 |
    |
 |
Szökésről beszélni... Nincs kapcsolat az otthonnal Szóval Romániából való megszökésnek, a realitásának a százaléka igen kicsiny lett, sőt egyenlő volt a nullával. Az első világháborúból maradt egy szökési siker a következőképpen. Négyen öten összeszervezkedtek és szereztek mérőszalagot, nagy papírt, ceruzát. Kezdtek meréseket csinálni a lágerterületen belül, majd egy fél napig ,de úgy hogy feltétlenül az őrség tudomást szerezzen az ők fontos mérnöki munkájukról. Állandóan mértek, majd számoltak, jegyeztek, vitatkoztak, mintha valaki megbízta volna őket a területi mérésekkel. Senki nem zavarta meg a munkájukat, sőt aki közel ment hozzájuk, azt tanácsolták messzebbre, mint valami titkos dolgot cselekedtek volna orosz megbízatásra. Amikor már a belterületen mindent felmértek, látva az orosz őr is milyen, nagy fontosságú megbízatást kaptak, tétlenül ide-oda nézett és engedte zavartalanul a munkájukat. Igen ám, de a mérést már a láger kapujánál végezték, sőt ki kellett nyitni és azon túl is folytatták a mérést nagy-nagy igyekezettel. Az orosz kapuőr, látva ezen mérnöki, inzsenyiőr, szorgoskodást, még segítette a kaput is kinyitni a mérnököknek. A mérnökök majd a lágertől mindig messzebbre kerültek, de állandóan mértek és írtak, amikor pedig egy bizonyos helyig eljutottak, amikor már az őrök figyelő körzetéből kiestek, hát szépen elsétáltak örökre, búcsút intettek a lágernak. Amikor észretért a davaj, este már a mérnökök nyugodtan folytatták az útjukat hazafelé, annál is inkább, mert akkor nem volt az országban orosz katona, sőt forradalom vette át az uralmat. Ezt a trükköt itt nem hiszem, ebben a helyzetben végre lehetett volna hajtani, igen nagy bizalmat kellett volna a lágertől kapni, hogy így lehetett volna nyúlcipőt ölteni. Belenyugodtam abba, ha már eddig megváltották és kifizették az útiköltségemet, bízom abban, hogy majd egyszer visszafelé is kifizetik az utazásomat, kosztolásomat, szállásomat. Gyenge vigasz, de ellene nem sokat lehetett tenni az adott helyzetben. Ez volt az az időszak, amikor otthon nem tudták, hogy élek-e vagy már meghaltam, de bizony nekem sem volt hazulról semminemű értesülésem. Habár a vonatból dobáltam ki címet és kértem a megtalálót, írjon a feleségemnek, állítólag egy valaki írt volna, az urát viszik Oroszországba, hadifogolynak, semmi más. Tehát teljesen megszakadt az otthon és köztem a kapocs, pókhálón függő életet éltem, vajon mi újság otthon, Endre már akkor élt, nagy apáék? Teljes sötétség, hírek nem jöhettek be a drótokon keresztül, el voltunk vágva testileg és lelkileg az otthontól, nagyvilágtól. Csak annyit tudtunk meg Vojna Kaput, a háborúnak vége. Emlékszem egy pár asszony jött keresni, azaz látogatni a férjét, ide a táborhoz, de nem engedték be, s talán úgy emlékszem nem is engedték a férjével beszélgetni, vagy ha még beszélhetett volna is, jött a dajkamese, úgyis mennek haza, csak „dokument” igazolócédula és már nem is leszünk itt, nyugodtan menjenek haza. Becsapások sorozata Ez a teljes bizonytalanság is őrölte az idegeinket, hiszen a háború nem lakodalom volt számomra, és még hozzájött ez a földi pokolnak minden kínja, amit egy embernek el kell tudni viselni. A hadifogoly statisztika, ha egyáltalán van és volt, szomorú képet mutatna, mert én szerintem a hadifogság több áldozatot kívánt, mint a lövészároknak minden halottja. Borzalmas sok ember elpusztult, tehetném az én tapasztalatom szerint kb. a hadifogságba jutottaknak kezdettől végig kb. 60%-a fogságban elpusztult. Ismétlem ez csak az én körülöttem lezajlott halálozást veszem számításba. Az egészre vonatkozólag nem tudnék határozottan választ adni, mert voltak kivételezett lágerek is, amit a Vöröskereszt nemzetközi szemlélőjének mutogattak, ahol ez az arány nem így jelentkezett, de az én körülményeim közt élőkre csak ezt tudom mondani. Borzalmas volt egy reggeli ébredés, hányan nem mozdultak meg többet, megfásultak az éjben, örök búcsút sem intett senkinek, a halál lopva vitte el magával, csak az üveges szemek meredtek bele a semmibe. Most így utólag azt kell mondani, Fogsányi volt a szenvedések purgatóriuma, mert csak a kezdet volt és csak egy lépés már a pokol tornáca. Amikor az ember nem ihatik, nem alhat, nem érezhet, nem emberszámba veszik, amikor nincsenek jogai, éhezik, ki van szolgáltatva a legelvadultabb davajnak, azt tehet velem a mit akar, rúghat, üthet, eltüntethet, mi kell még?… Itt még ismeretlen az anyakönyvi napló, és amíg ez ismeretlen, addig az ember csak egy szám, mozgó bábú, név nélkül, sehová sem jegyzik se be, se ki, addig az ember még csak állatnak sem tekinthető, mert az nagyobb érték. Hát akkor én mi voltam több ezerrel együtt?… Nem volt orvosi kezelés, nem volt egy aszpirin sem, jaja volt annak, aki valami bajban jött ide, könyörtelen volt a végzet, csak a halál húzott egy strigulát, senki sem. Nem sírt fel senki, nem szólalt meg harang, nem kellett koszorú, sem fejfa, de még csak particédula sem, hát mi? Csak egy gödör, ahol meztelenül egymásba fonódva, mésztejjel leöntve várták az összeolvadást a földdel, földből lettél és földdé válsz. Nincsen semmi érzés, ki zokogjon feletted? Ki hullasson könnyeket, hiszen a szeretteid nem láttak, nem hallottak rólad, nem kezeltek súlyos bajodban, hitték, hogy még látnak, hogy jó egészségben vagy, talán a megérzés sugallhatott volna valamit, telepátia, amikor az álmok sejtetnek valamit. Erre a szenvedésre kár volt szülni az anyáknak, kár volt nekik is végig szenvedni a szülési traktust, fájdalomból csak szenvedés, és földi siralom lett az újszülöttből. Mily jó, akik itthon halhattak meg, könnyes szemekkel körülvett koporsóban, fejfával, virágokkal díszített sírhantban. Nincs akkor űr a halott után, mint akik itt tértek a halottak birodalmába, akikről soha még csak az emlékezet sem emlékezik meg róluk. Sok a halott. Csak a létfenntartására összpontosul minden Ilyen elmélázási percek, órák, sűrűbben jelentkeztek, bizony meg kellett az embernek magát jól rázni, mint a kátyuba fürdött disznónak meg kell rázni magát, hogy lerázza magáról a szutykos sármasszát, nekem meg le kellett rázni ezt az elkeseredett lelkisárt, hiszen nincsen a kettő közt különbség, mindkettő piszok és szenny, amit nem akarunk elviselni, szabadulni kívánunk tőle. De hiába rázogattam magamat, rövidebb hosszabb időre immunis lettem ilyen gondolatoktól, de ha ismét ért valami megrázkódtatás, ismét felhőkbe burkolózott énem, nem kapott vigasztaló napsugarat. Mi is adott volna itt vigaszt? Az egyik nap olyan volt, mint a másik, sőt az erő fogytán, mind vészesebb kezdett lenni, a tartalék, ami volt a testben, fogyni kezdett, ezt magunkon is kezdtük észrevenni, mert a férfiasságunk lankadni kezdett erősen, hiszen már csak lét lett a központi kérdés a test és lelki fogyás mellett. Pedig ha már az ember veszteni kezdi a sex vonzalmát, az veszett ember, hiszen kihagy egy nagyszerűséget, mert a koromnál fogva, hiszen most delelnék, harmincöt éves vagyok. Mit kibír ilyenkor az ember. Lemérhetetlen, számokban kifejezhetetlen. Azt csodálom, hogy nem tört ki a lágerban itt nálunk valami ragály, kolera, vagy hastífusz, hiszen volt akiből csak vér folyt ki a fenekéből, a latrina nagy része vérfoszlányos. Jó ha jött egy eső, és az némileg lemosta a rútságnak okádékát. Emberi élet ez, erre van kárhoztatva az ember, ember, ember által való állattá való lesüllyesztés. Meddig lehet ezt bírni? Tettem fel többször ezt a kérdést. Hazamenetelről szó sem lehetett, inkább további elszállításra lehetett számítani. Robotra, munkára valahová. Nem voltam fizikai dolgozó sohasem, nem is kedveltem és a jelenben sem kedvelem. Hová és milyen munkára fognak besorolni? Abban bízva, ha ebből a lágerből elmegyünk, talán nem lesz az új helyen ekkora nyomor, hátha jobb lesz. Rossznál csak jobb jöhet… reménykedtem magamban. Május, június hónapokat töltöttem ebben a halállágerban, a már elmondott nyomorban, halál torkában. Mind jobban erősödött a hír, indul a szerelvény a jövő héten és ismét egy. Kezdete a z orosz rendezni a szállítmányokat, a mi szállítmányunk állományilag úgy rendeződött, hogy főleg tisztek, mégpedig mérnöki tisztek és legénység. Többszöri próbálgatások után, állandó zabrálás mellett kialakult a menetszállítmány. A vagonrendezők esténként jelezték, holnap lesz a berakodás, emeletes priccsek, egy vagonba nyolcvan-kilencven ember. Borzasztó, hiszen az előírás szerint negyven ember a rakodási norma, mi lesz itt, ahogyan eddig is 94 ember volt egy vagonban. Tényleg hajnalban óriási ordítozásra ébredtünk, mi van? Ég a barakk, kitört az angol-orosz háború? Vagy mi a lantért van ez a borzalmas ordítozás? Még sötét volt. Az elvonulók, tehát én is, azonnal sorakozó, rengeteg számlálás, parancsnokok kijelölése, vagonparancsnokok. Berakodás a vagonba, indulunk Szibériába Órákba tellett, míg meglett a létszám, vagyis egyezer szegény magyar, akik indulnak a nagy ismeretlen világba, honba, hová? Merre? Miért? Isten veletek fogarasi havasok, még ettől a szemlélettől is megfosztott a kegyetlen sors keze. Egyszer csak mozog a nagy embertömeg, indul az eleje, a kapunál ismét számlálás, de csak számokban, ezer meglegyen, ez a fontos, lehetett volna az emberbőrbe bújtatott birka is, azt is olvasta volna szegény davaj. Nem reggeliztünk?… Éhesek vagyunk… hol a napi kenyér… cukor… sem vizünk, hát mi lesz itt?… Most megdöglünk, jön kifingás a végső leszámolás. Feleletet kaptunk, majd a vagonokban megkapjuk. Hamarosan eljutottunk a berakodási helyre, tényleg ott szorongott egy szerelvény, láttuk a priccseket, ez is csak deszka, semmi más, törheti az oldalamat továbbra is a lágy fekhely. Úgy emlékszem Bozóki százados vagonjába kerültem és igyekeztem a felsőpriccsre kerülni, mégpedig a vagon belső falához, legalább egyik oldalamnál ne feküdjön senki. Na meg közel legyek az ablakhoz, habár az sűrűn szegesdróttal volt befonva, bizony csak a bogár juthatott ki-be rajta. Ahogyan benyomtak minket a vagonokba, kb. 80-90 fő, nem volt egy talpalatnyi hely sem, csak középen valamelyest, na meg az angol klozet körül. Ez meg egymagában megérdemli, hogy róla is ejtsek pár szót. Könnyen megoldották a WC kérdést. Szó szerint kb. tízszer tízes négyzet volt kifűrészelve a vagon alsó padlóján, itt a nyílás, ezen keresztül kellett szarni, hugyozni. Na, komám, eddig sem sikerült mindig a pontos célzás, hiszen az maga egy művészet volt, hogy az ember figyelje a valaga végét, a szarás útját, na meg a nyílás helyzetét. Ha mind a három irányítás jó volt, akkor pontosan ki lehetett szarni rajta, de aki ezt a célzást nem tudta megcsinálni, az bizony mindenhová szart, csak a lyukba nem. Nem is akarom ecsetelni, ismételten milyen bűz vett körül bennünket, nem volt elég a büdös test és fing szag, jött a latrina bűze is. Persze legtöbbet szenvedett az aki legközelebb volt a nyíláshoz, hiszen akarva, nem akarva az orra neki volt legközelebb a tett színhelyéhez és ez nem egyszer ismétlődött meg naponta, hiszen a létszám nagy volt és az út is tartott vagy kettő hétig. Ha mellé szart szegény pléni, valamivel igyekezett a szarát kiterelni, ronggyal, vagy a kezével, hogy azért kívül legyen a kitett határ bélsara. Ugyanígy kellett pisálni is, nem lehetett állva elhelyezkedni, mert az maga egy művészet lett volna ismételten guggolva kellett csőirányt, irányzékot venni és igyekezett, ha ügyes volt az illető némileg kispriccelni a nyílás körüli szarcsomót. Ahogyan betömtek ebbe a cellába bennünket, már kattant is a zár, lakat, lélek az ajtón se be, se ki, de főleg a test nem, mert az volt, akinek a lelke csak kiszállt ebből a tömegsírból, és előbb ért haza, mint mi. Megy a vonat... de hova???… Amikor már némileg kapkodtunk a levegő után, hiszen mi jutott egy ember számára, hol volt KÖJÁL, aki ezt megengedte, és nem tiltotta be ezt a szállítást, nem vizsgálta felül a higénikus elhelyezkedést. Zörgött a lakat, csikorgott a vagonajtó, hozták a reggelit, vizes krumplitea. Igen mert a krumplit, csak az ízén lehetett érezni, na meg itt-ott egy-egy krumplifoszlány úszkálgatott. Mire volt ez jó, amikor megittam ezt a löttyöt? Mikor jön a kenyér? …az idő meg jól haladt előre, talán már volt 10 óra is, és még mi mindig itt állunk. Jött a kenyér, felvagdalva, ki kapott egy darabot, válogatás nincsen, ahogyan jött, és ahogyan kedvezett a Fortuna. Fellebbezésnek, panasznak helye nincsen, de kinek? Talán már dél is lehetett, amikor megrándult vagonunk kerekei és éreztük, megyünk. Szigorúan tilos volt az ablakon kinézni, arra nagyon vigyáztak a davajok, akik a vagonok tetején ugráltak egyik vagonról a másikra és állandóan figyelték az ablakunkat. A gyorsaság megfelelt a vicinális vonat sebességének, tehát úgy véltük van idő, nem akarnak semmit sem elsietni. Hová és merre megyünk? …volt mindig a kérdés. Rengeteg rémhír járta a szállítást, tény az, hogy ott senki sem tudhatott biztosat, a szerelvényt futtatták egyik kilométerről a másikra. Nem hiszem, hogy volt ott valaki, aki tudta volna a végcélállomást, legfeljebb felsőbb szervek irányítójánál volt látható. Vizet is adtak, kb. három decit és adták a napi cukrot, másfél dekát, vacsorát, ami szintén valami teaféle, káposzta vagy krumpli. Több helyen megállt a szerelvényünk, és ha mégis elloptunk egy-egy állomás nevét, köztünk lévő Princ Gyula nagy földrajzos, az apja Pécsen volt egyetemi tanár, földrajzszakos, és a fia is sokat tanult az apjától. Raktuk össze a mozaikokat, hol és merre jártunk. Egybevágó vélemény volt, hogy a szerelvényünk délre tart, de hová… Ebben a vagonban a szenvedés még jobban jelentkezett, hiszen a nincs mellett, az éhség mellett még csak levegőnk sincs. Ha valaki odadugta csak pillanatra a fejét a ledrótozott ablakhoz, borzalmas ordítozás mellett, menj el onnan, nekünk sincs levegőnk. A levegő értéke ekkor szökkent fel és lett a szemünkben egy ismételt nagy elem, drága kincs. De pár nap múlva mind többen utaztunk, hogy hol és mikor lettek az útitársak, azt nem tudjuk, de a tetűk kezdték a vérünket lakmározni. Legjobban a hónaljban és a lábközti szőrzetben meghúzódni és pedig mind nagyobb falkában. Jutott belőlük nekem is egy csomó, bizony kellemetlen főbérlők voltak, mert sem irtással, sem felmondással nem hagyták el a ruházatunkat. Még csak ez volt hátra a boldogságunkból. Többször tettünk fogadást, na most benyúlok a szőrzetembe, hányat húzok ki?… négyet, ötöt, hatot mindig sikerült a tenyérbe kihalászni, és kezdtük őket öldösni hóhér módjára. Így lettünk mi is hóhérok, öldöklők, életet pusztítók. De hová visz a vonat? …hol vagyunk. Egész nap csak hevertünk, esetleg a priccsen összehúzódva valamiből kártyát készítve, ment az ulti… | |
