan keresett cikk az orosz szemében ez a ketyegő jószág. Minden zabrálásnak központi célja, óra-óra… Nagyon szerettem a kis doxa óramat, anyutó1 kaptam vőlegény ajándékul, így nagyobb emlék és érték volt számomra, minden más óránál. Legalább harmincszor, negyvenszer kizabráltak,elolr6l,hatulról-számatainszor kérdezték
ura jesz?....!!!! nyet-nyet... nincs-nincs. Mi legyen az órámmal?... Nagy gondba voltam miatta, hiszen állandó veszélyben voltam miatta, főleg már Szibériában, mert már elképzelni sem tudta az orosz, hogy valakinél óra is lehessen, mert az már nagy szó lenne, ha valaki ennyiszeri motozás után is meg tudta tartani volna az óráját. Nemcsak hogy végig tapogatott az orosz katona, elölről, hátulról, lábszárat, lábközet stb. de amikor nagy fogásra készült fel, akkor beterelt egy szobába bennünket, teljes felszerelésünkkel és akkor előtte meztelenre kellett vetkőzni, ruha nélkül kiküldött az épület udvarara és ott az ablak előtt kellett várni amikor a cuccot teljesen végig tapogatta, valósággal végig morzsolta, átfésült minden rongyot, zsebet, hátizsákot, na aztán ekkor jut is ám meg elrejtett ékszerekhez, nyaklánchoz, brossmedálokhoz, gyűrűkhöz.

Aggodva figyeltük egymás arcát az ablak előtt, kinek mikor dobjak ki
a teljes motyóját. Sokan elbúcsúztak a még ez ideig megmentett értékeitől, mondogatták is, na elmegy az arany nyakláncom a kulacshól, a darabka kenyérből, s ki tudja kinek hova volt ideje valamijét elrejteni.
Magamban én is eltemettem, s búcsút vettem az órámtól, láttam a vigyorgó kajánságra nyúló pofájú davajt, amint a füléhez fogja és hallgatja annak finom ketyegését. Jó fogása lesz ma ismét valamelyik orosznak, hiszen ekkora kotorászás után már nincs lehetőség az óra megmentésére. Tipródva tipródunk, közben egy-egy csomagot dobtak ki, a tulaj felölelte a motyóját és igyekezett meztelenségét valahogyan befedni, öltözni. Közben hallottam, na elvitték, megtaláltak... valahogyan már nem fájt semmi hiszen annyit vesztettünk már, mit kell már aggódni?...talán jobb volt idegileg annak, akinek csak a rajta valója volt, de még csak gatyája is csak a rajtavaló volt, így már egy ilyen cuccolás nem érintette, nem izgatta elrejtett értékei miatt. Igen azt mondom ennek volt könnyebb és jobb, de mégis oly nehéz volt megválni azoktól ami még megvolt.

Ismét megvan az órám!

Kidobták ám az én ruhatáromat is. Elsőben keresem a gatyaféléket, inget, de a szemem azonban állandóan egy bizonyos pont felé szegeződik, egy a fókuszpont, mégpedig a köpenynek a dragonyára esett. A dragony a köpenyen hátul van, dupla egymásra hajló övecske, kettő gombbal rendszeresítve, egyben disz is a köpenyen. Még nem értem odáig, hogy kézzel is odanyúljak, hiszen közben lestek a davajok, figyeltek bennünket… főleg mozdulatainkat, mert hiszen azért érezték talán hogy nem lehetett teljes a halászzsákmányuk. A hálóból is meg megmenekülhet a hal, vagy a körvadászaton a körből is kiszabadulhat a vad, megmenekülhet a végzet elől.
De amint már magam lettem a fogasa ruháimnak, teljes lemondás érzete mellett nyúltam a rejtett ponthoz és Uram Isten megvan az órám, ott van, ott van, ott lapul a dragony alatt, csak magamban ordítottam fel, de a szomszédok látták rajtam a megboldogulás mosolyát és csak arra kacsintottak, és én viszontkacsintottam, megértették, megvan. Tovább kísér az órám, együtt nyeljük el az ezer kilométereket, együtt sínylődünk a továbbiakban. Nekem meg ismételten csak idegességet fog okozni a többi zabrálás, mert nem ez az utolsó, így is lett. Már kint Szibériában volt szintén egy hatalmas zabrálás, amikor minden csomaggal sorakozni kellett az udvaron, egymás mellé állva egy méterre. A csomagot le a földre, egy méter hátra, és jöttek az eszkimók, az éhes keselyűk. Ekkor már nem velem volt az órám, kivettem a rejtett helyéről és a fekhelyem alá, rongyokba burkoltan rejtegettem. Néha-néha magam is meg-megnéztem, hallgattam, finom és nemes zenéjét, és ismét elrejtettem a szemétdombom rongyaimba.

Rongyok birodalma

Paralel zabrált az orosz félszakasz az udvaron kereste a magának valót, a félszakasz a barakkokban vájkált a szennyesünk között. Ismételten elbúcsúztam drága emlékem felett, mert be lehetett látni a barakk ajtaján, alapos nyomozással végezte a nemes munkáját ez az éhes csorda. Elénekeltem: volt nincs, fene bánja..., de azért mégis bántott ez az eljárás, ez a földi nyomorúság, amikor mint értéktelen két lábon mozgó sem állat, de nem is ember kénytelen mindezt elviselni, a győzőkkel szemben. Jaj annak, akit ember győz le, mert rosszabb az állatnál, van úgy néha, amikor az állat otthagyja a legyőzöttet, vagy hamar végez vele és szenvedteti.
Nem lehet ellene panaszt tenni, nem lehet vádat emelni, nem lehet menekülni a sors elől, csak egyet lehet: engedni a nemes emberi vandálnak. Kéjelegni, a kultúra felett, amikor a kultúrember lesz az egér a barbárabbnak a kezében, amikor kéjeleg a nyugatin, amikor nincsen előtte emberi érték, orvos, mérnök, tanár, jó munkás, csak egy van, amit néz, most úgy csinálok veled, ahogyan nekem kedvem van rá. Nincsen nagyobb átok a butaságnál, itt pedig az van és hiába is minden emberi erőlködés. A butaság vak, a butaság kérlelhetetlen, a butaság nagyhatalom a legyőzött felett, de csak addig..., de csak addig..., amíg, nincsen alkalom arra, hogy a nyugati civilizált ember bemutassa a maga észbeli különbségét, amikor kezd törpülni a vandál, de mivel csak az ő kezében van a fegyver, így nem lehet egyenlő fél a kettő.
Ismételten még talált mindig valamit itt-ott a davaj hát hogyne, amikor még az órám is megvolt. Többször kijelentették zabrálás előtt, akinek van órája, azonnal hozza elő, minden bántódás nélkül nyugodtan adja le. De ha nem és rátalálnak, akkor bunker és más büntetés lesz a számára. Na még ez is rája, nem adom le, minden alkalommal idegeskedek, meg még ha rátalálnak föld alá is dugnak. Kell ez nekem?... Kell nekem az óra?... Ha nem vihetem, megmentésről szó sem lehet.... Zabrálás végen indultunk a barakkba. Nem jelezték az óra megtalálását, nem találták volna meg?... Lehetetlen, amikor minden rongyom a földön hevert, minden feltúrva _ a fekvőhelyemen... Mi lehet? Van óra? Nincs óra?... most ez a kérdés. Szedegetem össze rongyaimat, amit nagyobb hidegben a nadrágomba szoktam rakosgatni, térdemet, lábszáramat tekergettem be velük, hogy a szibér hidegét egy kicsit tompítsam. Amint emelem fel az egyik rongyot, valami kis keménységet érzek benne. Szent Isten, megvan az órám! ! ! ! ! De ezt már csak én tudtam, meg talán Sári Jenő Balatonszentgyörgyi gyógyszerész barátom.
Bontogatom a rongyot, és csak rám villog a szép nikkel-lapos órám. Úgy éreztem, ő is nagyon félt, hogy más gazdája lesz neki és olyan esengve nézett rám, még hányszor és meddig kell ennyit idegeskedni, megalázkodni?...

Órából kalória…

Magam is nagyon rossz bőrben voltam és lemértem a helyzetet. Órám van, az igaz de maholnap meg is dögölhetek, miért tartogatom továbbra is az órámat. De mit is kezdhetek vele?...
El kell adni, de mivel a pénzzel sem kezdhetek semmit, jobb lesz, ha eladom kenyérért. De hogyan?... Ha megtudják, hogy óratulajdonos vagyok, az orosz őrparancsnokság nagyon megbüntet.
A munkahelyre jártunk ki teherautóval. Valahogyan a sofőrrel jöttem össze és annak ajánlottam a vásárt. Az orosz kapott is az alkalmon, hiszen ez az ő szemében borzalmas érték volt. Miért adjam?...
Az orosz sofőr ajánlott érte öt kiló kenyeret és valami kevés mahorkát. Te szent Isten öt kiló kenyér....milyen kevés ez, de a testnek sok, ma megérne ez az óra háromezer forintot is...
Mit lehetett tenni, mégis csak kapok érte kenyeret, a mahorkáért is veszek kenyeret, ismételten egy kis erőre kapok, tovább bírom e földi létet. Egyik nap elvitték az órámat, és már kaptam is érte kenyeret. De megkapom e a többi kenyeret? Volt az aggodalom. Többet nem jön a sofőr és vége a boltnak. De szerencsém volt, mert azon a héten mindig jött a sofőr és egy hét alatt kifizetett öt darab kenyérrel és mahorkámmal. A kenyér nagyobb érték lett a szememben, mint az órám. Emlékekből nincsen földi erő, át kellett váltani kalóriára, mert így ismételten szolgálta a test a lelket és e kettős harmónia biztosítása mindennél fontosabb volt. Megettem az órámat, igaz korpakenyér volt, tégla alakú, de kenyér volt, nekem táplálék. Az óra pedig, az orosz számára szintén földi öröm volt. Lehetséges, hogy még ma is meg van az órám, ami mindig emlékezteti az oroszt a magyar hadifogolyra, a kultúráltabb emberre, akinek még fogságban is volt órája, de a győző óriásnak csak puskája volt. Ma is sajnálom az órámat, és ha nem jön közbe a nagy erőveszítés, amikor már ismét csak letyegtem a gatyámban, amikor majd ismét éhes lettem, a hullák között elveszett az órám feletti sajnálkozásom, jöjjön a kenyér az öt kiló kenyér. Nevetséges mennyiségű kenyér, hiszen ma is kb. háromezer kiló kenyeret kaphatnék érte. De egy haldoklónak semmi sem sok és főleg már semmisem kevés, ha van még egy kis szalmaszál, amibe lehet kapaszkodni, menekülni a halál torkából, akkor nem várhatok gerendát. Abba kapaszkodom, ami biztos, és ami van. Így nem tehettem számítást akkor, mennyi kenyeret kellene érte kapni, ennyit adnak érte becsületes módon, eddig volt órám most csak kenyerem lesz egy hétig több. Akkumulálódott is a kenyérből egy kis erő, ki tudhatja...talán csak ez kellett a további élethez, mert ha ez nincsen talán én is ott valahol, a tömegsírban már rég porladnék.
Így szólt az órám története. Ismét vett az anyu egy órát, amikor megjöttem a fogságból, érezte a nagy fájdalmamat, most Omegám van. Remélem ez az óra már kenyérben szolgál, hanem ő méri le éveimet, napjaimat és perceimet.

A múltnak emlékei

Az orosz hadifogságomat, amikor most harminc, azaz harminckettő év távlatából visszaidézem, mondhatnám olyan spiritiszta szemlélettel, amikor szeánsz játék alkalmával megjelenik a meghívott, valahogyan én is meghívtam a fogságnak az alanyát, személyemet, meséljen a múltról, mondja el élményeit, amikor és ahogyan volt.
Persze azt kell mondani, hogy az idő sok mindent megszépít, azaz felejtet, különösen, ha kedvezőbb szél fogja ki a vitorlámat, akkor a veszély sem akkora, mintha csendes szélcsendben kell egyhelyben topogni. Sorsunk változni fog, ha egyszer hazakerülünk, ezt rendületlenül hittem, hiszen, ha mást nem csinálok, mint az utcán kóborlok és az elejtett, elhullatott ételmaradékot szedem fel, akkor is jobb sorsom lesz, mint itt ebben a testet, lelket felőrlő lágermalomban. Miért is becsültek volna meg az oroszok, amikor nekik is csak a nyomor jutott osztályrészül, amikor együtt hált a malackájával, kecskéjével, egyszinten volt velük igényben, kultúrában. Volt jobb sorsomat hogyan higgye el, amikor a fogpasztát kenyerére kente, hiszen a fogápolás teljesen ismeretlen terület a számára. Amikor mint állatként közeledett felém, ordított, rúgott, harapott, félvadságában, azaz vadságától szabadulva, csak azt adta vissza, amiben őket is részesítették.
Talán ez a visszaemlékezés nem is tud teljesen tárgyilagos lenni, hiszen a fogfájás is csak akkor, jaj és juj....amikor fáj. Ha már egyszer megszabadultunk a fájdalmaktól, mindjárt nem annyira fájdalmas a pillanat, de még csak az emlék sem. Ha minden este leülhettem volna írógépem elé, és a napi órákban eltöltött élményeit írhattam volna le, biztosan nem lenne ilyen humánus hangú az írásom, több lenne benne a fájdalom, a kibírhatatlan panasz a jajj!!!! Mert csak akkor volt olyan fájdalmas egy éjjeli fertőtlenítésnek a lebonyolítása, hideg, éhség, hajtás, davaj!!!! Alighogy lefeküdtem, már ordították, kelj fel robotyi....Ugye a maga valóságában az elhelyezés, a barakk, a poloska invázió, a tetűkkel való harc ennyi év távlatában még ez is megszépülve jön elő, habár visszagondolni és rágondolni még most is hátborzongató. Hogy annyian öröknyugodalmat ott leltek, csak az akkori embertelenségnek mindensége segítette elő, habár maga az orosz sem volt jobb helyzetben. Neki sem volt még csak egy aszpirinje sem. Mit adhatott volna az nekünk, miért sírsz kenyeres pajtás, mikor semmid sincs..., tartja a szójáték. Most magam vagyok, csak magam, de mégsem vagyok egyedül, mert a múltnak ezernyi színjátéka, annak eseményei cikázva futkoznak az agyamon keresztül és csak egy kicsit kell megereszteni a szellem csapját, már csepeg is belőle a velem megtörtént események sorozata. Beszélek a papírosnak, oly türelmesen engedi magát íródni, engedek az emlékezet sifonérjának, tárja ki a rejtett emlékeit.

Ha nem írnám is, telnének az óráim, csak akkor zaklatottabb volna az énem, mert szerte foszlana minden idegszálam, így pedig csak egyre koncentrálok, egy elveszett életéveknek sorozatára, amikor már nem éltünk mint ember, csak csont és bőr kóborolt, csúszott-mászott Szibéria földjén. Jobb, ha kidallom magam, tán könnyebb lesz nekem, de emlék marad annak a számára, aki egyszer is méltónak tartja ennek az elolvasására.
Nem vagyok író, nem vagyok semmiféle művész, de igen is voltam nagy életművész, aki a rám eső drámában megjátszottam a szerepemet, nem könnyű szerep, de játszani kellett, mert a porondmester nagyokat csapott volna rám és én játszottam. Közönség, taps nem volt a függöny lehúzása után, de éreztük a játéknak kimerítő és fullasztó hatását, de játszani kellett a végső befejezésig.
Ez a játék különböző szerepeket osztogatott, egyik nap árokásás, a másik héten kubikolás, vagy csőfektetés, hólapátolás, nagytakarítás május egy előtt, vagy a szverdlovszki nagy üzemben segédmunkás, meg már ahogyan már megírtam a többi szerepet is el kellett játszani, de úgy, hogy munkáltató meg legyen elégedve.
Például hogyan lehetett itt télen húsz-harminc fok hidegben árkot ásni, amikor a talaj cement keménységűre fagyott. Bizony egy napi munkában nem igen haladtunk öt centinél mélyebbre, szikrázni szikrázott a csákány, de a fagyos föld nem engedett. Mielőtt befejeztük volna a napi munkát, a megásott helyre vastagon terítettünk tőzeget. Meggyújtottuk. A tőzeg egész éjjel bűzölgött, füstölgetett és a sziklakeménységű talajt egy kicsit meglágyította. Így reggel, amikor mentünk, tényleg jobban haladtunk mélyebbre, de ez sem volt több talán tíz centinél és így kezdődött újra és újra. Úgy láttam, megéri a vállalatnak ez a kínlódásos eredmény, mert csináltatta velünk. Ami nagy baj volt, hogy tényleg kellett mozognunk, nem lehetett lazsálni a nagy hideg miatt, akarva, nem akarva csak kopácsoltuk a megdermedt földet. Egy-egy csákányozásra nem jött fel nagyobb darab, mint egy kávés kanálnyira való, de azért estig valamire mentünk lefelé.