A jó meleg munkahely...

Harc az életért, hiszen ebben a szibériai hidegben, vagy egy ilyen fűtött helyiségben dolgozhattunk, az nem volt közömbös. Nagyon nagy áldás volt ez a festői szakma, amire mertünk úgy vállalkozni, hogy soha még csak nem is meszeltem falat, nem pedig festeni. Talán abban volt szerencsénk, hogy az orosz igények a képességeinkhez voltak hangolva, ő sem várt többet mint amit mi tudtunk. A színes meszes festéket szépen rámeszeltük a falra, úgy emlékszem még csíkos sem lett, szép egyenletes szint kaptak a falak. Így ezeket a munkálatokat nyugodtan végezhettük, jó pár héten át. Persze ha idehaza egyszer is láttam volna, vagy különösen csináltam is volna ehhez hasonló munkát, főnyeremény lett volna, hiszen akkor nagyobb mellel tudtunk volna fellépni és bizonyítani. Ki gondolta azt, hogyan kell sapattolni, olajfesteni, alá sima csiszolt falat előkészíteni.
Ma már minden nehézség nélkül minőségi munkát tudnék végezni, csak egy hiba csúszott be, két hatos vagyok hatvanhat, az erő elszállt, ide pedig nagy erő kell az ilyen munkákhoz. Kacagva gondolok vissza festői beosztásomra, speciál szakmámra. Talán, a német nyelvtudásom mentett meg az első napi kirúgástól, mert a nacsalnik elhitte a. mesémet, nálunk így csináljuk a gittelést, s talán sajnálta is a magyar szakmunkást, csak még itt tartunk a lakáskultúrában? Gondolta, hát majd megmutatja, hogyan kell ezt a munkát elvégezni, hol szintkülönbség, s talán még büszke is volt arra, besegített a magyar festők technológiájába, festői technikájába.
Talán embersége, lengyel rokonszeretete, miatt nem dobott ki bennünket az első napnak első órájában, mint ahogyan kirúgtak az első nap első órájában, amikor szintén, mint speciális kőművesként jelentkeztem, gondoltam ez is belső munka, majd csak valamit tudok csinálni és ott is eltelik pár hét, vagy hónap.
Szeretettel gondolok vissza erre a festői munkámra, és főleg arra a vezetőre, aki ekkora balkezesség láttán nem rúgott ki bennünket, türelemmel engedett a mi gyarló butaságunknak. Ha német lett volna a nacsalnik, akkor biztosan az első órában kirúgottak lettünk volna, hiszen a másik szárnyon dolgozó németek közül néha tapasztalatcserére átnéztek hozzánk és kajánul röhögték a mi packázásunkat, balgaságunkat. Igen szerették volna, ha minket kirúgtak volna, innen mielőbb, így nekik lett volna időben és melegben hosszabb idejük a jó helyen. Mi is csökkentettük a négyzetmétereket, jól, rosszul, így nekik is szűkült a területük és főleg a meleg helyen való fogság idejük.
Ha most látok festőket dolgozni, főleg ha nálunk festenek, mindig elmondom hőstettemet, szakmai gyakorlottságomat, hiszen én már Oroszországban is festő voltam, azaz szobamázoló. Ez nem megalázó, ha egy ilyen országban dolgozhatott az ember.



Világrekord a szarásban...

Fájó szívvel vettünk búcsút a helyiségtől, a jó melegtől. Ha jó visszaemlékszem valami szajrét szereztünk a zsidó nacsalniknak, gyűrűt, vagy zsebkendőt és mindig úgy érezte, aki még kaphat tőlünk valami tárgyat, ami neki itt nagy érték. Szóval vége lett a délibábos világnak, ezt azért írtam le ennyire részletesen, mert az összes munkahelyek közül itt voltunk legjobban védve a hideg elől, ahol volt víz, s főleg az épületen belül volt meleg helyen a WC. Na ez kimondhatatlan nagy földi kincs volt számunkra, mert nagyon sokat szenvedtem, amikor kinn a hómező közepén, mínusz harminc fok mellett, na esetleg szélben kellett ezt a fontos biológiai funkciót elvégezni.
Miért is volt ez olyan borzasztó. Civilizált körülmények között ez nem probléma, hiszen annyi lehetőség kínálkozik városban, városon kívül, amikor nem okoz fizikai fájdalmat egy ilyen leülés. De odakünn!!!
A cigányként „szar a hideg, ha nem fúj a szél” igen ha valahol igaz az a megállapítás, akkor itt a Szibéria torkában százszorta igaz. Éppen a szél miatt igyekeztem mindig a vatta nadrág és a gatya közé valami melegítőt felvenni, volt ez valamiféle ruharongy, esetleg ing, törülköző, amit körül kötöttem magamon, szóval mettől több réteget kialakítani a test körül.
Ez eddi rendben is volna, de… most jön a de. Mivel reggel sokszor a korai kelés és davajozás mellet nem értem rá leülni, vagy nem is éreztem ingert a bélsár távolodására, hiszen reggel hét órakor már hajtottak bennünket munkára, télen-nyáron egyaránt, vagy még előbb. Na, most ha teljesen szabadban dolgoztunk, kőfejtés, hótakarítás, árokcsövezés /éjjeli tőzegrakás gyújtás után/ vagy másutt, na most kell leülni, le kell ülni, mert nem lehet tovább már a körkörös izmokat igénybe venni, kezdődött az uram isten kínszenvedése. Elsőben a fufajkát, vagy a kecskebőr bundát kellett letenni.
Már ekkor éreztem a csikorgó tél fagyos fogát, kezdte szurkálni a bőrömet, mert ezzel kezdődik, a hidegtől borzalmas tűszúrásokat érez az ember. Jött a többi ruhadarab, a vetkőzőszám. Ez nem okozott kéjelgést, nem járt tapssal, és főleg nem kívánkozott nézőket sem. Amikor a vattanadrág is már letolódott, jöttek az egyes rongyok letekerése, és mindjobban csípett a hideg. Nem lehetett ezt a vetkőzőszámot lassan végezni, gyors és hirtelen mozdulatok kisérték az egyes rongyoknak a földre való dobálását, és ami még csak most volt a legborzalmasabb szám, puszta meztelenségében ott állni, engedve a fagyos szellőnek a testen való táncát, megállapítani honnan fúj a szél, s lehetőleg akkor nem arra célozni a püspökfalattal. Persze akarva nem akarva többi társaknak ezt látni kellett, hiszen elhenyélni nem lehetett a teret, közvetlen közelségben következett be a megkönnyebbülés. Ha úgy sikerült a kiürítés, na talán mára már elég volt, de ha valami hasmenés uralkodott az emberen és tudva, hogy esetleg ez még naponta jó párszor megismétlődik, meg ennek a tudata is verejtéket csalt ki a homlokomon.

Nem tudom, hogy egy ilyen számban mennyi a világrekord, hol tart a szarási sport, ki kapott már aranyérmet, de úgy kellett ezt a műveletet elvégezni, ha stopperoltak volna, biztosan díjazták volna.
Emberi kínok közepette kellet bírni, amikor az ember puszta seggét kitárva a szibériai hidegnek, dacolni a fagyos fogával, hiába harapdálsz belém, csak én leszek győztes, nem fagyok meg, azért sem, az embernek kell erősebbnek lenni, a szervezetnek kell a kalóriáját bedobni, tényleg mennyi kalóriába kerülhetett egy ilyen szibériai pusztaságban a szarás?...Az biztosan sok hőt vesztettem el, pedig rekordot igyekeztem felállítani. Persze nem csak én voltam ilyen szerencsétlen helyzetben, többen és sokan végezték el így ezt a folyamatot, s jaj volt annak, akinél hasmenése zavarta meg többször. Egyenlő a halállal.
Akár milyen gyorsan is folyt le ez a szarás, lehűlt fenékkel lábszárral, hassal, derékkal, na ilyenkor papírhasználat ismeretlen fogalom volt, tehát megborsózott alsóvégtagokkal felállva, kezdődött az öltöztető szám. Igen ám, ezen idő alatt a levetett rongyok is átfagytak, hideg gatya, hideg rongy, hideg nadrág, csak még ez hiányzott a boldogságomból. Ez a művelet tartott tovább, hiszen minden ruhadarabot a meggémberedett kezemmel elrendezni, helyére tenni, elsimítani, nem volt ez könnyű munka. Az egyik ruharab biztosítótűvel volt ráakasztva, a másik valami rongydarabbal volt rámkötve, mire minden stólaszerűség a helyére került, sok hőt vesztettem. Nagy könnyebbülés volt az utolsó ruhadarabnak, a bőrbekecsnek a felvevése, lekötése, begombolása. Mint a mirelit hús úgy ereztem magamat, na most aztán korpakása add a kalóriát, mert magfagyok ezekben a lehűlt öltözékekben. Bizony sok idő telt el, amire éreztem a test meleget, ami jó érzést váltott ki, na még visszanyertem a mozgási képességemet.
Hát ilyen borzalmas kínok közben lehetett itt még ezt az ügyet is lefolytatni, szinte örültem a szorulásnak, legalább mentes voltam a megfagyástól. Persze nem sokáig bűzölgött a bélsarunk, mert pár perc múlva, mint egy kőruha darabot lehetett mar tovább lapátolni. Itt is a nagy embertelenség és a nyomor abban állott, amikor kénytelen volt mindenki előtt, néha nagy röhögések kíséretében, vagy egyéb megjegyzések közepette, na mi laffog ott neked?...hová lett a szerszámod?...stb. kénytelen volt az ember állat lenni. Na persze ez csak nekünk volt ilyen visszataszító, mert az orosznak nincsen ilyen előítélete, hiszen a nyílt utcán való szarás, pisálás, nem szokatlan látvány volt akkoriban.

Ha már a szarási témánál tartok, akkor már ide veszem ekörüli témámat, ami bizony nagyon meglepett és rettenetes nyomott hagyott bennem.

Szarpucolás

Egy vasárnap reggel, jött a davaj ordítva, sorakozó davaj roboti. Itt kell megjegyeznem, nem kellett minden vasárnap dolgozni, volt szabad vasárnap is de bizony zömmel nem volt szünet. Ugyanis az egyes vállalatok, akik tudták a legolcsóbb munkaerő a hadifogoly emberi állati erő, a láger parancsnokkal összebeszélve, haszon fejében, lehet az maszekolás is, vagy a lágerparancsnok megvesztegetése fejében lehet igényelni munkára hadifoglyokat. Persze ez nem volt megengedett, de ki tehetett volna valamit is ellene, hová menjen panaszra, szegény védtelen hadifogoly, nem lehetett panaszt emelni, esetleg levelet írni Moszkvába, ha elment volna a levél, esetleg kinyomozva a levélíróját és örökre eltenni láb alól ebből a világból.
Na így tehetett a következő eset is. Ezt azért merem mondani, mert amikor nem a rendszeres munkahelyre mentünk, hanem valami más területre, egy-egy napra, főleg csak vasárnap, akkor tudtuk már itt valakinek ma nagy haszon származik a mi szenvedésünkből.
Na így jött a davaj és hajtott bennünket a házak közt, míg csak egyszer elérkeztünk olyasvalami fölszintes házakhoz, mint a mi volt cselédházaink voltak. Ajtó, ajtó mellett, minden ajtóhoz pár lépcső feljárat. Lehetett ott vagy száz vagy, kettőszáz lakás is, de sűrűn egymás mellett, mint a cselédlakások voltak valamikor az uradalom udvarán. Egészen otthonosan éreztem magamat, mintha Gyulamajorban, vagy a Szúnyog majorban lennék. Amint így tájékozódunk, hozzák a felséges szerszámokat, csákányt, lapátot, hü ismét kopácsolunk valamit ebben az istentelen hidegben, mert bizony, ha nem is volt harminc mínusz, de lehetett tizenöt fok körül a légkör.
Kettesével állit fel a davaj, valami civil adta ki a parancsot, és kettesével visznek az ajtó mellé. Mit kell itt csinálni??? -gondoltam.
Be kell törni az ajtót, vagy mi fenét kell itt dolgozni. Az ajtók mellett mindenütt egy dombocska állott, kb. ötven-hatvan centi magas és egy méter alapterületű lehetett. Hó takarta a dombot, így mit sem sejtetünk a tartalmáról. Megkaptuk a parancsot, ezt a halmot kell eltakarítani, fölcsákányozni, majd a felcsákányozott halmazokat kosárban kullókon kellett egy gyűjtőhelyre szállítani.
Na jó, szép vasárnapunk van ismét. Másodmagammal voltam. Veszem a csákányt, igyekszem a domb oldalába csapni, irtóztatóan keménységre akadok, mégis valami más, mint a föld. Nehezen enged a dombhalmaz, de azért csak igyekezem valamit dolgozni, hiszen állni sem lehetett, mert hideg volt.

Mindig az volt a pechünk, hogy nem lehetett állni, vagy csak nézegetni, a hideg ellen kellett védeni magunkat mozgással, munkával. Ellenkező esetben megfagytunk volna. Ezért is borzalmas volt a téli munka.

Mindenki a maga ajtaja mellé szart

Szóval csak-csak csákányozom a kupacot és látom vagy ötven pár körben az udvaron nagy erővel csákányoz. Amint a kupacot egy kicsit sikerült kimélyíteni, csak szagolgatok, csak szimatolok, de a szomszédom is a másik kupacnál egy máriapócsi Ferencrendi szerzetes barát csákányozott isteni türelemmel, odaszólok neki, te páter ez nem szar??!! Fintorgatott arccal rámnéz, már ők is elértek egy kis fejtési eredményt, de úgy véli, hogy tényleg szar. Dehát hogyan került minden ajtó melle ekkora halmaz szar?.... Kaptunk rá választ, itt a szokás, nincsen klozet, sem vécé, mindenki a maga ajtaja mellé kuporodva végzi el a fontos műveletet, tehát nincsen szemérem, nincsen szégyenérzet, kire mikor ráérett a szükséglet és hupp. És ami a legmeglepőbb volt szintén, ahogyan csákányoztuk a szardombokat, mind-mind fogyott, nem találtunk az egész szarkupacban egy darab papiroskát sem, vagy egyéb egészségügyi holmit. Tehát itt nem divat a seggtörölés. Mégis csak volt valami hagyomány a régi falukban, amikor itt is csak egy gödör volt ásva, a gödör mellett karó, a karón egy kukoricatorzsa, ami szolgálta a papírt az egész családnak. Talán túl élesen írom le ezt a történetet, de nem kendőzhetek, hiszen ott akkor mi csak ezen a nyelven beszéltünk, nem kerestük a szaloni kifejezést. Ez tény volt. Itt ugyanis nem volt büdös ez a halmazocska, hiszen a hideg azonnal konzerválta az ürüléket, sőt még hótakarót is kapott tehát, mint bűzmentes, köjál által engedélyezett népszokás uralkodhatott. Nem tartott egésznap ez a művelet, de azért azt kell mondanom, igaz az a közmondás is, „ne piszkáld a szart, mert akkor büdös lesz” igaz is volt, mert azért akárhogyan fagyott, mégis a trágyabomlással csak a közepén bűzlött és bizony nagyon büdös lett a vége. Na szép vasárnapunk volt.
De ez is beletartozott a hadifogsági élménybe. Persze, erre a munkára igényeltek minket, az ottani takarító vállalat, az orosz láger nacsalnik itt sem törődve, hogy vasárnap, pihenőnapnak is kellene lenni, jó pénzért, vagy másért bérbe adott bennünket. Annál is inkább így lehetett, mert az ilyen munkáknál sohasem tartott teljes napi foglalatosság, tehát azért ügyeltek arra, hogy némi kis pihenőóránk is legyen.
Így voltam én arany merő is, az az aranybányász.

Mindig kerestem azt a lehetőséget, hol lehetne valami fedett helyen dolgozgatni, hiszen egy belső munka fél életbiztosítás volt a számomra.

Kőműves voltam

Kivonulás előtt kiabáljak az ajtóban, ki van köztünk kőműves?... Hü gyerünk… én is, én is hangzott a válasz. Speciál?... da, da... igen, menjek a kapuba, ahol már szintén gyülekeztek, a kőművesek. Na itt már tényleg voltak köztünk szakemberek, de én bizony soha életemben nem voltam kőműves munkában. Indulás… hajt a davaj, mentünk, mentünk, azaz csak csoszogtunk, hiszen a kemény hidegben sírt alattunk a hó, valóságosan nyikorgott, leheletünk, mint valami kéményfüst, úgy nézett ki. Amint mentünk a házak előtt még sötét volt, de a házakban világítottak. Ekkor az otthon édes melege futott rajtam keresztül, mily nagy boldogság lenne meleg otthonban lenni, és onnan nézni ezt a vad zord vidéket. Találgattam mit is csinálhatnak ilyenkor az emberek a világnál? Főleg faházak voltak errefelé, ősi építkezési mód, vastag fagerendák héj nélkül, és a végek összecsapolva. Kívülről csupasz, de belülről vakoltak voltak ezek a faházak. Úgy vélték nagyon meleget tartó építkezési módszer.
A fejemben már bizsergett a kőművesi munkafolyamat, mit kell majd ott csinálni. Valahogyan nem féltem, éreztem bennem annyi leleményességet, csak megbirkózom valahogyan ezzel a szakmával is.
Elérkeztünk valami új településhez. Házak mellett házak...sorakoztak.
Az egyik házba behajtottak, éreztem valami meleget, mert itt a szokás, hogy az épülő házakba fűtenek. Majd erről később írok.
Az orosz építésvezető, tán kőműves lehetett, magyarázta, hogy mi lesz a teendő. A szobáknak a mennyezetét kellett stukatérozni, malterozni. Ott a vödör, a matéria, a kanál, simító, davaj... Te Jézus, na ez aztán hogyan sikerül?...
Vártam egy kicsit, erősen figyeltem a bátrabbakat, azaz a szakembereket, nézetem az egyes munkafogásokat, hogyan meríti meg malterral a kanalat, hogyan csapja fel, hogyan kell a malternak odaragadni, és aztán egyenletesen elsimítani. Mindenki megkapta a maga mennyezeti területét. Ahogyan elnéztem az ügyesebbeket, bizony jól haladtak előre. Na gyerünk Gyula te is kezd meg a szakmunkát, mert itt norma van szintén... Fogom a malteros kanalat, megmerem malterral, biz az nem volt könnyű, egy részét visszaöntöm, állítom a karom és a csuklóm, próbálom a csapó mozdulatot elérni, vágom a maltert felfelé a plafonra, de bizony alig maradt fenn valami, több esett vissza az állványra és a padozatra. A malter a ládából fogyott, de a mennyezet vakolása nem nőtt. Mi lesz itt velem. Kértem a szomszédomat, hogy mutassa meg a fogást, nem sikerült felcsapni kevés veszteséggel, de én hiába akartam eleget tenni a szakmának, izzadtam, verejtékeztem, jött az orosz nacsalnik, látta a nagy képzetlenségemet, a padló tele lehullott malterral, nyomban el is kergetett, vége lett a dicsőségemnek.

Tiszavirágzást sem értem meg ebbe a szakmában, kértem a vezetőt, tegyen oldal falazáshoz, azt tudom, de könyörtelen volt, igazi orosz volt, könyörtelen és hajthatatlan. Elbúcsúztam a szép szakmától, az ott dolgozó haveroktól, ők sem bánták, mert brigádban dolgoztunk, én pedig csak rontottam volna a teljesítményüket. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, nem is erőltettem, máshol igyekeztem állást keresni, de ha lehet csak fedél alatt. Na ahogyan már írtam, itt az alagsort ha felrakják, tehát az első emeletet, jön a belső fűtés, kis kályhákban, száradnak a falak és már vakolják is. Így lettem ott fűtő, kis kályharakó.

Fűtő lettem

Nacsalniknak az új beosztásomért csak hálás lehettem, hisz itt aztán nem kell megszakadni a munkában, csak tüzelőt kell szerezni és rakni a kályhát, a picskit.
Na jól van, tüzeljen, legyen meleg, de hol van a tüzelő, a fa, vagy a szén?
Kérdem a nacsalnikot, mivel tüzeljek, hol a fa?....
A közelben volt felhalmozva a jövőbeli hajópadló deszka, rámutat, ott van e.
Talán téved, mondom magamban, még egyszer megkérdem, abból?.. deszka?... da, da. Odamegyek a deszkarakáshoz, első osztályú, csomómentes, kinuttolt kb. öt méteres szép deszkák, felsóhajtottam, de szép kaptárak lennének ezekből szép deszkákból... de a parancs az parancs. Hordtam be a deszkát, fogtam a toport, a fejszét és már aprítottam is a drága tüzelőt. Jól égett a kályhába, hiszen fenyőfa volt, lángolt, lobogott. De akkor mivel fognak itt padlózni, ha én ezt elégetem. Kit érdekel?… majd hoznak. Estefelé az oroszok is segítettek darabolni a deszkákból, és láttam, hogy összekötözik egy csomóba és viszik magukkal haza. Lesz meleg otthon a jó hajópadlóból. Ez bizony nagy pazarlás, sőt nemzeti kincsrablás, hiszen mennyi pénz van ezekben a deszkákban, amíg idekerültek készre?…De ha egyszer annyi van belőle, hogy tüzelni kell, ám én bizony szorgalmasan fűtöttem vele, de a szívem mindig fájt, amikor egy szép darabot szétforgácsoltam. Száradt a fal és mentem a következő helységbe. Na itt nem volt veszélyes vécézni, mert itt mindig benn mentem ki. Jó volt.
Sokszor odakuporogtak az orosz munkások is a tűz mellé és mahorkáztak, órabérben üldögéltek. Mert volt itt egy nagyon bevált munkamódszer, ami a következőképpen nézett ki. Reggel a munkát kezdő kongatásra, mint az őrült úgy dolgozik itt mindenki. A mérnökök, a munkafelelősek körülbelül egy órán belül lejárják a munkaterületet, látva mindenütt az óriási hajtást, elégedetten távoznak el a fejesek a melegebb helyre.

Munkamorál

Mikor segédmunkási teendőket, téglahordás, malterhordás, munkákat kellett végeznem láttam ezt az őrült hajrát, kiabáltak állandóan davaj, tégla, malter, víz, voda, na a ménkű vágná meg, ha ez így megy estig, akkor itt hamarosan kifingunk. De hát mit tesz a jó dolgozó, a honatya. Mikor a szemlén már túl voltak, a láthatárról eltűntek a felügyelők, alábbhagyott az iram, sőt teljesen megbénult, jött a szadisz, ülj le, kuritty, gyújts rá, jöttek a Pravda újságok elő, és nagy tölcséralakban rakták bele a mahorkát, vették elő a csiholót, ami egy kovakőből és egy reszelő volt, meg gyapotszálak, úgy csiholták a kovakövet, hogy a keletkezett szikrák a gyapotra essenek. Az tüzet fogott és úgy gyújtották meg a mahorkát. Jó szívű volt köztük, az felém is nyújtotta a zacskós mahorkát és nekem is pöfékelni kellett. Ez a mahorka valamiféle növényzet, ami talán tartalmaz némi kábítószert, dohány hiányában ezt szívta az orosz. Íze nem volt, büdös fű íze volt, füstje fű ízű.
Ekkor aztán csak arról dumáltak a nagyok, hol lehet káposztát venni, kartocskát, krumplit, az itt nagyon értékes eledele volt. Csodálkoztam ezen a beszédkurzuson, mert nálunk az építészek, kőművesek sohasem tárgyaltak, ilyen témát, hol lehet venni krumplit, vagy ehhez hasonlót.
Itt ez a főtéma, a has és a koszt. Ekkor vettem észre a nagy nyomort, amiben az orosz nép akkor sínylődött, de nagy tarelemmel és megadással viselte a sorsát.