Barakklakás leírása. Minket kikapcsoltak az ország vérkeringéséből

Ez az utóbbi barakklakás a poloskán kívül emberibb volt, mert legálabb itt már volt víz is, na meg otthagytuk a ponyvasátort, amiben úgyis megfagytunk volna. Magát a barokkot orosz módra kellett takarítani. Miből is állott itt a takarítás. Nem is volt olyan egyszerű. Azt vettük észre, hogy talán valamivel emelkedett az emberi ázsiónk a szabadpiacon, azaz a háború befejezésének negyedik hónapjában enyhült valamit a szigor, de annál jobban kellett őrködni azon, nehogy esetleg valami járvány lépjen fel. Szóval a takarítás a következő. Vödörszámra kellett a vizet kiönteni a padlózatra, úszott valóságosan a barakk deszkai és most a teljes víz jelenlétében kellett valamivel dörgölni a padlózatot, a vizet terelni a mélyebb pontra, ahol aztán a sok víz megtalálta a kivezető lyukat is, volt víz, nincsen víz. Nem csatornába folyt a víz, hanem csak úgy lefolyt, hallottam amint csörgedezik a víz lefelé is valami elnyelte. Később tudtam meg, hogy a barakk cölöpökre épült, tehát alul üreges, azaz szabad tér van és így a víz, mindig odafolyik.
Persze ez a sok víz okozott valamiféle rothadást, penészesedést, de kit érdekelt ez. Fő, hogy naponta ismétlődött ez a kulturált padlóöntözés, víz eltakarítása, és amikor száradt hát száradt a padló, volt eset hogy állandóan vizes volt, hiszen mitől száradt volna meg, amikor alul is tenger lehetett már.
Volt aztán olyan figura is, amikor éjjel kellett felkelni és üvegdarabkával magát a padlót kellett az kotorni, valóságos csiszológépet helyettesítettünk. Bizony ezzel a módszerrel megkaparni egy-két négyzetmétert, mert ez is normába ment, csak akkor engedett a davaj lefeküdni. Borzalmas kínzásnak találtam ezt a módszert, nappal dolgozni és fázni, éjjel padlót kaparni. Bizony nehéz volt a fekete, sáros, nyirkos padlót sima fehérre kaparni. Kb. az alvásunkból kettő-három órát így elloptak, amit másnap nagyon megéreztünk, hiszen kimerülten kellett ismételten a mínusz húsz fok feletti időben dolgozni. Érdekes, főleg télen talált ki a davaj ilyen szórakoztató foglalatosságot, talán a kidöglesztést, az elpusztulást, a meghalásnak az időtartamát akarta közelebb hozni. Ki tudja, de most is megborzadok ennek a az éjjeli munkának embertelenségnek a megpróbáltatására. Ősi idők korszakának visszamaradt modern kínzási eszköz, idegileg kikészíteni, fizikailag legyengíteni, mert én állítom, hogy mi nem hiányoztunk itthon, már úgy értem az itthont, az akkori kormánynak, Rákosinak, sőt csak tehertételként jelentkeztünk a nyilvántartásban és főleg, mint háborús bűnösöket tartottak nyilván. Egy alkalommal az orosz nagy lapban a következő hírt olvastuk. Állítólag a Magyar Nőszövetségnek a delegációja jelent meg Sztálinnál. A magyar nők esedezve kerték Sztálint, engedje haza a magyar hadifoglyokat. Valószínű, volt köztük édesanya, szerető feleség, akik könnyeztek a kérés elhangzásakor. Így válaszolt az orosz újság:
A Magyar nők könnye nem hatja meg Moszkvát.

Nem is hatotta meg, mert e nyilatkozat után még eltelt majd kettő év, amikor rendeződött a végleges hazajövetelünk. Tudtuk sorsunkat, tisztában voltunk történeti elhivatottságunkkal, csak az nyerheti meg ezt a háborút, aki eleve marad. Erre kellett nekünk és főleg nekem rálépni, ettől az erős elhatározásból a végsőkig kitartani, és főleg nem csüggedni, az élet ideje nekem kedvez. Ezért kerültem a melankolikus pléniket. Csak a vidám és derűs társakkal szövetkeztem, akikkel megosztottuk az élet keresztfájának a terhét.

Fagyos krumpli hámozásnak módszere

Persze itt sem volt még Kánaán, sokat éheztem. Volt meg egy éjjeli kínzás. Itt egy nagy frizsider van, nem kell minden házban lenni hűtőszekrénynek, az udvar egymaga hűtőverem. Ha itt lefagy szeptemberben, nem olvad előbb, mint május elejében. Ekkor az udvarra hordott összes élelem, krumpli, káposzta egybefagy, bizony csak a csákány erős ütésére lehet egy-egy kőtömböt leszakítani.
Na a krumpli jégkazalból kellett a csákánnyal lefejteni tíz-húsz kilós darabokat, és mint jégkockát bevinni a konyhába. Most adtak egy vödör meleg vizet. A melegvízbe bele kellett mártani egy kis időre a fagyos jégdarabnak vált krumplit, és azonnal kaparni késsel a héját, és ismét a forró vízbe mártani és ismét kaparni. A forró és a mínusz húsz-harmincfokú jeges krumplitól fagyni kezdett az ujjunk hegye, de nem volt menekülés, itt is a norma volt a lényeg, mégpedig, egy vagy kettő vödörrel kellett megtisztítani krumplit. Időben szintén vagy kettő óráig tartott ez kettős hőben való munka, ami borzalmas hőkülönbsége miatt okozott fizikai fájdalmat. Szintén éjjel kellett ezt a műveletet végezni, mert hiszen nappal a terepen dolgoztunk. De mégis csak valami krumpli került a levesbe, ha teának is felelt meg. Az ilyen fagyos burgonya nagyon édes volt megfőzve, amit megszoktunk és nem voltunk válogatósak, csak legyen, ha fagyos is. Ismételten a másnapi munka rovására és az egészség csökkentésére ment az éjjeli modern kínzás. Mert kínzás volt, szenvedtünk, amíg a kettő vödör tisztított krumplit bemutattuk a davajnak.
Hát persze a konyhai személyzet az orosz tisztekkel egyetemben a napi egy személyre jutó burgonya nagy részét maguk befaltak, hiszen a szakácsok segge megmaradt gömbölyűnek, sőt felhízottnak. Az orosz tisztek pedig elvártak, hogy a konyha juttasson nekik a hadifoglyok adagjából, legyen az bármi is .Ha pár kilót már elloptak, akkor mi azt nagyon megszereztük, de a szakács jelene és jövője függött a juttatásoktól. Oh, ha egyszer a disznók moslékából lakhatnék jól. Már nem hat rám a tékozló fiú esete, hiszen annak igen jó volt a sorsa, mert csak arra vágytam, csak egyszer hazai disznómoslékos vödörhöz jutnék, milyen felséges jóllakottság érzetét tudnám elérni. Mi voltunk a sajnálatos tékozló fiúk, akik még moslékot sem kaptak, sőt volt eset a következőkben.

A láger lovától elloptuk a zabot, a ló megdöglött

A nyomor is az éhség igen nagy úr lett rajtam. Kezdtem nagyon lefogyni, a bőröm bíz alig helyezkedett vissza, meghúzás után. Egy alkalommal valamilyen üzembe mentünk dolgozni, azaz csak az udvarra. Ha jól emlékszem a Szrlovszki nagy erőműtelepre, nyolc kéménnyel ágaskodott ki a földből és meredezett a magasba. Itt rendezgettünk az udvaron. Láttuk itt a kettő kis süldőcskét szabadon futkározni az udvari rész területén. Azt is láttuk, hogy a disznók mindig visszatérnek a dombocskára és ott több időn keresztül valamit eszegetnek, turkálgatnak. Magam is kíváncsi voltam, mit ehetnek a disznók itt. Arra csettegtem és figyeltem a disznókat. Látom ám, a szemem megmerevedett, hiszen ezek káposztacsutkát és erezetet ropogtatnak.
Nem kellett sokat gondolkodni, hüss ide, hüss oda disznó, persze magyar nyelven, amit meg is értettek, mert hamarosan elhagyták a dombocskát, ami abból állott, hogy a konyha ide hordta ki a konyhai hulladékot és ebből lett a dombocska. Találtam én is káposzta hulladékot, siettem felszedni és rohantam a vízcsaphoz. Egy kicsit leöblítettem, és kezdődött a zabálás.
A többiek is látták a nemes zsákmányt a kezemben, siettek a szemétdombra, a disznókat ismét elkergették. Na ezt láthatták a konyhából, az ott dolgozó női személyzet, és uram isten másnap még több káposztalevelet találtunk a szemétdombon. Ismét harcoltunk a disznók ellen is amit meghagytak, azt azonnal birtokul elvettük tőlük. Nem mese ez gyermek, és ilyenkor törpült el előttem a tékozló fiú története, ami úgy gyermekkoromban nagy részvétet okozott bőségben elő gyermek lelkében, mert azért ha nem is volt mindennap ünnepi étel, de azért nem kellett a disznók elöl elenni a jó darált kukorica kását, amit legtöbbször répával, vagy krumplival keverve adta édesanyám a hízóknak. Mennyire fölösleges eledel lett volna ez itt a hadifogságban. Sokáig eljártunk ennek az üzemnek a területére, de a helyzet, és a davaj lehetőséget adott rá, akkor minden esetben eljártam a trágyadombra, eleséget szedegetni.
Ami most leírok szintén nem mese. Valamelyik lágerban miért is nem, a láger pk. tartott egy kivénhedt lovat is. Ez a paci is végzett valamiféle fuvart. A lógondozást valamelyik hadifogoly végezte. Annyit tudok, a lónak volt napi zab fejadagja, nem sok, de volt. Amikor mi ezt felfedtük, a lónak járó zabot állandóan elloptuk, persze a gondozópléni tudtával. A ló állandóan romlott, fogyott, és egy szép nap a csont is bőr már nem tudta magába zárni a párát, kimúlt szegény jószág, de páran tovább éltünk, azaz túléltük a pacit, mert a zabadagja besegített a napi életben való maradásra. Csak azért sajnáltuk szegény lovat, mert ezzel kimerült nekünk is zabeledelünk, nem volt többet zabevésre való lehetőségünk. De hiába, egy hadifogolynak minden eshetőséget meg kellett ragadni a megmaradásra, hiszen a napi adag csak a test vonszolására volt elég, de hosszabb életfennmaradására nagyon kevés volt.

A csalán, mint mentő élet angyala...

A nyári időszakban valamivel jobb volt az élelmezés, miért?
Itt is megtermett a csalán. Amikor hajtottak valamerre munkára, mindig kilestem azt a helyet, ahol csalán volt. Egy óriási ugrás, amennyire a cammogás ugrásnak mondható volt és azonnal leszedtem a csalánt és durván a késkanál segítségével megvagdaltam, és amikor megkaptam a levest, zsupp bele az egész csalán csalamádét. Összekevertem a kásával vagy a lével, nem valami ingert keltő látványosságot nyújtott az egész kompozíció, de élet volt a csalánban, hiszen a nagy fehérje értéke van. Bizony először nagy undorral ettem, de a hasfal megfeszült, a bendő kapott ballasztot és ez volt a jó.
Amikor volt egy zsebre való csalán, akkor az a nap már ünnepi számban volt elkönyvelve, a mai napra biztosítva van az élet, holnap majd megoldjuk a holnap problémáját. Útilapufű is remek íz volt, ha rátaláltam. Később az orosz megtiltotta a csalánevést, mondván nem steril, kaphatunk tőle valami vérhast. Továbbiakban ezt a vitamindús ételt is csak lopva szabadott leszedni, és főleg levesbe tenni. Én szedtem rendületlenül, mit sem törődve a davaj szigorával. Éreztem, ott ahol találom a csalánt bacilus mentes környezetben nőtt fel, nincsen lehugyozva, vagy méreggel átitatva, a levesben egy kicsikét még adott is, ha lehetséges volt akkor előzetesen vízben leöblítettem az egész csalánkollekciót. Talán aki majd egyszer ezeket a sorokat elolvassa, szinte hihetetlennek tartja az elmondottakat, és mesének sem való hittel élő valóságnak. Ez biz így volt, sem több sem kevesebb hitellel.
Volt meg egy furcsaság. Amikor a kolhoszban dolgoztunk káposztaföld mellett jöttünk el. Persze a fejek csontkeményre voltak megfagyva egy rúgás és már a káposztafej a földön gurult. Azonnal a fufajka alá dugtam, mint értékes tápszert és kezdtem adni neki valami meleget a káposzta engedett a fagyosságából annyira, hogy már harapni lehetett belőle. Bizony fagylalthidegséget éreztem egy-egy harapásnál, de számban tovább olvadozott a finom falat és gyors rágás után nyelés és már a bendőbe kerülve megindult annak az emésztése. Sokáig adott egy fej káposzta napi megnyugvást, kielégülést, hiszen van mit harapdálni. Szintén a fagyos káposzta édes ízű volt. Akkor nagyon jó volt. Persze sokan nem éltek ezzel a lehetőséggel, és ezeket nagyon sajnáltam, mert elestek egy földi gyönyörtől, a jóllakottság érzésétől. Volt, aki nem bírta ezt a műveletet elvégezni, hiszen nem emberre szabtak ezt a fagyos káposztaevést, de ilyenkor az ember helyét már régen felváltotta az állati ösztön, csak a lét és semmi más. Hogy mivel és hogyan ez volt a harmadrendű, csak mindig azt mondtam, minden jöhet, csak szaga ne legyen, azaz, szar ne legyen. Állattá süllyed az ember, emberbőrben járó kétlábú állat, akinek már csak egy van előtte, még a holnapot megérni, és a véget elérni. Hogy hogyan és miképp, ez volt, ami már nem számított.

Örökös hideg - hócsokorgatás. Hóban talált kenyér...

Hogy mit megeszik az éhes ember, a következő történetet kell elmondanom. Egy alkalommal azt a megtiszteltető parancsot kaptam, menjek át az oroszoknak a /tiszteknek!/ a nappali tartózkodási helyiségükbe és ott kellett felmosni a padlót, söpörni, szóval takarítani.
Nemcsak magam kaptam ezt a parancsot, páran. Reggelenként kellett a kapun, az őrségen át kijutni és a mellette lévő épületbe meg bemenni. Milyen látványban volt részem. Ismeretes, hogy orosz nem ismerte a zsebkendőt és meg ma sem igen használja, mondván a légi zsebkendő jobb és sikeresebb. Na volt itt mit látni. Az egész padló egy köpedék, turha. Szegény Gyuszi, még mit kell kibírni? Borzalmas látvány után kezdődött a padlómosás. Talán még a szarpucolásnál is okádékabb volt az egész takarítási művelet, hiszen semmi fertőtlenítés, vagy kézfej fertőtlenítés nem volt lehetséges. Sokáig kellett ide átjárnom reggelenként, amikor itt ugyanis meg sötét volt, hiszen kb. kilenc és tíz között kezdett világosodni igazábul. Hócsikorgás, ropogás minden nap, ez volt idegesítő, na meg a hideg. Egy alkalommal, amikor húztam a lábamat a hó felett, valamiben megakadt. Megálltam, rugdalni kezdtem. A hótól megszabadítva némileg a tárgydarabot, nem tudtam elsőben minek véljem, s amikor felvettem reggeli homályban kenyérnek néztem. Kb. huszonöt dekásnak találtam. De kemény volt, mint a csont, tiszta penész, zöldes, fehéres, fekete penész nyomait láttam rajta. Felsóhajtottam, hiszen szeret engem az Isten, mennyei mannát hullajtott elém, mint valaha az éhes zsidó népnek. Hamarosan ezt a fufajkám alatt rejtettem. Alig vártam egy kicsit dermedjen a melegtől és már a számhoz is vettem, nem törődve, hogy szőrös, penészes, ki dobta el és mikor? Kenyér és élet volt benne. Ebben a reggelben jobban ment a munka, majd egy napi kenyéradagnak felelt meg a manna a testet tápláló kenyér. Itthoni viszonyok mellett még a disznónak sem merték az ilyen kétes darabot odaadni, legfeljebb előbb megfőzik és úgy.
Hála Isten jóllaktam hamarosan és nem ütött ki rajtam semminemű hasmenés, vagy vérhas. Talán a penicil, a penészgomba erősített meg a továbbiakban. Persze minden reggel azóta jobban rugdostam a havat, de bizony nem tálaltam ilyen ínyenc falatra többet. Kevés kell a boldogsághoz, mert ezen a reggelen nagyon boldog voltam. Itt már csak egy volt központilag, agyilag nyilvántartva: enni, enni és enni valamit.
Ahogyan majszoltam ezt a jégkemény korpakenyeret /mert itt nincsen liszt, egybeőrlik meg az egészet, főleg árpát és abból készül a kenyér/ barnás, sőt sötét barna is néha, ragadós friss korában. Majd elmesélem a később a kenyérgyári sorsomat is.

Teljes elgyöngülés

Amint írtam korábban nem kronológiai sorrendben írom a történteket, mert részben össze is keverném az idők által beoxidált múltat, másrészt ahogyan kedvet kapok valamelyik eseménysorozatra.
Na most érkezett el nálam is az az állapot, amikor hiába húzta a felcsernő a seggemen a bőrt, az nem ugrott már vissza, sem a karomon, tehát kifingási időszakba értem el. Rossz volt nézni, amikor a másik pléninél látom a felcsernőt, ahogyan meghúzza a seggén a bőrt és mint az üres túrószsák csúcsosan úgy marad. Nagyon lassan és csak simogatás után simul egy kicsit el a teljesen aszott bőrfelület. Ismétlem nem tudom teljesen időszakhoz kötni az esetemet, de úgy emlékszem 1946. telén lehetett már ez az esemény, talán a második év hadifogságom alatt. Amikor ezt a stádiumot eléri az ember, akkor már csak igazán alig tudja a testét vonszolni az ember. Elég volt elmenni az árnyékszékre. Ott leülni és főleg utána felállni, az egyben már szinte képtelenség volt. Ezt az állapotot mondtuk okásnak /okás/ és még ennél még rosszabb fok a „dísztrófeás” állapot, amikor már az élet csak vendégségben van a bőr alatt és minden pillanatban igyekszik a lélek elhagyni a testet. Az ilyen állapotban lévő szegény fogolytársak már csak kapkodnak a levegőd után, mint hal a szatyorban… Legtöbbször az orosz egy külön meghaló fabarakkba vitette át a csontkollekciót, mert a lábán már mégsem tudott állni szegény pára és Isteni csoda volt, ha mégis valami oknál fogva visszanyerte életerejét. Volt rá példa, hogy hosszas vonaglás után a szervezet a kevés kis kosztot az egésznapi fekvés mellett értékesítette, és lassan de nagyon lassan hónapok elteltével mégis lábra tudott már állni és okás lett.
Magam is okás lettem. A vitaminsebek kiültek a testemre. Kb. ötpengős kékes-fekete foltok, hullafoltok lepték el főleg az alsó testrészt. Egy lépcsőnyi magasra nem volt erőm a lábamat felemelni. Csak csúsztatva tudtam mozogni, semmi lábemelés, ismétlem képtelen lettem volna egy lépcsőnyi magasra felemelni a lábamat. Borzalmas fajdalommal járt ez az izomgyengülés, továbbá ez a csúsztató menés és az egész napi fekvés. Ilyenkor már dolgozni nem engedett az orosz, barakkban kellett maradni és ott feküdtem. Úgy tudom az ennivalót valaki behordta a konyhából, hiszen annyi erőm sem volt, hogy egy-két száz métert kibírjak gyalogolni. Feküdtem, csak feküdtem és rémület karikák jelentek meg a szemem körül, látva az utolsó vonaglásomat és nem lehet rajta segíteni. Talán pár hónapi fekvés után szintén rakódik le valami a megevett ételekből, hogy valamiképpen ne hagyjon el a lélek.
Kettő hetenként jött avracska, meghúzta a seggemen a bőrt, de az csak úgy maradt s maradtam továbbra is okás.

Továbbra is barakklakó maradtam. Többen is feküdtünk, de nem beszélgettünk, az is energia fogyasztás, na meg miről is lehetett volna ebben a siralomházban beszélni. Mit tud az elitélt a siralomházban beszelni. Üzen valamit a hozzátartozóinak? -lehetséges. Kíván valamit enni, vagy inni?
Ez is lehetséges. De én, akiben már a tér és időbeli távolság teljesen kiölte az otthonnak minden varázsát, aki előtt már nem volt feleség, gyerek, nem volt otthon, csak egy büdös barakk, poloskahadjárat, fájdalom, nyomor, éhség, és gyötrelem. Kitől üzenjek? Miért kívánjak valamit? -teljesítik a haldoklónak. Nem. De nem is volt kívánnivalóm semmi, csak hagyjanak csendben elpihenni. A halált ekkor sem vártam, valahogyan éreztem meg annyi erőt, hogy a haláltáncát nem engedtem a közelembe, habár fogta a kezemet, de kirántottam belőle. Mennyire el tud az ember fásulni. Nem kérdezte itt meg senki sem, mit kívánsz? Éhes vagy, jó a fekhelyed? A kutya sem törődött velünk. Nem kellett felni a davajank, hiszen nem tudunk megszökni, nem tudunk járkálni, és főleg lábat emelni. Élőhalottként éldegéltem napról napra. Siralomházban még nem voltam, nem ítéltek el halálra, de ez halálkamra volt a számomra, csak az ítélet napját, óráját nem tudtam.